Népújság, 1976. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-04 / 3. szám
aAi ||^M>Í<M><WM^MMA^W^VVVWvvvvvvvvvvvvwvv vww\ ^ - n» ÖSZTÖNZŐ (avagy a csacsi mechanizmusa) Gondolom, mindnyájan ismerjük a következő figurát: baktat a csacsi az úton, s egy hosszú póznára kötve log előtte a szénacsomó. Gubbaszt a hátán a juhász, kezében egy célszerű kampósbottal. A csacsi persze szapo- rázza a lépést, mert a kívánatos széna ott hintázik előtte, elérhetőnek látszó távolságban. És az igazság az, hogy a csacsi ilyen-olyan időközökben el is nyeri a szénát; máskülönben előbb-utóbb összecsuklana a gazdája alatt. Nemcsak ezért szaporázza, j.ersze; nemcsak a széna miatt. Tapasztalta mér, hogy ha nem szaporázza eléggé vagy megcsökönyösödik, akkor a gazdája hátulról biztatja, a kampósbottal, a tomporán. Egyszóval: szaporáznia kell, ez a törvény. Élőiről a kellemességek, hátulról a kellemetlenségek egyaránt erre késztetik. Csacsija válogatja, melyik ösztönzőnek jut fontosabb szerepe a szaporázásban. Ámbár a csacsik gazdái sem egyformák: ki az elülső, ki a hátulsó ösztönzőre bízza a főszerepet. •é Igazán nem akarom sérteni az olvasót a primitív példázattal. Mint látni fogják, éppenséggel nem arról van szó, amire gondolnak. Emlékezhetnek rá az idősebbek, hogyan jutalmazta például a bibliai úr az olyan igyekvő szolgát, aki, az ő távollétében is szorgoskodva, jól sáfárkodott a rábízott talentumokkal. „Jól vágyon, jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj bé a te uradnak örömébe...” — Pozitív ösztönző. És hogyan foglalt állást a „gonosz és rest szolga ügyében a bibliai úr, azaz: milyen határozattal zárult egy korabeli fegyelmi. „A haszontalan szolgát” — aki,- mint tudjuk, gazdája távollétében nemigen törte magát szorgoskodásokon — „...vessétek a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogaknak csikorgatása.” — Működött tehát a negatív ösztönző is. S végigpásztázhatnánk a történelmet, minden korban és minden sarkán a világnak valami hasonló következtetéshez jutnánk el: soha el nem avuló törvénye vólt a társadalomban élő embernek a szorgoskodás. Ki elölről — vágyai, kívánságai felől kapta hozzá az erősebb ösztönzést, ki pedig hátulról inkább, érzékenyebb részein. Igaz, sőt, nagyon is igaz; elődeink között sem szorgoskodott mindenki. S leginkább épp azok nem szakították az istrángot, akiket a korabeli negatív ösztönzők nem érhettek utói; a korbács, a deres, az éhség, a munkanélküliség. S egyáltalán: az a példabeli kampósbot, melytől lészen „sírás és fogaknak csikorgatása”. Vagy elég hatalmasok voltak, vagy elég gazdagok, ha meglehettek szorgoskodás nélkül, s — ezzel egyidejűleg — fogcsikorgatás nélkül is. De nem vitás, hogy a köznép vastörvénye a szorgoskodás volt; mindkét irányból erre kapta a —hol taszító — hol vonzó — ösztönzéseket. De hogy vagyunk ezzel a vastörvénnyel — ma? És hogyan leszünk vele holnap? Érthető, és csakis helyeselhető, ha a szocializmus nem kívánja továbbfűzni történelmi csacsi-mechanizmus, a korbács-deres-éhség-munkanélküliség láncsorát, az embertelen kényszerösztönzéseket. Jó volna, bizony, ezt a szimbolikus kampósbotot végleg a történelmi szertárnak hagyományozni. Egyszóval: jó volna élni most már félelmek. sírások, fogcsikorgatások nélkül. Egyelőre nem megy. Innen is, onnan is hallom a fog- csikorgatást. De mintha éppen a szorgoskodók felől hallanám. Nos, ezért nincs oka sértődésre senkinek az elöljáróban fölvázolt rusztikus példázat miatt; nem arra hord a szó, amerre hordani látszik. Korántsem arra célzok ezzel, hogy mi máris valami űj, a következő évszázadokra érvényes módszert — ösztönzési mechanizmust — találtunk a történelmileg kialakult, kétirányú — „pozitív” és „negatív” ösztönzés helyett. Kétségkívül nagy eredmény, hogy új. korszerű módszereket próbálgatunk az ösztönzésben. De az időtálló eredmény az lenne, ha magát az elavult — az osztálytársadalmakra szabott — ösztönzési rendszert korszerűsíthetnénk, kimunkálva a szocialista szellemben vonzó és humánusan kényszerítő tényezők együtthatását — új mechanizmusát. Mert amolyan se be, se ki állapotnál tartunk, éppen. — Baj van valahol a szorgoskodásokkal. „Ezért a pénzért?” — hallani sűrűn az egyik irányból. S valamennyi idő múlva szükségszerűen és épp oly jogosan felhangzik a másik irányból a visszhang: „Azért a munkáért!?” — Olvasom a riportot bizonyos építkezésről, ahol is egyre tolódnak kifelé a határidők. Gyér a forgalom az állványokon, viszont annál forgalmasabb a közeli talponálló. — Dehogy is szólok nekik! — mondja a riporternek az építkezés felelős vezetője. Még aztán megsértődnek és itthagynak. Ha végképp nincs ember, azzal nem haladunk jobban; valamit azért a kocsmázók is mozdítanak előre.» — Kapom — nem mai példa — a panaszos levelet: ebben és ebben a KÖZÉRT-ben az ott vásárolt fél kiló kávéhoz nem adták ki a reklámozott tízdekás ajándék- csomagot. Továbbítom, a válasz megérkezik: a panasz természetesen jogos, jár a vevőnek a tíz deka kávé, bármikor átveheti, a boltvezetőt kioktatták. Kis ügy, már kipipáltam, amikor újra jelentkezik a panaszos: a „kioktatott” boltvezető csúnyán kiabált vele, hogy őt nem érdekli a sajtó, a rádió, nem érdekli a központ, az a dolog régen volt és nem adja ki a kávét. Mire felhívom a vállalati központ ellenőrzését. — Tessék nekem elhinni — válaszol túlfelől egy elgyötört női hang — az a, boltvezető egy csúnya szájú nő. Mi, természetesen, megint figyelmeztetjük, bár lehetséges, csak azt érjük el vele, hogy holnap beteget jelent, és sajnos, kiírják, és az megint a mi bajunk... — Tessék folytatni. •h Ezek szerint a fogcsikorgatások társadalmi összege mit sem csökken azzal, ha a restek, a hanyagok, a lazsá- lók, a korruptak mentesülhetnek a szankcióktól — sőt: mintha ettől inkább szaporodnék. Pedig, ha már semmiképp sem lehetünk meg fogcsikorgatások nélkül, akkor igazán az volna az ésszerű, hogy ne a jó munkások, hanem a hanyagok, ne az üzemi törzsgárda tagjai, hanem a megrögzött vándormadarak, ne a vevők, hanem a „súlycson- kítók”, ne a közösségi emberek, hanem az élősdiek csikorgassák a fogukat. De hát — könnyű ezt mondani. Könnyű volna eljutni arra a következtetésre is: vissza a csacsi-mechanizmushoz' Kimunkálni, kikísérletezni az ösztönzésnek azt a sokoldalú, új rendszerét, amely demokratikus, emberségesebb a réginél, független jó. vagy rossz főnökök jó vagy rossz indulatától, és mégis éles különbséget tesz jó és a rossz munka között — ez bizony történelmi feladat. Pedig sürgősen meg kellene oldanunk. A hetvenes évek végétől ugyan's megállíthatatlanul fogyni kezdenek a termelő korosztályok — sokkal jobb feltételekkel oldhatnánk meg ezt a gondot addig, mint ez után. FEKETE GYULA Jnhis* Miklós felvétele, amely a Képújság és a ME' ■IT OíyCSlQH* BIB környezetvédelmi fotópá yázatán II. díjat nyert P ocsékolunk, pazarlünk ... Nem mindenki, csak akiknek lehetőségük, módjuk van rá. Sokan megengedheti maguknak a tékozlás talmi fényűzését, s meg is engedik; olykor anélkül, hogy egyáltalán észre vennék. A fiatalasszony körülnéz a konyhában, töpreng, gondolkodik: — Kenyeret is hozzál? — Minek! Van ott kenyér! — Hozzál csak! — mondja az asszony. Odalép a konyhaszekrényhez, kivesz egy félkilónyi kenyeret, megy a szemeteshez és beledobj;. —' Ez már tegnapi! A család tagjai kissé hízé- konyak és ezért kevés kenyeret esznek. Az asszony most is valami olyan vacsorán töri a fejét, amihez nern kell kenyér. — Azért hozzál! —mondja az asszony. Reggel majd bekapnak egy-egy kis szeletet. Délben üzemi konyhán ebédelnek. Holnap este már tegnapi lesz a ma vásárolt kenyér. Alig nyúltak hozzá, megy a szemétbe! A lakótelep játszóterétől valamivel arrébb a szemetes edények sorakoznak. Idősebb, kendős asszony turkál az edényekben. Az asszony nem valami loncsos, piszkos guberáló, a ruházata legfeljebb csak divatjamúlt, kopott Meghosszabbított nyelű szeneslapáttal durkál a szemétben. Gumikerekű kézi kocsival van, a kocsin egy zsák már tele negyed, fél kenyerekkel, s telik a másik zsák is. A lakótelep szomszédságából jár ide, a kertes házak egyikéből. A férje vasutas. 5 nincs állásban, sertésekkel foglalkozik. Két anyakocát tart a lakótelep kenyerén. Malac most nincs, 1 nemrég adott el tizennyolcat a két kocától. — Mindig talál itt kenyeret? Legyint, hogy nem panaszkodik. — Csak győzném mind összeszedni! Olykor lakásokra is eljár, ahol összegyűjtik és félreteszik neki a kenyeret, kenyérhéjat. — Nem kémek érte semmit? — Dehogy kémek! — mondja. — örülnek, hogy viszem. Van azért, aki nem. szereti a szemétbe dobni a kenyeret, már csak babonából sem. Z.-né fiatalasszony es nincs valami dús fantáziája % D. Kiss Jám®» r portja; Hét köznapi tékozlók konyhai dolgokban. Minden reggel azzal kezdi; — Mit főzzek ma? A férje általában vállat von és nem szól semmit, Z.- né erre rendszeresen megsértődik. — Akkor nem főzök semmit! De ez csak olyan mérge- lődés. Gondol egyet és a szatyrába süllyeszti a szakácskönyvet. A hivatalban majd kinéz belőle valamit. Dél körül jut eszébe a főzés. Elő a könyvet. A Hajdúkáposzta címszónál áll meg. „Hozzávalók: 80 deka füstölt sertéshús, 15 deka zsír, só, 20 deka hagyma, piros paprika, kevés köménymag, másfél kiló savanyúkáposzta, 20 deka füstölt kolbász.” A boltban csak füstölt tarja van, 52 forint egy kiló. Füstölt hús ez is, miért ne volna jó? 80 dekát kér, de valamivel több lesz, 45 forintot fizet. Kolbászból negyed kilót vesz, 14 forint. A káposzta 12 forint. Más minden van otthon, így is elköltött, mindennel együtt, több mint 70 forintot. Este a konyha legnagyobb lábasában tetőzik a hajdúkáposzta. Z„ a férj, néhány kanállal vesz belőle, nem nagy étkű ember, keveset eszik, de az jó legyen. Az asszony már jóllakott az étel szagával, éppencsak belekóstol. — Holnap lesz ez igazán jó, a káposzta melegítve lesz igazán jó! — vigasztalja magát Z.-né. Z. másnap nem kér a káposztából. — Mi vagyok én, nyúl, hogy mindennap káAz asszony egyedül lát az ételnek, de nem sokra megy vele. Dühös, ideges. — Csak azt várd, amíg én még egyszer főzök! Viszi a káposztát a hidegre. Harmadnap már neki sincs kedve hozzá, a férjnek nem is említi. Negyedik nap keresi a nagylábast. — Jaj, a hajdúkáposzta! Előveszi, nézegeti, szagolgatja, aztán viszi a kagylóhoz, a hajdúkáposzta megy a csatornába! Ä. munkaügyis a fémipari vállalatnál, két gyerek apja, felesége egy presszóban üzletvezető. Az asszony többet keres nála, hogy pontosan mennyit, nem tudja. Mindennaposak náluk a veszekedések, többnyire' anyagiak miatt. A férfi egy este veszi a szemetes vedret. A kukák a kapu alatt állnak, lemegy, önti a szemetet és hallja, hogy a tartályban koppan valami. Már fordulna, hogy indul vissza, aztán mégis meggondolja, benyúl a kukába. Kétliteres forma, piros fazekat emel ki. Fordítja, rázogatja, belül csupa kosz. Nézegeti kívülről, így ép, nincs semmi baja. Felviszi a fazekat. — Ez mi? Az asszony háttal áll, hirtelen fordul. Meglátja a fazekat és elönti a méreg. Elkapja, vágja ismét a szemetesbe. — Nem látod, hogy beleégett a kakaó? — Ezért kell kidobni? R.-né tombol. — Miért? Majd csuszko- lom itt neked órákig? Nem megkeresem az árát egy nyomorult fazéknak? C. mérnökember és gyakran dolgozik odahaza is. Otthoni szobája szűk, az íróasztala kicsi, munka közben folyton rendezkedik. Most éppen az asztal mellett áll, bal kezében vastag könyv, a jobban az asztali lámpa. Tétován szemlélődik, majd egy önfeledt mozdulattal leteszi az égó lámpát az asztallal szomszédos fotelba, a könyvet lerakja a lámpa helyére az asztalra, meggyújtja a csillárt és elégedetten indul a konyhába, hogy főz egy kávét, mielőtt megint leülne dolgozni. Negyedóra múlva tér visz-' sza, nyitja az ajtót, és csípős, — HMmít áfl mi cába. Azonnal tudja, hogy ae asztali lámpa...! Rohan a konnektorhoz, nyitja az ablakot. A friss levegőtől feliz- zik a fotel belseje. Most a felmosórongyért vágtat, belenyomja a tűzfészekbe. Felébred a felesége, jön; — Űristen, mi történt? Az asszony meglátja a fotelt és sírva fakad. Két éve vették egy ugyanilyen másikkal az iparművészeti boI> ban, méregdrága volt. Reggel C. első dolga, hogy az égett holmit levigye a ház közös használatú lomtárába. Visszajövet vigasztalja a feleségét: i — Néztem, meg lehet még azt csináltatni! Egy kárpitos kell! Még ma elintézem. — Szóltál? — kérdezi est C.né. — Kinek? Mit? — Hát a kárpitosnak? —- Ja, hogyne! — hazudó ja C. kapásból, mert az irodában az egész fotelügye? elfelejtette. — Mikor jön? — Valamikor a jövő héten, azt mondta! A kárpitos nem jön a jövő héten, azután sem. Az idő telik, most már C.-né sem sürgeti. Fél év után azt mondja a férjének: — Most látnád, milyen fotelek vannak a galériában! C. kap az alkalmon. A két új fotelt megint csak az ő szobájába teszik, a párja- vesztett réginek viszont nem találnak helyet a lakásban. — El kellene adni, hiszem majdnem új! — Meglátjuk! — mondja C. beleegyezően. Egyelőre leviszi a lomtárba, beteg párja mellé. Néhány hét, múlva C.-né kiselejtezett ruhaféléket visz a lomtárba és azzal jön vissza: — No, vége, a jobbik fotelnak is. Valaki felhasogatta az ülését! C. újságot olvas, felnéz. — Hogyhogy felhasgatta? — Ügy, hogy felhasgatta? Biztosan a gyerekek. Mindenki bejár oda. — Ott egye meg a fene! — mondja C. némi gondolkodás után és visszabújik az újságjába Pazarolni, tékozolni csak az tud, akinek van mit és van miből. Talán úgy is fe! lehetne fogni, hogy aki otthon, a magáét tékozolja, az 5 baja. Igazság szerint azonban mindegy, hogy a javak, értékek hol és hogyan fecsé- relődnek el; a kár terhe közös. És nem is mindig közvetve, olykor közvetlenül is, amikor itt vagy ott fellép*, i » SZÜiESÚgooet
