Népújság, 1975. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-03 / 232. szám
Oklevél a lövölde falán zsika ellen legtöbb felnőtt, Kultúrház vagy iskola? Szihalmi gondok, több tételben A fát két esatendeje ültették, s ma már sudár, érett gyümölcsöt hordozó. Persze, sok minden történt, míg a „szürethez” eljutottak a Szabadság utca és a Münnich Ferenc-lakótelep ifjai, öregjei. — Először a társadalmat kellett mozgósítani a játszótér megteremtése érdekében, mert némi anyaggal ellátott bennünket a tanács — mondja Juhász Ferenc városi párttitkár, e vállalkozás legfőbb mozgatója. — S elsőnek maguk a gyerekek soroltak mellém. Például Ve- szelszki Pista, Tamás Lajos, Üsztöke Józsi, Rácz Feri, Hipszki Jancsi. Aztán jöttek az idősebbek, akik a szakmunkákban segítettek. Juhász István és Németh Ferenc vitte a prímet, hegesztettek, ácsoltak fáradhatatlanul. Azon az őszön, 1973- ban, már el is készült a labdarúgó-kispálya, folytatásaként pedig hintákat, mászó- kákat szereltünk össze. A többi eszközt folyamatosan vette birtokba a környék, így most már ott tartunk, hogy a csúszdával, homokozóval, sergővel, billegővel, honvédelmi tanpályával kiegészült játszótér mintegy kétszáz méter hosszan nyúlik el a Szabadság utca jobb oldalán. ★ Hatvan legjobban felszerelt, jobbára társadalmi munkában épített gyermekparkját a Honvédelmi Szövetség helyi szervezete is támogatta. A honvédelmi tanpálya mellé céllövölde létesítéséhez biztosított felszerelést. Mondanunk sem kell, nagy sikere van a lövöldének, ahol szakfelügyelet mellett folyik naponta a versengés: ki talál többször a pontokat hozó tízes körbe. Egyébként alkotmányünnepünkön ez a játszótér volt a színhelye az első hatvani utcakupának, amelyen a város különböző kerületeinek 20 05 Az egyezkedő A figtal Marosi Gyula első kötetéből való ez a novella — Az egyezkedő —, amelynek tévéváltozatát ma, a budapesti művészeti hetek programjában mutatja be a televízió. Az író maga is fiatal, hőseinek kortársa. A tévéjáték két főhőse: Józsi és Gromek jó barátok, bár a társadalom két különböző rétegébe tartoznak. Józsi édesapjának műhelye van. lakatos. Nem azért maradt annak idején kisiparos, „maszek”, hogy megszedje magát és villát építsen Rózsadombon, hanem mert mindenképpen önálló akart lenni. Gromek szülei a mozgalomban nőttek fel, ma vezető állású emberek, családi házzal, kocsival. A fiúk barátságának tulajdonképpen az az alapja, hogy egyikük sem ért egyet a szülőkkel, mindegyik a maga útját szeretné járni, kitapasztalni, hogy csak saját maga, a munkája mit ér. Ezért „lelépnek” és egy építkezésre mennek el, segédin unkásnak. Józsi és Gromek keresik a helyüket az életben, nagyon érzékenyek a hazugságra, a felnőttek, a szüleik követke- zetlengggére. tizenhat csapata mérte össze erejét. Nagy küzdelem, sok izgalom, hatalmas érdeklődés kísérte a bajnoki tornát, a környék apraja-nagyja napestig a futballpálya körül tanyázott, kíváncsian a végső kimenetelre. S mit tesz ugye a hazai pálya előnye, a döntőben a Szabadság utca srácai diadalmaskodtak a Béke utca együttesével szemből. Az erről szóló oklevél már ott virít a lövölde falán, jó néhány értékes „trófea” társaságában, bizonyítva a játszótér jelentőségét, tudatos nevelési céljaink megvalósulását. Ezek után nem csodálkozhatunk, bogy a szervező és kivitelező munka Irányítóját, Juhász Ferencet, a Heves megyei Tanács másodszor is a „Társadalmi munkáért” kitüntetésben részesítette. ★ Az «többi hónapokban — ezt szintén el kell mondanunk — tovább színesedett a Szabadság utcai játszótelep programja, esetenként mind több felnőttet odacsalogatva. Rendeztek olyan szórakozó délutánt például, amely a tréfás játékok, a humor jegyében telt ei. A legkisebbek rolleren versenyeztek, a nagyol* gyerekek azon ügyeskedtek, hogyan haladhatnak leglassabban kerékpárjukon. mások zsákban futottak, vagy éppen a hatalmas lepény közepébe sütött pénzdarabért harapták nagy falasokkal az ízes tésztát. Míg tart a jó idő, gyakran „vendégszerepel" a gyermekparkban a hatvani magnósklub, táncra serkentve a fiatalságot. S «fftíeké» megfigyelni, hogy amíg eleinte Csütörtökön reggel egyhetes csehszlovákiai turnéra utazott a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekara és énekkara. A magyar muzsikusok a Vannak emberek. akiket egy véletlenül hozzájuk került alkotás tesz műgyűjtővé. Induktív emberek. A tárgy látványa ébreszti fel általánosító kedvüket. Az én emberem deduktív. Először a tárgy általános képzete rajzolódott a lelkére, valami fájó birtoklásvágy kíséretében, s már akkor eldöntötte, hogy műgyűjtő lesz. Azazhogy: először műre gyűjtő. Rendszerető ember lévén, mindenekelőtt kalóriatáblázatot szerzett be. Ezer kalória kell neki egy napra, ezt sütötte ki, A feleségének ki- lencszáz, a gyerekeknek öt, a nagymamának elég négy. Az egész család műre gyűjtő lett. Nyáron könnyű gyümölcsételek, ősszel rántott leves, télen sült tök, tavasszal pattogatott kukorica, öt év múlva léphetett be a kiállítási szalon üvegajtaján, ekkor már szinte asztrál teste volt, de tudta: bármily alkalmas is arra, hogy a szépséget befogadja — pontosabban, hogy a szépség befogadja őt —, amikor a pultra teszi az összegyűjtött pénzt, csak egy sorszámot kap cserébe. Talán azért, hogy senki se tévessze össze a műgyűjtést a közönma mar esteien te kiülnek a kiskapuba, s közelről, vagy messzebbről élvezik az ifjúság szórakozását. Van egy másik leszűrt tapasztalata is a Szabadság utcai játszótér életének, ami igazán jó fényt vet az itteniekre. A gyerekek magukénak tekintik, megbecsülik és óvják a telep felszerelését. Mi több: maguk érvényesítenek büntető szankciót azok ellen, akiket rongáláson, pusztításon érnek. ★ Hogy miért foglalkozunk bővebben a Szabadság utca ilyetén gazdagodásával ? Egyenes a kérdésre adott válasz. A jól felszerelt, terjedelmes park szinte a semmiből született, a társadalmi összefogás szép példájaként. Ezt a törekvést kellene átplántálni a város többi kerületébe, lakótelepeire, gyü- mölcsöztetve a kétesztendős tevékenység tapasztalatait. Igaz, ehhez mozgatóerő szükséges. De úgy véljük, a tanácstagok és lakóbizottsági elnökök kis fáradsággal maguk mellé toborozhatnak még néhány segítőt, megnyerhetnek az ügynek üzemeket, szocialista brigádokat, amelyek rövid úton sínre teszik a vállalkozást. Ez pedig már elérhető közeibe hozza a Szabadság utcaihoz hasonló gyermekparadicsomokat, kiérdemelve a családok, a felnőtt társadalom méltánylását, elismerését. Nyakunkon az ősz, a tél: lehet készülni. tervezgetni. Kár minden elmulasztott napért! Moldvay Győző csehszlovák—magyar államközi egyezmény keretében lépnek fel a brnói és a pozsonyi fesztiválon, majd koncertet adnak Prágában és Nyitrán is. te adod az árut” brutalitása jellemző, talán azért, hogy a műgyűjtőket önzetlenül Támogató Patrónus (rövidítése: ÖTP) megforgathassa kissé a pénzt, a maga hasznára ugyan, de valamiből a patró- nusnak is élnie kell. A sorszám természetesen túlnőtt puszta jelenségvoltán, a várakozás határozottabb idődimenziót kapott általa, műgyűjtőnk pedig életcél értékű napi elfoglaltságot, sőt, vasárnaponként az egész család tudta a dolgát: felvonulhattak az üvegajtó elé, hogy ösz- szehasonlítsák az aznapi sorszámot avval, amit a papa tartogatott a kezében. Nem is kellett újabb öt év ahhoz, hogy a két szám tiszELÖSZÖR JÓ HAT ÉVVEL ezelőtt írtunk a témáról, a bonyodalmak ugyanis akkor kezdődtek. A kétezer-hétszáz lakosú község kultúrháza — valaha intézői lakás volt, s az öreg épületet hirtelenében alakították át művelődési centrummá — életveszélyessé vált. így hát csak egy döntés született: le kell bontani. Ezen hamar túljutottak, s mindjárt tervezni, illetve terveztetni akarták az újat. A jó szándék azonban zátonyra futott. Hónapok, évek teltek, s lényegében nem történt semmi. A falusiak morgolódtak, a fiatalok joggal elégedetlenkedtek. Nem volt mozi — ma sincs! — nem tudtak sehol 6em kulturáltan szórakozni. Elmentek Füzesabonyba, vagy éppen betértek a presszóba, a kocsmákba. A könyvtár albérletben szorongott egy magánházban, s ez a környezet nem nagyon csalogatta az olvasni vágyókat. Jelenleg sem különb a helyzet s az egykori óhaj erősebb, mint valaha. Évekkel ezelőtt tetteket sürgettünk, hatásos intézkedéseket a huzavona megszüntetésére. Sajnos hiába, mert nem volt pénz, s hiányzott a községi vezetők egyetértése is. Az egyik tábor — a tanácsiak csoportja — a kultúr- házra esküdött; a másik — a nevelők „pártja” — az oktatás elsődlegességét hangsúlyozta, a felnövekvő nemzedékek érdekeire hivatkozott, s azért harcolt, hogy a lassan gyűlő pénzt új iskola építésére fordítsák. ÉRDEMES MINDKÉT FÉL ÉRVEIT IS számba venni. A művelődési igényről már beszéltünk, s az is igaz, hogy ezt tények sora igazolja. Az ismeretterjesztő előadások iránt — bárhol tartják is — változatlanul nagy az érdeklődés. A nyáron az iskola udvarán alkalmi kertmozit létesítettek, s az egyes előadásokat — ez sem akármilyen rekord — általában kétszázhúszan nézték meg. Ide jöhetne a Déryné Színház, s az ifjúság sem kerülné a klubfoglalkozásokat, s a szakköri rendezvényeket! De hát nincs otthona a A papa hazahozta a Művet. Képzőművészeti alkotás volt a javából. Német művészkollektíva alkotása, de volt rajta valami keleties, neye pedig a magyar történelem zordon századait idézte műgyűjtőnk elé, ha behunyta á szemét, marcona gyalogkatonát — drabantot, vagy darabontot — látott állni, szálfaegyenesen, valamely végvár golyóütötte mellvédjén. Mint rhinden műalkotás, sokértelmű volt ez is: úgy idézte a múltat, hogy egyszersmind a jövőbe mutatott, a legmodernebb térplasztikai törekvéseket képviselve: tulajdonképpen mozgó szobor volt, vagy mobil, ahogy Herbert Read mondaná, s mert önerejéből mozgott, műgyűjtőnk — ki akkorra már otthonosan lapozgatta a szakirodalmat — az automobilok családjába sorolta. Mondanom sé kell, mekkora fantáziára volt ehhez szüksége. Pedig valódi alkotó tevékenysége még csak ezután kezdődött. A szakirodalomból ugyanis két nagyon fontos dolgot tudott meg. Az egyik, hogy az a csupasz funkcionalizmus, az a Neue Sachlichkeit, melyet gyűjteményének e büszkesége képvisel, tulajdonképpen a Weimar; iskola gyerekbetegségei közé tartozik, s úgy, ahogy van, elavult. Most a szeceszkultúrának, s minden kívánság csak reménytelen óhaj marad. A pedagógusok panasza is figyelemre méltó. A schola épülete valóban korszerűtlen, több mint száz éve, 1870-ben emelték. Azóta ugyan csinosították, de hát a matuzsálemi kor nyomait aligha lehet eltüntetni, legfeljebb százezrek vesznek kárba. Az egykori szolgálati lakások helyén tantermeket alakítottak ki: ezek azonban kicsik: mindössze huszonhat— huszonnyolc gyerek tér el bennük. Az osztályok létszáma évről évre gyarapszik majd. s hovatovább nem tudják elhelyezni őket. Az alsó tagozatosokat délután oktatják. Nem kell bizonygatni, hogy az ilyenkor végzett nevelőmunka hatásfoka jóval alacsonyabb, mint a délelőttié. Jobb híján mégis ezt kell tenniük! Nincsenek szaktantermek, a szertáraknak titulált helyiségekben egymásra zsúfolva sorakoznak a drága, s valóban korszerű szemléltetőeszközök. Legtöbbjét nem használhatják, hiszen lehetetlen folyvást cipelni őket. A szükség- tornaterem télen fűtetlen, kőpadlós, tenyérnyi előterében C6ak a fiúk öltözhetnek. Nemcsak fürdésre, hanem még mosdásra sincs lehetőség. A nevelőknek majd kétszer annyit kell dolgozniuk, hogy azt produkálják, mint a tágas, napfényes, modern iskolák tanárai. Ma még megy, de mi lesz holnap, ha a bajok csak sokasodnak? MINDJÁRT MONDJUK EL: a kiút ma sem biztató. A tanácsnak van jó két és fél millió forintja. No és egy két évvel ezelőtt elkészült kiviteli terv a ' kultúrház építésére. Anyagi támogatásra nem számíthatnak, ám a pénzből állítólag futja a költségekre, hiszen a munka jelentős részét a „házi” brigád vállalta. Természetesen besegít majd a füzesabonyi költségvetési üzem is. S mibe kerülne az iskola? Szihalmon túlzottan optimistán azt mondják: négymillióba. Persze csak négy osztály számára, tornaterem nélkül. Erre azonban ninc6 fedezet, hiányzik az a huszió a divatos, a formák szeszélyes artisztikuma. A másik, hogy egy modern műalkotás nemcsak megkívánja, hanem provokálja is a műélvező aktivitását. A társszerzőséget. A továbbgondolást. A továbbalakítást. Műgyűjtőnk tehát munkához látott. Valljuk meg, első kísérlete még sutácska volt. Hiszen az, hogy mobiljának tetejét lilára festette, orrára és oldalára pedig fekete-fehér kockás csíkokat ragasztott, szándéka szerint teremtő mozdulat volt ugyan, de lényegében Vasa- rely-utánérzés, afféle fáradt tisztelgés az Op-art kihunyó szelleme előtt. A műsuba viszont, belül alkalmazva, azt jellemezte, hogy műgyűjtőnk megérzett valamit a kor diadalmasan előretörő esztétikai ideáljából: a suba a bizonyosság, az idetartozás szimbóluma, a gyökerességé, mint a „látod édesanyám, mért hoztál a világra”, meg a tájnyelvi akcentus az irodalmi tanácskozásokon, vagy a Rózsa Sándor-filmben. Ugyanezt a ráérzést tanúsítja az a kaszatokmány formájú alumínium (magyar ezüst!) edényke, mely szellemes rugón mozog és árvalányhajat rezegtel a műgyűjtő és csa- 'ádja orra alá. A narancssárga alapon fekete betűkkel ránk köszönő „CSAO” némi stilustörésnek látszik ugyan, de gondoljuk meg, mennyire szonöt százalék, amit mindenkeppen áz asztalra kelle» ne tenni. A megoldás? Elképzelésekkel sokam jelentkeztek. Ajánlották a nevelési központot is, amely közelebb hozza egymáshoz az oktatást és a közművelődést. Ez persze több mint húszmillióba kerülne, s az ötlet se tetszik mindenkinek, mert bár az alapvető céllal egyetértenek, a részleteket vitatják. Ebben az ügyben mégis ezek lényegesek, mert miattuk is gyűrűződött éveken át a vita és a huzavona. Az iskola az ötödik ötéves tervi beruházások egyike lenne. Meg is kezdik építeni 1979-ben. Legalá btás így hangzik a* ígéret. NÉHÁNY HETE A KÉT TÁBOR is megbékélt, egyezséget kötött. Megállapodtak a fontossági sorrendben, « úgy határoztak: legyen az elsőség a kultúrházé, s ha ez felépült, akkor következhet a pedagógusok kívánsága. Valamikor egy telken lesz mindkét intézmény, s majdan kölcsönösen segíthetik egymás tevékenységét. Véget ért volna a több éves meditáció? Ügy tűnik: igen. Kételyeink azért maradtak. A jelenlegi árak mellett ugyanis két és fél millióból nem lehet felépíteni, berendezni egy emeletes, minden igényt kielégítő kultúrházat és könyvtárat. S az is igaz, hogy a tervezett iskola is többe kerül majd négymilliónál. Félő, hogy a várható anyagi nehézségek miatt az oktatás ügye háttérbe szorul, vagyis, amikor kellene, nem lesz meg az a huszonöt százalék. Erről sem szabadna megfeledkezni, mert nemcsak a kultúrotthon kínál művelődési lehetőséget, hanem a tévé, a rádió, a bibliotéka, s az otthoni magnó, a lemezjátszó is. Érdemes lenne elgondolkodni a fontossági sorrenden, hiszen tartalmasán művelődni csak színvonalasan képzett emberek képesek, azok, akikben felkeltették as igényt. Az iskolában .. hozzátartozik korunk modern ízléséhez az a groteszk játékosság, melyet mobilunkon a „légy emberséges a közlekedésben” felirat, a montecar- lói kaszinó látképe, az aggteleki Cseppkő Szálló címkéje, a Shell-cég emblémája, egy szerencsepatkó és egy szexbébi alulnézete képvisel — hogy csak néhányat említsek a külső díszítőelemek közül. Az a kutya pedig, amely a mobil hátulján üldögél, egyenesen telitalálat. Nemcsak azért, mert a suba és az árva- lányhaj folklorisztikus szimbólumrendszeréhez tartozik (hiszen — mint egy tévéinterjúból megtudtam — már a honfoglaló magyar népnek is a kutya volt az egyetlen jó barátja), hanem azért is, mert e kutya valami mának szóló üzenetet hordoz. Mozdulatában értékítélet van, emberi példázat. Ez egy pozitív kutya. Ez bólogat. Ez pedig — hogy a mobilkutya bólogat — afféle zárópoén. Az elemzésnek tehát vége. Mobilunk történetéhez azonban még hozzátartozik, hogy emberünk végül elvitte a műgyűjtők szabadtéri klubjába, elcserélni egy olyan mobillal, amely szintén német kollektíva alkotása ugyan, de nincs rajta semmi keleties. A kollégák közül azonban egyetlenegy méltatta csak figyelemre. Nem lévén esztétikai műveltsége, mindössze annyit mondott: — Apuskám, maga rossz helyen jár. A karácsonyfa- diszgyüjtök egy utcával odébb vannak. séges kereskedelemmel, m »dkm « gtazt, ta rimkégfc csendüljön össze. lázadozott a szabadtéri muMRT szimfonikusok Csehszlovákiában Pécsi István FARAGÓ VILMOS: Műelemzés
