Népújság, 1975. szeptember (26. évfolyam, 205-229. szám)

1975-09-21 / 222. szám

Kilencven éve született Benedek Marcell Kilencven éve, 1885. szep­tember 22-én született Be­nedek Marcell író, esztéta, jeles műfordító, az irodalmi tudományok doktora. Lesis­mertebbek esztétikai mun­kái, irodalmi-történeti mű­vei és az 1927-ben kiadott Irodalmi Lexikon. Képünkön fiával, Benedek litvánnal. Á szülőföld dalosa Szergej Jeszenyin jubileumára Koxmiku§ fordító Egyetlen igazi, életet és életművet meghatározó sze­reiméről így vall Jeszenyin: „Mindennél nagyobbb volt bennem a szülőföld iránti sze­retet, amely elemi erővel vonzott, gyötört és égetett’’. Szergej Jeszenyin, a min­denütt méltán ünnepelt köl­tő 80 éve, 1895. szeptember 21-én született az Oka parti Konsztantyinovóban. Benne is a múlt poétasorsa üzent, mindössze harminc évben szabva meg földi jelenlétét. Három évtized alatt élt — élete gyertyáját , két végén égetve — teljes életet, fog­lalta dalba a költői lélek történetét. Nagy idők, világtörténelmi események tanújaként szer­zett rendkívüli élményeket. A történelemalkotó nép, a parasztság képviselője volt a* irodalomban, abban az idő­ben, amikor a társadalmi küzdőtéren a munkásosztály lett a zászlóvivő. Eredeti génhisz volt, a nép, a szülőföld elkötelezettje. Csodálatos érzelmi izzással, személyes átéléssel dalolt, lí­rájából lenyűgöző erejű él­ményszerűség árad. Vérévé itta a kétkezi dolgozók életé­nek örömeit, fájdalmait, lé­tük színterének, az orosz földnek szépségeit. A falusi gyerekek tündér- világa, a vadságig szabad és szilaj gyerekkor tanította szabadságszeretetre. Munka és vidámság közben nőtt szí­véhez a táj, a falu és a ba­rátok serege. A szülőföld ad­ta költészetének elsődleges' alapélményét, tengerszem- mélységű éltető forrásait. A fájdalmat is kidaloló Jeszenyin-versekben az élet­öröm, az emberség tiszta dallama árad. Szelíd búcsúin- tésben is katartikus erővel, a lélek szavaival üzeni: a leg­nagyobb érték az élet, amelyben a szépség és a szabadság kiteljesedhet. Oroszhon kontinens nagysá­gú tájait csak a képzelet tudta bejárni, amikor a „ma­dárröptű” trojka hazája a társadalmi haladás élére állt Elkezdődött a régi és az új, a múlt és a jövő ádáz küz­delme. Jeszenyin költészete adja az átváltásélmény leg­szebb példáját Jeszenyin az új időknek is dalosa akart lenni. Leninről, a „Föld kapitányáról” éne­kelt, akinek neve „zúgó erő a szélben”, aki gondolataival repíti előre Oroszhon hajó­ját Hitte, hogy a szovjetek társadalmában „szilajszavú dala komoly zengéssé erősö­dik”, hogy értve és élve az új időket remekművekben állít emléket hazájának. El­vetette a nyikorgó tengelyű kordék Oroszországát, de tel­jes szívvel nem tudott cse­lekvő részese lenni az em­berformáló nagy időknek. Elismerte, dalolta Október igazát de a „zsúptető, geren- da-mennyű ház” ígéretétől nem tudott szabadulni. Erő­sek voltak a múlt kötelékei akkor is, amikor világmére­tű változások ‘közepette a „muzsikparadicsom” álma szétfoszlott a valóság üllőjén. Bohém barátok hada vonta a „Kocsmás Moszkva” siká­toraiba, akadályozta, hogy a gyors társadalmi sodrásban a valóság forradalmárává váljék. Pedig a pétervári szalonokban, moszkvai siká­torokban is a szülőföldről ál­modott, az otthon felé veze­tő utakat kereste Jeszenyin zizegő szép zab- kévehajú kedvesről álmodott. Verseiben, mint szeme kékjé­ben is a szülőföld búzavirág­színét őrizte. Az élettől bú­csúzva is erősnek, nagynak akarta látni hazáját, szebb jövőt kívánt népének, kéklő májusokat az ifjaknak. ö volt Puskin óta a legnépsze­rűbb orosz költő. Az utód­költők tőle tanulják „jesze- nyini” mélységgel, érzékeny­séggel szeretni hazájukat. Cs. Varga István A szovjet—amerikai közös űrrepülés idején az űrhajó ellenőrzésére és irányítására használt elektronikus számi- tóberendezések között volt egy speciális gép is, amelyet azok, akik megismerték és használták, ,a század csodá­jának" nevezték. Ez a gép oroszról fordított angolra és angolról oroszra, s 80 óldal lefordításához mindössze 2 percre volt szüksége. Egy ta­pasztalt fordító ezt a felada­tot 10 kerek munkanap alatt végezte volna el. A gép különösen hasznos munkát végzett a repülés előkészítési időszakában, amikor a két ország szak­embereinek kölcsönösen sok ezer oldalnyi műszaki irodal­mat és egyéb információt kellett kicserélniük. A for­dítások rendkíiml pontosak voltak, s a gép szinte azon­nal adta ki a lefordított szö­veget. A „fordító” stílusa tö­mör, logikus, mentes a szó­virágoktól, illetve a szöve­get megterhelő kifejezések­től. A gépeket az űrrepülési problémák szükségleteinek megfelelően programozták, azonban ennél sokkal több­re kéhes. Ha a programot átalakítják, a gép felhasznál­ható akár orvosi, akár egyéb tudományos információk szé­les körű kicseréléséhez. FAZEKAS LAJOS: A FÖLDARCÚ A városba jött, hogy fiaival lakjon: s nem tud már úgy élni, ahogyan ők élnek. Barázdált arcának hiányzik a friss szél, a lágy föld melege hiányzik kezének. Leroskad, mint aki útjait bejárta; fölemeli mégis földarcát s homlokát. — Lombért, égért kiül a tér mezejére, messze gondol; s nézi ismeretlen honát. ANTALÉT ISTVÁN: Gyönyörű nyár Ojjá születtem. Teremtett a nyár. A felállított egyenletben megtaláltam az x-et! Nem gőzöl a mocsár, melynek bűzétől már-már rosszul lettem, s a kapuálló sárkányok tüzét szereteted taposta szét. Nem maradnak bennem a" viccek, amiket útközben hallok. De nem bánt! A nyár újjá teremtett! A nyár teremtett újjá! Gyönyörű nyári Tele volt dallal, muzsikával, és alkotással. Dús örömben fogamtak a legszebb percek, x pattogó ritmusát a lendületnek és forrását annyi örömnek — őrzöm! Most már bármily szelekkel, bármily színekkel ,,. ; és bármily ködökké# ^ jöhet, jöhet az őszi *UWFl*f Nem lesz fényteleneUC színe, ragyogása már e-g^SnySrü nyárnak. jöhet, jöbet-á»nszSm$ . —* KAROLYI AMVfr .IW" ' .'-JP Címzett Ismeretlen Alice Csodaországban sellö a vízalatti tükőrpalotábaa manó a földalatti házban Mab királynő tündérfogatában Jóisten a kapcsos bibliában MAR NEM LAKIK Szüret kötény kalap dióval telik régiből új dió születik a tavaly új ház bizony vénül nem bújik új ház a helyéből WAMAAAAAAAMAAAWSAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/S/VVWAVWAVAAéWVAAl L eült egy pádra, nézte a lige­tet. Mint valami sziget part­jára, úgy lépnek ide az emberek. Távol a nagyváros szüntelen mo­rajlása: villamosok lomha áramlá­sa, autók örvénylése, a buszok hul­lámdöreje, mentők vészjel-sziréná- ja. Ezzel a távoli zsongással együtt a ligetben csönd van, az itteni han­gok a csönd tartozékai: gyermek­lárma, áthúzó utasszállító repülő­gépek szelíd mormolása. Néha el­röppen egy-egy hangos szó, kö­szöntő vagy búcsúzó. Elszabadul egy nevetés, de hüppögő sírás is. • Itt-ott száraz, kemény köhögés. És a lépések zaja; lépteké a csörgő ka­vicson. Az emberek mind visznek valamit: táskát, kosarat, dobozt, enni- és innivalót, virágot, orvos­ságot. Vannak nem mindennapi ci- pekedők is, ezek a furcsák, akiket a többiek megnéznek: valaki ara­nyozott keretben tájképet visz, a másik kalitkában madarat, a har­madik hatalmas faliórát. Most el kellene döntenie, me­lyik dolog után szaladjon. Olyan •dolgok ezek, amiket az ember dél­után intézhet el, a munkaidő lejár­tával, hazafelé menet. Eszébe jutot­tak a telefonok, a futó látogatások; legalább öt helyre kellene telefo­nálnia vagy fölugrania. Napok óta készülődik, de valahogy elmarad mindegyik. Néhány utcával odébb van az üzlet, ahol könnyű, olcsó cipőt lehet venni. Most elmehetne. Vagy beszaladhatna végre a köny­vesboltba, ahol két hete félretettek neki egy könyvet. Régen készül megnézni egy filmet. Valahol kint játsszák a külvárosban, ki kellene villamosoznia. Végre meg kellene nyiratkoznia, van itt valahol egy borbélyműhely. Vagy a villany- számla! Valami zűr volt legutóbb, • tévedés, hiba történt; be kellene Sobor Antal: Ligeti pádon lépni a.!! Űristen! Napok óta készül rá. hogy fölkeresi a fia osz­tályfőnökét. „Kérem a Kedves Szülőt, szíveskedjék fölkeresni az iskolában... ” Itt hordja a levélkét a zsebében. Na, de most? Ilyenkor már nincsenek bent a tanárok. Most fölugorhatna a fogorvoshoz is. Még csak ez hiányzik! Nézte az embereket, mit csinál­nak körülötte, merre, hova men­nek. Mintha tőlük várna ötleteket, hogy melyik dolgához lásson. N ézegette a pádon ülőket. A fáradtan leroskadókat, a rá­érősen letelepedőket, az órájukat maguk elé kapkodó röpkéket, akik ülnek egy kicsit, majd mohón utol­sót szippantanak cigarettájukból, elhajítják, aztán sietnek tovább. Egy fiatal anya színes födelű re­gényt olvas, mosolyog. Előtte a ko­csiban piros arcú kisgyerek alszik, ő is mosolyog. Odébb egy férfi pa­pírból töpörtyűt szemezget, friss ke­nyeret tör hozzá. Mellételepszik egy szatyros háziasszony, a hentestől fújtat hazafelé, szusszan egyet a pádon. Amott egy öregasszony légi­postái borítékokat bontogat, levele­ket olvas. A park szélén az aszfal­ton egy nyurga diák görkorcsolyá­val gurul át. Két lány fagylaltot nyal, egymáshoz hajolva, sejtelmes arccal beszélgetnek. Amikor vé­gére érnek a fagylaltnak, és a mesé­nek, hangosan fölvihognak. Valaki föláll, elmegy. Utána marad a pa­tsti Maátél' dón egy hírlap; emelinti, megleb­benti a szél. Mintha búcsút intene az elhagyott, szomorú újság. Vala­ki a gyomráról beszél a szomszéd­jának. Röntgenleleteket, zárójelen­téseket, recepteket vesz elő; nem adja ki őket a kezéből, csak éppen megmutatja. Egy talpig gyászruhás özvegy noteszban lapoz, golyóstol- lal jegyezget valamit, talán a te­metési költségeket. A notesz fedő­lapja, a toll is fekete. És itt vannak a nagyanyák, az ezüsthajú, hajlott hátú nörszök; le és föl sétálnak vödröt, babát, lab­dát cipelő unokáikkal. Aki a légi­postái kopertákat bontogatja, sor­ra megnézi őket. Neki is lehetnek unokái, akik az óceánon túli váro­sok parkjaiban futkosnak. íme, az örök és elmaradhatatlan csókolózók. Ök választják a félre­esőbb, rejtettebb padokat. Zilált kabátszárnyak, kúsza sálak, az ar­cukat elborító hosszú haj fátyla. Néha fölpillantanak, megemelik a fejüket, csodálkozó, nagy szemek­kel körbenéznek, mint, akik mély­vízből merültek föl egy pillanatra. Aztán újra átölelik egymást, leme­rülnek egy újabb csókban. A park végén a telefonfülkében egy idős házaspár préselódik, fész- kelődik már egy ideje. Most előbúj- nak, leülnek egy padra, megfürde­tik arcukat a fényben. Egyszercsak a férfi váratlanul fölkiált: — De akkor aztán én megmondom neki, nézze... — Képéből kikelve, neki­vörösödve, erélyesen kiabál, élén­ken gesztikulál hozzá: — Nézze, kérem, vegye tudomásul egyszer és mindenkorra... — A felesége bé­késen bólogat, mintha őt leckéztet­né, mintha neki kellene tudomásul vermi egyszer és mindenkorra. Az asszony megértő, türelmes arcú. Valójában ő az, aki tudomásul vesz. Mindig és mindent, ő az, aki­nek a férje beolvas: ő a hivatali fő­nök, a kalauz, a bolti eladó. Min­denki, akinek jól be kell végre ol­vasni. Egy életen át hallgatja, föl­fogja az ura igazát. Neki záporoz­nak az ingerült, dühös és méltatlan­kodó szavak. Már ismeri őket, vala­mennyit És bólogat, bólogat rájuk. O tt a postás, holtfáradtan ér­kezik. Leveszi válláról a nagy bőrtáskát, a padra teszi, mel­lé ereszkedik. Egyik kezével rátá- maszkódik, de egy kicsit át is öleli. Mintha valakivel meghitt kettes­ben töltené az időt a ligeti pádon. Egy orvos jön sietve; két beteg- látogatás között leül egy kicsit a napon, kigombolja a felöltőjét. Hosszúkás táskáját a térdére fek­teti. Egyik kezét úgy helyezi a má­sikra, olyan puhán és gyengéden, ahogy a betegekére szokta a vizs­gálat után, ha nyugtatgatja őket: nincsen, kérem, nincsen semmilyen komolyabb baj. Aztán hirtelen föl­áll, átmegy a ligeten, ott kint az aszfalton egy kis FIAT-kocsi kagy­lójába bújik. Nyomban a helyére ereszkedik egy öreg tanár. Egyik térdét mar­kolja. mintha kapaszkodna benne. Tömött, nyitott aktatáskájából kék füzetek csomója kandikál elő. Le­veszi a kalapját, a napfény meg­csillan fehér homlokán. Az arca szürke, hosszúra nyúlt; erősen hu­nyorog, könnyezik is a szeme a nagy fényben. Csontos, hosszú uj- jai a füzetcsomón matatnak, mintha máris számolná, osztályoz­ná a dolgozatokat. Tapintgatja á fü­zetek zárt titkát, a sokféle jelet és képletei- A matematika lehet belé­jük zárva, fiatalsága nagy kaland­n ja, a fölfedezések kora. Most a tás­kájában viszi haza. Otthon lendüle- • tes, piros vonalakat húz majd a fü­zetlapokra, ingerült fölkiáltójele­ket karcol, korrigáló megjegyzést kanyarít a margóra, útbaigazító ta­nácsokat ad. töpörtyűt szemezgető a víz-- csaphoz ment, a tenyeréből iszik. A gyomorbeteg föláll, elbú­csúzik a szomszédjától. A kisgye­rek a kocsiban fölriadt, keservesen sír; az anyja leteszi a regényt, a csecsemő fölé hajol, igazít valamit a párnáján, aztán elmennek. A re­gényt ridikülbe gyömöszöli, a ma­gas gyerekkocsit a hasával tolja. Elindul az idős házaspár is, egy­másba karolva. A férfi dühödten magyaráz valamit, fölemelt mutató­ujjával éppen felelősségre von va­lakit. Felesége hallgatja a kímélet­len korholást, és bólogat hozzá. A fűben feketerigó lépeget. A fű szélén karcsú, nagytermetű kutyát ; vezetnek pórázon. A kutya megpil­lantja a rigót, ugrana, neKifeszül a; teste. Reszketve, két lábon rugasz-; kodik feléje, megrántja a gazdáját.; Mély, dörrenő hangon fölugat. A ; rigó riadtan röppen a magasba.; Hajlongó ágra száll, türelmesen ; megvárja, amíg a kutyáék elmen-; nek, aztán visszaszáll. A szatyros; háziasszony közben egy kenyérda­rabkát vetett a fűre. A feketerigó mindkét lábával rákapaszkodik, billeg rajta, körbe-körbe pillant,; kapkodva, gyorsan csipegeti. Megszólal a közeli templom ha­rangja. A toronyból elválik egy • csapat galamb. Kört írnak le a lí- ! get fölött, aztán leereszkednek va- ! lahová a fákon túl. Az órájára néz: eljárt az idő. amit; a ligetben engedélyezett magának.‘ És nem döntötte el, melyik dolga ; után fusson. F ! öláll, elindul a csikorgó ka- < vicson. Amíg átmegy a lige- < ten. kiér a fák alól, lesz ideje hatá-< rozni. Majd lassabban lépked, úgy; jobban megfontolhatja, mihez is$ kezdjen hazafelé menet... i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents