Népújság, 1975. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-19 / 246. szám

jfTOjRv-'r-jf»'

Utón, a rézhez

Récsk térségében — pori- ♦»«abban: a tx>donvi határban. a „Csutajoson” — az j( mátrai rézmezőnek már a második aknáját nyitják a bányászok. Csatatér a környék, komisz, kemény harc színhelye, ahol a mélybe vezető méterekért teszi próbára a hegy nap nap után a férfit.

Konok fúrók alatt enged a szikla, robbanóanyag ro- gyasztja a dacos kőzetet put- tonyozható, szelíd törmelékké. S az embervágta út köré erős védőpáncélt, víztői, gáztól áttörhetetlen széles hüvelyt feszít a cserébe küldött beton.

Csikorog a csöi-lő, s jókora fémedényt emel elénk a föld alól. Nehéz ajtók csapódnak az előttünk tátongó, huzatos nyílás fölé. s a „landoló” furcsa szállítóeszközből csatakos munkások kászálódnak kifelé.

— Itt élünk, így élünk műszakról műszakra — mutat körül széles mozdulattal az egyik kiszálló, a kézfogás után.

Kétszázharminc méterrel lejjebbről érkezett a társai- vai. A fiúk valamennyien Nagy Károly csapatának, a Nógrádi Sándor arapykoszo- rús szocialista brigádnak a tagjai. Akikkel már korábban is találkoztunk, akik rekordokat döntöttek meg és állítottak fel érdekes, izgalmas vállalkozásaik során.

— Van-e valami újabb? — kérdezzük csak úgy találomra, hogy hosszabb idő után ismét összefutunk régi ismerőseinkkel.

— Van hát! — rikkantja vígan Juhász István. — Nemrégiben 36,30 métert sikerült lefelé haladnunk 22 nap alatt... Mégpedig a régi géppel, amelyikkel azelőtt jó volt, ha 20 méterre jutottunk ennyi idő alatt.

S az aknatoroknál — szemerkélő októberi esőben — felelevenedik a bányanyitás egy emlékezetes epizódja: ■&

zető annyira izgatott volt a sikertől, hogy nem maradhatott: már akkor elsietett jelenteni az eseményt, amikor a zsalut még csak előkészítettük az utolsó méterek betonozásához. Hagytuk, hát csak hadd menjen. Tudtuk, hogy mást is akar. S nem iá csalódtunk, mert a munka végén meglett az áldomás. Egy szerény koccintás, ami viszont — mondani sem kell

— sokkal többet ért annál,

mint ami a pohárkába került. .. '

SZÁMÍTHATNAK A BRIGÁDOKRA

Nyolc méter belső átmérőjű a körakna, mint az a másik, az 1270 méter mélységű, amelynek 900-as szintjéről már a vízszintes vágatot „hajtják” errefelé, a gazdag rézvagyonnal kecsegtető ércmezőn.

— December végéig szeretnénk legalább háromszáz méternyire „süllyedni” — beszéli Tajti Gyula — s mikor a második szovjet aknamélyítő gép is megjön, még jobban haladni. Üjabb élményeknek nézünk elébe: várjuk a műszakot, amelyben a két távoli aknát egybenyitjuk.

Addig persze, még eltelik egy „kis” idő, s vérbeli vájár lesz azokból is, akik még csak nemrégiben álltak a bányászok közé.

— Jócskán akad újoncunk

— magyarázza Séber István párttitkár —, de szerencsére ázon vannak a régebbiek, hogy a jövevényekkel mielőbb elsajátíttassák a szakmát. Ennek az összetett, bányász, kicsit kubikos, kicsit kőműves mesterségnek minden csínját-bínját. A csapatokban olyan emberek formálódnak, akikből, mint ezt; éppen a Nógrádi^ándor szocialista brigád példázza talán a legjobban, szükség esetén önálló együttesek is alakíthatók. Olyanok, amelyek külön-külön is megállják a helyüket, sikeresen szerepelnek.

Emellett — mint halljuk az irodában — a brigádok példát mutatnak, öregbítik jó hírüket másutt is. Időt szakítanak a társadalmi munkára is. Hogy ismét csak Nagy Ká- rolyékat említsük: részt Vettek a mátraverebélyi iskola napközi otthonának bővítésében. Három fő falat, s válaszfalat húztak fel egy 13-szor ötméteres helyiségnél, egymással versenyezve. S fáradságra, még a négygyermekes Lőrincz András sem panaszkodott. Sőt!

A TÉL: ÚJABB ERŐPRÓBA

Mint a föld alatt, ahogy lefelé haladnak, idefenn, a széljárta hegyek között, a huzatos aknatoroknál is egyre nehezebb a munka. Forgó Béla aknász mondja, hogy mielőbb téjiesíteniük kell a betonüzemet, ha továbbra is tartani akarják az ütemet. A feladathoz már hozzáláttak, s remélik, hogy mire az igazi cudar idő beköszönt, végeznek is a dolgukkal.

— Jó lenne azonban, ha a gyöngyösi „magasépítők”, a Heves megyei Állami Építőipari Vállalat dolgozói is legalább így iparkodnának — dohog a búcsúzásnál. — Mert például a már régóta esedékes öltöző, fürdő egyáltalán nem úgy néz ki, hogy egyhamar elkészül. S így félő, hogy a mélyről feljövő, átizzadt, saras emberek egész sora megbetegszik, miközben az alsó telepre iparkodik a műszak után tisztálkodni, öltözködni.

Bosszús, beteg bányászokkal pedig aligha haladhatunk úgy a továbbiakban, mint szeretnénk!

Gyóni Gyula

Eger a búcsúzó őszi napsütésben

Varázslat: tűvel, fonállal

Lakása a régi szalonok hangulatát idézi. Öreg bútorok, festmények és szőnyegek között van alkotóműhelye. Szerszáma a tű, a cérna és a fonál.

Több mint négy évtizede varr, mégis kevesen ismerik Egerben. Kézimunkáit, szőnyegeit viszont annál inkább külföldön, ahová már több eljutott.

Fényes Ilona iparművész kisiparosról van szó, akit keT veset látni a városban, annál inkább a varróasztal mellett. Szenvedélyévé vált ez a szerszám, életelemévé a tervezés, a varrás és a szövés.

Keveset unatkozott még életében, mert mindig elfoglalt. Mégis vidám, idős kora ellenére fiatalos lendülettel dolgozik. Örömet talál ma is munkájában. Pedig napokba nyúló órák, sokszor hetek, hónapok gondos munkájával készít el egy-egy csipketerí- tőt, nem beszélve a szőnyegVől, amely még nagyobb türelmet igényel.

— Rimaszombatban jártam iskolába — mondja fiatalkorát idézve —, de már akkor elhatároztam, hogy nem megyek irodába dolgozni. Mindig mozgékony voltam, szerettem a sportokat és egész ifjú lányként érdekeltek a művészetek. Amellett hogy rendszeres múzeumlátogató voltam, én magam otthon is foglalkoztam könyvkötéssel, bőrdíszítéssel, szőnyeg- és gobelinszövéssel. Hamar megtanultam varrni is. Készítettem kalapot, kesztyűt és horgoltam csipketerítőt is.

Fényes Ilona a húszas évek végén a legjobb hírű pesti divatszalonokban folytatta a varrást, mígnem 1932-ben a Budapesti Iparkamara előtt tett vizsgát, ahol mesterlevelet szerzett. Aztán évekig menyasszonyi és estélyi ruhákat ■ készített, melyekkel

hamar meghódította az érdeklődő közönséget.

— Nemcsak varrással foglalkoztam — meséli tovább —, hanem édesapámtól kaptam szövőszéket és ezzel szőnyegeket is készítettem. Főleg kézi csomózflsú, keleti mintás perzsaszőnyeget, meg magyaros térítőkét. Ezek közül többel kiállításon is részt vettem és a siker sem maradt el. Most a napokban nyílt őszi Budapesti Nemzetközi Vásáron is bemutatkoztam egy perzsaszőnyeggel, Heves megyét képviselve.

Munkáit sokan megcsodálták már, ezek közül többet barátjaként tart számon. Például szívesen beszél Bartók- né Pásztory Dittáról, a neves zongoraművésznőről, vagy Győry Dezsőről, a nemrég elhunyt íróról.

— Nincs olyan nap, hogy tű ne lenne a kezemben. Éltet a munkám és szeretik, amit készítek. Ez nekem a legnagyobb öröm.

(mentetsz)

ÓRAMŰPONTOSSÁGGAL

— Szinte óraműpontossággal összehangoltuk a munkánkat. Előre tudtuk az egyes részfeladatokat, amelyekre szinte már odahaza készültünk. S mikor a végrehajtásra került a sor, mindenki végezte a maga dolgát, ütemesen. Nagy segítségünkre voltak a külszíniek, a csatlós csapat, Kiss Sándorék iparos brigádja, a két beton- telep-kezelő, Szabó Lajos és Borsos István. Minimális volt az üzemzavar, kedvünk szerint dolgozhattunk. Ha a szükség úgy kívánta, átcsoportosítottuk a létszámot: amelyik munkát kevesebben is elvégezhettük, annál nappal néhányan otthon maradtak, s csak éjszakára jöttek, a fontosabbhoz. Rengeteget jelentett, ha például Nagy Bakos István szállítógépész „húzkodta” a bödönöket, mert az átlagos 60—65 helyett bizony nemegyszer 100- at is kiemelt! Mindegyikben két-két köbméternyi törmelékkel. ..

A boszorkányos ügyességű szállítógépész mosolyog:

— Nem, dehogy ördöngösség, a legtermészetesebb, amit csináltam. 1957 óta igazán megtanulhattam. Mihelyt jeleztek lentről, már indítottam is. Sőt! Sokszor nem . is vártam, hogy üzenjenek, magamban kiszámítottam, hogy mikor van rajtam a sor. Hiszen ismerem jól a lenti munkát is. miután valamikor ott dolgoztam. Szóval: együtt kell élni, gondolkodni és cselekedni az egész társasággal. Ennyi az egész...

— Éjszaka háromnegyed 10-kor értük el 'a kitűzött Célt, de Karesz, a brigádvetJVA. pktofcsf 19.. vásárnál}

Két „karrier” története

Diplomával, szakmunkás-bizonyítvánnyal a kezükben elindulnak, hogy megalapozzák jövőjüket, hogy vigyék valamire az életben. Keresik azt a bizonyos marsallbotot. Vannak olyanok, akik soha, egy életen keresztül sem találják

meg, de többen már az első lépéseknél „befutnak”, vagy ahogy manapság mondjuk, karriert csinálnak. Róluk lesz szó, az utóbbiakról. Két fiatallal beszélgettünk, akik viszonylag gyorsan kerültek vezető, középvezető állásba.

A „szökött” izzós

Vadon Béla négy évvel ezelőtt, 27 éves korában lett a gyöngyösi kitérőgyár fel- építményi üzemegységének vezetője. Középiskolás korában gyakran elkísérte édesapját a gyárba, s nemegyszer töltötte a kitérőgyárban a nyári szünidejét. A érettségi után is ide vágyott visz- sza, s elhatározta, hogy az egyetemi felvételi előtt egy évig segéd- és betanított munkát végez. Csak ezután vágott neki a miskolci műszaki egyetemnek, ahol síkénél felvételizett a gépész- mérnöki karra,

— Édesapám az egyéves előgyakoríat alatt gyakran figyelmeztetett, hogy ha feladóin, tia meghátrálok, tovább már nincs szükség rám a gyárban. Sok-sok tapasztalatra tettem szert ez idő alatt. Megismertem a nehéz inunkat, az embereket, a munkahelyi légkört. A szerencse nem mindig állt mellettem, hiszen nem tudott a kitérőgyár ösztöndíjat adni, így az egyetemi évek alatt az Izzó gyöngyösi gyára volt a pat- ronánsom. Gyártástechnológiai szakon végeztem 1969- ben, majd két évig az Izzóban dolgoztam. De a szívem mindig ide húzott, a gépekhez, és 71-ben a felépítményi üzemegység helyettes vezetője és még abban az éy;ben vezetője lettem. Bántott, hogy „cserben hagytam” — sokan így mondják — az íz- sósokat, ds úgy erzem, itt

többet tudok adni magamból. Persze, nincs harag az előző munkahelyemen, de viccesen még ma is „szökött” izzósnak neveznek.

— Sok emberrel dolgozott együtt, akik most a beosztottjai. Jelentett-e ez valami változást az érzéseiben, megmaradtak-e a régi kapcsolatok?

— Ügy érzem, nem távolodtak el tőlem az emberek, ma is olyan őszinték, nyíltak, mint azelőtt. Nem nőttek a távolságok közöttünk, soha nem törekedtem arra a bizonyos három méterre. Az egykori munkatársak közül sokan ma is a barátaim, gyakran felkeresem őket. A részlegben senki nem szólít üzemegység-vezetőnek, idősnek, fiatalnak én mindig Béla maradok. A tapasztalt vezetők mindezt lezserségnek tartják, pedig nem így van. Dolgozóim tudják, hogy igyekszem szigorú, de igazságos is lenni.

— Volt már arra példa, hogy bizonyítania kellett a munkások előtt? Itt elsősorban a régi szakemberekre gondolok.

— Igen, még a kezdet kezdetén. Nemcsak emberisme- retem tették próbára, hanem a tudásomat is. Ezt a tűzpró- bát minden kezdő vezetőnek át kell élnie. Embereim nagy százaléka középkorú, 15—20 éve dolgoznak a szakmában. Volt közöttük olyan, aki nem bízott a gépben, amit ég terveztem, és nemegyszer a fejemhez vágta, hogy mit akarok. Leültem vele munka után, megtanítottam a kezelésére, és örültem, amikor a hátam mögött azt súgta a társának: Ez igen, ez tud.

Mindig arra törekedtem, hogy ne mondják rólam azt, hogy fejembe szállt a tudás, a hatalom.

— Hogyan látja a jövőjét? Lehet még előbbre jutni?

— Van egy ország, ahol egy idő után mindenkinek meg kell újítania a diplomáját. Ezt nagyszerű dolognak tartom, hiszen egyre több képzett és kiváló szakember kerül ki napjainkban az egyetemekről, főiskolákról. A

versenyt csak úgy tudom felvenni velük, ha nem állok le a tanulással, tervezek, gépeket gyártok. Jelenleg egy dolgozat anyaggyűjtésénél tartok, amely az egyes munkafolyamatok megkönnyítésére, folyamatosságára készül.

— Az üzemegységben 150 —160 ember felett van „ha- talma”> Jó vagy kellemetlen érzés?

— Sokan azt hiszik, hogy ez az én egyedüli •hatalmam. Pedig nem így van. A közösség nélkül soha nem döntök semmilyen kérdésben. Jó érzés tudni, hogy a 150 ember hallgat rám, bízik bennem, de nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy ezekért a dolgozókért felelősséget kell vállalnom, ki kell mellettük állnom. A következetesség a vezetők legfőbb erénye.

Félszobáiéból üzletvezető

Bóta József most 28 éves. Életében a nagy fordulat két évvel ezelőtt volt. ö lett az egri Park Szálló éttermi részenek vezetője. Csaknem száz embert kapott a keze aia. Mi volt az előzmény?

— Érettségi után az egri főiskolára jelentkezett, sikertelenül. Nagyon nehezen kapott munkát az egri Panoráma Vendéglátó Vállalatnál, mint felszolgáló. A kétéves szakmunkásképző iskola után a vendeglátóipari főiskolán próbálkozott, eredménnyel.

— Az államvizsga és diplomaátadás után — folytatja a fiatal üzletvezető — újra a vállalathoz kerültem, mint instruktor, ellenőr, vagy másképpen: szakmái tanácsadó. Soha nem szerettem az irodai munkát, nem volt célom, hogy „leblokkoljak” egy csendes, kényelmes írószobában, ezert 73-ban a szállóba kerültem üzletvezető-helyett- tesnek, majd vezetőnek.

— Az egykori felszolgáló- fiú „főnökként” tért vissza. Hogyan fogadták a dolgo— Észre sem vették, hogy elszakadtam tőlük, hiszen mindig találkoztam velük. Ök biztattak a tanulásra is, és nem volt olyan közöttük, aki irigykedett, vagy gátolt volrta az előbbre jutásban. Most is, ha már fél órája nem látnak, jönnek, hogy menjek hozzájuk a konyhára vagy az étterembe. Nem túlzók, ha azt mondom, hogy esténként már alig erzem a lábam. Ellenőrizni, tanácsokat adni kötelességem, de szerencsére ezt egyetlen dolgozóm sem tekinti parancsolgatásnak, kioktatásnak. Nap mint nap próbára tesznek egy-egy ételkészítésnél, terítésnél.

— Gondolkozott már azon, hogy miért került vezető állásba?

— Ez a szakma igényli a fiatalokat. Nézzen körül a vendéglátóiparban, mindenütt csupa fiatal a főnök. A 30 és 50 év közötti korosztálynak régebben nem volt 'gazi vendéglátóipari képzem ezert a mi szakmánkban

a főiskolát végzett vendéglátós ma már húszon felül karriert csinálhat.

Bóta József szerint az a legfontosabb jövőbeli feladata, hogy vezetői rutint szerezzen, alaposabban megismerkedjék a szakmával. Hogy eddig jutott azt részben szakmai tudásának, részben pedig társadalmi munkájának köszönheti. Hetente kétszer a Szilágyi gimnáziumban tanítja a jövő felszolgálóit. Nevelő- és oktatómunkájáért nemrégen kapta meg a „Kiváló tanulófelelős”, valamint társadalmi tevékenységéért a „Társadalmi munkáért” kitüntetést.

— A beszélgetésünk során

felfigyeltem egy érdekes mondatára: „Komolyságommal idősebbnek kell lennem, mint a korom". Megmagyarázná, mit jelent?

— A jó vezető ne csak tudásával járjon példaként a dolgozók előtt, hanem küllemével, magatartásával. Mert mi lenne, ha hosszú, csapzott hajjal, rendezetlen külsővel jelennék meg a vendégek előtt. És hogyan bízzék meg bennem az anyámkorabeli szakács néni, ha felületes vagyok. Nem követelem meg persze a beosztottjaimtól, hogy felnyirt frizurát hordjanak, de meg figyelmeztetnem sem kellett senkit a külsejére. A komolyságot tehát erre is értem, és természetesen a dolgozókkal való kapcsolatra is. Humánusrak kell lennem, hiszen egy igazságtalan döntés, egy rossz szó és bizony már veszik is a kalapjukat. Így is munkaerő- hiánnyal küszködünk, és bizony sokszor be kell ugra- nom teríteni, de még főzni is.

A riport megírása során beszélgettem munkásokkal, beosztottakkal, akik elmondták vezetőikről, hogy humánusak, szakmailag megállják a helyüket, tehetségesek.

grille Bah»