Népújság, 1976. március (27. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-14 / 63. szám

AVvVVvW-A \'-A\ 'V'k.'k«!. "V* «V«. **.®- » ».». *- * I ákai Már: „TALPRA MAGYAR1 Indul a Fiatalok könyv tára­sorozat A Móra Kiadó Kozmosz szerkesztősége elindította a Fiatalok könyv tára-sorozatot: két éven át összesen 24 kö­tetben adja közre azokat az irodalmi remekműveket, ame'yek hozzásegítik a fia- ta'okat a társada'mi fejlődés folyamainak, forradalmi változásainak jobb megisme­réséhez, megértéséhez. A so­rozat klasszikusok műveivel és n-gy sikerű kortárs iro­dalmi alkotásokkal mutatja be a társadalmi fejlődés sors­fordulóit, kiemelkedő szaka­szait, a rabszo'gatartő társa­dalomtól napjainkig. A 24 kötet kiválogatásánál az a cél vezette a szerkesztő­séget, hogy e művek segítsé­gével . az olvasni szerető, tá­jékozódni vágyó fiata'ok — c'sősorban pályakezdő ifjú­munkások és szakmunkásta­nulók — úgynevezett alap­művekhez juthassanak, ezek­kel egészíthessék ki. vagv ép­pen alapozhassák meg házi könyvtárukat. Az ízléses ki­vitelű, sorozat "elző emblémá­val ellátott könyveket a több ci'Iiió forintos állami támo­gatás eredményeként, 11—2! forintos áron vásárolhatják meg a fiatalok. A sorozat Howard Fast „Spartacus” című művével indult meg: ezt követi Dar­vas József „A törökverő”. Komáin Rolland „Colas Breugnon", Victor Hugo „Ki- lencvenhárom”, Honoré de Balzac „Goriot apó” című re­génye. ..Föltámadott a ten­ger ...” címmel értékes válo­gatás jelenik meg az 1818— 49-es magyar forradalom és szabadságharc irodalmából. Még az idén napvilágot Iát Émile Zola „Germinal”. Heinrich Mann „Az alattva­ló”, Makszim Gork'j „Az anya”, Valentyin Katajev „Távolban egy fehér vitorla”. Jack London „A vaspata”, valamint Hidas Antal „Már­ton és barátai” című regé­nye. ...A KIÁLTVÁNY készen volt; siettünk ki az utcára... A többit úgyis untig tudja már mindenki. Hogy kez­dődött, hogy nőtt meg az emberlavina. Milyen szónok­latot tartottunk a piacon. De nem elég a beszéd; tenni is kell valamit. Legelső tett legyen a sza­bad sajtó gyakorlatba véte­le. A tizenkét pesti pontot és a kiáltványt a nemzethez, meg a „Talpra magyar”-t . kinyomtattuk cenzor enge- ' delme né’kül. A Länderer- és Heckenast- nyomda lett megtisztelve az erőszakolt dicsőséggel. A nyomdásznak, természe­tesen, hatósági engedély nél­kül valamit kinyomtatni nem volt szabad. Magunk gyürkóztünk neki és dol­goztunk a kézi sajtón... Nemsokára előtámadt Iri­nyi a nyomdaablakban. Hogy az ajtón lehessen kijönni, arról szó sem volt. Kezében tartá a szabad sajtó legelső nyomtatványait. AST A JELENETET — ah, azt nem tudom leírni, mikor a legelső szabad la­pok kézről kézre lettek ad­va. „Szabadság! Szabadság!” Te első papsugara egy új, jobb századnak... Délután özönlött az utcára a munká­sok tömege, s valahonnan zászlót is kerítettek, a há­rom szent szó felirattal: „Szabadság, egyenlőség, test­vériség!’1 2 S a zászló olyan csodalény, mely mindig elő­re akar menni. De volt is hová! Pest már visszhangzik e három nagy szótól. De Buda még nem hallja azokat. Oda megyünk, a fülébe kiáltjuk... Ott az állambörtön. Abban a bör­tönben ül egy félvak ember, egy iró, aki a népszabadság mellett írott munkáiért lett elítélve. A sajtószabadság születése napján ennek a fogolynak ki kell szabadul­ni. Megyünk fel Táncsicsért Budára. . A nagy napot fényesen kellett bevégezni, a várost estére kivilágították, s a nagy színházban ingyen elő­adást tartottak; „Bánk bán” lett rögtön kitűzve. De az egyszer extázisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bán jámbor oppozicióját végig­hallgatni. Neki a „Talpra magyar” kellett! M.t lehetett tenni II. End­re fényes udvarának, Bánk bánostól, királynéstól félre kellett állni, s comoarseriát képezni Egressy Gábor kö­rül, ki egyszerű atillában, karddal az oldalán, a szín­pad közepére lépett s ha­talmas előadásával elszaval­ta Petőfi lelkesítő költemé- nvét. EZ Jö VOLT, de mind ke­vés volt. Ekkor az egész játszósze- má'.yzet elénekelte a „Szó­zatot”. — A parterre-közönség, a karzatok beleénekeltek a kardalba. Ennek is vége lett. Mit adjunk még? A zenekar rázendítette a Rákóczi rohanót. Ez gyújtott — de nem ol­tott. Pedig most már arra lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas volt a dia­dalmámortól. Ekkor egy hang elkiáltáa karzatról: — Éljen Táncsics! S arra az egész néptömeg rázendíté egyszerre: — Lássuk Táncsicsot! Iszonyú lárma lett belőle. Táncsics nem volt kéznél. Valahol kinn lakott a Fe­rencvárosban. De ha közel lett volna is, kegyetlenség lesz vala egy megtört, ros­katag, beteg embert a szín­padra hurcolni, hogy ott — mint valami híres muzsikus — hajtogassa magát a nép előtt... Ifjú barátaim megkisérlék a közönséghez szólni, egy­más után, Petőfi az akadé­mia páholyából, Irinyi a ka- szinópáholy erkélyére lépve. Szavuk elhangzott a népor­dításban. A színpadon lebocsátották a függönyt; erre a lárma még jobban fokozódott; a karzatok dörömböltek; po­koli riadal volt. Ekkor nekem egy ötletem támadt. Nyári páholyából át lehetett menni a színpadra. Felrontottam a színfalak kö­zé. SZÉP FIGURA lehettem, mondhatom. Térdig sáros az egész napi cáfolástól; lábai­mon csúnya nagy kalucsnik; a cilinderkalapom agyon­ázott, azt a hónom alá nyomtam sapapának (cha­peau bas). Körülnéztem, megláttam Eg- ressyt, mondám neki, hogy húzássá fel a függönyt, a színpadról akarom harangui- rozni a közönséget. Ekkor elém jött Gertrud királyné. Valódi fejedelem- asszonyi keggyel mosolygott rám üdvözölve, s kezét nyújtá. Az ő arcán nem volt ijedelem. Egy háromszínű kokárda volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette onnan és a mellemre tűzte. Erre felhúzták a függönyt Amint a néptömeg meg­látta az én ázott, sáros ala­komat: elkezdett ujjongani, s a lárma lassankint elhall- jukozta magát... Az a háromszínű szalag- csillag kisegített. — LÁTJÁTOK EZT a há- romszinű kokárdát itt a mel­lemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt vi­selje minden ember, aki a szabadság harcosa; ez kü­lönböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldoshadá­tól. E három szín képviseli a három szent szót: sza­badság, egyenlőség, testvéri­ség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben ma­gyar vér és szabad szellem lángol! Ez aztán fordított a dol­gon. A háromszínű kokárda helyreállítá a rendet. Aki há­romszínű kokárdát akart fel­tűzni, annak előbb haza kellett menni. Tíz perc múl­va a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a három­színű kokárda; a Nemzeti kaszinó urainak paletot-ján kezdve a napszámos daró- cáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte. ÉN A GYŐZELEM mámo­rával siettem e jelenet után Laborfalvi Rózához kezet szorítani. .. .Ez volt a mi kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata. Az első johhágyíelszabadító 120 évve' ezelőtt, 1851. márciusában halt meg Seze- rédi István, az első jc j így jelszabadító földesúr. Szabva Szekszírdon áll. Key 'd,ikon a szobor dombot müve. Duhajkodók Pólyák Ferenc érdekes fa­faragása a Duhajkodók. b WVWWM» I egjobb a fáknak — mondta § az öregember —, mert ahol 1 a fa kinő, arra a helyre dönti le a * ihar vagy a fejsze. Aztán, ha a sü­lj arái el is húzgálják, a gyökere J narad és sarjai hajt Csak az em- { >er olyan, mint a pipitér bóbitája: 5 újjá a szél, viszi a magját szerte a « nagyvilágba .. 5 — Azelőtt kisebb falu volt Itt. { — Az volt... Bizony, h így az í volt, de elvitte a hetvenes nagy ár- ; víz. Engem is úgy menekítettek a láz tetejéről Mert nem akartam 'agyni a kis szegénységem. Apám, iregapám is itt élt, őket is riogatta üvente a Szamos, de hát a vész után kiigazították a fészket, azután tették a dolgukat tovább. — Maga emlékszik-e ilyen nagy, ousztító árvízre, mint amilyen most volt? — Én nem, pedig már a nyolc­vanhatodik évemet nyűvöm, de ipám mesélte, hogy egyszer tél víz dején, egészen a Nyírségig kurgat- a őket a Szamos. Aztán visszajöt- ek. Most is jött volna a nép, de a anács nem engedte, hogy itt épít­kezzenek — Magának sem? . — Senkinek. — Akkor miért él itt? Az öregember rám emelte te- J einte tét Olyan riadt pillantás volt J tz, mint egy ártatlan gyermeké, í tkinek a kezére csaptak. Letette 2 Héből a féhgkész fűzvessző kosa- ] rat, s derekát egyenesítgetve íel- i állt. — Hivatalos úton van az úr? — Nem vagyok sem hivatalos 'rnber, sem úr, csak nézelődök er­re, és nem akarok zavarni. — Jól van no — ült vissza munkáiéhoz az öregember. — Mert jártak már erre hivatalosak de azoknak is megmondtam, hogy Dávid József: HŰSÉG engem innen a ha'ál sem tud el­vinni. Mert kinek ártok én? Télire úgyis bemegyek a Mari lányomék- hoz Gyarmatra. — És nem unalmas itt egyedül? — Látja, hogy most sem üres a kezem. Aztán meg tudok én beszél­getni a fákkal, madarakkal, virá­gokkal, de még azzal a bolondos Szamossal is, ha kisétálok hozzá. Meg kutyám is volt. A minap lőtte agyon szegényt egy vadász. Meg­könnyeztem. Pedig egyszer én is el akartam tenni láb alól, egy kutyát Ha nem unja elmondanám. — Mondja csak. W an annak tán már ötven éve “ is. Még fiatal voltam. Ennek a roggyant háznak a végit, amibe most éjszakánként behúzódok, ak­kor ragasztottuk Berti bátyámmal, ő igen jól értette a vert falazást, mert az volt itt kérem, majd mind­egyik ház, vertfalú. Azért is mosta el az árvíz őket. Na, de a kutyám. Szuka volt az istenadta, amikor az­tán rájött a párzás, a fél falu kan­kutyái törték a sövényem. Aztán tiporták a veteméryt a kertben. Szóval csinálta a kárt. pedig amúgy jó kutya volt. Egyszer azt mondtam, nem tűröm tovább. Éppen mentem a naményi vásárra, és egy madzag­gal a szekér saroglyájához kötöt­tem. Naményban azért még megfe­leztem vele a tarisznyába rakott menázsit, aztán — most már rös- tellem — még az ostorral is meg­csapdostam. Hát mit gondol, mi lett? Jövök haza késő éjszaka, hát a kutya már az udvarról vihánco! elém. Az öregember egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: — Ezt csak azért mondtam el, hogy lám, még a messzire elvert kutya is hazatalál. Hát hiába vert engem is el a Szamos. Én azért szeretem ezt a mi folyónkat, mert jót is tett az velem. Figyel még rám? — Mondja csak, bátyám. 1/ ilencszáztízben voltam én ka- tona Stájerben, olyan égig érő hegyek között, hogy azt mond­tuk Réz Miska cimborámmal, hogy­ha szabadulunk, a beregszászi hegyre sem nézünk többet. Ügy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna, éppen karácsony előtti nap értünk haza leszerelés után. No persze, nagy virágos jókedvvel, pedig akkor még Nyíregyházáról gyalog kellett jönni. Az első leány akin megakadt a szemem az utcán, Pásztor Anna volt, akit meg is kér­deztem: adsz-e csíklevest, szép hú­gom, ha kántálok az ablakotok alatt? Adnék én, ha be nem fa­gyasztotta volna az Isten. Így a lel­kem, de hát az én szívemben ak­kor már olyan melegség lett, hogy a befagyott tengert is kiolvasztotta volna. Aztán még meg sem ültem otthon, már fogtam a fejszét, szól­tam a cimborámnak, s mentü-’k a Szamos öntésére csíkászni. Hogy miként sikerült a iégen vágott lé­kek* n át csíkot fogni, ar-a már pontosan nem em’ékszem. csak ar­ra, hogy vittem egy fazékra valót Annáéknak is. Annának, aki ta­vasszal már a feleségem lett... Az öregember megint elhallga­tott. Egy kis időre megült kezében a vessző. Aztán le is tette, majd kinyújtotta egyik lábát, s nadrág­zsebéből zsebkendőt húzott elő. — Lássa — szipogta mint egy fi­úcska, — ilyenek vagyunk mi öre­gek. .. Hamar kendőhöz nyúlunk, ha a múltból szemünkbe sodor va­lamit az emlékezés fuvolata... — Beszé'jen még. — Örülök, hogy itt van — nézett rám kifényesedett tekintetével há­lásan, aztán újra hajtogatni kezd­te a vesszőt. — Kiapadt a forrás? — Ajjaj. . — kapta fel borostás állát, s egy pillanatra mintha csak­ugyan keresgélne még a múltjában, nehezen szólt: — Nem sok van már hátra. Ér­zem. Jövő tavasszal biztosan tedű­lök én is, ió volt feleségem, Pásztor Anna mellé. — Ha így beszél, akkor nekem máris mennem kell. Megijedt, s nehezen görbülő kar­jával o’yan mozdulatot tett, mint­ha fogni akarna. — Mán dehogyis megyen — emelkedett fel az előbbinél fürgéb­ben, — hiszen még meg sem kí­náltam. Mert azért van ám itt ne­kem mit a vendég elé tenni. A egyik unokám motorral jár ki hoz­zám. hoz az nekem mindent. No, várjon csak. Talán még egy kis pá­linkám is akad. — Köszönöm, én nem ihatok. — A kedvemért sem? — No. azért egy kupicával, A míg az öregember bement a ** pá’inkáért, egy kicsit alapo­sabban körülnéztem a kerítés nél­küli, roggyant, félházas portán. A széles udvar kaszálva, a régi kis kert helyén most is virág, a ház mögött megmaradt néhány alma- fán termés piroslik. A kerekeskú- káváján használható favedér . ül A bemohásodott itatóvá'yún zo- máncos lavórban bágyadt nyárvé­gi napsugár pancsol. Élet van itt még, s mégis olyan az érzésem mintha temetőben lennék, ahol e? az öregember a csősz. De,mire vi­gyáz? Ki nyúl itt valamihez? ö maga Is mintha csak fel-fel járó lé­lek lenne már, de nekem mégis a lelkemben rezeg minden szava. Ér mintha az a kivert eb most is itt viháncolna az udvaron. És hallom ahogy az öreg — kiszolgált katona ’—, sudaras legényként fújja a kán-, tát Pásztor Anna.ab'aka.alatt, ak; azzal a csíkkal várja leendő ural. amit ő fogott a jég alól. Még áll a vertfalú ház egyszobányi része, ta­lán az. amit a- Bérti .bátyjával- — aki olyan, jól értett a vert falazás­hoz — ragasztottak egykor a ház­hoz. Ehhez a házhoz, ahol öt gyer­meket neveltek, ahová mór déd­unoka is járt, amikor e’kurgatta innen őket a nagy árvíz. Látom az öreget görcsösen kapaszkodni a vízbe roggyant ház gerincén, mert­hogy ő nem akarta itthagyni a k’s szegénységet. Lehet, hogy az életé" mentő katonák erőszakkal szedték le a tetőről, de ő visszajött, mintáz apja, az öregapja. És fa szeretne lenni, akit ott sújt le a vi^ar, vagy a fejsze csapása, ahol kinőtt... — Na, egészségére! — Egészségünkre, és a jó barát­ságra — emeli poharát az öregem­ber, s amikor kiissza, tekintete az égre akad. Fent, nagyon magasan repülőgép húz, s amikor elhalük zúgása, az öregember furcsán rém pislog, s mintha csak ezt monda­ná: > js/ ég a gépmadár is visszatér... ' ’ Csas az ember olyan, mint a pipitér bóbitája fújja a szél. vi­szi a magját szerte a nagyvilág­ba. . VNAAAVWVVVVWVVVWVVWWt/**^ % >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents