Népújság, 1976. február (27. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-01 / 27. szám
számítógép Az öregasszony úgy lépett !e a járdáról, mintha a Hortobágy kellős közepén egy fűtorzsot kerülne ki. Majd kiszaladt a lábam a kocsi alján, úgy tapostam a fékre. Még a csikorgásra sem figyelt fel. Rezzenéstelen arccal, tökéletes egykedvűséggel baktatott át az úttesten, olyan magabiztos nyugalommal, a világra mit sem fütyülve, hogy a nem éppen tapintatos szövegnek szánt és feltörni kész káromkodás a torkomon akadt. Először fojtogatott, aztán csiklandozott, de mire az öregasszony a fekete kabátban, a kafíogó, magas szárú fekete cipőben és a hozzávaló fekete varjúszín kendőben áthágott az úttesten és tereferébe kezdett volna egy másik varjú kendőssel — már inkább csak derültem a dolgon. Van abban valami megható is, meg nevettető is, ha valaki lemaradt az idő szekeréről és félszegen táblából csak korunk országútjain. Bár ebben a nemtörődöm öregasszonyban is egyfajta e világtól való elmaradottság munkált, valahogyan mégsem gúnyolmvalóan, hanem inkább kissé irigylendőn. A filozófus nyugalmával — igen: a filozófuséval, ez a helyes kifejezés — átmenni a zsúfolt és mindig loholó autók tömkelegén több is, meg kevesebb is, mint fatalizmus. Nem belenyugvás a még- változhatatlanba. abba, amit sors a halálnemnek előírt, hanem figyelemre se méltatása ez a valóságnak. Később már derűsen mesélem egy szűkebb társaságban az esetem az öregasszonnyal, sőt eseteimet az öregasszonyokkal, akik mintegy jelképpé magasztosultak, vagy törpültek az idézett történetek alanyaiként. — Na persze, hogyan is értenék meg a közlekedést, hiszen, amikor ők fiatalok voltak, csodaszámba ment az autómobil... Igen, az autómobil, s nem az autó... De azért mégis csak meg lehetne egy bizonyos fokig érteni és szokni, nem? Hát mi ördöngösség van egy autóban? — summáztam az e téren gyűjtött tapasztalataimat — Repültél már? — Hogy a fenébe ne..: Tízezer kilométereket — hencegtem. — Tudod mi az, hogy számítógép? — Természetesen — méltatlankodtam, mert még azt is tudom, hogy az IBM a Világ egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb számítógép gyára, sőt azt is tudom, hogy más a számítógép és más a számológép... — Mert ezeket mindig összekeverik — büszkélkedtem a társaság előtt. — Érted is a lényegüket. A „létüket”? — kérdezte a mérnök, és kandin rám tekintett — Természetesen — vágtam rá magabiztosan. •— Megérted, vagy csak érted? — makacskodott első hallásra érthetetlenül. Mi az, hogy „érted”, vagy „megérted”? óriási a különbség! Bevallom őszintén, végiggondolva a dolgot, érten! értem az új technika, a tudomány utóbbi évtizedének csodáit, tudom céljukat, felhasználásuk mibenlétét. Almomban felkeltve is egész sor területét vagyok képes felsorolni az életnek és a jövőnek, ahol, és amikor új meg új felhasználási lehetőségei nyílnak majd például a számítógépeknek. De én, aki nem beleszülettem a modern kor meghökkentő tudományos világába, hanem »lőbb születtem, mint ez a korszak, s aki ráadásul nem • s műszaki területén dolgozik az életnek, nos, szóval én mindezt meg érteni soha nem is fogom. Mindent értek, de csak keveset értek meg. Értem a rádiózás, a televíziózás lényegét, értem azt is, hogy milyen természeti erők folytán repül a repülőgép, de valahol a lelkem és a gondolataim mélyén, valahol ott, ahol a természetes, a magától értetődő tudás forrása lenne, ott vékonyan csörgedez az erecske, valahol ott nem értem meg. Az igekötő, a „meg”, ez a három betűs szócska a tulajdonképpeni választóvonal a nemzedékek között Azok, akik a hajdan volt hajdanán még úgy tanulták például, hogy a Föld a világ közepe és körülötte forognak a csillagok, meg a Nap is, tudomásul vehették későbbi életükben, és ha alkotó szellemek voltak, érteink is az új tudományos tanítást: a heliocentrikus világképet. Ám megérteni ezt soha képesek nem lehettek. NIem beleszülettek, hanem legfeljebb vele születtek az úi világképpel. Dehát, ha valaki végtére is nem magabiztos a világ dolgainak egy új, de már feltárt és számosak részére otthonossá vált területén — mert erről van szó —, akkor annak semmi keresnivalója sincs is abban a világban? Természeiesen nem erről van szó. Az öregasszony, akinek a számára a gépkocsi létező, de meg nem érthető, tőle mindig is idegen dolog maradt <^s marad míg él. autóbusszal jött be a városba. Ha beteg. mentőautó viszi a kórházba, sőt autóval utazik a rokonokhoz talán, mert a fia, vagy az unokája kocsija ió alkalom az utazásra, meg a rokonok előtti hencegésre ■s. A számítógépek tervező mérnöke aligha otthonos a oaneles építkezés módszereiben, de tervező asztala olyan épületben kapott helyet, amelyet ilyen módszerrel építettek fel És fordítva: az építész, aki legfeljebb csak sejti, de meg nem érti. a számítógép titkait, ilyen korszerű géppel dolgozva oldhat meg bonyolult statikai számításokat A traktorista műtrágyát szór ki, bár fogalma sincs róla. hogy milyen képlettel lehetne leírni azt az utat smíg az olajból műtrágya lesz, de kitűnően tudja, hogy milyen mennyiségben, mikor és mit kell elszórnia ahhoz, hogy termés, sőt. jó termés legyen. A vegyészmérnök meg aligha tud traktort vezetni. Használni és megérteni a dolgokat: ez nem mindig ugyanazt jelenti. Nem nevetséges az, aki valamit már nem ért meg. csak tudomásul vesz. még az sem. aki valamit nem is akar megérteni, hanem azt csak használni akarja és tud.ia A világ oly sok érteni és még több megérteni valót tár elénk nap, mint nap az egzakt tudományoktól a legelvontabbakig. hogy nem kevesen vagyunk. akik sztoikus nyugalommal csak ..átballagunk” a megérteni valók előtt. A tudás széles és zsúfolt országúján megőrizni higgadt és bölcs nyugalmunkat, az sem lebecsülendő dolog. Vigyázom és tisztelem az öregasszonyokat A járdán és arról lelépve is. Öregasszony és &MÁAAAAA/«^AAÁAAAf^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/WiAAAMM^1 Szigethy András Magyarok otthon és otthontalanul em tudtam rászánni magam. Pedig a telefonfülke ott volt áz utca másik oldalán. Most azt találtam ki, hogy még mindig nem voltara igazi londoni kocsmában, pedig már itt vagyok kerek egy napja. Elsétáltam a Viktória pályaudvar oldalsó bejárata mellett, ahol egy vörös bibircsókos orrú, göndör hajú rikkancs árulta a szexmagazinokat. Megálltam végignézegettem a címlapokat, kézbe vettem egy-két lapot és átforgattam. Az árus fel sem nézett rám. Érezte, hogy nem vagyok igazi vevő. Befordultam a pályaudvarra Először arra góndoltam, hogy a hatalmas neonbetűkkel reklámozott Európa Bárba megyek be, mivel a hangzatos név teljesen , lebilincselt. Aztán mégis az ivót választottam, ahol a nagydarab néger csaposnő hátravetett fejjel rámnevetett, amikor sört kértem. — Ugye nem angol? — Nem. — Spanyol? — Nem. Magyar. — Az ugyanaz, mint a spanyol? — Az — hagytam rá és leültem a sörrel. Egy darabig teljesen tanácstalanul üldögéltem, még a sör sem esett jól, pedig pompás volt. Felhívom, döntöttem e! és a pohár alján jó kétujjnyit hagyva visszamentem az utcára, de a főbejárat boltíve alatt húzódó telefonsornál megálltam, kivettem zsebemből a cédulát, amire Réka címét, telefonszámát, még Pesten felírtam. Tárcsáztam. Hallottam, hogy kimegy a csengetés. Kattanás, felveszik a kagylót. Helló — mondom, és angolul eldarálom, hogy itt ki beszél, meg azt, hogy én kivel szeretnék beszélni, mármint Mrs. Uplair Neillel. — Én vagyok — hallom még mindig angol nyelven a választ. Aztán csend. Gyorsan bedobok egy újabb kétpennyst, hogy ne szakadjon meg a vonal, de még mindig csend van valahol a vonal másik végén egy Tem- ze parti bérház negyedik emeletén. — Te vagy az cigányképö, te vagy az? — ezt már magyarul mondta és sokkal hangosabban. — Én vagyok. — Mit keresel itt? Mióta, meg, hogy? Csak nem dobbantottál? — Nem, nem. Csak itt vagyunk. — Vagyunk? Kivel? — A feleségemmel — Megnősültél? — Nem. Zárdába vonultam csak kiengedtek szabadságra. — Jól van, na. Mit kapod fel a vizet rögtön, csak kérdeztem. — Na idefigyelj, mikor menjünk fel ? — Mondjuk holnap. Holnap háromkor, jó? — Miért éppen háromkor? — Akkor szoktunk vendégeket fogadni. — Mit csinálni? f — Vendégeket fogadni — Vendégeket? — Nem úgy értettem. Akkor jönnek fel a barátaink. Szóval jöttök? — Persze, szevasz béka. — Béka, azt mondtad béka? — Igen. — Ezt azóta sem mondta nekem senki. Űristen, hány éve nem találkoztunk? — Nyolc, vagy kilenc. Inkább nyolc. — Akkor várlak, szevasz. — Szevasz. Visszaakasztottam a kagylót, kimentem a pályaudvar előtti térre, elnéztem ahogy az emeletes buszok sorra fordulnak ki járdaszigetekkel felosztott végállomásukról Felkapaszkodtam egy 24-es emeletére, mivel a felső szinten lehet dohányozni és rápipálíam. Szóval újra meg fogom látni Kávás Rékát, egyetemi éveim koronázatlan íarmernad- rágos királynőjét Klassz lesz. Jót szövegelünk a régi nagy csavargásokról, a hatalmas stoppos utainkról, meg a nagy bálokról — magunk közt mindig így hívtuk a házibulikat — és a többiekről. Beszámolok neki Hamandáról is. Hamanda előttem járt Rékával egy álló esztendeig, aztán Jöttem én, de valahogy nagyon jó barátok maradtunk mind a hárman még sokáig, egészen addig, amíg azon a rohadt őszi vásáron nem jött ez az angol, ez a Mr Uplair, akivel botrányosan berúgtunk, és én hülye meg felviszem Ré- káékhoz, mondom itt van egy angol úr, összetalálkoztam vele a BNV-n és berúgtunk, de hát neki elveszett minden irománya, azt se tudom hol lakik, legalább egy nap hadd aludjon nálatok. \ Réka járta vele végig az iratai utáni kálváriát. Közben persze megmutatta neki a várat, meg ’elmentek egy italra, egy táncra ide- oda. Én meg éppen ekkoriban nem voltam sehol, mert lent teniszeztem az Alföldön, Gyulán, Szentesen, Nyíregyházán voltak nagy versenyek, nekem elég jól ment akkoriban. Szóval mire visszajöttem, Réka nagy komolyan azt mondja nekem, hogy beszélni akar velem. Mondom beszélj. Becsületére legyen mondva, egyből kivágta, hogy ml van. Férjhez megy Uplair Neil- hez és Londonba költözik. Gratulálok — mondtam. Erre kezet ráztunk és sértett méltósággal bevonultam a Kinizsi utcai sörözőbe. Szóval ez volt az utolsó találkozásunk és most újra udvariasan kezet rázunk és megkérdezzük kölcsönösen, hogy vagy. De ez olyan hülyén hangzik. Hogy vagy? Köszönöm jól. Mit lehet erre mondani? Nem ez nem jó. Tényleg mit fogok mondani neki ? Mi a fenét lehet mondani nyolc év után. A legjobb lesz, ha egyből bemutatom egymásnak a két nőt Igen, azt fogom mondani ez itt Kávás Réka, ő meg a feleségem. Nem. Ez még rosszabb. Ez agyrém. Még akkor is az járt a fejemben, hogy mit fogok mondani neki, amikor a feleségemmel végigbaktattunk a külső Temze-parton. A szél nem a tenger felől fújt hanem a szárazföldről hozta a hideget — Igyunk meg valamit jjlM ma»[gyQp|| —a mondtam. Megittunk egy rumot valamilyen csónakházi klubféle büféjében, aztán még egyet. Később még egyet Elüldögéltünk úgy félórányit még két pohár sör mellett mert nem bírtam betelni az angolok látványával. Ilyen dög unalmat a világon sehol nem lehet találni. Egyszerűen lenyűgözött ahogyan az angolok unatkozni tudnak még a kocsmában is. Egykedvű arccal üdögéinek az ita! fölött és társalognak. Társalognak. Nem beszélgetnek, nem veszekednek, nem vitatkoznak, társalognak. Elegánsan, halkan, egyszóval kibírhatatlanul. Amikor kimentünk az Ivóból mind a kettőnkből kitört a röhej. —• Te, ezek nem normálisak — mondta a feleségem. — Gondolom, azt is pontosan kimért hanglejtéssel közölnék, hogy uram, ön megsértette a társasági élet szabályait, mivei az én feleségemmel találtam ma reggel az én hálószobámban és az én ágyamban. Hát ez világbajnok szöveg lehet, mikor két igazi angol ilyesmit közöl egymással. — Az — mondtam, ml közben egy tócsa közepén cigarettára gyújtottam. * A dokkrum megtette a hatását. Közben meglátok egy házat, amelyre nagy betűkkel ez volt írva Ruvighni Moisson. Fogalmam sincs, hogy mit jelent, de akkor nagyon nagy hatással volt rám, mert valami hindu képzettársítás jutott róla eszembe, arról meg a hajdani brit világbirodalom. Egyelőre azonban mi nem a világbirodalommal voltunk elfoglalva, hanem a kanyargó lépcsővel, amelyen szőnyeg volt végigterítve. Fölértünk a negyedikre a mahagóni ajtón előkelő bronztáblán ez állt: Uplair Néil. Becsöngettünk. Finom léptek kopogtak, az ajtó kinyílt. Réka állt Ott hosszú sötétzöld színű ruhában. — Van barna dpőboxod? — kérdeztem. — Micsoda? Hát ez óriási, ez óriási. Rádismerek. ■— Beleélitam egy tócsába. — Gyertek már beljebb — Réka kezet fogott a feleségemmel és előre tessékelt bennünket. Levetettük a kabátokat és beléptünk a fogadószobába — azt hiszem ez a helyes kifejezés. A szobában hatan vagy heten lehettek, Réka végigvezetett mindenki előtt. Bemutatkoztunk. Vegyes bizottság volt. Angol, magyar házaspárok összejövetele, feltehetőleg a mi kedvünkért Az angolok látni akartak egy eredeti magyar kettőst, akik ódáéiról jöttek. Láttam, hogy feleségem a férfiak körében első pillanatra megnyerte a csatát. A szőke haj, a világosszürke szemek azt jelentették számukra, hogy a nő „európai”. Én nem. A sötétbarna haj, a lefelé hajló bajusz. No igen, később egyikük bevallotta, hogy megesküdött rá, cigány vagyok. Mivel minden magyar cigány. De ez már később történt Jóval később, amikor három üveg Grant’s fogyott el. Én már azt a kevéske angol- tudást is elfelejtettem akkorra, ami különben bennem van. Ügy, hogy Réka tolmácsolt állandóan, de erre nem volt sokáig szükség, mert az asz- szonyok elkezdtek énekelni. Minden hamis műdalt, az akácos úttól a rózsalevélig előbányásztak, úgy hogy már a hátamon futkosott a hideg, ha valamelyik kor- nyikálni kezdett. Aztán fényképeket szedtek elő, történeteket. meséltek és igazi könnyekkel siratták az édes magyar hazát. A részegség következő fokozata as amikor a nyaralásokat kezdték tárgyalni. Hawai és Űj~ Zéland, Dél-Amerika és Alaszka csak úgy röpködtek a levegőben. Egyre hangosabbak lettek, egyre több angol szó keveredett a társalgásba és a végén már teljesen mindegy volt, hogy ott vagyunk e vagy sem. Csak Neil ült mellettem és úgy, hogy Réka ne hallja, suta magyarságával beszélt hozzám. — Én elmegyek, ne —ezt a ne szót honnan vette máig sem tudom — és akkor beitalozunk — hopp, ez Rékának a szavajárása — ne„ és megint együtt megyünk át az estébe, ne. Hátbaveregetett ás megölelte a vállára. — öreg barátom vagy te nekem, ne. Az asszonyok kecsesen törőlgették a szemüket, emlékszeleket emlegettek. A kopaszodó zömöknek a felesége belesóhajtott • a levegőbe és feleségem kezére tette a kezét. — Tudod drágára —* mondta —, mi annyira szeretjük ezt a drága szent országot, úgy együtt érzünk veletek. Minden gondolatunk csak hozzátok száll ti drága szegényeim. A nejem kapásból kihúzott egy fél pohár wiskit és ahogy ivott, a szeme sarkában összefutó vékony ráncokból láttam, hogy alig bírja magába fojtani az enyhén szólva is sátáni kacajt Ehelyett azonban vette a lapot és még rátett egy lapáttal. — Olyan Jólesik nekünk, úgy örülünk, hogy nem felejtettek el bennünket — Bizony, az a piros tetős falu... — Meg a pulikutyák — vágtam közbe — a pulikutyák. Küldök nektek egy pulit jó? — Jaj de édes less —ugrált fel a szókról a szeplős arcú, a nevét abban a pillanatban elfelejtettem, ahogy bemutatkozott — És a Hortobágyon elfelejtettétek — már mindenkivel tegezód tem ennyi alkohol után — a lovakat, a szilaj magyar ménest? — Jaj, dehogy, dehogy. Minden héten kétszer kijárok a Szt James parkon keresztüllovagolni — Egy kitömött lovat kellene küldeni. Egy igazi szép fehér lovat Ugye? — kérdeztem a feleségemtől. Ezen összevesztek, hogy el lehet-e küldeni egy kitömött lovat. Az egyik tábor váltig állítgatta, hogy pénzért mindent köteles megtenni a fuvarozó, mivel abból él. Így tehát kitömött lovat is lehet küldeni Felálltam az elektromos kandalló mellől és az ablakhoz sétáltam. Réka megfáradt, merev arccal nézett ki az éjszakai Temzére. Halkan, alig érthetően beszélt. — Ez borzalmas. Minden összejövetelen ez megy. Ezt nem lehet már kibírni, Vékony ujjaival megsimt- totta az ablak hideg lapját, előrehajtotta a fejéi — Szeretnék veletek kettesben lenni. Ugye feljöttök,- amikor nem lesz itt senki? Megszorította a kezem. — Ugye feljöttök, ígérd meg, hogy minden nap feljöttök hozzám. A barátságunk kedvéért ígérd meg. — Megígérjük Réka, persze, hogy megígérjük — hallottam a feleségem hangját mögöttem. Réka színtelen arccal fordult felénk és ezt kérdezte; — A.Z egyetem presszó elé ki szokták még tenni tavasszal a szikeket?. ]
