Népújság, 1975. december (26. évfolyam, 282-305. szám)
1975-12-25 / 302. szám
... hogy az a miénk, amit megeszünk, A cukrot, amit megettünk, lám, olcsóbban ettük, mint amit ezután teszünk majd a bejglikbe, és most kell sokat, de nagyon sokat enni a karajból is, mert ami húst most megeszünk, az is olcsóbb, mint amit nyáron fogunk enni Szegények vagyunk, de jól élünk. És különben sem ünnep az ünnep, ha az ember nem kezdhetné jókora reggeli evéssel és még éjszaka is nem nassolhatna egy-két falatot a frizsiderből. Arra való. Mármint az éjszaka, az ünnepi éjszaka, hogy akkor is együnk. Egyszer élünk! Azt mondják a szociológusok, — nehogy higgyünk ám nekik —, hogy egy nép anyagi és szellemi gyarapodásának hű tükörképe az a hányados, amely az élelmiszerek és a tartós fogyasztási cikkek egymáshoz való viszonyát mutatja a vásárlásban. Ebben a hányadosban, minél kisebb százalék jut az élelmiszerekre — természetesen viszonylag — és minél nagyobb a tartós fogyasztási cikkekre, annál jobb módúnak tekinthető az adott társadalom. Arról van szó, hogyha egy társadalom jóllakott végre, akkor körülnéz, és a betevő falatok után frizsidert vásárol, hogy a falatokat ott tartsa, új bútort, televíziót vesz, betéved és mind gyakoribb vendége ifsz a könyvesboltoknak, a képcsarnokoknak, külföldre utazik és autót vesz. Nyilvánvaló, egy kiló karaj és egy Zsiguli ára között van némi eltérés, és az is nyilvánvaló, hogy e két cikkre fordított összegek aránya egyértelműen a jómód, de legalábbis a jobb mód felé mutat. így aztán az a furcsa helyzet áll elő, hogy bár népünk és nyelvünk nem fukarkodik a bölcs elméncsé- gekben az evés minőségi és mennyiségi fogalmait illetően, amelyekből vagy hármat voltam bátor már írásom elején előterjeszteni, mégis a statisztikusok szerint a csak evés bűvkörén túljutottunk. Már nemcsak eszünk, de Ízlelünk is, már nenjcsak a tányért és a fazekat nézzük magunk előtt, de a világ más szépségeit, a szemnek, a léleknek nyújtott ínyencségeit is észrevesszük. Általában. Am így az ünnepek táján visszaesünk a féktelen lakmározások betegségébe. Telve kamra, frizsider, halált hörögnek a disznók, agonizálnak a tyúkok, kacsák, libák, tonnaszámra fogy a hús és a vágott baromfi, dió, mák, cukor. Üvegek, demizsonok sorjáznak: uramisten, három teljes nap zárva lesznek az üzletek. Fel kell készülni erre, nehogy éhen pusztuljon egy egész ország. Nem fog. Előrelátóak voltunk. Érdekes: kromoszómáinkban ott van az éhezés. Gyomrunk telve, még a zsírszöveteink is. Orvosi intelem — hiába, rémséges fenyegetődzések — egyre megy: eszünk. Kiéhezetten, mohón és ünnepnapokon külön ürügyet is találva, szinte reggeltől éjszakáig. Pedig évek, évtizedek óta immár nincs gond az élelmiszer- ellátással, s minden mérgünk, finnyás, vagy jogos válogatásunk ellenére végső soron soha nem megyünk haza üres szatyorral — és mégis. Ügy eszünk, úgy kapunk a falat után, mintha holnap ismét az éhezés órái, évei, évszázadai következnének Azt hiszem, egy egész generációnak kell kihalnia ahhoz, hogy ez a genetikai kód, ez a belső kényszer, ez a történelmi, sőt, történeti parancs — mármint, hogy egyél — kiiktatódjék belőlünk, társadalmunkból. Meg kellene írni egyszer az evés szocialőgiáját, és pszichológiáját. Manapság annyi divatos és új tudományág foglalta el helyét — megilletőt, vagy meg nem illető helyét, azt most itt ne firtassuk — az egyetemes tudományok között, hogy aligha keltene meglepetést egy olyan új tudományág, amely az evéssel foglalkozna: az evés pszichológiája; az evés szociológiája. És talán az sem keltene meglepetést, amit ez az új tudományág, sajátos kutatási eszközeivel és módszereivel feltárna a mély lélekből, a mély kamrákból, pontosabban: a lelkek és a kamrák mélyéből. Ha jól meggondolom, közeledvén lassan fél évszázados fennállásomhoz, az utóbbi másfél évtizedet leszámítva, valahogyan nem mindig felém billegett az asztal: tehette, nem nagyon kellett volna félnem, amúgysem, hogy lehull róla a gazdag étek Ha jól meggondolom, eddigi életem jó felét — finoman kifejezve — óvatos étkezési körülmények közepette éltem le, nem annyira orvosi, mint inkább az objektív előírások miatt, és ennek az eddig megélt életnek egy jó darabja pedig egyértelműen az éhezés jegyében telt el. Nem az olyan éhezés jegyében, amikor „ma még nem is ettem”, hanem az olyan éhezésében, hogy néha napokig nem ettem, mert nem volt mit. Vagy legalábbis nem emlékszem vissza, hogy egyáltalán lett volna mit enni. Aztán olyan éhezések közepette, hogy volt ugyan már mit, valamit enni, de az a „mit” nem jelentett semmit. Nem éhes, hanem kiéhezett voltam. És velem együtt a társadalom jelentős része, a túlnyomó többsége. Dolgoztunk, terveztünk, termeltünk — ez már a háború után volt — és éheztünk Uramisten, hogy én miket összeéheztem! Beivódott a sejtjeinkbe, a kromoszómáinkba, és idegdúcaink végén is a fő helyen ül az éhezéstől való páni félelem. Ügy érezzük mi, negyvenesek, meg hatvanasok, hogy nem bírunk ki még egy társadalmi éhezést: jól akarunk lakni és most már mindig. Sohse gondoltam volna, hogy egy tányér székelykáposzta történelmi és történeti ihletet ad, hogy egy < adag sertéssült szomszédságában, szociológiáról és $ pszichológiáról fogok szónokolni. Eszünk, és szép csendes böfögéssel átrágicsáljuk magunkat a túlvilágra. Mert mi maradt meg nekünk más boldogság — ugye? mint a jó étek. Az a miénk, amit megeszünk. Nevetséges? Hadat kellene üzenni a töltött káposztának, az oktalan zabálásnak, a zsírtól csöpögő disznótorosnak és a bárgyún bágyadt ejtőzésnek: az ember mégse csak evésre termett. Széchenyi is legfeljebb azt > mondta, hogy „Tengerre magyar!”, és nem azt, \ hogy „Szaftra magyar!, tunkolj többet, job- ? ban élsz.” Mi nem a holnapi arany tojást tojó tyúkot esszük meg, hanem holnapi saját magunkat emésztjük I már ma. \ — Hogy min tűnődöm az evés helyett? Nem, nem 1 érdekes ... Igen, kérek még a székelygulyásból... Az l az enyém, amit megeszek — és hagyom, hogy újra l teleszedjék a tányéromat. De jól is ejtőzöm majd az £ evés után! Lehet, hogy anrókat röfögni is fogok? / Hosszú még a tél csak egyetek! Vér, te vörös Prométheusz, kit az első pillanatért egy hosszú kényszermunkára beiémfeszített az élet, 1 té perzselő, te ringató, te szédítő és altató — ver, félek, ha rajtam kívül plllantlak meg»» Cehér mentőautó vágtat * az utcán. Homlok-tetőzetén villogó kék lámpája, vijjogva felcsapzó sziréna- hangja jelzi, mennyire sürgős útja van. A járművek, mintha parancsszóra tennék, oldalra húzódnak, helyet adnak az embermentő száguldásnak. A kórház előtt gyors, biztos, határozott mozdulatokkal emelik a hordágyat. Ajtók nyílnak és záródnak, a beteget, a sérült, vérző embert hamar vizsgálóasztalra fektetik, máris kezdődik a vizsgálat. Vért csurgatnak egy üvegcső hűs öblébe. Szinte csak pillanatok múlnak el és az orvos már telefonba mondja a vér jellemzőit. S mire a beteg a kórtermi ágyra kerül, egy nővér besiet, két kézzel a melléhez szorítva egy piros színű folyadékkal telt palackot. A piros színű folyadék aranynál, ezüstnél, gyémántnál is drágább kincs: életmentő vér. Az orvos kis műtéttel megnyitja a bal kar fő ütőerét, belecsúsztat egy vékony műanyag csövet, összeillesztik egy másik csővel, s az állványra helyezett, fejjel lefelé fordított palackból megindul a vér a beteg ereibe. A gyógyítás elkezdődött. ., Kór h ízből nézve A leírt jelenet bizonyára hatásvadászónak tűnik annak szemében, aki még nem feküdt kórházi fehér ágyon, pasztell tónusú falak között. Hatásvadászónak tűnik annak szemében, aki még sosem volt hasonló helyzetben, aki még nem ismeri a szenvedést, az elkerülhetetlen és elviselni muszáj fizikai szenvedést, aki nem kényszerült szembenézni a világrend őrá is vonatkozó, szigorú szabályaival. Egészen más dolog kórházból nézve, a visszanyert élet felé néző tekintettel vizsgálva. Különös dolog. Különös, izgalmas és félelmetes dolog. Persze, csodálatos is egyben. Isteneknek látni a fehér köpenyes orvosokat. Erőt látni abbán, ami a másiknak gyengeséget jelent. Istent látni a fehér lepel alatt, hol pedig nylon atlétaing, vagy divatos pulóver, csipkemintás harisnyanadrág lapul... Különös és csodálatos, hogy csak felemelik fa telefonkagylót, pár fontos adatot mondanak, s hirtelen ott terem az asztalon egy palack, a piros színű folyadékkal. Különös és csodálatos, hogy valahol, valakik, az év minden szakában készenlétben állanak, hogy teljesítsék a kívánságot, éjjel és nappal, bármikor. Bármikor, ha egy. Pataky Dezső r portja Piros színű folyadék egy nagyobb vérveszteséggel járó műtét, baleset, mérgezés vagy szülés esetén szükség van az életmentő vérre. Hol van ez a hely, s kik dolgoznak Itt..? Furcsa kíváncsiság sarkall, megtudni valamit erről, valami szakszerűt, ami többet mond minden ujjongó érzelmességnél. Vérbank, hatszáz: négyzetméteren A volt Irgalmas rendi kórház régi tömbje mögött, az egri piactér szomszédságában, közvetlenül az Éger-patak partján emelkedik az embermentés hálózatának új hajléka. A betonból öntött épület egyik szárnyában lift visz a harmadik szintig. „Itt tessék jobbra fordulni, a folyosón ...” — kapom az útbaigazítást. A táblák zöld betűs feliratai szerint ez itt a Megyei Kórház egyik osztálya: vérellátó osztály. Vagy másként: vérellátó állomás. De nyugodtan nevezhetjük egyszerűbben, így: „vérbank”. Dr. Molnár Miklós, a me- gyei „vérbank” vezető főorvosa, készségesen magyaráz, villámdokumentációja segíti a tájékozódást. — Petrovszkij szovjet sebész professzor nevéhez fűződik a magyar vérellátó szolgálat megszervezése — mondja. — Ennek dátuma:, 1949, Korábbi időkben csak spontán vérellátásról beszélhetünk. Egerben az I. sebészeti osztály egyik kórtermét alakították át 1951-ben, s itt rendeztek be transzfúziós részleget. 1952-ben vérkonzerváló állomás létesült a legrégibb épületszámy három sötét helyiségében, öt éve költöztünk ebbe az új épületbe. Jóllehet kedvezőtlenebb körülmények között vagyunk, mint más megyék állomásai — 600 négyzetméterrel kisebb a területünk a szükségesnél —, de lényegében minden feladat teljesítésének feltétó- lei adottak. — Milyen tevékenységét végez az egri vérbank? — "Előbb hadd b°sréljek keveset a piros színű folyadékról, a vérről... Ez a fontos folyékony szövet oxigént szállít a szervezet többi szöveteinek sejtjeihez, ugyanakkor elszállítja az anyagcsere termékeit a kiválasztószervekhez. Plazmából és alakos elemekből áll. A plazma megakadásából keletkezik a vérlepény, s ez zsugorodva a vérsavót préseli ki magából. Alakos elemek a vörös, a fehér vérsejtek és a vérlemez- kék. Nyugodtan állíthatjuk, hogy az ember egyetlen csepp vérből teljességgel megismerhető. Az egészséges emberi vér egy köbmilliméterében 4 —5 millió vörösvértest van, 5 —8 ezer fehér vérsejt és 250— 250 ezer vérlemezké. Tevékenységünk során a levett vér alkotórészeiből tízféle kon- centrátumot készítünk és csak a szükséges alkotórészt juttatjuk a beteg ereibe, azt, ami a vérből hiányzik. Vannak olyan készítményeink, amelyekhez háromórásnál nem több, tehát friss vér szükséges. Különben a levett vér könzerváltan 21 napig tárolható. Természetesen ezután sem megy veszendőbe, mert különböző gyógyszerek készülnek belőle. A fagyasztva porítható alaptranszfúziós készítményünk, a plazma, már nyolc évig is elálL Drámai történetek nmcienet! A szóbeli tájékoztatás után gyakorlati bemutató következik. Molnár főorvos végigvezet birodalmán. A vérbank zárt ajtói nyílnak fel előttem sorra, a vérvételi, a vizsgálati műtőtől a tárolóhelyiségekig. Azt az utat járjuk be, amit a véradók, de végig követhetem a levett vér útját is a centrifugatermen, a sterilizálón, a delivátumműtőn át a vértároló hűtőkamráig. Kézbe foghatom „egy” fagyasztott plazma palackját is. Jellegtelen, fakúlt sárgás „por” látható a hermetikusan lezárt üvegben. Különös érzés ... — Tizenkét éve, 1964-ben készült állomásunkon az első kevert humán plazmaszéria —■ magyarázza a főorvos. — Ugyancsak ekkor kezdtük meg az egri kórház szülészeti felvevő területén a terhesek vércsoport és Rh(D) szűrését, a veszélyeztetettek gondozását, az ellenanyagvizsgálato- kat. Vidéken az elsők között ml vezet‘ ük be 1969-ben a Rh (D) negatív szülő nők megelőző védőoltását. Az Rh negatív nő, aki megkapja az anti-D immunglobulin védőoltást, akár tíz gyereket is szülhet, károsodás nélkül. — Nem esett még szó a vércsoportokról Ki adhat vért és kinek ...? í — Az emberek A, B, AB és 0 -ás vércsoportba tartoznak, így tanítíák ezt ma is. holott az RVfaktmokat is számítva njm 4. hanem 8 vércsoportot különböztethetünk me* TaäamAi^rtaiHfe m m állítás is, hogy a 0-ás mindenkinek adhat vért. Valójába» mindenki csak csoportazonos vért kaphat. — Hallhatnánk néhány érdekesebb példát a véradás történetéből? — Drámai történetek mg már nincsenek. Olyasmi nem fordul elő, hogy egy ember megmentésére kellene vért adni. A véradás technikai lebonyolítása olyan szervezett a koncentrátumok többek véréből készülnek. S annyi as önkéntes és térítésmentes véradó, hogy a beteg legtöbbször meg sem tudja, kinek köszönheti az életét. Egy a legbiztosabb: vérhiány miatt még senki sem halt meg. Évente több ezer liter vért biztosítunk a két egri kórháznak és szükség esetén mái kórházakat is kisegítünk. Tizennyolcezer véradó A különböző betegségek gyógyításához, s mindenekelőtt a sebészi műtétekhez, egyre több vér szükséges. Az; önkéntes és térítésmentes véradás mozgalmát a Vörös- kereszt kezdeményezte, g oroszlánrésze van abban, hogy az egyenletes, friss vérellátás biztosított. Mint Gere István, a Vöröskereszt Heves megyei Szervezetének titkába elmondotta, aktivistáik szervezése nyomán üzemek, szocialista brigádok, termelő- szövetkezetek, de az intézmények és hivatalok dolgozói is — korra, nemre való tekintet nélkül — szívesen ajánlják vérüket a gyógyítás, az életmentés szolgálatára. — 1961-ben vettek először térítésmentesen vért. A Nemzeti Bank egri fiókjának dolgozói 20 palack vért adtak önként és ingyenesen. Az első kiszállásos vérvételt pedig 1962-ben, Mezőtárkányba» tartották. Hogy mi történt azóta? Csak egyetlen adat a fejlődés érzékeltetésére: Heves megyében ma 18 ezerre tehető a véradók száma. A véradók kartonjai katonás rendben sorakoznak a vérbank fogadótermében. Szinte nincs nap, hogy a® jönnének csoportok. S az állomás „expedxciós” részlege is járja az üzemeket, városokat, falvakat. Különleges hőtartó ládákban érkezik a piros színű folyadék a vérbank. ba, ahol rendszerezik, ellenőrzik és koncentrátumokbatt tárolják. Hosszú-hosszú piros gyöngysorok szaladnak ki a véradók bőre alól. Üvegöblökbe torkolló piros folyók. Vér, te vörös Prométheusz, kit az j pillanatért egy hosszú kényszermunkám belémfesznett az élet, te perzselő, te ringató, te szédítő és altató\ — vér. lem én se félek, t hm rajtam kívül megpillant«i
