Népújság, 1976. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-04 / 3. szám

Mealista törekvések mai művészetünkben

Ä Hatvant Gtféria tárBafcáréB

x. ■

A Hatvani Művelődési Központ Galériája — a Magyar Nemzeti Galériával társbérletben — hat festő csoportkiállításával lepte meg Hatvant és Heves megye közönségét A meglepetést a kiállítás frissesé- ge, az anyag egységes és jó benyomása keltette. És az a tény, hogy ezt az anyagot majd csak a hatvani szereplés után állítja ki a Magyar Nemzeti Galéria, 1976-ban. A társbérlet is, vagy inkább a közösségvállalás is? A Magyar Nemzeti Galéria és Hatvan között újszerű törekvés: mintha az elsőrangú orszáEgy a művek közül:

Dezső József: Várandós asszony

tartaná, vagy még inkább szükségesnek, hogy a realista törekvések kétszeresen is fórumot és hangsúlyt kapjanak. Másrészt, hogy éz a hatvani fiatal fórum is emelkedjék egyre feljebb, színvonalában és jelentőségében —• mindenki hasznára.

A kiállítás — efelől senkinek nem lehet semminemű kétsége — komoly realista törekvéseket takar. Sőt! Nemcsak realista törekvéseket, amennyiben a képek egy stílust és annak árnyalatát vonultatják fel. Bemutatják a realista szemléletű, a figurákban gondolkodó, a zárt gondolat- és érzelmi rendszert megszólaltató művészeket együttesen és olyan tematikailag is zárt alakzatban — már amennyire ez az egyéniségek és felfogások különbözőséglével együtt lehetséges —, hogy a 6zemlé- lődőnek az az érzése, itt és most többről van szó, mint egy szabvány csoportkiállításról. Ha az anyagon túl azt is figyelembe vesszük, hogy ezen a tárlaton a ipegnyitót’ Somogyi József, Kossuth-díjas szobrászművész, az Elnöki Tanács tagja, a Magyar Képzőművészek Szövetségének elnöke tartotta, akkor nyilvánvaló, hogy a kiállítás messze túl mutat önmagán, azon a tényen, hogy ezek a festők hatan — Dezső József, Fejér Csaba, Németh József, Pa'ay László, Szalay Ferenc, Szurcsik János — egységesen törekszenek egy azonos cél irányába.

Aligha tévedünk állításunkban. A kiállítás katalógusába ugyanis Pogány Ö. Gábor írt bevezetőt, aki a Magyar Nemzeti Galéria igazgatói székéből is szól ezúttal. Így kezdi eszme- futtatását: „Sznobék egyre torzabb arcjátékkal kísérik a realizmusra utaló igényeket. Legfeljebb bölcseleti értelemben vett módszernek minősítik, ami lényegében csak a nonfiguratív művek létjogosultságát igazolja. Holott a módszernek nincs annyira

szüksége filozófiára, mint inkább a filozófiának módszerre.”

Gyanítom, hogy ezt a tömör fogalmazást, amely a céhen kívül állóknak így vajmi keveset mond, értik azok, akiknek ez szól, nyilván sznobéknak. De hol vannak és kik ők? Amikor tehát ezt a katalógust bevezető, néhol igen frappáns megállapításokat tartalmazó, de kihívásnak szánt szöveget olvassuk, érezzük, hogy a magyar képzőművészetben izzik valami. Mert azt senki egy pillanatra nem hiheti, hogy itt a sznobék alatt kizárólag, vagy egyáltalán „a” közönség rejlene: itt inkább azokról lenne szó, akik a realista művészeti próbálkozásokkal szemben, esetleg a nonfiguratív megoldások hívei, védői, elkötelezettjei. De akkor mi és hol és meddig a sznobság?

Somogyi József sokkal árnyaltabban fogalmazott ünnepi megnyitójában. Minden irányzat, minden stílus művelőjét barátjának nevezte és hitet tett amellett, hogy a művészi boldogságkeresés emberi feladat. Megérti azt, ha valakik saját elképzeléseik szerint keresik a boldogságot, a művészi eszményt, a tartalmat és a formát; igy a stílust, amellyel megszólaltatják a másnak címzett érzelmeiket, gondolataikat, eszméiket — a boldogságról, a művészi munka öröméről. A kiállító művészek együttes anyagát megszemlélve, végigmustrálgatva és egy-egy munkára külön is szót kerítve azt állította, hogy ezek a hagyományt felölelő, mának szóló és az organikus fejlődést magukban foglaló mű'7sk bin zonyára az őszinte megnyilatkozás erejével hatnak a nézőkre és hitelük lesz a látogatók előtt. Azt is mondotta, hogy hagyományok vállalása nélkül nem lehet egészséges a fejlődés és csak úgy lehet a mát a mának kifejezni, a holnapnak a mát átadni, ha a folyamatban — öröklés, alkotás, továbbfejlődés — nincs láncszem-hiány.

Somogyi Józsefet a művészek is, a közönség is megtapsolta. Azt még nem tudhatjuk, milyen fogadtatása lesz Pogány ö. jGábor katalógusban írt bevezetőjének, de az biztos, hogy ezt a tárlatot, a realista törekvések szentesítése felé a magyar képzőművészet évgyűrűiben vastagabb vonal fogja jelezni.

És még egy hangsúly! A dokumentációs erővel és programszerűen összeállított kiállítási anyagot a két Galéria kilenc helyről — nagyrészt múzeumokból — hozta össze.

II.

Ezek után nézzük most már közelebbről a hat művészt, illetve azt az alkotássorozatot, amelyet ezen a tárlaton láthat Hatvan és az odalátogató közönség.

Dezső József szigorú, tiszta fegyelemmel élő, zárt falusi világba vezet el bennünket. Az arcokban nyoma sincs a kedélynek, az asz- 6zonyias kedvességnek, de fénylik az évszázados fegyelem, amellyel itt kell élniök, a deszkakerítések és a töppedt házak között. Az öltözködés és az arc harmóniában vannak, minden ünnepélyes egy kicsit. A várandós, az Öregasszony, a 2 kg barna kenyér szeretettel megmintázott arcok, a színek is sugallják, hogy Dezső József nem véletlenül választotta képeihez az általa nagyon ismert fejeket, de koloritja is bizonyítja, hogy őszintén és szeretettel beszél róluk. Ez a lendületes szigorúság érződik önarcképén, amely

korábbi évek pátoszát is hordozza.

Fejér Csaba egészen más arc- és színélményekből táplálkozik, mint Dezső

József. A Nagyanyám című kép a sorstól megtörc- tett> asszony; > lefelé ‘néző,; már-már sírós arc, az egyéniség passzív; szinte

érezzük, hogy ráncai mögött kialudt vulkánok, az eltűnt idők sötétlenek; ahogyan a szem is inkább üregként nyílik ki, mint 6em világítana ebből az arcból. A portrén csak kívülről látszik a fény, az is inkább a nyakon és a mellen kap hangsúlyt, ameddig a ruha -s*a fénypásztát uralkodni engedi. \ Fiatal leány divattól független, szelíd aszkézist igárö ruhadarabokban állt modellt a festőnek, aki a fiús arcon mirftha önmaga női mását örökítette volna meg. A Halászok mozgalmassága feltűnik a sok és sokrétűen fogalmazott portré között is.

Németh József témában és formában is talán a legmesszibbre megy vissza a hagyományok ápolásában. Freskószerűen , fogalmazott képei mintha egy letűnt, régen-volt-így-talán- nem-is-volt világot keltenének életre, de úgy. hogy közben a mai valóságból is adjanak ízelítőt. Képei láttán az az érzésünk, hogy az emberiség történetének

utolsó kéthárom évezrede nem is sokat változtatott az emv*'rek arcán, mozdulatain, sőt — ezt inkább az alkotások sugallják — érzelmi töltése, belső hevülé- se, a lélekben mindig utat verő hite vagy extázisa sem sokat változott. Ezt az állításunkat erősíti az a benyomás, ame’yet az Asszonyok a tehénnel vagy a Mezei Vénusz című képeknél szereztünk. t A Triptichon I. ingbe-bundába bujtatott parasztja és a munkában-sorsában társa, az asszony már szinte az ikonok erejével hat, de nem lehet megtagadni a fenségesség bizonyos varázsát az öregember ábrázolatától sem, ahogy nemes egyszerűségével és végtelen nyugalmával néz velünk szembe.

Patay László sajátos színfolt ebben a kiállítási anyagban is. Méretre és mondanivalóra egyaránt jelentőségteljes a Magyar táj című triptichonja. A három tábla teljes érzelmi egységet alkot, mégis más hangulatot ébreszt a

középső, ahol a tobzódóan virágos-zöld-napfényes domb tetején, mint egy megkoszorúzva, megkoronázva a föld virul, mert az egymásba fogódzó, táncoló fiatalok jókedvükben nem is tehetnek mást, mint megkoszorúzzák, megkoronázzák ezt a bűvölően napsugaras vidéket. Többi képein ezeknél a boldog áradásoknál mélyebb, szenvedélyesebb, riasztóbb témák, hangulatok is tapasztalhatók. Itt van például a Menekülő, ahol az anya áttetsző fátylával félig eltakarja a mezítelen kisdedet, mert két karjával óva fut valami veszedelem elől. Az arc vonásai drámát idéznek. Énnek a képnek szinte ellenpontjaként világít elénk az ártatlan és tiszta, védtelen, de a fény által átkarolt, óvott nyíltság, ahogyan Ditte és Dorka, a két kis gyerek megjelenik, a csaknem • háttér nélküli, a csak fényben úszó világban.

’ A kiállításon, Szalay Ferenc munkái mutatnak a legtöbbet abból, amit a mai •élet dinamikus hatásának nevezhetnénk. Igaz, őt is elsősorban a falu és a falu emberei érdeklik. Otthon érzi magát ezek között az emberek között, mintha hazulról hozná mondanivalóját. Szabó bácsija a bottal, a kaszákkal és a nyughatatlan kutyával — tömörebb már nem is lehetne. Az asszony piros virággal című nyugodt, csaknem közömbös asszonyarcot idéz fel, de a piros virág, ez a csekély élénkség mindent megmagyaráz. A tsz-veze- tőség már nemcsak egy beszédes triptichon, amelynek közepén a gerendás szobában szorongva ülnek a parasztok és szavaznak, olyan tenyerekkel, amelyek nagyságukban és jelentőségükben ez egyszer a fejekkel azonosak, vagy ha nem többet mondóak, de ez a képsor már egy egész ikonosztázia, a tegnappá és mává lett és jövővé formálódó paraszti világ eleven képsora. A Kantáta, a Tavasz, a Történelem, a Tábornok csak felsorolás itt, mert a képek bemutatására, megszólaltatására jelenleg nincs helyünk.

SzurCsik János | ugyancsak a falun élő emberek atmoszféráját fogalmazza képekké. A Kazalrakók, a Gerendavivők, a Böllér jellegzetes képek a közelmúltból, hiszen a tegnapi aratók még ilyen megtörető munkával hordták egybe, rakták kazalba a termést, ami az életet jelenti. De mintha Szurcsik nem érdeklődne az emberi arc iránt. Az Olvasó című kép mutatja ezt leginkább. Itt, ezen a ponton tér el társaitól.

Csak vázlatosan, inkább jelzésszerűen írtunk a kiállítás anyagáról, mert ez alkalommal a manifesztá- ció tűnt fontosabbnak. Az a törekvés, hogy a realista szemléletnek ismét egy alkalommal újabb, frissebb tekintélyt szerezzen egy kiállítás. . A visszhang bizonyára nem marad el!

Farkas András

Magyarország

felfedezése

Egy könyvsorozat @8^gsi$a közbe?«

FOLYIK EGY KÖNYVFOLYAM már a negyedik esztendeje, körülbelül negyedévenként jelenik meg belőle egy-egy kötet. A vásárlói, az olvasói az elmúlt harminc esztendő egyik legnagyobb szabású írói—kiadói vállalkozásának a részesei. Nem véletlenül mondom, hogy részesei, mert ez a könyvsorozat többre pályázik, mint az olvasó figyelmére: gondolkodásra

késztet, cselekvésre ösztönöz, társadalmi. mozgást kelt. Megfelelt — eddig legalábbis — az életre hívásakor kijelölt célnak.

Mi volt ez a cél?

A Magyarország felfedezése sorozat megindításakor több nyilatkozatot olvashattunk róla, a lényegük az volt, hogy a Szépirodalmi Kiadó — az írószövetség és a Művelődésügyi Minisztérium támogatásával — új és nagyszabású írói vállalkozás szervezője és lebonyolítója lesz. A Magyar- ország felfedezése mai íróink számára nagy erőpróba: írói eszközökkel, műfaji megkötöttség nélkül megmutatni, milyen a mai Magyarország. A könyv lehet szociografikus felmérés, riportfűzér, vallomúsgytíjte- mány (egyes részleteiben, persze) dokumentumsor ... Az egyetlen megkötöttség: legyen művészi ereje, gondolati hatása és az igazságot tartalmazza. Legyen — ennél rövidebb összefoglalni lehetetlen — realista.

TÖRTÉNELMI SZÜKSÉGSZERŰSÉG volt bizonyos értelemben á Magyarország felfedezésének megindításai írói eszközökkel, a vallomástevés őszinteségével, elkötelezetten a társadalmi felelősségtudattal feltárni, milyen képet mutat a három évtizede szocialista társadalmat építő Magyarország. Tudjuk, sok irodalmi mű, film, színoadi alkotás szól erről a témáról. De nagy szükség volt olyan könyvsorozatra, amelynek szerzői — a mai magyar valóságot ismerő írók —átgondoltan és módszeresen veszik szemügyre hazánk tájait, falvait, városait, társadalmi rétegeit, a jelenre befolyást gyakorló múltját, közelmúltiát. S bemutatják: miként élünk ma, hűen ábrázolják a küzdelmek természetét, célját, a társadalmi mozgás irányát, az eredményeket, s a bajokat, gondokat —, a fejlődés ellentmondásait, olykor válságait.

A sorozatot azért megindítani, hogy csak a szépet, s a jót mondja el — nem lett volna érdemes. Igazi író ilyesmire aligha is vállalkozna. Aki író felelősséggel közeledik társadalmi kérdésekhez, a mai valósághoz, annak szembe kell néznie a növekedésnek gyakran súlyos problémáival, ‘ s fel kell tárnia azokat legjobb meggyőződése, tudása, ereje, tehetsége szerint. Ez már a Magyarország felfedezése sorozat első köteteiben megtörtént. Emlékezhetünk, milyen

visszhangja lett Végh AnSok ssáaaffi *efcta4e*t£& «ár meg » sikeres tárlatot

Wrtfts Saab* 6*

tál Erdőháton—Nyíren «I» mű könyvének — s a kötetben való megjelenést megelőző publikációnak, a penészlaki riportnak — az Éljünk magunknak? című Fekete Gyula-könyvnek, a Tisztelet Komlónak (Moldova György) egyes fejezeteinek, László-Bencsik Sándor Történelem alulnézetben című művének ... Sorolhatnánk tovább. Volt eset rá, hogy a szóban forgó terület — falu, város, járás — a fejlődéséért felelős testületek protestáltak bizonyos tények kommentálása (sőt akár megemlítése) ellen is, mert azok valóságos mulasztásokra mutattak rá, esetleg bűnös mulasztásokra — vagy csak egyszerűen hiúságokat borzoltak fel. Arra is volt eset, hogy a könyvekben a szerzők tévedtek; hogy a bírálat elhibázott, vagy igazságtalan volt. De nem ezek a szeplők jellemzőek erre a könyvsorozatra, hanem az, hogy az eddigi kötetek áltálában magasrendű írói felelősségtudattal, a valóság iránti érzékenységgel, a javítás szándékával térképezték fel a jelent, a mai társadalmat, vagy annak egy- egy metszetét.

PEDIG NAGYON KÜLÖNBÖZŐ karakterű művek a Magyarország felfedezése kötetei. Színvonaluk is, hangvételük is, eszköztáruk is váltakozik a szerzők írói habitusa, világlátása, élettapasztalata, stílusa szerint. Vannak közöttük felejthetetlenül szép lírai részletekben bővelkedő munkák, tárgyszerű krónikák, egy-egy témakörből nagy szakmai ismeretekről tanúságot tevő beszámolók, drámai összecsapásokat ábrázoló írások. Közös jellemzőjük pusztán az, amit a bevezetőben említettünk: szerzőik meggyőződése, hogy a mai valóság megismertetésével társadalmi problémák megoldásában segítenek. Ez a meggyőződés, különböző hőfokon (ismét csak azt mondhatjuk, hogy az író karakterének megfelelően) valamennyi könyvben ott van. S mellette: as anyag alapos ismerete, as objektivitásra való törekvés, elfogulatlanság. (A téma szeretete és az elfogulatlanság nem egymást ki-» záró fogalmak.)

Ha százkötetesre tervez» ték volna a szerkesztői, azt mondhatnánk, hogy Magyarország tizenhatod részét „felfedezték”. Persze, ez csak játék egy ötlettel; nincs ilyen arány. A kötetek ütemesen követik egymást — valamennyinek nagy a kritikai visszhangja, s mostanában kezdenek igazán népszerűvé válni. Kell néhány esztendő ahhoz, hogy az olvasók alaposan megismerkedhessenek velük, hogy belekerüljenek a köztudatba, alakról-tipog- ráfiai megjelenéséről is felismerhetők legyenek a sorozat darabjai. Könyvtárosok mondják, hogy az érdeklődés igen nagy. a kötetek csak néhány óráig vannak a helyükön, nyomban kikölcsönzik őket. 1

Ne feledkezzünk meg a szerzők társaiul szegődött fotórinorterekről, főt 'művészekről sem; a kötetek többségének képanyaga kiváló. Élmény végiglapozni olvasás előtt egy-egy új munkát — a képek tükrözik a tájat, megmutatlak az emberek arcát, mozdulatait, feltárják, mi lett új, s szebb a környéken, bemutatják az elmúlt századok meglevő emlékeit, s napjainkat.

KORUNK, s mai viliágunk irodalmi monum'ntu- ma ez a sorozat; szól a mai, s szól az éljövendő olvasóhoz. Hűségre és igazságra törekedve ábrázolja azt, hogy milyen Magyar- ország a felszabadulást követő huszonöt-harminc esztendőben. Olvasók t’-zezreü várják minden kötetét.

Tamás Intvén ,