Népújság, 1976. február (27. évfolyam, 27-51. szám)

1976-02-01 / 27. szám

Emlékezés Paul Roiiesonra | „Rmerikai vasyak és néger” jj Néhány nappal ezelőtt kaptuk a szomorú bírt: hosszas betegség $ után meghalt Paul Robeson. Az egész világon Ismert művész és béke- !; harcos életét ismerik olvasóink, s cppen ezért most gazdag életútjá- > nak, csupán néhány epizódjává! emlékezünk rá. | >AA^/WWN/\A/SA/VVWVWSAAA<VWWWWVW\AAAAAAAAMAAAAWWVVV^ 1942-ben egy igen érdekes dokumentumfilm készült el, amely Amerika igazi arcát tárja fel. Ebben a filmben maga az amerikai nép szólal mag és a világ elé tárja az amerikai valóságot Hivata­los körök megkerülésével gyártották, híradórészletek felhasználásával. Bemutatá­sát az első előadás után letil­tották és hosszú ideig meg tudták akadályozni a film külföldre kerülését. A Szülő­földem című film — mely ha­zánkban az ötvenes években került bemutatásra — kísérő- gzövegét elmondja és a dalo­kat énekli: Paul Robeson. Kobeson élete évtizedeken keresztül a békéért és az egyenlőségért harcoló mű­vészember élete. 1945., Roose­velt halála után haladó po­litikai magatartása miatt egyre jobban elszigetelték, nem engedték külföldre utaz­ni ... A Szakszervezeti Világszö­vetség kezdeményezésére 1954-ben egy rendkívüli do­kumentumfilm született Cse­lekményének színhelye a vi­lág öt földrésze, hőse az egész dobozó emberiség. A íelvé­telek egyidejűleg 30 (!) or­szágban folytak. Majdnem 100 kilométer hosszúságú film készült, melynek össze­állítását a berlini DÉFA Stúdió végezte. A film hatá­sát nagymértékben aláfesti Sosztakovics zenéje, ő írta a hat folyóról szóló dalt Ber­told Brecht szövegére. A Fo­lyamok dala német, francia, angol, spanyol, cseh, kínai és arab nyelvű bemondással, s ezenkívül húsz egyéb nyelvű feliratozással készült. akaratát és szabadságvágyát, amely özönné árad az egész világon". Robeson éveken keresztül nem hagyhatta el hazáját, míg barátai és harcostársai segítségével vissza nem nyer­hette állampolgári jogait. 1958-ban, kevéssel karácsony előtt az amerikai kormány engedett a világközvélemény nyomásának, visszaadta Robeson útlevelét, és így a művész eleget tehetett a meghívásnak, hogy fellépjen Londonban, Stratfordom- Avonban. 1959. április 7-én este az angol színházi élet figyelme a stratfordi Shakespeare Színház felé fordult, ahol Robeson eljátszotta az Othel- lót. Ahogy megjelent a szín­padon, hatalmas taps fogad­ta, majd a világ legszebb fér- f{hangja megtöltötte a szín­házat Shakespeare szavainak varázsával. Robeson tehát elindulha­tott régen várt európai kőr­útjára Mindenütt határtalan lelkesedéssel fogadták. Moszkvai hangversenyén magasrendű és változatos műsorában operaáriák, da­lok, néger spirituálék szere­peltek. A szovjet főváros kö­zönsége lelkes ünneplésben részesítette a kiváló énekest és embert, aki nemes művé­szetével, életével küzdött azért, hogy az amerikai né­gerek, s az egész világ szí­nes bőrű lakossága méltó helyet vívjon ki magának a népek sorában! Aztán megbetegedett, Hosszú ideig az NDK-ban gyógykezelték, 1964-ben visszatért New Yorkba, s ettől kezdve ott élt. A bé­kéért és emberi haladásért folytatott, valamint a fajül­dözés ellen irányuló politikai tevékenységét tovább folytat­ta. (Munkájában nagy segít­ségére volt felesége és fia). Ennek egyik elismeréseként — már korábban — megvá­lasztották a Béke-világtanács alelnökének. 1952-ben Nem­zetközi Békedíjjal tüntették ki. 1958-ban hazánkban is megjelent önéletrajza. Nem sokkal később így üzent And­ré Van Gyseghem, a kitűnő londoni színész és rendező útján magyar barátainak: ^Adja át a magyar népnek legforróbb jókívánságaimat a szocializmus építéséhez. Re­mélem, hogy amint stratfordi kötelezettségeimnek eleget tettem, ellátogathatok Ma­gyarországra. Mondja meg azt is, hogy láttam könyvem­nek magyar fordításban meg­jelent példányát és mondha­tom, hogy minden külföldi ki­advány között a magyar a legszebb a nyomtatás és kötés tekintetében". Robeson beváltotta ígére­tét. 1960 szeptemberében megérkezett Magyarországra. Nemcsak ígéretét tartotta be, hanem hitvallásához is — egész életében — ragaszko­dott ^Amerikai vagyok és né­ger ... mindenekelőtt arra tettem fel életemet, hogy tel­jes szabadságot szerezzek né­pemnek Amerikában — és semmivel kevesebbet, mint teljes szabadságot". Murai János Paul Robeson erről a film­ről nagy szeretettel és több oldalon ír, hiszen Brecht— Sosztakovics dalát ő énekel­te el több nyelven. Magáról a filmről így emlékezik meg önéletrajzában: „Az Egyesült Államokban sohasem mutatták be. Eljön még a nap, amikor az ilyen, békét szolgáló filmeket is­mét szívesen látják orszá­gunkban, s amikor a béke énekeseinek adnak útlevelet, hogy külföldre utazhassanak. Nincs az a gát, amely megfé­kezhetné a leghatalmasabb folyamot — a népek béke­Okulásul fiamnak Bereczky László kisregénye Napjainkban ritkán van arra lehetőség, hogy az el­elfáradó, majd ismét megújuló regényműíaj útkeresésit figyelemmel kísérő olvasó örömmel üdvözöljön egy iga­zán maradandó élményt nyújtó magyar regényt. A klasz- szikusok mértékéhez igazodó szakember pedig szinte bi­zalmatlanul közeledik minden új jelenséghez: a diva.os kísérletezések mélyéről ritkán csillan elő az epikus tehet­ség. Mindezeket azért kellett előrebocsátani, hogy a re­cenzens egyértelműen kinyilváníthassa örömét: Bereczky László kisregénye az utóbbi idők egyik legérdekesebb ol­vasmányélménye volt. A legigazabb regényélményt adta ez a százharminc oldalas kisregény, megajándékozod a mese sodró lendületével, viszonylag kis terjedelmében is ügyesen frissítve fel az epika „ösanyagát". örülni kell már ennek is, amikor ravasz időkezeléssel vagy rafinált pszichológiával igyekszik művészivé formálni a valóságot á modernséggel kacérkodó műfaj. Miről is szól Bereczky László kisregénye? Egy átla­gos képességű kisember életét ismerjük meg belőle, akit az élet és a sors valahogyan mindig karjaiba vesz, előre- segiti, bukásaiban is felemeli. Bár igazán rendkívüli dol­gok kísérik útját: elolvasott már több mint tízezer köny­vet. jelesen érettségizett, múzeumigazgatóként szakérte­lem nélkül rendkívüli régészeti leletet tár fal, a temet­kezési vállalat vezetőjeként, elkápráztatja a világot újí­tásaival, majd pedig itteni bukása után porából feltámadt főnix-madárként felvirágoztatja a Fehér Hattyú Vendég­látóipari Vállalatot Az élet azonban bonyolult is tud lenni, és a körül­mények eltorzítják a jó szándékot, az emberi irigy ég hibának látja az erényt is, a lehetőségek pedig kifejlesz­tik a gyarlóságot, a hibát hibára halmozó gyengeséget. Mert elegendő, ha mégoly ügyesen is vitorlázik hősünk az események hullámain, hogy a szerelmi légyottról az eső­csatornán lecsúszva távozik, hogy a temetkezési vállalat hullaszállító autójával családját utaztatja a Balatonhoz, vagy hogy ideig-óráig elnézi vendéglátóipari beosztott­jainak visszaéléseit Van azonban egy titokzatos N. bácsi, aki mindig segített, és befolyásával, kisvárosi hatalmával a gimnázium gondnoki állásának kikötőjébe irányítja vé­dence sors-hajóját Így zárul be Bereczky László hősének útja: a gimná­zium mellett apja egykori pedellusi lakásában éldegél, bölcsen belenyugodva a megváltozhatatlanba. A munka apró örömeinek élve egyengeti fiának sorsát akinek oku­lására írásba foglalja életét.. „Ki ez a Szucsányi? Karrierista, szemérmetlen élős­ködő. Negatív hős. Vagy: szánnivaló. sőt helytállásáért, becsületességéért alapjában véve rokonszenves, csetlő- botló kisember" — olvassuk a könyvborító ismertető szö­vegében. Alighanem mindkettő: példa arra, hogy az élet­ben ugyan minden viszonylagos, de a társadalom csak egyetlen szigorú erkölcsi rendet ismerhet. A cselekedetek viszonyításának egységes szempontjait kell általános tár­sadalmi tudattá növeszteni. A kisregény azonban sokkal többet bíz ®z olvasóra. A következtetések sokfélék lehetnek. Hiszen Szucsányi Zoltán csak mesél, érvel, védekezik, indokol, sodor magá­val, okosságával és primitívségével. Az író pedig meste­rien vizsgázik az írás művészetéből. Az események hu­mora, groteszk bukfencei, ez olvadót elkábító bölcsessé­gek, majd a képtelenségig meghökkentő remek helyzetek, az író nyelvi leleménye, amellyel hősét karakterízéi ja, — mind-mind hozzájárul az ügyesen megirt kisregény si­keréhez. (Szépirodalmi) E. NAGY SÁNDOR Evőké Andalgok a balatoni erdőcské­ben ' egy sovány-barna kisfiúval. Biztatom: szedje gyorsabban pál­cikalábait, hogy mielőbb kikeve­redjünk a porkavaró gépkocsik út­vonalából, amelyek — természete­sen —■ csakis az árnyas sétányon tudnak a kempingig közlekedni, s világos, hogy a megengedettnél (15 km) jóval nagyobb (30—40 Km) sebességgel Meg-megugrok, rántom a gyere­ket, köpöm a port Egye meg a fene, legközelebb körülkerüljük a fél falut, mi is kocsival jövünk. A kis posza erősködik. hogy egyet se szökkeljek. Inkább őt hívjam, mint a fenét, segítségül. Ugyanis üvegestől-bőröstől megeszi azt az autói. így csinál „hamm”, bekap­ja, s nem marad ott semmi más, csak az út: azon aztán mehetünk Hát, ez ígéretes. Megszabadu­lunk legalább egy autótól a Ba­laton körül. De mi legyen a töb­bivel? Máris jön a hátunk mögött egy lakókocsis Volvo. Lakókocsi? —■ csattogtatja hiányos fogsorát a zörgőcsontú autókannibál. Az ára csak a finom falat. Barom, azt is bekapom! Látom, egyre mostohább lesz a dolguk ezeknek a szegény kocsik­nak, ha Gábor útjában vannak. A gyanútlan vezetők már csak egy lógó tejfogat látnak megvillanni, aztán sutty, be a többi mellé, a pocakmélyi sötétségbe. Legföljebb reflektort gyújtanak, von vállat Gáborka, de én bizony még a ka­miont is megeszem. És az elefán­tot is. Hogy kerül ide elefánt, kérde­zem meglepődve. Pedig emlékez­hetnék, hogy a képeskönyvből, amit együtt „olvastunk” a veran­dán, mielőtt a strandra indul­tunk. Csak tudnám, minek in­dultunk, hiszen Gábor éppen most iszlai Zoltán: azt teszi közhírré, hogy bimm, a strand is a bendőjébe vándorolt. Sőt, a vonat is bátran leállhat, mert csemegének fölfalta Pestig az összes síneket. Igazán jó étvágyad van, dicsé­rem, biztos lehetsz, vagy tizenöt kiló. Szép súly az egy első ele­mistának! Csak azt áruld már el, ha ilyen telhetetlen bendőjű vagy, miért marad mindig ott az aszta­lon a reggelid? Megütközve néz fö! rám. Már majd’ elpityeredik a csúfolódáso­mon, aztán mégiscsak kivágja ma­gát. Azért, mert a reggeli híg. Fa%yosszent Ezt a gyönyörű kisfiút (elmúlt hároméves) — nyilván aggódó szívvel — ránkbízta a vízben az anyja, hogy ő elszalad nekünk feketekávéért, kicsikéjének pedig süteményért, az üdülővel szom­szédos cukrászdába. (Ha magával viszi, magyarázta, másnapra talán vége az egész kései nyaralásnak; a mandula- és tüdőgyulladásra egyaránt hajlamos gyerek kiköve­teli a fagylaltot és rögtön be­gyullad tőle a torka.) A kétperces elugrásból tíz lesz (sorba kell állni), kihúzzuk hát a vízből a gyereket, nehogy a mi lelkűnkön száradjon soron követ­kező mandula-, illetve tüdőgyulla­dása. Ugyanebből a meggondolás­ból hamarjában szárazra akarjuk törölni. A pokrócon előkészítve vár a kistrikó és minigatya meg a vastag frottír fürdőlepedő. A legényke jön is. A pokróc széléig. Aztán kezét a feleségemé­ből kiszakítja. Visszaszalad tíz lépést, s megáll a frissen „rende­zett” pázsitú üdülőpark egyetlen megkímélt gömbakácának árnyé- kában. Ugyanebben a pillanat­ban gomolyfelhő csavarodik a nap elé. A vizes kölyköcskét a li­babőr máris elfutotta. Feleségem aggódva közelít a pótgatyávaL Én a törülközőt kapom, de a lúdbőr- ző gyerek hirtelen rémületes nyü­szítésbe kezd és dühödten rugdos felénk. Meghökkenünk. Tétova pillan­tást váltunk: most dörgöljük, vagy se, cseréljünk gatyát, vagy ne cse­réljünk? Inkább talán ne kísérle­tezzünk, mert ideiglenes pártfo­goltunk éjfekete szeme máris ko­mikus gyűlölettel forog. Megpró­bálom legalább átnyújtani neki a törülközőt, ^burkolózzon be ő maga. Most a fogát csikorgatja, mint egy megkísértett fagyosszent. Vagy inkább sarokba szorított kö­lyökkutya? Intek a feleségemnek, hagyjuk a fázás dolgát a fiúra, és a váltó- cuccot a pokrócra dobom. Nézek az égre, a nap még mindig bújkál, bár a felhő a könnyű szélben ígé­retesen arrébb lebeg Am ugyan- ez a lenge szél a gömbakác leve­leit, s a drámai lúdbőröket is meg-megremegteti. Süss fel nap, gondolom gyámoltalanul és türel­metlenül, vagy legalább érkezz meg, fiahagyott édesanya & ó, bárcsak kiirtották volna ezt a gö- bös akácot is annak idején az előre-nem-látó területrendezők és rombolva-építők. Kimondatlan óhajaim — nem éppen csodaként — végre megvalósulnak. (A gömb­akác persze marad.) A fiúcska elégedetten ölelkőzik a bolyhos kendővel, s félretoccsan a füvön a vizes fürdőtó] .ó is. Lehi „eadva iszom a eketét; erős, forró Csak azt nem értem — nyilván túlkompenzálom a dolgot — mi­ért volt nekem oly rettentően hosszú az a néhány magányos, önkínzó, fagyosan boldogtalan pil­lanat? Ezentúl Kisebb csoportosulás a strand sarkában, a rozsdás drótkerítéssel elválasztott, nádas tószegély körül. Jó darab fekete asszony szid egy buckó gyereket, aki keservesen éviekéi át a kerítéslyukon. Csak akkor látni, mikor néffvk^ziábról két lábra emelkedik —, derekán fe­hér cowboyöv —, hogy mind a két tenyere csurom vér. Nagyobb baja nem lehet, mert az anyja folytonosan szapulja. De attól a vér még buzgón csorog, a kölyök meg keni, ahova bírja. Vé­gül újságpapírt markol, avval má­zolja szanaszét az élő vöröset. Ez a máira rendelt baleset — így a tagos nő — mindennapra kijut valami. S tényleg; a gyerek homlokán recézett barna varaso- dás, ágcsikar az oldalán, bal tér­dén vastagon a géz, lefegő szuty- kos leukoplaszt Ettől függetlenül tovább vérzik a keze, s föltehető, hogy rozsdás dróttól ered a sebe­sülés. Szólok az anyjának: viszem a fiát a mentőládához, fertőtlenít- tetjük a bevágott kezet Kicsikét kelleti magát de mert az anyja is küldi, („indulj, ha mondják, nem ér tsz a jó szó­ból?”) lassanként jövőget Hosszú az út a segélyhelyig, a bokrok takarják a kőfülkét, a fiú leg­alább ötször megkérdi, hová tar­tunk. Engedelmes és bizalmatlan. Kérdezem, mitől olyan plezúros. Barátságtalanul kiböki: azért, mert ők debreceniek. Azt is meg­tudom, hová lettek a pisztolyok a cowboytáskákból. Bizony, ottna- radiak Siófokon, a zsúfolt buszon, mikor pedig pecabotot kapott vol­na, hogy fogjon halat Egyébiránt kézzel fogott a tegnap Mutatja, mekkorát Hűha, az legalább öi kiló lehetett Már oldottabban bó­logat, közben a pofáját is össze­kente. Attól a kicsi, de makacs sebtől hovatovább már mindenütt pirosak vagyunk. — A strandoló németek elismerően kacsintgatnak Egy szőke lengyel lány ijedten a szája elé kapja a kezét, intek ne­ki: katónadolog; vékonvorrú. laza­kontyos fejét máris utánunk csó­válja. A segélyhelyen kitűnik, hogy szinte várták a kislegényt. A hé­ten negyedszerre van ott és is­mertként üdvözli „az Imre bá­csit”, aki rászerkesztette a leuko- plasztot előző délután, mikor tér­dét abba a bizonyos kőszegélybe ütötte. Imre úr előbb lemossa a csapnál a vérmancsokat, aztán al­koholt vagy mit ken a mégis­csak hosszacska sebre. Várom, hogy a gyerek sziszegni fog, de semmi ilyesmi. Szinte élvezi, hogy ez a kedves öregember, lám, vele foglalkozik, s persze én is ezt te­szem, miközben aggódva és együtt­érzően figyelem az eseményeket. Elkészül a szakszerű kötés. Elé­gedetten forgatjuk, kérünk a térd re is leukoplasztot, s vissza a ma­mához a német, a lengyel és szlo­vák pótbarnulók között. A debreceni gyerek most már sorolja magáról a kHalálhatatla- nul fura baleseteket. Például a vonatról már rögtön Hajdúszo­boszlónál lemaradt, egy ismerős vasutas vitte föl Pestre, az üdü­lés harmadik napján pedig egy nyugatnémet motorcsónakból ke­rült elő. Hogy miért? Azt hitte, ott talál pecabotot, amivel még nagyobb halat foghat, mint amit kézzel valaha fogott, vagy kifogni képzelt Mit szó! a mamád ehhez a sok zűrzavarhoz, kérdezem a gyere­ket. Megáll és bugyolált kezével mutogatva kiiavít. A mamája nincs itt, csak az édesanyja: a mamája Debrecenben maradt az új kistestverké-el, mert az édesanyjáék elváltak, és „ezentúl mi már mindig csak ketten üdü- *nk”. KICSI FIÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents