Népújság, 1975. december (26. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-25 / 302. szám

Oktatásügyünk, a közgazdász szemével

tíeszélüetés dr Gs ram völgyi Károly m n»8Zt«*rhelyeltes*el

A Magyar Közgazdasági Társaság Heves megyei Szervezetének meghívására a közelmúltban az egri Tecnni- ka Házában — nagy érdeklődéssel kísért előadást tartott dr. Garamvölgyí Károly oktatási. miniszterhelyettes, a Magyar Közgazdasági Társaság főtitkára, aki oktatáspolitikánk időszerű kérdéseiről tájékoztatta a hallgatóságot.

Munkatársunk erről a közérdeklődésre számottartó, s úgyszólván mindenkit foglalkoztató témáról kérdezte a neves szakembert.

Szemléiét e« valósás

— ön a közgazdász szemével vizsgálta, elemezte az eredményeket, . a gondokat, s a közeljövő tennivalóit. Mit jelent, mennyiben időszerű ez a sajátos alapállás?

—■ örültem annak, hogy az érdeklődők soraiban ott voltak Eger pedagógus társadalmának képviselői is, hiszen ha róluk van szó, nincs értelme nélkiilük dis- putázni. Véleményem Szerint a közgazdasági szemlélet a realitás -felé mutató iránytű. Igaz, ezt még nem vallja mindenki, épp ezért hívtam fel a figyelmet arra, hogy nincs légüres térben lebegő valamiféle szuverén oktatásügy. Ez ugyanis része az egységes társadalom- és gazdaságpolitikának. Még akkor is, ha kétségtelenül megvannak a maga objektív feltételrendszerei és sajátos vonásai. Ezért jó, ha a célkitűzéseket közgazdaságilag is megalapozzuk, s ebből kiindulva, vitatjuk, határozzuk meg feladatainkat. Gondolkodásunk csak így találkozhat a valósággal, s elkerülhetjük a, mellékvágányokat, a tévedéseket. Lényeges kérdéshez, mert — most csak egy példát említek — iskola- rendszerünk jellege, minősége alaovetően határozza meg azt., hogy miként mekkora tempóban fejleszthetjük köz- művelődésünket. ijem beszélve a legértékesebb termelőerő. az ember, különböző szintű szakképzettségéről. Eev tény; gyakorlati pedagógiánk csak nyer. ha általánossá válik ez az álláspont, s áthatia nemcsak a tanárok, a közgazdászok munkáiét,

han°m a művelődésügy helyi irányítóinak mindennapi tevékenységét is.

FehÁr köpeny, íróa-7lal

—• Hol tartunk jelenleg, meddig jutottunk az általános és középiskolai oktatás terén ?

— Eredményeinkre joggal lehetünk büszkék. A többszörös. alapos párt- és állami felülvizsgálat elősegítette a precíz helyzetfelmérést, s az előbbreléoést. Alsófokú oktatásunk megbirkózott legfontosabb tennivalóival. Ezt mindenki látja, ezt senkinek sem kell bizonyítani. Természetesen akadnak még gondok. Csak egyet említek. A tanulók egy része — évente körülbelül tízezer — lemorzsolódik, nem jut el a nyolcadik osztály befejezéséig. Az összlétszámhoz viszonyítva ez nem számottevő, mégsem lehet megfeledkezni róluk. Többségük olyan rétegek köréből kerül ki, akiknél köztudomású, hogy töretlenül magas a népszaporulat. Velük továbbra is megkülönböztetett törődéssel kell foglalkozni a kisegítő, a korrekciós osztályokban, kollégiumokban. Erre nemcsak a humánum kötelez bennünket, hanem ezt sürgetik a társadalmi, a közgazdasági érdekek is. Nem mondhatunk le a nehezen kiaknázható képességekről sem. A középfokú képzés szakmai irányba tolódik el. Ezt jelzik a statisztikai mutatók. Az 1960— 61-es tanévben a középiskolai diákok negyvenkét százaléka tanult szakközépiskolában. 1974—75-ben viszont

már ötvenhat százalék. Ez egyébként egészséges tendencia, hiszen a társadalmi igények is erre ösztönöznek. Mondjuk meg nyíltan: nem minden fiatal képes leérettségizni, s az is tény, hogy iparunknak, mezögazdaságunjc- nak jól képzett munkáskezekre van sükságe: ügyes,

felkészült, tájékozott szakmunkásokra. Sajnos ma még dívik a fehér köpeny és az íróasztal kultusza, s a szülők egy része még nem érti meg, hogy az alkotó fizikai tevékenység sem alacsonyabb- rendúbb a szellemi produktumnál. A szakmunkás-bizonyítvány — s ez következik oktatási rendszerünk egymásra épültségéből, nyíltságából — egyébként se a végállomás. hiszen, aki önmagában tehetséget érez, az az erre a célra létesült oktatási rendszerben — három év alatt — maturálhat, sőt a felsőbb szinten Is folytathatja tanulmányait.

Kö/eh trc

V

a diplomáért

— Évről évre többen szeretnének bejutni az egyetemek és a főiskolák kapuin. Mit remélhetnek a leendő pályázók ?

— Az ismeretgyarapítás vágya tiszteletreméltó szándék, s általában meg is valósul, ha találkozik a képességek egy bizonyos szintjével, ügy is fogalmazhatnék, hogy azok jussanak be a felsőfokú oktatási intézményekbe, akik arra valóban rátermettek. A gyengébb képességűek, ha az oktatói közösség igyekezete, és az ő ambícióik nem j árnak sikerrel, már az első, vagy a második évben lemorzsolódnak, s ez nemcsak az ő számukra jelent nagy törést,

hanem a társadalom is veszít: képzésre fordított pénzt, munkaerőt egyaránt. Egy dolgot egyébként is tudomásul kell venni: a termelői

társadalom nem elsősorban főiskolát, egyetemet végzett emberekből áll. Jelenleg az érettségizettek mintegy 34 százalékát vehetjük fel. A korábbi demográfiai hullám kifutásának idején, s az oktatás minőségének fejlődésével eljuthatunk a 36—40 százalékig. Ez azonban a végső, a felső határ. Hosszú távra tekintve tehát évente 15—16 ezer fiút. lányt fogadhatunk gólyává. Ehhez lehet csak méretezni az egyéni óhajokat is. Közismert például, — hogy a pedagógus szakmánál maradjunk — az a tény, hogy kevés az általános iskolai tanár. Ezért a jövőben elsősorban a főiskolák kapuit tárjuk szélesebbre, s nem az egyetemekét. Ez feltétlenül szükséges intézkedés, hiszen a képzést a valós igényekhez kell igazítani. A leendő általános iskolai tanárok később, amikor ismét növekszik a középiskolai tanulók száma — szükség szerint — megszerezhetik az egyetemi végzettséget igazoló diplomát is. Azt azonban meg kell érteni, hogy első a népgazdaság, a társadalom érdeke.

A tehfiöéii vedel méérl

— Egyre több munkás-paraszt fiatal kerül be felső- oktatási intézményeinkbe. Számíthatnak-e további segítségre, támogatásra?

— Természetesen megértjük nehezebb helyzetieket, s már az általános iskolában, a gimnáziumokban és a szakközépiskolákban mindent megteszünk azért, hogy esetleges lemaradásukat behozzák,' képességeiket kibontakoztathassák, s felzárkózzanak az átlaghoz, sőt az élvonalhoz. Ez nem elkoptatott jelszó, hanem a munkás-paraszt hatalom jellegéből fakadó nagyon is konkrét politikai vezérelv. Számunkra nem közömbös a jövő értelmiségének osztálystruktúrája. A tehetséges Ifjak általában szorgalommal, helytállással viszonozzák a sokoldalú törődést, úgyhogy nem vész kárba a sok ezer pedagógus kitartó munkája. Felmértük a főiskolai, az egyetemi lemorzsolódások mutatóit, s megállapítottuk, hogy ezek a hallgatók általában sem maradtak ki nagyobb százalékban, mint az értelmiségi diákok. Ez elsősorban kollégiumi nevelés hatékonyságának köszönhető, az itt szerzett útravaló túlsegítette őket a beilleszkedés buktatóin. Ezért célszerű — a lehetőségekhez mérten — fejleszteni a kollégiumi hálózatot.

Elfecsérelt milliók

— Több fórumon is szó esett már arról, hogy igen' sok friss diplomás tanár mond búcsút a katedrának, s jó néhányan olyan munkahelyet választanak, ahol aligha kamatoztathatják képzettségüket. Mi erről az ön véleménye? Tervez-e a minisztérium valamilyen intézkedést e kórós folyamat megakadályozásara?

— Ez nemcsak a tanárokra,

hanem más értelmiségiekre is vonatkozik. A pályázati rendszer nem egy szakmában formális, holott egyáltalán nem mindegy hová kerülnek a végzősök. Egy egyetemista taníttatására két-háromszázezer forintot költ államunk. Könnyű kiszámítani, hogy milliókat fecsérelünk el, ha tétlenül nézzük a „renegátok” számának gyarapodását Nem nyugodhatunk bele abba, hogy a társadalmi ráfordítás elvesz- szen. Vegyünk egy sajátos, de gyakori esetet, amikor az egyik üzem, vagy művelődésügyi osztály ösztöndíjasát — jobb anyagi lehetőségek, munkakörülmények ajánlásával — elcsábítja a másik vállalat vagy szerv. Az se konzekvens megoldás, mégha megtéríti a többévi ösztöndíj összegét: a harminc

vagy negyvenezer forintot. Hol van ez az előbb említett két-háromszázezertől! S ráadásul bizonyos helyen hiába várják a szakembereket. Nem titok, hogy szeretnénk a végzős hallgatók elhelyezkedését, a társadalmi érdekek és, az egyéni törekvések harmonizálásával megfelelő módon rendezni, tiszteletben tartva persze az egyéniség jogait. a személyes döntés szabadságát is. Idővel kidolgozzuk az irányítottabb elhelyezkedés rendszerét, s annak gyakorlati módszereit. Nem lesz könnyű, de mégis meg kell tennünk, mert ez a köz, vagyis mind annyiunk érdeke.

— Hogyan segíthetik a tömegkommunikációs eszközök ezeket az elképzeléseket?

— Az őszinte, a nyílt tájékoztatással, a valódi gondok kendőzetlen feltárásával. Mi tagadás: olykor túl rózsás

képet festenek a helyzetről. Ha szakítanak ezzel a gyakorlattal, ha különböző műfaiú írásaikkal, a tévé- és rádió- ri porijaikkal a becsülettel végzett, alkotó, fizikai munkát is oropagáüák, a hivatástudatra jobban appalál- nak, akkor nemes missziót teljesítenek: méginkább hozzájárulnak az egységes szemléletformáláshoz, a jövő felnőttéinek harrnonikusabb neveléséhez.

Pécsi István

Gyerek® darab a

Gárdonyi Színház» ban

0 csizmás kandúr

A Gárdonyi Színház a karácsonyi ünnepekre készülőben, jó szerep- osztásban mutatta be Heinz Kahíau verses mese játékát,

A csizmás kandúrt. A költői szöveget Kalász Márton fordította. A 'gyerekelőadás külsőségeiben is rendhagyónak mondható. A kis magyar állampolgárok már a kezdési időpont előtt benn ültek a helyükön és hőfokban a felnőttekén mindenesetre íúltevő kíváncsiságukban égtek. A nyitott színpad mutatta nekik a birodalmat. ahová majd megérkeznek a mese hősei: elsősorban Matyi, az a bizonyos legfiatalabb molnárlegény, akit a két bátyja úgy kisem- miz a jussából, mint a sicc! A malomból, a sok lisztből nem jut neki semmi, csak a foltozott kötény meg a semmire sem jó kandúr. De hát ki szánja, ki szánhatja meg ezt a j óravaló Matyi legényt. mint kis szolgája, ez a hosszú farkú, fekete baju- szú egérnyelő, aki kitalálja, hogyan kell boldoggá tenni Matyit. Rájön, mert ezért van ez a mese, hogy ezek a felnőtt emberek féktelen hiúságukban mindig is a látszatoknak élnek, minden tartásuk, minden döntésük gőg, önzés és hazugság. Kandúr felhúzza azt a nagy lovagi csizmát és beszél, szervez, kerekíti tódít, lódít, míg megszerzi Matyinak a boldogságot. Ezt a hogyant már nem áruljuk el az olvasónak, mert itt vannak az ünnepek és meg lehet tekinteni a sok csodával elegyített mesejátékot

A darabot a rendező bácsi, Jurka László megrendezi a gyerekeknek, az egyébként is játékra termett bácsik és nénik meg eljátsszák a szerepeket. Van olyan, aki több alakzatban is megjelenik a színen, hogy a furíang és a móka minél jobban és színesebben keveredhessék.

Héczey Sva bájos elevenséggel cifrázta ezt a kandúrmesét, mindenütt keresve a kicsinyekből álló közönség kedvét. De nemcsak a kedvét! Értette azt is, mikor és hogyan kell hadba szólítani a nézőtéren ülőket, döntésre bírni, vagy éppen kerestetni, akit a mese -szerint kutatni kellett. Innen volt az, hogy nemcsak a színpadon folyt az a bizonyos ámuldozó és ámulatba ejtő játék, hanem a színen is. Jó hangosan, ahogy illik. Bizony, az a néhány nézőtéri felnőtt megállapíthatta, hogy a gyermekek nem köhögtek közbe a nagyobb „jeleneteknél”, nem zavarogtak önzőén fész- kelődő. vagy fontoskodó viselkedésükkel, mert a mesében mindent nagyon komolyan kellett venni, legfőképpen pedig azt, hogy a boldogság még mindig a legszebb téma a világon.

És most a kicsinyek hívatlan vagy talán meghallgatható prókátoraként nem először mondjuk el, írjuk le: ezek a tizenéves, , vagy tíz alatti kicsiny állampolgárok megérdemelnék, hogy többször játsszanak nekik, így, nagy gesztusokkal, nagy Igazságokkal, nagy dobveréssel, kicsiny tilinkóval, mert az élmény egy életre szól náluk.

És hogy a kicsik az újságból is megtudják, kik voltak az ő szórakoztató pajtásaik ebben a mesében, Idesoroljuk a neveket: M. Szilágyi Lajos játszotta a molnárlegényt, a király kövérségét Csiszár Nándor, a királykisasszony szőkeségét Antoni Judit mutatta be; Somló István, Dóridat/ Róbert meg Mátyás Jenő sok alakban születtek újjá — a mesében. Szak Péter zenéjével lett a játék kerek és egész. Így kell ezt csinálni! A gyerekeknek.

(farkas)

NEMES GYÖRGY:

2.

Van egy olajkályhája, ezzel jó meleget tud csinálni, van itt vezeték és kapcsoló, úgyhogy villany világít, van egy spiri uszíőzöje is, azon paprikás krumplit, lecsót könnyen megfőz/ A szomszéd fűszerbolt hűtőpultjában újabban fölfedezte, hogy tésztát is vehet, csak vízbe dobja, pirított hagymával megízesíti — erre még jobban csúszik a bor. És Szuezi is szerefi.

Alkonyodik. december 23.-a van. Holnap kará1975. december 25., csütörtök

osonyeste. Tegnap kiment a piacra, nem sajnálta a harminc forintot: vett egy közönséges fenyőfát, körülbelül egy méter magas. Már föl is állí o.ta a Sarokban, holnap fiöldíszíti. Nem vallásos, de azért Szuezival ketten megünneplik a Kisded megszületését. Jó, ha van mit ünnepelni.

Sö.ét van; csak itt-ottvon halvány kört a hófoltos fűre, egy padcsü csőkre, bokorra a parklámpák pisla fénye. Szuszi fölkapja a fejét: távolról valami neszt hall, amit ő — mert ember — nem hallhat. A kutya fölug- rik, s orrával kivágta a bódé ajtaiá*. ö két rudat kap föl: egy hosszabbat és egy rövidebbetí A kutya után ered. fit van a parkból kivezető két nagyobb út közül az egyik. A hosszabb rudat vagy harminc centiméterre a földtől keresztbe • fekteti az úton.' Két bokor ágabogát használja e célra; nem először próbálja így elzárni a menekülő útját. A másik botot mint egy fegyvert emeli a magasba.

Jól sejtelte: ott rebbennek szét a törpe árnyalakok — cíz-tizenkét éves fiúk lehetnek — ahol az ezüstfenyő egész regimentje pompázik. Már nem lehet elcsípni azokat, akik a másik főút felé rohannak, azokat se. akik eltűnnek a bokrok homályában. De egy gyerek erre szalad. fölbukik a keresztbe tett rúdon, a grabancát s:- kerül megmarkolnia. Szuszi is azonnal ott terem. Belök- dösi a gyereket a bódéba, leülteti a d'kóra, Szuszi elhever az ajtó előtt: lélek se ki, oe be.

„Fenyőt törtél?" —„Igen."

— „Mért ezüstfenyőt?” — „Mert az a legszebb.” — „Rendes fenyő nem lett volna jó?” — „Nem.” — „Mért? Látod, nekem az van” — s a fájára mutat. A fiú 'lehajtja a fejét. S nem felel.

— „Na! Felelj.” — „Mert nagymama azt szereti. Gyerekkorában mindig az volt nekik, Gyergyóban.” — „S fiiért nem vettél neki a piacon? Látod, én ott vettem a magamét.” — ,A piacon nincs ezüstfenyő.” — „És mért olyan kényes a te nagymamád, hogy csak ezüstfenyő jó neki?” — ..Mert ez az utolsó karácsonya.” — „Ki mondta?” — .Mama, mondta. Nagymamának rákja van. Januárban meg fog halni.” — „Hülyeség. , Mi a tje mamád? Orvos?” — „Varrónő a férfi- ruhagyárban.” — „Na, látod. Mit ért ő a rákhoz? Hogy hívnak?” — „Sanyi.” — .Hány centit törtél le az ezüstfenyőből?” — „ötven centit. De lehet, hogy hatvan volt”. — „Oldalt, vagy a tetejéből?” — „A tételéből”. — „Hol van, amit letörtél?” — „Eldob’am, mikor elestem.” -—- „Akkor itt van az úton. H^zd be.” — A ÍM tétován föláll. — „Nem

fogsz ellógni, mert Szuszi veled megy, s ha meg akarsz lépni, a foga között marad a lábad húsa.”

Sanyi kimegy, s kisvártatva behozza az ezüstfenyőt. Szép, szabályos formájú kis karácsonyfa: egy nagyobb fenyőnek a csúcsa.

„Az a fenyő, melynek fejét vetted, élőlény. Ugyanolyan, mint te vagy én. Furcsa teremtmény a fa: ahogy múlnak az évek, mindig alul vastagszik, de új hajtásai, a fia'al sarjak mindig a végeken bújnak ki. Ennek többé már nem lesz feje. csak karjai lesznek. Ehhez mit szólsz?” — Sanyi megszeppenve néz rá, s csak suttogja: — „Sajnálom.” /— „Nekem is volt egy fiam, nagyobb mint té, tizenhat éves múlt, mikor mint leventét kivitték Németországba. Ott meghalt, A fejemet vették. Soha többé nem nő ki.” — Sanyi csa” áli, szótlanul. — „Sok mindent nem tudsz, te, Sanyi de mire olyan idős leszel mint én. többet fogsz tudn' Pálamnál. Én azt hittem: majd a fiam leniből eneerr hát ez s»m sikerült. "Levágták á feiemet.” — A fiú riadtan pillant az öregre. — «A feleségem is meghalt, öt

éve már. Csak ketten vagyunk: Szuszi meg én. De ez téged nem érdekel, világos.” A fiú most megszólal: — „Tessék engem elengedni.” — „Jó, elmehetsz, ha meg tudod mondani: egyforma-e ugyanannak a fajta fának a levele? Mondjuk, egy kocsányos tölgyé, egy bükké, egy hársé, egy juharé, vagy akár egy akácé?” — A fiú gondolkozik: — „Ugyanazéa fajtáé egyforma, csak nem egyforma nagy.” — „látod, nem tudod. Nincs két teljer sen egyforma levél. Legfeljebb csak hasonló., Mint ahogy nincs két egyforma ember, csak hasonló. És azt tudod-e. mírt sima az egyik fa és mírt repelezett kérgű, sebes a másik?’’ — „Nem tudom.” — „Mert megpróbálja őket az élet, de nem egyformán, akárcsak az embert. És e sok megpróbáltatás különböző nyomot hagy rajtuk, akárcsak az emberen. Vihar és villámcsapás, fagy és zúzmara tépi. marja, rágja. öli-a fákat. Ta’án csak az a különbség, hogy a fák sebei kívül vannak, az embereké meg gyakran belül. Nehezebb is észrevenni, mert nem mindig látszik: mi rágja halálra- az embert briüL.

(Folytatjuk^