Népújság, 1975. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1975-10-19 / 246. szám
CSÄK GYULA: Mikor válik felnőtté? Newtontól származik az a szép gondolat, amely szerint minden kutatóelme legfeljebb tengerparton játszó gyermeknek vélhetné magát, aki örül egy-egy partra vetett szebb kavicsnak, vagy kagylónak, miközben maga az óceán ismeretien marad előtte. Némi áttétellel talán, de igen kifejező hasonlatnak foghatjuk ezt fel nemcsak a természet, hanem a társadalmi élet titkainak kutatása esetében is. Tűnődésre késztetett például nemrégiben az á probléma, hogy mikor válik mostanában felnőtté egy parasztfiú, vagy leány. Gyakori viták vitatják, hogy vajon a régebbi időkhöz képest most hamarabb érnek-e a fiatalok, vagy később. Ez nem is csodálható, mert valóban nincsenek általánosan elfogadható ismérvei annak, hogy mikor válik felnőtté egy ember. Az én gyermekkoromban nem övezte ezt a kérdést zűrzavar. Negyvenöt fagyos telén volt a nagy pillanat, amikor engem életemben először kínált cigarettával a nagyapám. Szalmáért voltunk a tanyán, s miután jól megraktuk, lekötöttük a szekeret, behúzódtunk a kazaladta enyhe helyre és ott zajlott a konfirmálás, illetőleg a felnőtté avatás. Szokatlanul komor volt nagyapám, többször kutatóan rám nézett, aztán sóhajtott, és azt mondta: „Gyújtsunk rá, fiam!” Sodort egyet, majd felém nyújtotta a dóznit. Zavartan vigyorogtam, ő azonban komoly maradt. Még közelebb nyújtotta a dóznit és megjegyezte „Magyar királyi dörzsöldössae”. Tétován érte nyúltam és reszkető kezekkel sodortam egy cigarettát. Kajla volt, meg általában nyomorék, de nagyapám már csiholta a réz öngyújtóját, és ráfüstöltem. „Szíttál-e már titokban”? — kérdezte kisujjával pöcingetve a hamut. Bólintottam, mire ő is bólintott, hogy éppen így gondolta. Komótosan füstölögtünk, azután a másik soha nem volt csoda történt, hogy engem küldött a szekérre hajtószárat fogni — veszélyes volt pedig a hőtakarta szekérút! — ő maga meg gyalogosan ballagott a szekér nyomán. Tizenöt éves voltam csupán, de a háború korán érlelte meg nemzedékemet. Előtte való nyáron már két hold búzát, egy hold árpát learattam, két kis holdat önállóan felugaroltam, egy szekér búzát a hombárba zsákoltam, — és egyáltalán: helytálltam a felnőttek dolgában úgyszólván mindenütt, ahol csak lehetett. Bőséges tapasztalatból tudom, hogy az enyémhez hasonló felnőttavatáson csaknem minden parasztfiú átesett annak idején. Csökevényes maradványa volt ez a természeti népeknél nemrég még virágjában található közösségi szertartásoknak, amelyeken csoportosan és nemegyszer kegyetlen próbáknak alávetve avatták az ifjakat. Az én gyerekkoromban már inkább intim volt a pillanat, de azért létezett egy homályos jelképrendszer, amely szélesebb körben is tudatta, ha valaki a felnőttek jogaiba belépett.-» A?-időpont, s a ;ybelépést” engedélyező ok rétegenként és családonként változott. Ismertem nagy- gazdalegényt, akinek még az apja sem ment felnőttszámba, mivel az apja apja tartott fenn minden jogot. Más helyeken — többnyire szegény családoknál, — az asztalra tett első kereset jelentette a felnőtté válás hallgatólagos tudomásulvételét. Értelmiségieknél — úgy tudom — a diploma, vagy á biztos egzisztencia megszerzése, a „partiképesség” jegyei avatták felnőtté a fiatalembert. Legáltalánosabban azonban úgy mondhatnánk: akkor kapott: felnőtteknek járó jogot az ifjú, amikor képessége lett a felnőttek kötelezettségeinek elvégzésére. Igen ám, de honnan tudja most egy paraszt, hogy alkalmas-e már a fia, lánya a felnőttségre, az egyenrangú beleszólásra, hiszen nem tudhatja vizsgáztatni. Vajon hány parasztlánynak van alkalma kenyérsütést tanulni, hány parasztlegény suhogtatja most a kaszát, hány ballaghat végig egy barázdán, az eke szarvát fogva. Ha Dedig mindezt nem teheti, honnan tudja most a szülő: benőtt-e a gyereke feje lágya? Elkülönültek a tudnivalók. Nagyon kicsivé zsugorodott az útravaló, amellyel ma elláthatja egy parasztszülő a gyermekét. „Ö tudja, hogy mi kell neki az életben”. „Mondhatok én akármit...” „Mehetnékje van — én nem fogom vissza”. így beszélnek a parasztszülők. Szomorkodhatnánk is ezen, de örvendhetünk is. Azt a tényt akarják, illetve nyilvánítják ki ezek a mondatok, hogy nemcsak egyes esetekben, hanem társadalmi méretekben is túlnőttek a gyerekek a szülőkön és egészen mást, sokkal többet kíván tőlük az élet, mint amit a szülői tudás és tapasztalat adhat. Elmenni. vagy otthon maradni, de mindenképpen másnak, többnek lenni — ez hevíti a fiatalokat. Valaha a paraszt a „maga embere” volt. Miből vált felnőtté egy parasztfiú? Ha már ő is a „maga embere” tudott lenni. És mitől válhat felnőtté ma? Azt mondhatnánk ’"«inkább: ha a társadalom embere tud lenni, ha kifejlődik benne a köz .iránti felelősségérzet. Es ez az. amihez nem adhat minden részletre kiterjedő tanácsot a múlt. er az. amihez kicsi forrás a szülői ház — a közösségből kell a közösségnek adandó erőt meríteni! Ez az irány, ámde az, hogv ezt milyen módon kelt megvalósítani, még nincsen kimunkálva. Üj korszakunk forró lehe'etében elhervadtak a korábbi hagyo- mánvok. viszont a friss normák és alaoelvek még nem kristályosodtak ki. S a nagy korváltások sajátja, hogy eleinte tanácstalanság és zavar ke’etk°zik a lelkek mélvén. A történelem és a politika határozott és óriási léoteit rendszerint csak bizonytalan támogatással követi a lélek. Tudományosabb formában ísv szoktuk ezt mondani: előbb a társadalmi lét változik, azután a tudat. Mindezekért azt gondolom, hogv még nagyon so- . káig o“m tudhatunk maid a réai értelemben határkövet áttítani a fe’nőtté válás kezdő pillanatának. Miután túlságosan gvors mozgásban van az étet. egv kis költói túlzással mondhatnám, hogv nannnta meg kell halnunk és naponta úijá kell születnünk, vagvis naponta meg kell küzdenünk a felnőttség jogáért! Nemcsak a fiataloknak, hanem azoknak is, akik mar felnőtteknek hiszik önmagukat. stcTif] Ezerkilencszáznegyvenöt szeptember 27-én keltezett, egyoldalas, géppel írt másolattá meghívót forgatok • kezemben. „Az Egeresein Kőszénbánya és Portlandcementgyár Rt. munkavállalói megbízásából tisztelettel meghívjuk Önt az eger—putnoki pasútvo- nal Eger—Bélapátfalva kör zötti részének /. hó 30-an vasárnap délelőtt történő ünnepélyes megnyitására. Az eger—putnoki vasútvrv nalat — print az köztudomású — a németek a múlt év végén teljes egészéljen elpusztították. Bányászaink, cementgyári munkavállalói nk és a MÁV együttes erőfeszítésével 3 hónap alatt lt vasúti híd épült, 2 alagutat rendbe hoztak, és ezáltal az ország újjáépítésében. nélkülözhetetlen cementgyárat, valamint a szénbányát, s nemkülönben a szilvásvára- di erdőben tároló faanyagot az ország gazdasági. vérke-, ringéséjjpe bevezették.. Az ünnepség színhelye Bélapátfalva volt. Több ezren. gyűltek össze a cementgyár előtti széles páston. Egercsehiből és a bányakörnyéki falukból zászlóerdővel, élen a zenekarral, gyalogmenetben érkeztek a bányászok. S a bélapátfalviak közül is szinte ott szorongott minden épkézláb ember a füves térségen. Lelkesen éljenezték a szónokokat, s a gyűlés valóságos népünnepélybe csapott át. Nagy lán- gú tűzön ökröt sütöttek, folyt a bor. Az emberek ösz- szekapaszkodtak, nótáztak, pogány ritmusú táncot roptak, egymást ölelgették örömükben. Boldog volt itt mindenki. De kiváltképp ő. Az eger—putnoki vasútvonal újjáépítésének kormánybiztosa: Szabó Sándor. ■ ■ ■ Ezerkilencszázhetvenöt, szeptember vége. Mustszagú, csurgatott méz színű ősz. A szőlőhegyet felől teherautók zúgnak édes terhűkkel, fürtökkel teli kádakkal a város utcáin át, valamelyik pinceszer irányába. így találkozom össze m Petőfi téri platánok alatt a hajdani kormánybiztossal. Kellemes, ősz hajú férfi, fürge, tempós mozgás. Nem látszik rajta, hogy már a hetvenötödik esztendőt is maga mögé dobta. Igen, jól emlékezik mindenre. — Nem olyan napok voltak azok, hogy elfeledje az ember... — Végigutazná-e velem azt a harminc év előtti utat, Egertől Bélapátfalváig?... Felcsillan a szeme. ( .. .Ott várakozik rám a várállomás peronján. Ünneplőbe öltözött erre a harmincéves emlékutazásra. Finom, kékesszürke öltöny feszül rajta. Aktatáskát szorongat. Harminc-év óta őrzött dokumentum van abban: „Az eger—putnoki vonalon 1919. aug. 4-én megmentett 86 kocsirakomány vasúti felépítményi vasanyag elrejtésének és az 1944. év december havában visszavonuló,, német csapatok A kormánybiztos krónikája által végrehajtott: xomhofesok helyszínrajza.’' Felszállunk a vonatra és máris indulunk. Szabó Sándor az elsuhanó tájat figyeli és emlékezik. — Mérhetetlenül nagy volt erre a pusztítás. A vasútvonal három alagútja, lt hídja, köztük két 50 m-es, több aluljáró, az állomások, váltók és kitérők több mint 70 százaléka és a nyílt vonal sok kilométer hosszúságban esett áldozatul a németek rombolási dühének. Min-: dent elkövettünk, hogy mielőbb megindulhasson itt is a vérkeringés. Már 1945. februárjában hozzáfogtunk a károk felméréséhez, de a helyreállítási munkálatok megindítását, előrehaladását hátráltatta, hogy nem volt elég szerszám, munkáskéz és hiányoztak a szállítóeszközök. Vasanyagban szerencsére nem volt hiány. Stromfeld Aurél, a Tanácsköztársaság vezérkari főnöke, amikor a Clemenceau-jegyzék elrendelte a felvidéki területek katonai kiürítését, a vasúti vasanyagokat jő előrelátással mind vagonokba rakatta és az ország mai területére szállíttatta. A 86 vagonnyi anyagot az eger— putnoki vasútvonalon rejtettük el. Azért mondom, hogy rejtettük, mert én is ott voltam ennél az akciónál, vasutas édesapám mellett segédkeztem, mint fé- kes fiú. A-e elrejtett anyagok később a MÁV raktáraiba kerültek, s a MÁV pedáns- ságának köszönhető, hogy nagyobb részük megmaradt; felhasználható állapotban. Magas töltésen, erdős hegyek között kapaszkodik velünk á • gőzmozdony szuszogva. A szarvaskői völgyben járunk.. Szabó Sándor kimutat az őszi fényben fürdő falura. — Itt volt a legborzalmasabb pusztítás. A háborúvá-, lósággal felszántotta az egész völgyet. Elszomorító látványt nyújtottak a romba döntött házak, a hidak égnek meredő vázai, az utak kiforgatott kövei, a ki tördelt fák, távírópóznák, az összegubancolódott, szakadozott ■ huzalok. Berobbantották az alagutat is. A merénylők, azonban szerencsére elvétették a dolgot, nem emlékeztek rá. hogy a két alagút közül melyiket kell robbantaniuk. A kisebb alagútba ugyanis egy négycsatlós lengyel mozdonnyal egy teljes vagon pakszitot tolattak be, de a másik alagútnál gyújtották be a zsinórokat. Ha akkor nem tévednek, a vagon pakszit szétrepíti az egész hegyet, aminek eltakarítása jó egy esztendőbe is beletelt volna. A pakszitot igazságosan, elosztottuk a csehi szénbánya és az apátfalvi kőbánya között. — Az újjáépítésben a esc-' hi bányászok és az apátfalvi cementgyár munkásai végezték a legnagyobb, a leghősiesebb munkát Csehiből naponta átlag 150 ember dolgozott a vasút helyreállításán, de volt olyan nap, hogy 300-nal is többen jöttek. A cementgyáriak is 100—150-es létszámmal dolgoztak. Igen lelkes gárdát alkottak mellettük a MADISZ-osok. Nem kellett akkor célprémium, vállalást sem tett senki, csak csináltak.«; műm — Akkoriban söS ganSöé okozott az erre húzódó megyehatár. Első időben. még cementet se kaptunk Bélapátfalváról, később pedig csak a megyehatárig fuvaroztak nekünk. Bélapátfalva akkor ugye, Borsodhoz tartozott, a szekeresek pedig lepakoltak a Füzér-malomnál mondván, hogy ók nem kötelesek közmunkát végezni más, idegen megyében. Pely% he Mátéval kellett szót értenem, aki a legfőbb hatalom volt • Bélapátfalván, lévén egy személy ben gyárigazgató, párttitkár és a polgárőrség parancsnoka. Meg kell mondjam, hogy nyakas kunpalóc volt akkoriban, de józan, egészséges gondolko-. dású ember és vérbeli forradalmár. „Hallod-e, te Máté — mondtam neki —, akár Borsod, akár Heves, mind a kettő Magyarországon van, ugye? Aztán kinek építjük a vasutat? Vagy nektek nincs szükségetek erre a vasútra?!” „Már, hogy a jó istenbe ne lenne szükségünk! ! T' — és káromkodott egy hosszú, kacskarin- gósat. „No, hát akkor adjál cementet, mert anélkül nem lesz vasúti” Adott. Ingyen. — Jó, dolgos emberek jöttek Bélapátfalváról vasutat építeni. Szinte elragadta őket a lelkesedés. Itt az egyik hidat például ők építették, de a pilléreket 30 centivel magasabbra rakták a kelleténél. Tamáskovics Zoltán, 73 éves nyugalmazott MÁV osztálymémök, műszaki főtanácsos, a munkálatok irányítója, akinek igen nagy érdeme volt abban, hogy ez a vasútvonal újjáépült és új ér kapcsolódott az ország gazdasági vérkeringésébe, kérte, hogy bontsák le, a pilléreket. Csúnyán lekáromkodták, le- fasisztázták és elzavarták az idős mérnököt. Jött hozzám panaszkodni, aztán én mentem oda az emberekhez, szedjék vissza a pilléreket. No, én is megkaptam a magamét, minden reakciósnak, fasisztának, szabotőrnek elmondtak. Maid rojtosra beszéltem a számat, amíg végre megértettem velük, hogy az ő kedvükért nem magasíthatjuk meg a töltést is végig 30 centivel, hogy a vonat majd haladni tudjon a pályán. ■ ■ ■ Az emelkedő hegyi pályán elérjük Mónosbélt. Harminc évvel ezelőtt itt is romok éktelenkedtek, mert a németek nem kegyelmeztek meg a szénosztályozónak sem. Mikófalvát elhagyva, az ablakon kihajolva, a port és füstöt okádó cementgyár kéményeire látni. Leszállónk, s gyalog járjuk be a falut, ahol mindent betakar a cement szürke pora. Amerre megyünk, szinte lépésenként megállunk. Régi ismerősök köszöntik a hajdani kormánybiztost. Mindenkivel szóba elegyedik, s alig bir megválni tőlük. Állandóan egy szó ismétlődik a beszélgetésekben : „emlékszik ..,.?* Mindenki emlékszik. Mindenki jól emlékezik mindenre. — Trparf «I szarvaskő* kocsmáros főzött nekünk — mondja a nyugdíjas Mez» Gusztáv. — Bableves, krtrmplüeves. ez volt az állandó eledelünk. Mi két hidat csináltunk meg három hónap alatt. Két héttel előbb lettünk kész a munkával és kikötöttük az áldomást is : két hordó bor. A kantinbar. ittuk meg, ott ünnepeltük a sikert. Nagyon tragikusan végződött az az ünneplés. Köztünk Tolt egy rendőr is, aki berúgott és elővette a pisztolyát. Kicsavartain a kezéből a fegyvert, de Bársony Hendrik Sándor akkor már véres fejjel az asztalra bukva feküdt, megölte « golyó.;. ■ ■ ■ A füves pástot kéressük, ahol harminc éve az Eger— Bélapátfalva között újjáépí-, tett vasútszakasz megnyitását ünnepelte a több ezres sokaság. Pást nincs, szép kertes családi házak állnak azon a helyen. — Az ünnepség megrendezése Pelyhe Máté ötlete volt Azt mondta, ne titkoljuk el a kisgazdapártiak elől, hogy mit csináltak a kommunisták. Különvonat jött Pestről a vendégekkel. A gyűlésnek három szónoka volt. Előbb Máté beszélt, aztán Kossá István, aki akkor a Szakszervezeti Tanács központi főtitkára volt. Utolsónak én szóltam. Emlékszem, azt mondtam, hogy ezt a vasutat sokáig használták a mi elnyomásunkra, végül barbár módon elpusztították. Mi újra megépítettük, de ha a jövőben egyszer is az elnyomásunkra akarnák használni, mi magunk romboljuk szét végleg és örökre. — Az ünneplés este Éger- csehiben folytatódott, mert a bányászok megkövetelték, hogy náluk is ünnepség legyen. Itt nem volt ökörsütés, helyette pesti színészek mutatták be díszelőadáson a Bánk bánt. Emlékszem, Lantos Edit alakította Gert- rudiszt. Királynői pózban igyekezett a színfalak mögül a színpadra, de a díszlet mögött valahogy véletlenül az uszályára lépett Petur bán és Gertrudisz gőgösen ugyan, de kombiné ban állt a közönség előtt. Nem történt botrány. Gyorsan leeresztették a függönyt, Petur kapott Gertrutjisztól egy irtózatos pofont, visszaerő- sítette magára a leszakított uszályos ruhát, felment a függöny és folytatódott az előadás. Mégpedig frenetikus sikerrel... És folytatódott a megrongált vasút újjáépítése is, Csak sok-sok munka, erőfeszítés után jött el az idő, 1946 májusában, amikor végre az Egerből kiinduló vonat befuthatott a putnoki állomásra. Faíaky-fNsiäf Utazás régi w n CS ll| ittlÉIÉII
