Népújság, 1975. november (26. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-16 / 269. szám

Remekművek i Szovjetunió múzeumaiból Világhírű mesterek mun­kái vendégeskednek Buda­pesten a Szépművészeti Mú­zeumban. A szovjet kultúra napjai alkalmából a Szovjet­unió négy legnagyobb mú­zeuma, a leningrádi Ermi- tázs, a moszkvai Tretyakov képtár, a leningrádi Orosz Múzeum, és a moszkvai Pus­kin Múzeum küldte el vi­lághírű remekei közül har­mincöt darabját A váloga­tás a holland, a flamand. az orosz és a francia festészet különböző korszakaiból ad ízelítőt mindazoknak, akik már láthatták, s azoknak is, •kik most ismerkednek vele. A szovjet művészettörté­nészek a felsorolt iskolák mindegyikéből azt a korsza­kot választották ki, amikora művészeti ágak közül a fes­tészet. fejlődése volt a leg­erőteljesebb. A holland és a flamand festészetből a XVII. századot, a franciából a XIX, és a XX. század fordulóját, az orosz festészetből pedig a XVIII. századtól a XX- szá­zad elejéig tartó időszakból mutatnak be kiemelkedő, a korra jellemző, egyébként együtt aligha látható festmé­nyeket. A kiállítóterem főfalán Rembrandt és Van Dyck mű­vei sorakoznak. Rembrandt­tól a drámai erejű Hitetlen Tamás, s a sokszor reprodu­kált, sokat csodált Tudós portré, Van Dycktól a büsz­ke tartású, méltóságteljes lady Jane Goodwin, — s itt vannak Nocilaes Berchem, Metsu és Pieter de Hooch invenciózus alkotásai. Az orosz festők munkái közül is a portrék a legerő­teljesebbek, kifejezőbbek. A karekterisztikus ábrázolások, a gondolat, a lélek, a belső rezdülések hű tükrei. Szeröv képei közül az Angelo Maz- zini-portré, Repintől a nagyszerű Sztaszov-képmás. Szurikovtól a Szibériai szép­ség a legemlitéere méltóbb. Nyeszterev alkotásai közül az erőteljes Sadr-portrét hozták el erre a reprezantativ bu­dapesti tárlatra. A festő azt • pillanatot ragadta meg ezen a művén, amikor az áb­rázolt szobrász önnön alko­tása mellett gondolatban szinte tovább építi a müvet. A tárlat egyik igen szép színfoltja Kusztodijevnek A gazdag kereskedőnét ábrázo­ló figurája. Rátarti öntudat, a pompa, a gazdagság bizton­sága sugárzik a gógös-kevé- lyen modellt álló szépasz- szonyról. A tárlaton szereplő néhány művész a szülőföldet, a tájat mutatja be bensősé­ges, átszellemült lírával. A tájképek közül talán a leg­hangulatosabb a XVII. szá­zad közepének Moszkváját ábrázoló életkép Vasznye- covtól, a Kreml hófödte hagymakupoláival, s a fal mellett békésen folydogáló Moszkva folyóval. Világhírű nevek fémjelzik a francia anyagot is: Monet, Bonnard, Cezanne, Derain, Gauguin, Sisley, Renoir és Picasso. Ezektől a mesterek­től — ha úgy tetszik, talán kevésbé ismert alkotásokat vehetünk szemügyre ezen a tárlaton. Am így, s ezzel együtt is felbecsülhetetlen élményt szereznek. hiszen alapvetően gazdagítják a ró­luk már meglévő ismeretein­ket. Említettük! harmincöt festmény szerepel ezen a — mondhatni bensőséges — tárlaton. A kölcsönző négy múzeum nemcsak a nemzeti művészetnek és az egész vi­lág művészetének leggazda­gabb kincsestára a Szovjet­unióban, de egyben a képző­művészet tanulmányozásá­nak és népszerűsítésének legnagyobb központja is. Évi látogatottságukat milliós számok jelzik. A világ min­den tájékáról zarándokolnak falai közé látásukra a mű­vészetkedvelők, hogy ha csak egy pillantás erejéig is, de láthassák ezeket a remeke­ket. így most mi, magyarok olyan ritka alkalomnak ör­vendhetünk, amikor he­lyünkbe jött a lehetőség: meglátni Rembrandt, Van Dyck, Renoir, Repin, Szeröv, Cezanne, Gauguin és a többi alkotó remekeit. Á múlt esztendőben a bu­dapesti múzeumok kincsei vendégeskedtek a Szovjet­unióban. E kiállítás annak a tárlatnak viszonzása. A Remekművek a Szov­jetunió múzeumaiból című kiállítás december elsejéig látogatható a Szépművészeti Múzeumban. H. W. NINCS EGÉSZEN két éve annak, hogy a magyar köz­vélemény olyan dologra kap­ta fel a fejét, amely még egy „átlagos” politikai érdeklő­désű és tájékozottságú em­bernek is alaposan megmoz­gatta a fantáziáját. Ügy volt, hogy Alain Peyrefitte, az UDR, a gaullista párt akkori főtitkára, államminiszter és Aczél György, a párt Politi­kai Bizottságának tagja, nyilvános vitát folytat, me­lyet a két ország televíziós állomása egyenes adásban közvetít. A vita a francia fél visszalépése következtében elmaradt, de helyette Jacques De Bonis, a „France Nouvelle” kommunista szer­kesztője nagyon Izgalmas ri­portot készített Aczél Györggyel. A beszélgetés ez év február-márciusa között zajlott le Budapesten. Ebből az interjúból egy nagyon iz­galmas könyv keletkezett. A francia újságíró nem ke­vesebbre vállalkozott, mint arra, hogy a szocialista Ma­gyarország gazdasági, társa­dalmi, kulturális problémái­nak, jelenlegi helyzetünknek átfogó elemzését kapja egy felelős beosztásban levő ma­gyar politikustól. Így kere­kedett ki a beszélgetésből egy sokszínű, napi életünk csaknem összes területét át­fogó összkép: a szocializmus mindennapjainak panorá­mája. A francia újságíró egyál­talán nem fukarkodik a ké­nyes kérdések feladásával. Mindenre kíváncsi, ami az ország életében az utóbbi tíz-tizenöt esztendőben tör­tént. J. De Bonis a minden­napi, kézzel kitapintható vi­lágot igyekszik szembesíteni a politikai gyakorlattal. Fel­tett kérdései kihegyezettek, lényegre tapintóak. Az egyes kérdésekre kapott nyílt és egyértelmű válaszok még inkább bátorítják a kérde­zőt arra, hogy az ún. kényes kérdéseket is feltegye. AZ ÉV ELEJÉN a magyar párt éppen kongresszusra ké­szült Kézenfekvő dolog, ilyenkor az ország felé mu­tató nemzetközi érdeklődés is megnövekszik. Ezt az ér­deklődést megkülönbözte­tetté tette és még inkább fo­kozta az a tény, hogy a vi­lággazdaság terén az utóbbi pár évben olyan folyamatok indultak meg és erősödtek fel, mint az energiaválság, az ipari nyersanyagok árainak felszökése. így egyáltalán nem meglepő, ha a riporter e válságtünetek kelet-európai megnyilvánulási formáival, egyáltalán a válság fogalmá­nak az értelmezésével indít­ja a beszélgetést. A magyar vitapartner egyáltalán nem tagadja, hogy a gazdaság új feszültségeinek hazánkra is kihatásai vannak, de az ipa­ri termelés a „válságos” időszakban is több mint nyolc százalékkal emelke­dett. Vitathatatlan tény: a hatvanas évek elejével lezá­rult a világgazdaságnak egy- szakasza, melyet a viszonylag olcsó energia- és az olcsó nyersanyagárak jellemez­tek. Egy Nyugatról jött ember­nek a fentieknél is fontosabb probléma az árak alakulása. Szocialista piacokon a leg­főbb törekvés, hogy meny­nyiben lehet a nemzeti pia­cokat mentesíteni a tőkés piacok erősen ingadozó ár­változásainak hatásaitól. Az egymás közötti áruforgalom kialakításánál fontos szem­pont a mindkét fél érdekeit kölcsönösen méltányló, világpiaci árakat is figye­lembe vevő éves árindex ki­alakítása. Ez az olyan ország esetében mint Magyarország, ahol a nemzeti jövedelem negyven százaléka a külke­reskedelemben realizálódik, csaknem létkérdés. FONTOS RÉSZÉT képezik az interjúban a társadalom­ra és a politikára vonatkozó kérdések. J. Bonis ebben az összefüggésben is mindig a társadalomban fellelhető el­lentmondásokat firtatja. A vitathatatlan gazdasági nö­vekedés társadalmi, szociális vetületeire, kitapintható té­nyétre kíván rákérdezni. Aczél György válaszaiban hangsúlyozza, minden tár­sadalomban van, illetve vannak ellentmondások, így az épülő szocializmusban is. Alapvető különbség azonban: ez a társadalmi formáció ké­pes felmérni belső ellent­mondásait és azokat saját vi­szonyain belül megoldani. Egy helyütt a riporter a politikai szubjektivizmus kérdéseit veti fel. Aczél György megkülönböztetett fontossággal hangsúlyozza: egy pártnak semmi sem okozhat olyan károsodást, mint saját hibáinak fel nem ismerése! Volt rá példa, hogy az ezek fölötti szemet hunyás jóvátehetetlen hibákat ered­ményezett a párt tömegkap­csolataiban, megrendítette a bizalmat, és megakadályozta a társadalom valóságos ösz- szefüggéseinek felismerését. Nagyon Izgató kérdéseket tesz fel a „France Nouvelle” szerkesztője arra vonatko­zóan, hogy a gazdaság eddig elért eredményei mennyiben tükröződnek az ország szel­lemi, kulturális arculatán. Világosan kitűnik az érve­lésből, hogy a magyar poli­tikai vezetés a gazdasági nö­vekedés kérdéseit ugyan megkülönböztetetten kezeli, de emellett a társadalmi te­vékenységnek azokat a terü­leteit, mint pl. a tudomány, a szocialista ellátás, az isko­láztatási rendszer, a könyv­kiadás. a kulturális progra­mok finanszírozásának kér­dése, rangjának, illetve be­töltött funkciójának megte­lő elismerést kap. A SZÖBAN FORGO kér­déskörök ezen kis írásban történő — korántsem teljes — interpretálásakor még egy gondolat a tollvégre kí­vánkozik. Aczél György minden kérdéshez ember- centrikusán közelít. Példáló- zásainak legfőbb mondaniva­lója: a politikai gyakorlatnak az élettel való szembesítése lehet <az egyetlen elfogadható kontrollja. Politikai célkitű- seink sikerre vitelének — a nemzetközi feltételek mesz- szemenő figyelembevétele mellett — alapvető záloga: a mindennapok tennivalóinak társadalmi felelősségérzettel végzett munkája. SZŐKE DOMONKOS S ehe nem vadásztam kaland- ra. Vagy észre sem vettem, ha kínálkozott, vagy csendesen ki­tértem előle. Persze, mikor Párizs felé fut a gyorsvonat, s az ember idegen országokon rohan át, az mégis máé. Mindenki tudja, hogy milyen természetes a világban a kaland, milyen természetesek az emberek, néha egy férfias tekin­tet is megbabonáz már egy nőt. Egy olyan világos barna hajú, sö­tétkék kötött szoknyás, sárga—sö- tékék pólóinges, halványpiros szá­jú fiatal nőt, aki hajnali két óra tájban szállt fel Strasbourgban a gyorsvonatra, egyik kezében feke­te, borjú bőr retiküljéveJ, másik­ban meg kockás, szövet huzatú bőröndjével, épp abba a couchet- te-be, ahol az én heverőm is la­pult, és ahol Salzburg óta olyan jól aludtam, hogy már nem is volt kedvem újra elszenderedni. Megborotválkoztam hát. s cigaret­tázva néztem a folyosó ablakán át a kivilágított pályaudvart. A villanyfénynél is jól láttam sima bőrét, amelyről olyan frisse­ség áradt, mintha nem is egy vá­rosból jött volna, hanem a mező közepéről, formás testével és hosz- szú lábaival. Olyan kisfiúnak éreztem magam hirtelen, mintha még most is csak ösztöndíjas egyetemi hallgató vol­nék. nem pedig háromhetes pári­zsi tanulmányútra mennék. S amikor nézni kezdte a fülke- számokat. nem is az jutott eszem­be. hogy mo6t franciául beszélhe­tek, hanem az, hogy segítségére legyek megtalálni a fülkéjét, a fekvőhelyét, s hogy szép, vagy csúnya, már el is felejtettem. Hi­szen mondom, látására kisfiúvá változtam vissza, s a kisfiúk még nem azért, segítenek, mert olyan izgatóan szép, akinek segíthetnék. Örvös Lajos: Idegenek — Pardon, Mademoiselle, quel numéro vous cherchez? — kérdez­tem tőle, vagyis hogy milyen szá­mot keres. Sötét szemével kicsit zavartan nézett rám, afféle kislányosan ő is, és azt mondta magyarul: — Nem értem, uram, mit mond... Majd elhűltem a csodálkozás­tól, mert nemcsak, hogy magya­rul beszélt, de olyan ízesen, ahogy alföldi falvakban hallottam. És elnevettem magarp. —- Hát hogy lehet az. mikor én jól értem magát? 1/ iejtette kezéből kockás bő- röndjét a meglepetés, és sokáig bámult rám. — 'Maga tud magyarul? — Egy kicsit a foglalkozásom is — feleltem titokzatosan. — És itt él? — Három hétig. Tanulmányútra jöttem. És maga? — Én túrista vagyok. Egy al­földi faluból. Most én néztem őt hosszasab­ban. Talán kitalálta gondolatomat, mert csendesen hozzátette: — Édesapám primőrkertész, nem panaszkodhatunk. Megértettem. Arra céloz hogy sem öltözéke, sem pedig ez a tu­ristaút nem jelent anyagi meg­erőltetést számukra Én már újra formás testét néz­tem, hosszú combját, halványpi­ros száját, s homlokába hulló vi­lágosbarna haját. A sora véletlenje folytán az én fülkémbe szólt a jegye, a vele át­él lenben levő fekhelyre. Amikor elhelyezte bőröndjét, s kicsit bekölnizte magát, megkér­deztem, hogy nem iszik-e egy fe­ketét. — Hát hoznak erre feketét? — kérdezte. — Szívesen innék, ki­aludtam már magam. Korán lefe­küdtem és kértem, hogy ébresz­szenek fel. — Hoztam magammal, termosz­ban — mondtam neki. — Még egyetemista koromban megszok­tam, hogy ilyesmire ne költsék. S már ’ csavartam is le a ter­mosz kupakját és öntöttem a for­ró kávéból. — Jaj, de jólesel*! — csettintett a szájával. — Maga nem iszik? — De én is. — Majd kimosom a poharat. — Csak azt ne! — kértem ne­vetve. Furcsán mosolygott, úgy az ab­lakon túlra. Az erős félhomályban úszó mezőkre, egy-egy elfutó fa­lusi ,hazra. Vajon mi járhat az eszében? Éppoly titokzatos és ugyanakkor természetes volt, mint egy fran­cia lány, akivel most beszélek éle­lemben először. ekem is nagyon jólesett a kávé. így éjnek idején, de mégis már frissen, a sötétben ro­bogó vonaton, e különös lány mellett. Mert olyan különösen ha­tott rám ebben a környezetben. Ha a falujában találkozom vele egy vasárnap, elegáns, finom öl­tözékében, talán fel sem tűnik annyira. De itt feltűnt. Mert itt nem volt minden nő ilyen friss, ilyen elegáns a vonaton. Cigarettával kínáltam, nem dő­li ányzott. Akkor megkérdeztem tő­N le, mire kíváncsi Párizsban, mit szeretne látni. — Párizst — felelte. — A vilá­got. — Mindenütt világ van. — Igen, d.e a világ sem egy­forma. Az emberek sem egyfor­mák. Egyik ilyen, másik olyan. Igaz, a férfiak közt elég sok az egyforma. Nem kérdeztem tovább. talán valami rossz emléket bolygattam volna meg vele. Elhallgattam. S ez a hallgatás megnyugtatta. Szin­te tetszett neki. Homloka újra ki- simulit és alig észrevehetően mo­solygott is már. — Azért le szeretnék feküdni — szólalt meg egyszer csak —, még nagyon korai az idő és teljesen pihenten szeretnék érkezni. Van már ugyan hotelem, de nem aka­rom alvással tölteni a napot. Bementünk a fülkébe. A többiek aludtak, sötét volt odabent. Ki­nyitotta a bőröndjét, legfelülről vette ki gondosan összehajtogatott pizsamáját. Én csak ültem a he­verőm szélén, és olyan sejtelme­sen láttam, inkább hallottam, ami­kor lehúzta ruháját és felöltötte úgy kombinéra a pizsamát. Odahaza aligha tette volna' ezt meg egy idegen férfi jelenlétében, de itt nagyvilágibban akart visel­kedni, mert a nagyvilágban volt, amellyel szemben nagy-nagy bi­zalmat érezhetett. — Maga nem fekszik le? — kérdezte, amikor már az ágyon hevert, felhúzott térddel, s csak rózsálló felsőteste világított egy kicsit, főként amikor besütöttek holmi éjjeli fények. — Nem — feleltem. — Mostaná­ig aludtam, teljesen pihent va­gyok. És néztem, ahogy fekszik, s az elsuhanó állomások fényénél lát- • tam, hogy nyitva a szeme. Nem alszik. T alán azt várja, hogy fogjam meg a kezét. Vagy üljek át az ő ágya szélére, és simogassam meg a nyakát?... Lehetséges, de inkább azt hiszem, hogy csak próbára akar tenni. Hogyan visel­kedek majd? Legalábbis én így éreztem. És őszintén szólva nem is lett volna bátorságom hozzá, hogy megfogjam a kezét, nem­hogy az ágya szélére üljek. Nem mertem volna. Egy idegen nőnek csak úgy megfogni a kezét, oda­hajolni hozzá, csak azért, mert ugyanabból az országból jövünk, csak azért, mert ő egy alföldi fa­luban lakik. Nem. Annái inkább nem. És néztem, néztem, és ő érezte, hogy nézem. Egész addig, amíg meg nem indult a deren­gés, s kezdett kivilágosodni a tes­te. Akkor kiment a toilette-fülké- be, megmosdott, és újra frissen, boldog ragyogással az arcán visz- szajött. Én ott álltam a folyosón, és ki­hoztam a termoszt. — Tölthetők egy pohárka feke­tét? — Kérek Megütünk egy-egy pohárkával, s rágyújtottam. — Csodálatos éjszaka volt — suttogta — néztem a felvillanó fé-’ nyékét. — Igen, nagyon-nagyon szép volt... — és hozzátettem — én is azokat néztem . II gy mosolygott rám, felig ki- ^ nyílt ajakkal, amit nehéz elfelejteni. Talán nem voltunk e téren olyan rutinosak, mint álta­lában, ő a nagy élettapasztalatá­val, én pedig a nagy tudomá­nyommal. Talán azt hitte, hogy most megismerte az igazi Párizst, én meg kicsit azt, hogy megis­mertem az igazi alföldi lányt. Mindkét világ tetszett nekünk. És izgatott minket. Megértő vitában az „ellenféllel" J. De Bonis—Aczél György: Egy elmaradt vita helyett

Next

/
Thumbnails
Contents