Népújság, 1975. szeptember (26. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-23 / 223. szám

1

/»rriwiT

A horoszkópok divatja idején jó rányítni a szemeket és hallóvá tenni a füleket a ,.Sors vagy tudatos élet?’’ párbeszéd egy-egy fontosabb megállapítására. „Pedig nem a kritika árt a szocializmusnak, hanem a legyintés, az oda nem nézés, az oda nem figyelés. Nincs más ünnepük a szavaknak mint körös dolgaink lehető legpontosabb megnevezése. A szocializmust nem dicsérni, ha- netn építeni kell” — hallhattuk a múlt heti beszélgetés befejező mondatait.

Ancsel Éva és Zelei László párbeszéde ezúttal A hétköznapok demokráciája kérdéscsoport köré fonódott. Nálunk nincsenek mély gyökerei a demokráciának. A múltban nem volt olyan gyakorlat, hogy az emberek részt vihettek volna az életüket e'döntő kérdések megvitatásában s egy részük ma sem hiszi, hogy a történelmet ők alkotják. Ez szüli a közömbösséget, nemtörődömséget, cinizmust, pedig a szocialista demokratizmus épp a részvétéi fontosságát hangsúlyozza. Ennek előfeltétele a tájékoztatás. Az embereket be kell avatni közös dolgainkba. Nálunk vannak mindentudó emberek, akik mindent értenek, mindent megmagyaráznak, de a szak- kifejezések homokjával mindent el is temetnek, mert ők

a szakértők. Ezek az emberek magas nyelvi kultúrával rendelkezvén, nyelvi vétkeket követnek el, amikor a mondanivaló és tennivaló hiányát pl. ilyen mondatokba rejtik: „Tovább fogjuk

folytatni erőfeszítéseinket a területünkön még meglévő hibák mind teljesebb kiküszöbölése érdekében."

Érdemes azonban visszalapozni az első beszélgetésre is, melynek témája „Az életvitel kérdőjelei" volt. A történeti fejlődésnek olyan szakaszában élünk, amikor elmondhat juk. hogy az élet nem megesik velünk, hanem annak szervezői vagyunk. A körülmények bizonyos mértékig determinálják életünket. de ez nem jelenti azt, hogy a körülmények rabjai lennénk. Viszont történelmi energiák szabadulnak fel ott, ahol az emberek tudják, hogy közös életüknek maguk az alakítói. A tudatos élet épp azt jelenti, hogy az ember mérlegelve a szűkebb és tágabb lehetőségeket, felismeri fő törekvését, s mindén egyéb szándékát ennek rendeli alá. Kár azonban, hogy az emberek azt nézik, mások hogyan élnek. Ez az utánzási rutin és kényelem sok tragédiának az okozója. Makra tragédiája is épp az, hogy nem mert ilyen magára szabott életet vállalni és bármennyire is tehetséges, szoréatmas vpff. ^owvíDtflüSt'TBK.

jává vált. A szokás pozitív is, de van tehetetlenségi ereje. Vannak emberek, akiknél a hétfői nap sikertelensége elrontja egész hetüket s egy semmitmondó mosolynak jobban örülnek, mint a munka örömének...

■ ■ ■

Az életvitel, a munka és magatartásformák összefüggéseire vetett fényt Kovács Imrének egy reggeli glosszá- ja. A három perc időben is kevés a pillanat kifejezésére, mégis a falánk műsoridő tengerében álljunk meg itt egy pillanatra. A glossza egy idős postáskisasszonyról szólt. „Még messze volt a kora délutáni csúcsforgalom, az öt ablak közül csak egynél, a pénzfelvételnél álltak, egyszerre hatan. A másik négy ablaknál épp senki. Hosszú pillantásokkal nézték a levegőt az ottani szolgálatosok, valamennyi sokkal-sokkal fiatalabb, mint a néni”. Túlterhelt nyugdíjas, pihenő fiatalok, Hányszor van alkalmunk látni hasonló epizódot. Ennek az idős asszonynak, aki számolta a pénzt, pecsételt, aláírt, míg a feladóvevényt átnyújtotta, futotta erejéből egy finom mosolyra, mely az életkor ajándéka, amikor már tudja az ember, hogy nincs maradandóbb tetteinknél, legyenek azok még olyan apró jettek is a köz javáért.

És néhány mondat még arról, hogy keveset beszélünk a munkabíró aktívak körött a nyugdíjasok munkájáról, akiknek öröm a munka: „Nem várnak értfe köszönetét, pedig az járna érte. Túl a tiszteleten, köszönet legalább”.

Ebergényi Tibor

Molnár József gyűjteményes kiállítása Nagyrédén

A hétszáz éves Nagyréde ifjonti hévvel éa gazdagon ünnepli hétszáz éves voltát. A jókedvű születésnap azzal is gazdagabb, hogy egyik fia, a szülőföldjéhez alkotásaiban, tehát lélekben is hű Molnár Józsft, aki a fővárosban él és alkot, gyűjtemér nyes kiállítást rendezett Nagyréde művelődési házában. A falakon felsorakozó képek a vallomás erejével hatnak a származásról, a szeretetről. amellyel a művész a szűkebb pátria, rokonai, barátai, népe felé fordul.

A Mátra Múzeum tulajdonát képező Nagyanyám a háborús évekből származik; stílusa, témája a! különféle hatások alatt álló művész gondos munkáját és elfogadottságát mutatják, hiszen a szeretet és a művészi ambíció a fiatal művészt még idealizálásra ragadtatja. Ettől a képtől nagy és jól feszített ív emelkedik az 1975- ben festett képekig, amely a művész római útjának élőlényeit örökíti meg, lendületesen, a riporter mozgalmasságával és frisseségével. Mintha a vonalak mozgása és elevensége nem is tartana rokonságot a tárlat anyagának nagyobbik részével. Ha csak a színek, á fehér •és a kék folyton visszatérő kontrasztja nem figyelmeztetne, hogy itt is ugyanaz a Molnár József dolgozik,, él, mozog, rajong a fellelt pillanatokért, mint a hatvanas- hetvenes évek egyéb alkotásainak gazdája, aki megfontolt, csaknem mértani szabályzatoknak alávetett pedantériával rögzíti témáit, elgondolásait. élményeit.

De maradjunk az időbeli sorrendiségnél. A líra egyik fő alkotó eleme Molnár József munkáinak. A Földosztás — a nagyréde! tanács tulajdona — 1949-es munka. A történelmi aktus szereplőit nyilván személyesen és jól Ismerte a művész, a tett és a sorsszerű pillanat lebeaett a szeme előtt, amikor ezeket a szorgos embereket vászonra vetette. Ide csatlakozik

QM&MM

1975, szeptember 33,, kedd

témában és elképzelésben a kiállítás fő helyén függő két zsánerkép i«.

De Molnár József portréja 1957-től már átvezet a melegebb színektől a fehérig, kékig, a hidegebb-ridegebb fogalmazásig, amelynek

egyik kiemelkedően szép sarka a Hegedű tokkal című képen az a pohár, amely látszatra nem is a fő mondanivalója a képnek: ezen a ponton, ezen a poháron ragyog fel legtisztábban és legérzékletesebben ez a kék-fehér párosság.

Molnár József alkotásait nagy részben, zömében ez a kék-fehér alaptónus határozza meg. Hidegnek és ridegnek tűnik ez a színpár. Az alkotások mégis mély ro- konszenvet ébresztenek az alkotó iránt. Talán azért, mert a témák — a Nászkíséret, a Gyertyás tánc, a Furulyás, az írogató, a Búcsúzó menyasszony, a Merengő, a Tavaszköszöntők, a Tánc — mind-mind ölj arv képeket emelnek ki az Hőből, amelyek a közösséget feltételezik. Érezzük, hogy ezek mögött az alakzatok mögött ott él a nép. Ahogyan az idősebb asszony és lánya egymásnak támasztja búnak, búcsúzásnak, vagy az ünnepi hangulatnak nekiereszkedő fejét, ez a szokatlan póz, tartás, meghittséget, őszinteséget . és átélést fejez ki, sok-sok 'élmény leszűrt, újraidézett képét formálja meg.

Nem véletlenül jutnak eszünkbe a kiállítás képeit nézvén az egyiptomi reliefek, festmények. Itt is szigorú rend uralkodik a legtöbb táblaképen. Ügy érezzük, hogy az alkotások legtöbbje nagyszabású, nagy formátumú épületet, falsfkot tételez fel, ahol a nagy tér hatásában, annak kiegészítéseképpen, esetleg annak a hatásnak az egyenrangúságával jelenik meg a festő munkája. mint díszítő elem, amely mozgást hoz a falon. A vízszintes és függőleges vona- 1 laknak ez a dinamikus alakzata, ahogyan ezeken a képeken a zárt rend uralkodik, a legtöbb alkotáson érvényesül, Itt nem az arc a fontos, inkább a ritmus, amit a testek egymásmellet- tisége teremt. Ügy érezzük, hogy a képen megjelenő ala- balról

alakokkal folytatódnak és amit látunk, csak parányi része annak a sokadalom- nak, amelyből vétetett. Elbeszélés, néha romantikus mese egy-egy kép arról, mi és hogyan szokott történni a faluban, ahol egy-egy menyegző évekig szóbeszéd tárgya, az Öregeknek halálukig szóló beszédtéma az egymás közötti tereferékben.

A művész ezen a kiállításon valóban szülőföldjének ragyogja vissza szeretetét. A hála és a hódolat nem akadályozza meg a művészt abban, hogy egy budai részlettel ne vallana másról is.

Vagy, hogy a római sorozatot említsük, azt az újat is megmutatja, ahogyan és

amikkel már túllenni látszik a nagyon zártnak tűnő és minden áron morális környezetet igénylő felfogáson és módszerén is. A kiállítás egyaránt tisztessége Nagyré- dének és a művésznek.

Farkas András

hí áruló

Az írógép, ez a zakatoló masina, élő, eleven szereplővé változott a képernyőn. Rajta, neki és általa mondja el Karazin saját magának sokkal inkább, mint bárki másnak: hogyan lett áruló? A ridegen, hol szaporán, hol meg-megtorpanó elgondolkodással kopogó írógép elmondja és kimondja mindazt, amit Karazin is meg akar tudni önmagáról: miért lett áruló? A fekete, ócska írógép egyszerfe lesz védő és vádló, bíró is egyben és nem adhat, de nem is ad felmentést. Remek rendezői, operatőri ötlettel, a szembekötősdi játékából a halál bekötött szemű ítéletbe átcsúszó kép mintegy összegzi és' lezárja Gorkij furcsa hősének, az árulóvá lett Karazinnak a sorsát.

A forradalmaknak mindig voltak és lesznek árulói: kik egyszerű és magyarázható, de nem menthető emberi gyávaságból válnak azzá, kik

Gorkij újra és újra meghökkentő alapossággal hámozza le és ki a forradalmár Karazin állítólagos jelleméből, a hideg, a. cinikus áruló jel— lemtelenségét. Egyetlen dologban óriás ez a Karazin: kíváncsisága érdektelenségében és az érdektelen kíváncsiságban Miért lett áruló? — kutatja, s aztán fekete kendővel a szemén, az élettel való bújócskajáték végén, egykedvűen megrántja a vállát: lényegtelen.

Ezt az izgalmas. lélektani (?) drámát pergető feszességgel, kitűnő képvágá- sokkalf sok-sok rendezői leleménnyel vitte képernyőre

iránti hűtlenség vonóháton vonul be a televíziónézők otthonába. Az „Anna” címet viselő első rész legalábbis oktatófilmnek lett volna vélhető egy olyan elképzelt tévénéző-főiskolán, ahol ezzel mutatják be: látják, kedves

nézőink, ilyenek azok az izék. amiket nem szabad bemutatni önöknek!

De bemutatják!

Az én Édes

Ctiarii e-m

becsületes, tisztességes. Jő film. A regényből filmre, sőt

Az áruló: Szilágyi Tibor és a megvásárlója, Szlmonov: öze Lajos

rafinált, vagy hogy inkább józan számításból, kik meg úgy, és azért, mint Karazin. Maguk sem tydják: miért is, kiért is, hogyan is. Mert az a Karazin nem azért lett áruló, hogy félte a halált, a besúgóval történt leszámolásáért járó és elkerülhetetlen ítéletet. Karazin azért lett áruló, mert ő a forradalmak seregének olyan harcosai közé tartozott, a Karazinok oda tartoznak mindenütt és mindig, akik és akikben a cél és az eszköz felcserélődött. Neki a forradalom kell — önmagáért. A barikád — a köveiért. A szervező munka a szervezésért. A hősiesség a hősiességért. Az eszme nem több számára, mint egyszerű hivatkozási pont élete térképének egy darabkáján, s az ember, még ennél is, mindennél kevesebb.

Karazin nem is lett áruló. Soha nem is volt neki jósze- rint mit elárulnia. Az a szabadság, amelyet Ő képviselt, a gőg és a lebecsülő gúny, az „egyedül lenni” szabadsága.

Dömölky János. Aligha tűnhet túlzásnak a megállapítás, hogy az elmúlt hetek egyik kiemelkedő alkotását láthatta a néző, s a jó élmény íze marad benne a nagy színésziegyéniségek közé felnőtt Szilágyi Tibor játéka nyomán elsősorban. Talán csak azt fájlalhatjuk, hogy a tévéfilm helyenkint érthetetlenségig lefojtott hangja nem a drá- maiság fokozását, hanem éppen ellenkezőleg, a drámai hatás alól való kiszabadulást szolgálta.

A Strauss család

címmel új és most angol filmsorozatot kapunk a BBC és a Magyar Televízió összefogásából. Isten ments, hogy egy nyolcrészes sorozat* első mintadarabja után messzemenő következtetéseket vonjunk le az egészt illetően. Azt azonban, hadd kockáztassuk meg már most: félő, hogy ezzel a sorozattal az érzelgősség és a történelem... hm.,.

fm tévéfilmre alkalmazott forgatókönyv tragikus bepillantást enged a mai Egyesült Államok életébe, téve ezt művészi, elhitető erővel, szép. mert igazi, emberi kapcsolatok tükrében és két olyan kitűnő színész közreműködésével, mint a buta kislányból értő asszonnyá nemesedő Pat ty Duke és a szuggesztiv ere. jű A1 Freeman. Az az egyébként nem eredeti drámai öt let, melyben az új életért önmagával fizet az,- akit még áldozatot hozni is méltatlan nak tartottak eladdig, a New Orleans-i déli világ atmoszférájában új telítettséget ka pott. Egy érzelmes, sőt ér zelgős történet a társadalmi valóság színpadán lám megkapó és realista dráma lett.

Nagyot segített ebben magyar televíziónézőnek Pogány Judit és Juhász Jácint kifejező erejű, jellemet és embert formáló szinkronhangja is.

Gyurkó Géza

(Befejező rész.)

Amikor letelt a gyászév, megkérte az özvegy kezét. Fehér krizantémcsokrot vitt, mert úgy találta, hogy legjobban ez a virág illik kettőjük kapcsolatához. Amíg az özvegy a krizantémokat vázába rendezgette, Gurics Timót a zongora tetején álló képre nézett és csendesen azt mondta:

— Ezzel, Mária, neki is tar. lozunk. Hiszen maga nem lenne özvegy, ha én akkor..,

— Timót, hagyja most már ezt. A felesége leszek, mert maga nagyon jó ember és segített elviselni a fájdalmat, amit Gyula elvesztése okozott.

Halottak napja után, nászúira Spanyolországba utaztak.

— Gyula is vágyott Spanyolországba — emlékezett Gurics Timót —, sokat beszélgettünk róla. Most helyette is megnézünk mindent, úgy, mintha ő is velünk lenne. Hispánia, mindig így mondta, Hispánia!

Amikor visszatértek Spanyolországból, Gurics az asz- szonyhoz költözött. Az ő lakását eladták, az árából kocsit vettek. Az özvegy a halott ruháit is el akarta adni, de Gur!cs..Tímgf ne

Tóth-Mátké Miklós:

F eltámasstás

— Viselni akarom őket, hiszen. még ö is viselhetné, ha én akkor...

És másnap már a megbol- , doguit csíkos öltönyében ment be a kórházba, az ő cigarettatárcájába tette a cigarettáit és az ő karóráján nézte az időt. Este az ő pizsamáját húzta magára, az ő papucsaiba bújtatta lábát és az ő frottirtorülközőjét használta fürdés után.

— Gyula — szólt egyik alkalommal az asszony, amikor Guricsnak csak a pizsamás hátát látta. Gurics szomorúan mosolygott és nem engedte kijavítani.

— Szívem — mondta —. szeretném, ha ezentúl Gyulának szólítanál. Ha jól belegondolunk. szebb is, mint a Timót, ami tulajdonképpen a Timotheus lerövidített változata és sokszor időbe tellett, amíg ezt megmagyaráztam. Mert sokan érdeklődtek az eredete felől.

Az asszony beletörődött ebbe és azontúl Gyulának szólította,:. Később az sem- leple- meg, amikor egy napon Gurics Timót azzal a hírrel állított haza. hogy a névváltoztatását kéri és a Guricsot Gombárra változtatja, úgy, ahogy a megboldogultat hívták.

— Legalább a névtáblát sem kell kicserélni — újságolta. — Ezentúl Gombár Gyula leszek, így legalább a nevében él tovább. Ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Hiszen csak gondolj bele, még javában viselhetné a nevét és itt járhatna közöttünk.

Az. asszony szomorúan bólintott és behozta a kávét két cukorral, ahogy a megboldogult szerette.

Egyik nap kint voltak a temetőben és akkor sokáig nézte Gurics a fekete márványt, rajta a nevet, meg az évszámokat.

— Nem jól van ez fgy — csóválta a fejét —, hiszen így az a látszat, mintha Ő halott lenne. Pedig él, bennem él tovább. Valamelyik nap is azt mondtad, hogy a mozdulata- itnbaui*,kezdek rá emlékez*

tetnl. Ezért tudod mit határoztam? Kicseréltetjük a sir. követ és az én volt neveme íratjuk rá. Ez legyen a büntetésem!

És kicseréltette a sírkövei fehér márványra, ráíratvs aranyozott betűkkel, hogy Gurics Timót. És a két évszámot, amik megegyeztek megboldogult évszámaival.

— Először vagyok nyűgöd az eset óta — sóhajtott. Meglátod, milyen .boldogan élünk majd, pontosan úgy mint régen. Hiszen csodálatot dolog történt/ Feltámasztottunk egy embert!

— De eltemettünk egy másikat — nézett rá az asszony mire Gurics felemelt ujjal nagyon határozottan mondta

— Megérdemelte! Ezentú pedig megtiltom, hogy kimen jünk a sírjához. Hiszen a ha I-lómat kívánta az az ember Erre nincs bocsánat!

E« soha ' többet nem mentek ki a temetőbe. A sírt lassan benőtte a gaz, a fekete márványt valaki ledöntötte.

Az özvegy pedig idő múltával belenyugodott, hogy Gom bár Gyula feltámadt, csak egy kicsit megváltozott a túlvilágon, és olykor kísértetiesen emlékeztetett néhai Gurics Tunótra, _