Népújság, 1975. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-03 / 181. szám
100 éve halt meg Andersen „Szép mese az én életem, gazdag és boldog me. se’’ — írta önéletrajzában az 1805-ben született és 1875-ben meghalt Hans Christian Andersen, akit a hazai irodalmi tudat gyer- ntekíróvá degradált. Pedig mielőtt meséi meghódították volna a világot, regé- nj/ei’'»l tette ismertté nevét. Hányatott élete során volt színész, balett-táncos, színpadi szerző, költő, utazó. (1841-ben a Dunán ha- józtában. néhány napig Mohácson és Pest-Budán is elidőzött.) A világhír hamar szárnyaira vette — életében számtalan jelét kapta az elismerésnek — szülővárosa díszpolgárává Andersen: választotta, részt vett saját szobra leléptetésén, több külföldi uralkodó tűzött rendjelet mellére. Azelőtt a mese a mesz- szi múltban játszódott, soha nem látott, csodás országokban, s különös lényekről szólt: tündérekről, manókról, boszorkányokról, óriásokról, törpékről, vagy a legjobb esetben is királyfiakról és királykisasz- szonyokról. Andersen is kikirándult néha ebbe az ősi mesebirodalomba, de ha tehette, csak a teljesség kedvéért tette: miért ne hódítsa meg magának ezt a területet is? Mert szüksége nem volt rá: neki elég volt, ha körülnézett a szobában, kiment a konyhába, az utcára, vagy az erdőbe, s a világ — a jelenlevő világ — tüstént mesévé változott. Meséi, történetei nyolcvan nuelven jelentek meg, s hatását mi sem bizonyltja jobban, mint hogy sok meséje a századfordulón népmeseképző témává, folklorizáeiós alappá tett. K. M. í. A népdal madara K ék az ég, tiszta a levegő, a «él úgy metsz, mint a hegyi törpék vertacél kardja; mint íehér virágú mandulalók, mint hófehér koraitok, olyanok a fák, éles es üdítő a levegő, mint a havasokon. Csodálatosan szép az éj a tündöklő északi fényben, a milliőmyi csillag kékes ragyogásában. Vihar közeleg, magasabbra emelkednek a felhők, de mi itt ülünk a meleg szobában és mesélgetünk a letűnt időkről. Egy régi mondát mesél valaki: A messzi tenger partján egy sír domborodott: réghalott hős sírja. Ejfél időiben ott üldögélt az eltemetett vitéz lelke; király volt valamikor. A kísértet homlokát aranyabroncs fonta körül, hosszú haját cibélta a szél; ott. ült talpig vasban és acélban, lehorgasztott fejjel, és tel-felsóhajtott mély fájdalmában a boldogtalan lélek. Egy éjszaka hajó állt meg a part előtt. A matrózok lehorgonyoztok, és kiléptek a partra. Volt közöttük egy öreg bórd is; odalépett a lélekhez; és megkérdezte tőle: — Mért szomorkodol, mi a bánatod? A lélek azt felelte: — Senki meg nem énekelte hajdani tetteimet; mindenki elfeledte, ki voltam, híremmel-nevemmel nem száll ének messze főidre, az emberek szivébe; «aért nincs holtomban sem nyugovásom! Es beszélt munkáiról, nagy tetteiről, amelyeket a maga karában mindenki ismert, de nem énekelt róluk senki, mert a király alattvalói közt nem akadt költő. Akkor az öreg bárd megpendítette hárfája húrjait, és énekbe kezdett; a hős király ifjú hevéről, férfiúi erejéről, nagy tetteiről énekelt. A szellem arca felragyogott, mint a holdsütötte felhők ezüst szegélye; alakja boldogan és üdvözülten magasodott fel a földöntúli sugárzásban, aztán eltűnt mint az északi fény. Az öreg bárd már csak a füves sírdombot látta, rajta a jeltelen követ. De amikor utolsót zendültek a húrok, egy kicsi madár röppent a magasba, mintha csak a hárfából kelt volna ki. Pompás torkú kis énekesmadár volt, zengő hangú rigó, az emberi szív legszebb dallamát csattogta, a szülőföld énekét, ahogy a vándormadár hallja. Felrebbent a magasba, és elszállt hegyen-völgyön át, erdők-mezők fölött; a népdal madara volt, amely örökké él. Mi is halljuk az énekét, halljuk most is. Nemcsak a hősök tetteiről énekel az a madár; édes, szelíd szerelmes dalokat is hallunk tőle, sokat és sokfélét, az északi szív hűségéről; meséket is tud, közmondásokat és verses mondóitokat, amelyek mint a halott nyelve alá rejtett rúnák, megszólaltatják a holtakat, akik hazájukról, a népdal madarának hazájáról adnak hírt. Régen, a pogány világban, a vikingek korában, bór- dok hárfáján rakott fészket a népdal madara. A lovagvárak Idejében, amikor a kemény ököl nyomott a legtöbbet az igazság mérlegén, s a hatalomnak nagyobb szava volt, mint a jognak, amikor egy paraszt élete anv- nyit se ért, mint egy kutyáé — abban az időben hol talált menedéket az énekesmadár? Bizony nem sokat tö-’ rödtek vele a durvák és ostobák! De a lovagvár erkélyén, ahol pergamenjei fölé hajolt a vár asszonya, és dalokban, mesékben írta le régi emlékeit, miközben egy vályogviskóban lakó anyóka meg egy vándor házaló üldögélt mellette a pádon és mesélt neki, a vár asszonyának feje fölött egyszer csak megszólalt a madár, a népdal madara, amely nem hal meg soha, míg lesz a földön egy tenyérnyi hely, ahová leszállhat. Most itt énekel nekünk. És a város fölött sereggel szálldosnak az ég madarai, a madárnép apraja-nagyja; csicseregnek, kárognak, zsinatolnak, ki-ki a maga énekét fújja. Először a verebek érkeznek nagy csapatban; hangos megjegyzéseket tesznek mindenre, ami odalenn történik az utcákon, tereken, házakban, fészkekben; tudják, mi történik a1 házak utcai meg udvari végében. — Mi ismerjük a várost! — csipogják. — Minden teremtett lélek azt mondja benne: csip, csip, csip! A varjak meg hollók Várj! Várj! — kiáltják. — Hátha akad még odalenn egy falat — az a legfontosabb. Ott lenn a földön is ezt tartják, és nagyon helyesen! Bra-bra-bravó! Jönnek a suhogó szárnyú vadhattyúk is; az emberek szivéről és leikéről énekelnek, amelyek odalenn a városban nagyszerű tetteket és gondolatokat érlelnek. Nem a halál az úr odalenn: az élet forrása pezseg, kiérezni ezt a hangokból; úgy szólnák, mint az orgona, mint a tündérek dombján csengő muzsika, mint Ossian dalai, mint a valkűrök számysuhogása. Milyen csodálatos összhang! Megragadja szívünket, felemeli gondolatainkat; a népdal madara szól, az ő énekét halljuk! FARKAS ANDRÁS VERSEI: ILLÉS ISTVÁN: — Ha nekem úgy fájna a fogam, mint neked, azonnal kihúzatnám. — Én is kihúzatnám azt a fogat, ha neked fájna! ★ — Miért vagy ilyen rosszkedvű? — Ne is kérdezd! Tegnap a kávéházban eltűnt a felöltőm, pedig mennyire vigyáztam. Még egy cédulát ia rátűztem, amire az volt írva: „Figyelem! A kabát tulajdonosa ragályos beteg.” — És ez sem segített? — Nem. A felöltő helyett egy cédulát találtam: „A kabátot fertőtlenítőbe vittük!” ★ Két férfi beszélget. — Hallom, megházasodsz-J — Es kt a szerencsés? — Egy nő. — Pfersze, hogy egy nő, de... — Semmiféle de! És egyáltalán nem olyan természetes! Van például egy nővérem, az is megházasodott. de őt egy férfi vette feleségül. Félreértés. — Ugye, téged láttalak tegnap este a feleségeddel a moziban ? — Persze, de nehogy megmondd a feleségemnek! ★ Hivatalban. — Vége a munkaidőnek, idegenek már nem jöhetnek be. — Bocsásson meg, de én nem vagyok idegen, annyi időt töltöttem el önöknél várakozás közben. ★ Udvarlás. — Kisasszony, ahogy így reám mosolyog, szívesen felhívnám a lakásomra. — Szégyentelen! — Nem, kisasszony! Fogorvos vagyok, és a lakásomon rendelek. ★ — Mi az apád? — Beteg. — Jó, jó. de mit csinál? — Köhög. — Nem azt kérdeztem, hogy mit csinál, amikor beteg, hanem azt, hogy mit csinál, amikor egészséges. — Akkor nem köhög. ★ — Zlatko. hogyan törted el a lábadat? — Megmondom. Látod azt « lépcsőt? — Látom. ■ — En nem láttam? PORTRÉ KÉP VOLTÁL. Bús, hallgatag Akár a mag, De énekel, Mikor kikel — És ingatag, Akár a mag, Mert útra kel, De hogy kivel? BEÁLLÁS A pere beáll, En sorba állók, Szól a halál, Én szóra állokz Te vén betyár, —, Szólok helyette — Későre jár, Még mit lehetne1? Kép. Nem szedem szét. Vad tűz a táj, Az ég a szomszéd, A láza fáj. Kép. Olvad össze, Akár a nyár, Páráink őszre, A lázra vár, NYÁR heheverek, Felhősereg Húz át fölöttem, A kép időtlen. Egy kisgyerek Rí, pityereg, Szél fú hívatlant Hány szőke nap van? Ha este fáradtan zuhanok az ágyba Mellém fekszik a napi gond. Ego szemmek bámulok az éjbe, 8 önkéntelen nyújtom karom. Mondattan szó feszíti számat, Mondanám... Mbndanám, hogy hívatott a főnök, hogy lesz lakás kicsim Mondanám, hogy új életet kezdünk. Mondanám, de mit ér a sző, ha kimondatlan, ha csak belül feszül, mit ér, ha a társtalan kéz hiányodra lei? Tested ötágú virágát keresem. Útitárs (totói LTímaníte Dimansel J ni ál in d try o itt közelebbről telefonálás Töprengő ember születésszabályozó, és telefont, vagyok. Sokat ■ fog- többen mondták, a gyors hogy Európa például módszerét. Már látom nagyon el van sza- 'az arcukat, hogyan porodva, már vagy fintorognak: húszmillió ember él szer? Ugyan, lalkoztatnak a világ dolgai, nem tudok elmenni semmilyen olyan probléma mellett, amely az emberiség számara megoldhatatlannak tűnő gondokat jelent. Küldetésem van, hogy segítsek embertársaimon, a társadalmon, és bármit is teszek, vagy tettem s még tenni fogok, ezen a kontinensen. Sok e húszmillió, vagy kevés, annak eldöntése nem az én feladatom volt. Panaszkodtak, hogy sokan vagyunk, feltaláltam hát egy emberiség szabályozót: a puskaport. Senki érte eUenszolgáXta- nem mondhatja, ma tást nem követeltem sem mondhatja, hogy és nem is fogok. Leg- odaálltam volna az csak ennyire telik! Visszautasíthatnám a fitymáló tekinteteket, a gúnyos megjegyzéseket azzal, hogy zsenális ötletem puding próbája engem igazol majd, ha máskor nem, az utókor idején, de nem teszem ezt. Csak szám. Vágy mind ~a azt jelentem ki, négy. Nagyszerű hogy egy módszer nemde? A megtaka- kidolgozása lehet rított ezer másodperolyan jó, mint egy cek, ím felszabadult ember elé is, és bár- rossz találmányé. Nos, száznyi telefonvona- mit is követeltem tehát, miről is van lat jelentenek... Vivőim a magam szá- szó? Arról, hogy ne- lúgos? Hogy mióta mara. Amit tettem, héz telefonálni. Ke- várok vonalra dok- önzetlenül tettem. És vés a telefonvoml, tor úr? Várjunk ez az önzetlenség foglalt a szám, fog- csak.. _ yjgen . mint emberiség elé, vagy csak egyetlen puskás feljebb elfogadok. Ki tud róla, hogy bármit is kértem volna például azért, hogy feltaláltam az embereknek a kereket? Illetőleg egy fatönkből újítottam a kereket: a fatönköt vezérelt engem, ami az erdőből, a kereket kor a gőzhajtást, Mert kevés a vonal a fatönkből újítót- ugyan ez, amikor á mondhatnák erre, tam. Senki nem repülést, az atom- ami iQoz is lenne. mondhatja, hogy oda- energiát és a mirelit Ám, az is igaz, hogy __ _ _ _____ á lltam volm az cm- kacsát találtam fel a a^i időt takarít meg, az emberiségért ~ te~. |ált a t Mert vonal. Miért? Ramses fáraó hívtam volna Aidát, de foglalt volt a vonal, annak ugyebár... De doktor úr, én csak beriség elé és kü- mája nélkül, mert lönleges előjogokat számomra mindig és vindikáltam volna mindenkor az embemagamnak, mondjuk riség üdve volt a fő. az erdei gyümöl- Aki mást tud ráesőkből. Ilyesmiről lám mondani, annak az ötujjas tárcsázás, nálam szó sem le- legalább a szeme Képzeljék el, kérem, ■ti az vonalat nyer. Gyors tárcsázással időt nyerünk! Világos? Módszerem lényege a négy, illetve hét! Akkor sem kértem semmit, mert nem azért tettem, hogy bármiit is kapjak, nérebbenjen meg! Mindezek előrebocsátása után adom itt és most közre isszem, próbálja meg \ maga is öt ujjal Hattal, ha hatjegyű a szám. Jó ... jó ... beveszem a nyugtatót, amelyet szintén én ; találtam fel, a teleamig felhívnak önök ionna^ együtt. akár csak egy négy-, jegyű telefonszámot, mindegyik számot egy ujjal külön-kü- lön tárcsázva menynyi értékes másod, perc megy el. Napi ezer hívás, napi ezer mód- másodperc, napi tíz- már ezer hívás, napi / tízezer másodperc! i Tehát? Tehát tegyük négy, vagy öt ujjúnkat egyszerre (!) a négy, vagy az öt szám, a hívandó szám megfelelő lukaiba. s így egyetlen hívással megvan mind az öt egy ötjegyű, vagy (egrit hány marék puska- mét teljesen önzetle- porért, amit feltalál- nül, mit sem kérve tam. Egyszerűen fel- és várva azoktól, találtam az emberi- akiknek és akikért ségnek, mert akkor közreadom a talál- még nem volt más monyomat: a gyár*-. m fíTuuifii' Packázik... (?!) Egy olvasónk levelében azt kérdezi, hogy Jékely Zoltán Búcsú Budapesttől című versében szereplő packázik igealak milyen használati értékben vállalt nyelvi szerepet, ö tudniillik úgy tudja, hogy a packázás gyerekkorában arra a műveletre utalt, amellyel az iskolamester, a tanító ütögette a rendetlenkedő gyerekek ujja begyét. Ebből a levélből az is kitűnik, hogy írója az idősebb korosztályba tartozik. Valóban, a packáz, packázik igealakokban az iskola szókészletében, az iskolás gyerekek nyelvhasználatában ez volt az alapjelentésük. De az idősebbek még emlékezhetnek arra a gyerekjátékra is, amelyet ezzel a felhívással szoktak megkezdeni: „Packázzunk!" A két játsaó gyerek egymással -szemben áll, mutató- és nagyujjukat kiegyenesítik, a többit lecsukják, s így csapdosnak, veregetnek egymásnak nyitva tartott két ujjara. A packázik ige tehát alapjelentésében ebbe a rokon- ertelmü igesorba illeszthető bele: ráüt, ráver, ráütöget, rácsap, megpackáz. Ebből az. eredeti jelentésből könnyen megérthetjük, miért nevezhetjük meg szavunkkal azokat a fogalmi értékeket, jelentéstartalmakat, amelyek arra utalnak, hogy a packázó, amikor valakivel packázik, akkor sértegeti, kellemetlenkedik vele, hatalma, ereje, fölénye tudatában bántalmazza stb. Ilyen értelemben használjuk a köznyelvben ezeket a nyelvi formákat: rajtam packázik, velem packázik, tűrhetetlen a packázása, packázik az ügyfelekkel, a vevőkkel a hivatalnok. az eladó stb. A „hivatal packázásai” jelzős szerkezet szólásként igen gyakran nyelvi szerephez jut. Szólássá Arany János alábbi megfogalmazásából emelte ki az általános nyelvhasználat: „Mert ki viselné a kor gúnycsapásait... A hivatalnak packázásait...” Az. eddigiekből egyértelműen kitűnhetik, hogy Jékely Zoltán milyen jelentéssel és használati értékkel élt a packázik igealakkal versének e mondatában: „A szerelem sebeslő iramú ár: packázik törékeny csónakokkal”. A szó eredetével kapcsolatban eltérő a nyelvészek véleménye. Vannak, akik hangutánzó tőből származtatják, mások jövevényszónak tartják. Szerintünk a szerbhorvát csapófa jelentésű packa névszóból képzett igealak. Újabban gyermek- nyelvi eredetű szó minősítéssel illetik. Dr. Bakos József
