Népújság, 1975. november (26. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-30 / 281. szám

r Zita Azt hiszem, jelenlegi esz­mecserénkre, vitánkra is vo­natkozik Polónyi Péternek a Népművelés egyik korábbi számában megjelent meg­jegyzése. Ebben azt fejtege­ti a szerző, hogy közművelő­désünkben újból és újból megvitatjuk ugyanazokat a problémákat, s ezek nemcsak a kérdések változatlan fon­tosságát bizonyítják, hanem a korábbi viták bizonyos meddőségét is. E korábbi gondjaink tehát megoldatla­nok maradtak a mai napig. Olyan gondok ezek, amelyek orvoslása nem a hozzáértés hiánya miatt várat magára. .Vitáink a beavatottak zárt körű értekezletéhez hasonlí­tanak, ahonnan még sokszor azok is hiányoznak, akik a kultúra átadásával hivatás­szerűen is foglalkoznak. Nem vagyunk meggyőződ­ve például arról, hogy peda­gógusképzésünkkel minden rendben van. Ha igen, ak­kor rejtély számomra, hogy az általános és középiskolá­sok több mint 50 százaléka miért csak „véletlenül” láto­gatja a közművelődési in­tézményeket, elsősorban a könyvtárat és a művelődési házat. Gyöngyösön nagyon sok esetben csak egy-két lel­kes pedagógus menti meg a Művelődési Központ — egyébként nagyon gondosan megtervezett — ifjúsági tu­dományos előadásait. A kö­zelmúltban történt: egyik középiskolánk magyartanára azért tette félre a KISZ vá­rosi bizottsága és a városi könyvtár által meghirdetett vers- és prózamondó ver­seny felhívását, mert „diák­jainknak van elég készülni- valója az iskolában is.” Fur­csa indok! Ugyancsak szeretném meg­érteni : hazánkban miért tart­ják rangon alulinak a nép­művelési tevékenységet ipari, mezőgazdasági értelmiségiek, orvosok, gyógyszerészek, vagy tanácsi vezetők? A közművelődéssel foglal­kozó KB-határozat után gyakran idézték egyik kul- túrpolitikusunk mondatát: „ .. .el kell jutni addig, hogy nemcsak azt a vezetőt kell felelősségre vonni, aki a gé­peket hagyja rozsdásodni a gyár udvarán, hanem azt i6, aki nem törődik a dolgozók műveltségének „rozsdásodá- sával”. De megtettek-e min­dent a szóban forgó vezetők? Valóban felelősségre vonták őket? A vita egyik cikkében megfogalmazást nyert: „a íüggetlenítések fokozása nem oldja meg a művelődési ott­honaink gondjait!” önmagá­ban a személyi létszám nö­velése valóban nem lehet megoldás, de azt hiszem, hogy egyik előfeltétele mé­giscsak a szakmailag képzett, főállásban dolgozók számá­nak emelése lehet. Bizonyíté­kul — saját munkaterüle­tünknél maradva — említ­hetem Ecséd, Rózsaszentanár­ion, Hort, Apc községek pél­dáját, ahol a könyvtári te­vékenység színvonala jelen­tősen emelkedett a függetle- nítés óta. Talán nem bizonyul meg­győzőnek a példám, de kü­Jubileum előtt a iHátra múzeumban Jövőre lesz negyedszáza­da annak, hogy Gyöngyösön első látogatóit fogadta az a Mátra Múzeum, amely az el­múlt negyedszázad során természettudományi gyűjte­ményével kivívta a hazai és a külföldi turisták, biológu­sok, erdészek és vadászati szakemberek elismerését. Ál­landó és időszaki kiállításai nemcsak helyi, hanem orszá­gos visszhangot is keltet­tek. Nagy Gyula igazgató irá­nyításával olyan alkotó kol- . lektíva, s olyan munkatárs­gárda toborzódott, amelyik túllépve a látványosságon, komoly gyűjtő- és feldolgozó munkát produkált. Több mint tíz füzetük — mind rangos publikáció — látott napvilágot, s ezekre a kör­nyező államokban is felfi­gyeltek: jelenleg húsz or­szággal tartanak a mindkét fél javát szolgáló rendszeres információcserét. Ök büsz­kélkedhetnek hazánk legna­gyobb lepke- és rovargyűj­teményével. S az anyag foly­vást gyarapszik, ennek érde­kében működnek együtt a szlovákiai múzeumokkal. Most a jövő évi, a huszon­öt éves jubileumra készül­nek. Méghozzá munkán, talp­raesett ötleteken alapuló szenzációkat ígérve. Arra tö­rekszenek, hogy a huszonne­gyedik órában megmentsék a népi vadászat megannyi pusztulásra ítélt, értékes re­likviáját. Fe’hívták az isko­lák .figyelmét, hogy szaksze­rűtlenül kezelt madártani anyagukat megőrzés, ápolás, s esetleg kiállítás céljából adják át nekik. Ezt váriák azoktól is, akik az erdők egykori puskásainak emlé- vkeit, a hajdani orvvadászok — va'amermyiüket a szükség vitte rá a szabó'y tálán sásra — furfangos eszközeit őrzik. Szívesen vennék oánzért, ajándékba, vagy letétbe. Nagy váTalkozós az. mél­tó a rangos évfordít1 óhoz, s ha jelentkeznek az áldozat­kész, az ügy fontosságát ér­ző emberek, akkor elképzel­hető, hogy a Mátra fővárosá­ban nyitja majd kapuit az ország első vadászati múzeu­ma. Gondolnak a város mun­kásmozgalmi múltjára .is. Az 1920-as években a Batthyány téren felépült — a dolgozók összefogásával — a szerve­zett munkások otthona. Ha ezt az épületet megkapnák, úgy itt helyeznék el a hely- történet megannyi dokumen­tumát, amelyeket a nagykö­zönség megismerhetne. Az évfordulót jövőre ün­nepük. Az előkészület azon­ban már az idén megkezdő­dött: méghozzá a leendő mú­zeumlátogatók javát szolgáló szorgos munkával. Ionos, hogy egy 34 ezer la­kosú város — Gyöngyösről van szó — egyetlen édesség­boltjában (az egyike a több tucatnak) többen dolgoznak, mint a város összes tanácsi könyvtárában, vagy művelő­dési házában (amelyek még szakmai központjai is a já­rás harminc községének). Ügy érzem — és ezzel na­gyon sok kollégám vélemé­nye megegyezik —, hogy tár­sadalmunk nem mindig be­csüli meg eléggé a népmű­velők munkáját. Itt nem el­sősorban az anyagiakra gon­dolok, bár példám igazolá­sát azzal is alátámaszthat­nám. (A pedagógusok és ta­nácsi dolgozók béremelésénél egyaránt kimaradtak a nép­művelők, könyvtárosok). Sok­kal inkább az erkölcsi-poU- tikai megbecsülés hiányát érzem súlyosnak. Állításom igazolására most — e kere­tek között — nem térhetek ki részletesen. De azt meg­említem, hogy ha valami ki­marad a tervek megvalósítá­sából, akkor ez legtöbbször a művelődési ház és a könyvtár. Nem tudni példá­ul azt, hogy miért nem épül az olyan sokat beharango­zott gyöngyösi művelődési központ, mi lesz a Mátra Múzeum és a városi könyv­tár sorsa? Az eddigi vitában elhang­zott hozzászólások közül el­sősorban a szocialista bri­gádvezetők problémájában érzem magunkat érdekelt­nek, hiszen a megyei könyv­tárhálózat jelentős munkát vállalt ebben az akcióban. Igaza van Márkusz László­nak. amikor azt írja, hogy nem az önigazolást szolgáló pontrendszerre épülő vetél­kedő a jövője a munkásmű­velődésünknek, hanem a mű­velődési szokások minél előb­bi kialakítása. Ehhez pedig a népművelőgárda egyedül valóban kevés, arról nem .is beszélve, hogy a tanácsi in­tézmények önmagukban aügha érhetnek el említésre méltó eredményt. Társadal­mi összefogásra lenne szük­ség, olyan közhangulatra, amelyben' a politikai, taná­csi, gazdasági vezetők t is fontosnak tartják a népmű­velők munkáját — többszőr leülnek beszélgetni, vitatkoz­ni — közösen gondolkodni — a művelődési házalt, könyvtárak, múzeumok ve­zetőivel, munkatársaival. A közös gondolkodás eb­ben a tevékenységben az alapfeltételek egyike.' Ehhez többek között a sajtó továb­bi segítségét, támogatását is várjuk. Bárányt Imre~ népművelő IDŐNKÉNT A SAJTÓBAN IS, beszélgetésekben is, hall­gatólevelekben is fel-felbuk- kan a gondolat: eléggé or­szágos-e a (most éppen jubi­láló) Magyar Rádió? Ez a gond sokat foglalkoztatja a rádiósokat is. Nem formális jegyekről van itt szó (pl. ar­ról, hogy egy hirdetésben be­mondják-e, vagy 6em, hogy a kérdéses áruház a buda­pesti Rákóczi úton van ..), hanem valódi problémákról: a fővárosi stúdiókba eléggé eljut-e már az egész ország minden fontos eseményének híre, örömének-problémáinak sokasága. Ügy vélem: a reá­lis válasz erre a kérdésre az, hogy még nem eléggé—, de az biztos, hogy az utóbbi időben rendkívül sok történt ezen a téren. (Is...) Fontossági sorrend nélkül — ahogy eszembe jut —, né­hány erre vonatkozó adat: Jelentősen megszaporod­tak a különböző városokban és megyékben dolgozó állan­dó tudósítók. Mind fokozot­tabb mértékben „dolgoznak bele” a központi műsorba az öt vidéki stúdió munka­társai. (Akár úgy, hogy egyes műsoraikat a központi prog­ramok sugározzák, akár úgy, hogy egy-egy élő adás köz­vetlenül kapcsolja a vidéki stúdiókat, — melyek termé­szetesen, korántsem egy-egy várost, hanem egy-egy kör­zetet képviselnek. Vitaműso­rok, vetélkedők és kifejezet­ten szórakoztató adások egy­aránt élnek ezzel a^ttehető- séggél. Az „országjárás” leg­jobb példáit (a korábbi „me­gyeműsorok” nyomában) a „városnapctk”, melyeken — mindhárom adón — reggel­től estig többször is kapcsol­ják az illető várost, szinte keresztmetszetet adva róla, ahogy az a minap például Debrecennél kapcsolatban történt. Rendszeresen vidék­ről is jelentkeznek az olyan közkedvelt rejtvényműsorok, amilyen a Ki nyer ma?, Yagy a megyei, városi köny­vesboltokban zajló Könyvről könyvéri, vetélkedő. Igen gyakori, hogy a Tudományos stúdió is „kiszáll” és egy- egy nagyváros vagy megye tudósaival vitát még " bizo­nyos kérdéseket. Szimfoni­kus és , kamarakoncerteket, operahángversenyeket és Há- zimuzsika-adásokat ugyan­csak gyakran hallunk az or­szág különböző városaiból, cigánymuzeikát a híres pécsi, miskolci, szegedi, debreceni stb. éttermekből. A vidék; színházi közvetítések száma az utóbbi időben már felül is múlta a fővárosiakét, s ha még nem is elég nagy mér­tékben, de egy-egy felvétel erejéig a vidéki stúdiókat is igénybe veszik a művészi műsorok készítői. Vannak olyan „megszállott” rádióren- dezók, mint pl. Déri Éva, Turián György, akik kifeje­zetten előharcosai annak, hogy műsoraikat vidéki szí­nészekkel vegyék fel1— s bi­zony jó néhány friss hang így került be az országos „vérkeringés”-be. (1970-ben 128, 1974-ben 287 alkalom­mal szerepelt vidéki színész a rádióban.) Petress István is szívesen viszi műsorait vi­dékre, éppúgy, mint a Duna­kanyart és Dunántúlt járó Czigány György, Zoltán Pé­ter, vagy a „Belépés nemcsak tornacipőben” szinte mindig úton levő gárdája. Szentes, Kecskemét és sok más város művelődési házai voltak már házigazdái népszerű irodal­mi, illetve versműsoroknak — Dorogi Zsigmond és szer­kesztőtársai kezdeményezései nyomán. Előbb kellett volna már említeni a sok-sok or­szágjáró riportert — például a falurádiósokat! —, akik a legkisebb településekre is el­jutnak, hiszen a ' korszerű rögzí tókocsik meg az oly mozgékony riportermagnók jóvoltából ma már minde­nütt tudnak dolgozni. (Ha megfelelő telefonvonalak hí­ján, nem is mindenünnen le­het stúdió-hangminőséggel „bejátszani” a riportokat...) A körkapcsolásos műsorok útját annak idején a sport­rovat „vágta”, s azóta se hagyta abba. És „országos” természetesen, a körzeti idő­járás-, vízállásjelentés, s 21.15; Halló, itt rádió! „Halló! Itt a Magyar Rá­dió budapesti . állomása, az 546 méteres hullámhosszon”, így jelentkezett ötven esz­tendővel ezelőtt, 1925. de­cember 1-én először az éter­ben a rádió, amely most fél évszázados jubileumán nem­csak „hallhatóan” ünnepel majd, hanem filmen is be­mutatkozik a közönségnek. Az egyórás, színes filmet a *m. «nvw"<m 3*)., Két férfi állt olajai ove- rallban az Uhtán átvezető hí­don, a korláthoz támaszkod­va és a motorcsónakot. néz­ték a kikötőben. A csónak nyilván berakodásra várt. El­vétve váltottak pár szót, mi­közben felváltva a vízbe köp­ködtek. Egyikük fiatal volt, amilyen elég sok akad- erre­felé. A másik — robusztus, zömök — úgy ötven felé jár­hatott. A nyaka vastag, vörös, szélcserzett. Rögtön látható, hogy a szabadban dolgozik. Benyúlt a nádrágzsebébe, és ujjal között egy'-óriási fejű pipa jelent meg. : Szokatlan méreté ámulatba ejtett, de nem mulattamki- vándsiságomat. Odaléptem és én is a korlátra könyököl­tem. Vizsgálgatni kezdtem a halakat, amelyek a felmele­gedett vízben fickándoztak. — Ördög — hördült fel a fiatal. — Maga a sátán ez a raktáros! Rásandítottam a dohányos­ra. A pipa feje akkora volt, mint egy lúdtojás. A férfi do­hányt tömködött bele sárgás­Fiunugor nyelvrokonaink irodalmából ÍAAKKO RUGÓÉVÁ A pipa vasárnap *A Karét ASZSZK fővárosé- ban. Peírozavodszkban él. (A Tca- rélok, vagy más neveit karja- laiak a finnugor népcsoport finnségi ágához tartoznak). Előbb tanító és újságíró volt, később teljes irodalmi munkás­ságának szentelte magát. Verse­ket, drámákat, e besééléseket ír, melyek közül sok orosz fordítás­ban is megjelent, ö fordította finn nyelvre az óorosz irodalom nagy alkotását, az l&nefc kadarét, 'Cr* "WrÄtiirti barna, tűzhöz, vashoz szokott hüvelykujjával.. Südes sapká­ját á szemébe húzta, orra kis­sé pisze, szája és álla széles, erőteljes volt. Türelmesen gyújtogatta a pipáját, egyik gyufát :a ma­cák után tartotta oda. Bizony, volt mihez --odatartania.! Jót nevetett vqlna valami tréfa­csináló, ha itt lett volna; „Jó köbméter gyufa kell neki!” Miután a pipa végre fel- sás térgett és a férfi túl volt az első szippantásokon, újból eligazította a hüvelykujjával az izzó hamut és egy vörös köpést repített a korlaton túl­ra. Aztán a barátjához for­dulva végre megszólalt: — Lám... lám... — El­hallgatott, majd némi szünet után hozzáfűzte: — Menj le, te vagy a fiatalabb. Beszélj Vaszilij Petroviccsal. ö ejiajd borsot tör a raktáros orra ala. A legény elment. Az ember megint megszív­ta a pipáját, aztán nyilván úgy tartotta, hogy kínos to­vább hallgatni, mert hozzám fordult: — Áruért jöttünk. A szov- hoznak. Meg tartalékaikat- vészekért. A traktorkoz.,. Különös módja a beszélge­tésnek, nem igaz? Nekiiramo- dik egy egész mondatnak, de aztán csak egy szót szól, és szünet. Aztán még egy szó — ismét szünet. Hogy pipára gyújtson. Mire Lassacskán megtud­tam, hogy az árukra azonnal szükség van, hogy a traktor fölöslegesen áll, a raktárost pedig keresgélni kell, meg még győzködni is,- végérvé­nyesen világossá vált sza­momra: ez ugyanaz az em­ber, gkiró! már annyi törté­netet hallottam. Es a pipa is ugyanaz. No, először a pipáról. Emberünk egy alkalommal szántott. Már elmúlt dél, amikor hirtelen odakapott a zsebéhez: hol a pipa? Sehol sincs, valószínűleg beleszán- tptta a barázdába. Erre újból felszántotta az egész menőt, amíg meg nem találta... — Bocsáss meg, te vagy az a híres Paavo? — Pontosan. — A pipa megrezzent a szájában, ahogy elvigyorodott. — Hogy jöt­tél ra? — Hát a pipáról... — Kö- hintettem, a torkom kösaö- rültenjj keresgéltem a meg­felelő szavakat: — Tehát ez az? Amelyik... És elmeséltem neki, amit korábban hallottam. Paavo annyira felélénkült, hogy már nem akadozott minden szónál. — No, nem egészen úgy volt. Mifelénk az emberek szeretnek mindenhez hozzá­tenni valamit. Szóval, szán­tottam. .. Traktorral... Mel­lettem pedig Outi boronáit a lóval... Meg akarom tömni a pipám mahorkával, nyúlok érte, hát csak a semmit mar­kolom. Csak a szopóka lóg a fogaim közt. Hogy megmutassa, Paavo a tenyerébe vette a pipát és a szájába nyomta . a szopókát: akkora foghíja volt, hogy a szopóka pontosan beleillett. — Megállítottam a trak­tort. .. Kiabálok Outinak is, hogy a lóval ne gyúrja a föl­det. Csúszkálnom kellett egy kicsit. Térden... Amíg meg nem találtam. Kiesett a zse­bemből. — Idehallgass, nem túl ne­héz a fogaid közt tartani egy ekkora bunkót? — Megszoktam.. Az állkap- cám se ficamodott ki. — Ez ugyanaz a pipa. még a háborúból? — Nem. Abból csak a szo­póka maradt. Ügy latszik, erős fából van. De a feje az átégett... Pár év alatt. Fel akartam frissíteni em­lékezetemben az első, a zsák­mányolt, pipa történetét. Hogy legtöbb esetben még a lottó- sorsolás is... MAS MÓDSZEREKKEL, de ugyancsak „onszágoaáágot’’ segítik élő a vidéki önálló műsorok, melyek épp most, az új évtől hosszabbodnak mind napi másfél, Pécsett 2 és fél órányira. Nem véletle­nül; az égisz világrádiózás­ban uralkodó irányzat a he­lyi (regionális) adások nép­szerűségének s ezáltal fon­tosságának növekedése! Biztos, hogy jó néhány te­rületet kihagytam, hisz nem szóltam az egy-egy megyére koncentráló rádióakciók mű­sorfolyamáról. a különféle kórusfelvételekről, folklór­adásokról, a falusi népműve­lők és pedagógusok közbe­jöttével készülő adásokról, a Vidéki' ipari üzemekben fel­vett riportokról, vagy az utóbbi időben, az új műsor­rendben kiszélesedett ifjúsá­gi és gyermekprogramróil, mely rendszeresen' szólaltat­ja meg iskolák, klubok és egyéb közösségek fiataljait. S VÉGÜL, lehet-e azt mon­dani, hogy „pesti magazin” az Esti. Magazin? Nem hi­szem. S lehet-e azt állítani, amit a bevezetőben írtam, hogy tehát, már eléggé orszá gos a műsor? Azt gondolom» ezt sem. De azt igen, hogr az igen nagy mértékben vi­dékről jött, s így a vidék gondjait jól értő és jól meg­értő rádiósok mindent elkö­vetnek, hogy rádiónk való­ban az egész ország rádiója legyen. Lévai Béla magyar rádiózás születéséről, a naggyá nőtt kistestvér, a televízió forgatta. Ahogy előkerestük a ma­gyar rádiózás őskorát bemu­tató régi filmtekercseket — mondja Solymosi Ottó, a film írója, rendezője — ki­derült, hogy az archívumok rengeteg . , dokumentációs anyagot őriznek. % Bőséges filmanyag áll rendelkezé­sünkre és természetesen ren­geteg hanganyag­A mai rádiózás kapja ter­mészetesen a legnagyobb sze­repet a filmen, bepillantunk a hírszerkesztés és a hajna- lonta készülő reggeli króni­ka munkájába, elkalauzoljuk a nézőket a különféle hang- és zenekari Stúdiókba. Be­mutatjuk, hogyan készül Ip- per Pál szerkesztő szobájá­ban a népszerű 168 óra mű­sora, dr. Szecskő Tamás pe­dig arról számol be, hogy a nemzetközi és a hazai rá­diózás felmérései alapján milyen fontos szerep vár a megyei rádióstúdiók munká­jára. mindent hitelesen tudjak, el­ső kézből, a kellő mederbe próbáltam terelni a beszélge­tést. És eközben. Paavo éle­tének más részleteire is fény derült­jóval a háború előtt, a kol­hozból traktorvezetői tanfo­lyamra küldték. Még kölyök volt, amikor már beleturkált mindenféle motorba. Sikere­sen elvégezte a taníolyamot, s a tulajdon falujában kez­dett dolgozni, majd átkerült a gépállomásra, egy hernyó­talpasra. .. Azután a háború vihara megforgatta Paavót is, a traktorait is. Frontuta- kat épített, repülőtérnek való helyet tisztogatott; télen né­ha naphosszat kellett forgo­lódnia a hóekével — a szélvi­har, a hófúvás nem tartja számon, mikor van az embe­reknél nappal és mikor éj­szaka. Azonfelül még bom­bákat is kellett szállítania a repülőkhöz. A háború végére egészen Berlinig jutott el, a pipát is ott szerezte. Egyetlen hadizsákmánya. — Jó kis p;va vo't. Hanem mi" lennel: vége lesz cg ser. Elégett a feje, csak a szopó- kája maradt meg. De farag­tam hozzá egy új fejet. Nyír­fából. Jó vastagra hagytam a peremét. Ez íztán nem ég ki egyhamar! És micsoda íze van! (FolytatjukJ Ötven éves a rádió A közös gondolkodás, a apteltétel

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents