Népújság, 1975. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-20 / 195. szám

Az író és a népesedéspolitika

Négyszemközt Fekete Gyulával

Többször meggyőződtem

erről, hogy a vele rendezett iró—olvasó találkozóknak

sajátos hangulata van.

Mindig sokan jöttek ösz- sze, egyszer sem kellett hallgatóságot toborozni.

Az érdeklődés érthető, hiszen Fekete Gyula nemcsak a szó nemes értelmében termékeny és sokoldalú alkotó, — eddig több mint

'száz drámája, útirajza, szociográfiája, regénye jelent meg — hanem a valóságra érzékeny, annak minden rezdülésére reagáló, a jobbért szenvedélyesen érvelő, közéleti hangoltságú író Js.

■ ■ ■

Az indulásról, a nekibuzdulásról így beszél.

— Először volt az élmény, az íráshoz nélkülözhetetlen élettapasztalat S milyen bonyolult, szinte fel sem térképezhető út vezetett addig, amíg az emlékek regénnyé, novellákká formálódtak. Amikor ifjú emberként elhagytam a sárospataki alma matert, egy új, eddig még nem látott világ szolgálatába szegődtem, s a dolgok lényegére szomjúhozva részt kértem a tettekből is. Gyerekkoromtól szerettem volna író lenni, mégis lemondtam az ifjúkori álmokról, s a cselekvésben kerestem életem tartalmát. Mindig azt vállaltam, amire legnagyobb szükség volt. Földet osztottam, újságot írtam, szerkesztettem. Túljutottam már a harmincadik életévemen, amikor első kötetem — egy novellagyűjtemény — napvilágot látott. Úgyis fogalmazhatnék, hogy az élmények követelték jussukat.

— Egyik legnépszerűbb műve Az orvos halála öt kiadásban jelent meg. S ma éppúgy az olvasók kedvence, mint évekkel azelőtt. — Hogyan született a regény?

— Érettségi találkozón vettem részt. Kedvelt magyar tanárom üdvözölt bennünket, hajdanvolt nebulóit. Pohárköszöntőhöz készült. Felállt, néztem, miközben impresz- sziók 6ora bukkant fel emlékezetemben. De a tósztból semmi sem lett. Az idős Mester megszédült, szótlan elvágódott, végzett vele az infarktus. Amíg élek, nem felejtem el ezt a pillanatot, hiszen olyan ember volt, aki a világon hagyta keze nyomát, s becsülettel állt helyt — nem számítva a méltatásra — mindig, minden körülményben. Tudtam, hogy írnom kell róla, mégis akárhányszor neki kezdtem, rendre abbahagytam. Úgyis mondhatnám, hogy a megrendítő tények, a véletlen- szerűségek összjátékának jegyzőkönyvi igazsága zavarta a művészi hitelességet, amely sohasem lehet nyers fotókópiája a valóságnak. Egykori tanáromból orvos lett, s azoknak állítottam a regényben emléket, akik holtan is emlékezetünkben élnek, példájukkal formálják cselekedeteinket, szemléletünket.

— Visszatérő témája a hazaszeretet, a nemzet fogalma, a nacionalizmus értelmezése. Irt, cikkezett erről, s vitázott is a hazafiságról rendezett minden egri tanácskozáson. Voltak, akik megmosolyogták indulattal fűszerezett érveit, azt azonban senki sem tagadta, hogy érdemes figyelni rájuk. Véleménye szerint mi magyarázza ezt a visszhangot?

— Nem szeretem az előregyártott sablonokat, s a nemzeti tudat fogalmát a magam módján közelítettem meg. Ma is azt vallom, hogy ezt helytelen, csak a burzsoázia hatalomra jutásának korától számítani. Ez doktrinér gondolkodás, amely beszentelt

tételekből következtet az öntörvényei ' szerint alakuló, fejlődő valóságra, Szerintem másutt kell keresni a megoldást. A szülő- nevelő közösség és az egyén viszonya a meghatározó, s a kötődés milyensége a lényeges, az elkötelezettség ereje kifejező. S ez jóformán egyidős az emberiséggel. Errefelé indulva kell megtalálni az igazságot, amely az ifjúság tudatában cselekvő erővé fejlődhet.

Néhány kérdésre aforizma- szérűén válaszol, egyénileg értékelve az írói hivatást, az alkotás igényét, a kritika szerepét.

— Amikor egy igazság felnőttkorba lép, s hozzáférhetővé lesz milliók számára, akkor már magában hordozza a magasabb rendű, a neki is ellentmondó változatát. Ezt meglátni, felfedeztetni a legszebb kötelesség.

— Minden mű valamifajta méreggel kezdődik, azzal, hogy az alkotó nem köthet kompromisszumot a világgal. Akkor sem, ha roskadozik a babérkoszorúk súlya alatt.

— Az ember nem fáradhat el hosszabb távra, hiszen az élet lényege nem a csend, az idegnyugtató béke, hanem a szüntelen harc, perlekedés a még többért, a még jobbért

— Minden műfajban — a sei fiiben, sőt a krimiben — születhetnek irodalmi értékű alkotások, ha a szerző felelősséget érez kortársaiért, a jövő nemzedékekért.

— A kritika szakmai akusztikát ad az irodalomnak, s az sem baj, ha az alkotót vitára ösztönzi. Egy azonban tény; nemcsak a mű, hanem a kritikus bizonyítványa is, s igen sokan nem is büszkélkedhetnek vele.

— Műveiben hol mellék, hol vezérmotívumként feltűnnek a népesedéspolitikát érintő témák is. A lehetőségeket kutatja, morfondírozva, töprengve, érvelve, statisztikai tényeket felsorakoztatva, érzelmi, töltéstől sarkallva. Mi az egyéni alaphangoltság magyarázata ?

— Örülök annak, hogy valamit tettem az ügy érdekében. Szóval és tollal egyaránt! Amikor jókorán jeleztem a gondokat, még kevesen figyeltek rám. Én azonban nem adtam fel, s egy közgazdász szívósságával kutattam a külföldi szak- irodalomban, gyűjtöttem az érveket, a bizonyító hazai adalékokat. Számomra elégtétel, hogy megszületett a népesedéspolitikai határozat, amely a jelen jövő iránti felelősségét tükrözi. Jókor látott napvilágot, s elősegítette azt, hogy az emberek megértsék: az élet igazi értékeit sosem lehet pénzért megvásárolni. A megvalósítás azonban még ezernyi tennivalót kíván. A végcél nem a családonkénti két gyerek, hiszen vannak házaspárok, akik hiába szeretnének utódot, s az elhatározás, a cselekvés szabadságát is tiszteletben kell tartani. Ezért kell még inkább támogatni a nagy családosokat. S itt hadd említsek meg egy engem máig is foglalkoztató kérdést. Évről évre több lakást építünk. Jó és helyes a számszerű növekedés. Az azonban aggasztó, hogy kicsi az alapterület, s kevés a szoba. Kiszámítottam, s tényekkel igazolhatom: sokkal drágább az

ilyenfajta beruházás, mintha a három, sőt a négy szoba összkomfortra koncentrálnánk. Erre is kell gondolni, épp a három és a négy gyerek érdekében.

Mondta, s adatokat szólított csatarendbe.

Magáról is beszélt, de úgy, hogy közben másokért emelt szót.

önmagához hűen, szenvedélyesen, együtt és tovább gondolkodásra ösztönözve.

Akárcsak műveiben.,.

Pécsi István

21.50;

Hogy szaladnak a fák!

A fák az esti szürkületben hátrafelé szaladnak. Egy idős parasztasszony fedez fel magának valamit a világból, arrjkor egynapi búcsús vidámság fáradalma után rácsodálkozik a betegségtől már lázasan egy teherautón a hátra szaladó fákra. Az autó visszaviszi a búcsúsokat a faluba, visszaviszi Simont is, az 1 öregaszony nevelt fiát, aki tíz év után félig részegen néhány napra hazaérkezett, Simon, a városba szakadt történész már- már végleg elszakadt a falutól nevelőitől, amikor a véletlen látogatás múltja vallatására készteti.

A főszerepekben Kiss Manyit,

Iglódi Istvánt, Koltai Jánost, Pap Évát láthatjuk.

f

Mohácsi Regős Ferenc: KALÁSZT TARTÓ LÁNY

Százezrek egy könyvtárért

Neves íróink sokszor méltatták az irodalmat.

Igen szemléletes például a móriczi megfogalmazás: „A

könyvekben világosabban tárulnak fel az élet lapjai, mint az életben. A jól megírt könyvek biztosabb adatokat adnak az életről, mint maga az élet.”

Ez a mottó nem véletlenül szerepel azon az ízléses meghívón, amely a horti községi bibliotéka mai átadási ünnepségére invitálja az érdeklődőket.

Amikor — két nappal ezelőtt — ott jártunk, épp az utolsó simításokat végezték a helybeliek és a Megyei Könyvtár dolgozói.

Nagy István gazdasági igazgató a megyei intézmény segítségét idézi:

— A berendezést — körülbelül százötvenezer forint értékű — mi adtuk. Hadd tegyem hozzá, hogy szívesen,

mert itt a korszerűtlen körülmények ellenére is, komoly eredmények születtek.

Majer Istvánné, a könyvtár vezetője a megye, a járás és a község támogatását méltatja.

— összesen hatszázezer forintot áldoztak arra, hogy a hajdani urasági istálló épületét újjávarázsolják. Megkaptuk — eddigi igyekezetünk alapján a Felszabadulás si emlékkönyvtár címét is, az ■ ezért járó pénzből könyveket vásárolhattunk.

A látvány még ennél is többet mond.

A tágas, kétszázötven négyzetméteres két kölcsönzőterem impozáns. A könyvek új polcokon sorakoznak. A boltíveket tartó oszlopok körül piros-fekete kombinációjú műbőr ülőkék, felettük hangulatos csillárpárok. A kényelmet szolgálják a gonddal összeválogatott fotelok.

No és egy újdonság: a fa. notéka.

— Magnókról lemezeket

hallgathatnak az érdeklődők. Arra is lehetőség adódik,

hogy a kedvenc számokat

szalagra átjátsszék.

Majer Istvánné már tervezget.

— Ennek örülnek majd a

kihelyezett zeneiskola tanulói. Az általános iskola megvalósíthatja itt a valóban korszerű kabinetrendszerű oktatást, hiszen modern szemléltetőeszközeink is lesznek. Hozzákezdünk a helytörténeti anyaggyűjtéshez. Ennek majd a jövő krónikáiról veszik hasznát. S még egy: ilyen környezetben. a rangos művek valóban közelebb kerülnek az emberekhez. Azok az alkotások, amelyekről Móricz írta, hogy: „biztosabb

adatokat adnak az életről, mint maga az élet."

(pécsi)

Zí,NwÜs&,

MW^aagHszitKP'Sü# metán)

(Befejező rész)

És most újabb, mindennél erősebb fájdalom fogta el, és Marija erőlködött, hogy kikerülje, de a fájdalom maradt, és a nő még erősebben megfeszült. Jakovlev látta, hogy sötétedik el az arca, és kétségbeesetten ismételgette:

— No, Marija, Marija...

És még néhányszor látta,

hogyan sötétedik el az erőfeszítéstől Marija arca, és önkéntelenül, átérezve a fájdalmát, ő maga is megfeszült, és csodálkozott, hogy bírják ki ezt a nők. És mikor Marija úgy érezte, hogy tovább már nem bírja, és beleüvöltött a hatalmas, kék végtelenbe, és szeretett volna meghalni, az ő kiáltásával együtt felhangzott egy másik is, követelőző és éles, és soha nem érzett megkönnyebbülés járta át egész testét.

— Fiú! — alig bírta kinyögni Jakovlev. — Fiút szültél!

A hóban és a napban már hárman voltak: Jakovlev,

Marija és a fia.

Este a munkásszálláson minden úgy volt, mint máskor; mintha sehová se ment volna reggel, és semmi sem történt volna vele az úton. Ledőlt az ágyra, lehunyta a szemét és Marijára gondolt; nem arra, ahogy szült — ez túlságosan szörnyű volt, hanem ahogy magához szorította a fiát, és 'átta maga előtt kimerült arcát, nedves szemét, boldog mosolyát. Nekszikánban elvitte a szülőotthonba, szerencsét kívánt neki, és Marija ottmaradt. A nevét, címét se kérdezte -meg. Minek?

A sarokban a vaságyon Petya bácsi horkolt, a moszkvai Misa homlokát ráncolva valamit számolt; Kolka Smidt ; lábbarátjával kártyázott, de

ALEKSZANDR NYEZSNIJ:

Észak útjain

Fordította: Z. HERING MARGIT

zésre, éppen vesztéében volt, ingben, gatyában ült a széken, meztelen lábát maga alá húzva.

— Mit szomorkodsz, Borja? — Kolka most se csüggedt. — Kiszáradt a torkod? Nesze, igyál.

— Nem — felelte Jakovlev —, nem kell.

— Vagy találtál valami nőt? Meséld el elvtársaidnak, könny!ts a lelketlen! Az ördögbe, fuccs! — Kolka az asztalra lökte a kártyát, és lehúzta az ingét. — Nehogy komolyan belebolondulj valami asszonyba. Borja! Harmincéves korában már okosnak kell lenni az embernek!

— Hagyj — morogta Jakovlev —, én már olyan okos vagyok...

Azon gondolkodott, mit tegyen: elmenjen-e a szülőotthonba, vagy ne? Alkalmasint nem sok értelme lenne — a nőnek nem férje, a gyereknek nem apja, nincs hozzájuk több köze, mint a bábának vagy a szülésznek. És lehet, ha a nő meglátja, eszébe jut, hogy előtte szült, és1 elfordul tőle, mintha nem is ismerné. Jakovlev felsóhajtott: „Nem megyek!”

És nem is ment.

De elmúlt egy kis idő, és egyre többet gondolt rá. Az ellenkezőjére számított, hogy minél több idő múlik el, annál közömbösebb lesz számára ez az asszony, Marija, akiről lényegében igen keveset tudott. Mindössze any- nyit, hogy ott szült az úton, de ez is. mint minden az életben, a# nézőponttól függ':- aa- feledni igyekszik. Különben ez is olyan, mint mikor úton vagy, és a messziség elfojtja emlékeidet, megszabadítva az embert a fölösleges részletektől és riadalmaktól.

Jakovlev azonban mindenre emlékezett, és az útnak ez a törvénye vele kapcsolatban elvesztette érvényét. A napok folyása közelebb vitte Marijához, és most már úgy tűnt neki, hogy jobban ismeri arcát és hangját, mint akkor márciusban, és jobban érti őt, mint mások, mert <j is egyedül van...

Április közepén már érezhetően tavaszodott, és a tavaszi illatok elhozták a magányosság keserű levében forgó Jakovlevnek a reményt. és egyúttal azt a kívánságot, hogy okvetlenül meg kell találnia Mariját...

Senkinek sem beszélt arról, hogy mi történt vele, és mindenki azt hitte, hogy ő ugyanaz a régi Jakovlev, és hogy továbbra is szívesen szórja szét a hosszú utakon maradék ifjúságát, őt pedig már riasztotta a magányos, üres élet, szerette volna, ha valakinek szüksége lenne rá, hogy valakinek támasza legyen, és hogy cserébe jóságot és gyöngédséget kapjon. Nagyon sezrette volna megtalálni Mariját — és kereste is, azon a telepen, ahol lakott, kereste Nekszikánban és az északi út más falvaiban, és olyan nagyon szerette volna megtalálni az asszonyt, hogy sokszor hevesen és tompán meg-megdo- bogott a szítáé. " *

A

volt Marijának: mindenkihez eljött a férje, csak őhozzá senki. Természetesen nem várta, hogy eljöjjön hozzá az a sofőr, de örült volna neki. De nem jött, 'Marija pedig nem haragudott rá: amit tudott, már megtette érte, segített rajta, és minek reménykedni még valami másban azon felül, ami volt, és minek várni, hogy eljöjjön egy asszonyhoz, aki véletlenül előtte szült. Az életben többet már nem fogja látni, és ez így van jól, mert az életben ritka a jóság.

Végül is nem ez a legfontosabb. A fontos az, hogy fia van, akit a testéből táplál. És így már nem olyan kilátástalan a magány, amely a legszömyűbb mindazon gyötrelmek közül, amikkel az élet bünteti az embert.

Fia egészségesen született. Hamarosan kiírták őket a kórházból, és egy másik faluba utaztak. Ez a falu is annak az északi útnak a mentén feküdt, de itt senki se ismerte, és így könnyebb volt Marijának.

Beköszöntött a tavasz. Marija azt gondolta, hogy új élete most már mindig ilyen lesz, senki, még ha akármilyen jó ember is, nem fogja többé feleségül venni. Ez helyes is, gondolta Marija, de azért nem egészen, mert ha itt is van a fia, és szereti is nagyon, ez azért nem jelenti azt. hogy máshoz már nem lehetne jó és gyöngéd.

Néha eszébe jutott az a ’ sofőr. Amikor ráemlékeaett, BC6<ffi~-i-«elegs§ge't '-áraett

ján, és elmosolyodott, maga előtt látva sűrű szemöldökű, mogorva, de aztán iszonyúan megriadt arcát. „Hát ilyen is előfordul — gondolta Marija —, ilyen ember is akad.” Az arcára nagyon emlékezett, még a homlokán, az orra felett keresztbe futó mély ráncra is. „Sokat gondolkozik — vélte Marija és elszomorodott. — Ugyan miről ?”

Amikor meglátta, nem volt egyedül — ott állt más sofőrök társaságában, nevettek, hangos volt tőlük az utca. Marija oldalról látta, bekecs nélkül volt, kigombolt zakóban, nekitámaszkodva az autónak. Sokáig nézte, nem tudta eldönteni, odatnen- jen-e vagy elmenjen oldalt, hogy ne vegye észre.

Jakovlev arra fordította a fejét, és az utca túlsó oldalán megpillantotta az asz- szonyt. Nézett rá és hallgatott, az meg csak jött felé, sudáran, szépen, és ő még mindig hallgatott, mert úgy érezte, kiszállt belőle minden erő.

És körös-körül is mindenki elhallgatott, és csak nézték, hogyan mennek egymás felé.

— Szervusz, kedvesem — mondta Marija. — Hová tűntél ?

— Sehová — felelte kiszáradt torokkal Jakovlev. — Megvagyok, látod, Marija. Egyedül élsz?

— Van egy fiam. Tudod.

— Tudom. Gyerünk hozzád, Marija.

— Gyerünk — mondta az asszony és kézen fogta.

— Ne várjunk, Borja? — rikkantott utána Kolka Smidt.

Jakovlev megérezte hangjában a gúnyt, visszafordult, és csak ennyit mondott:

— Sajnállak, Kolka.

— Ne hallgass rajtä? — ÚmonaariMaríja.. •—»Cgjeriínfc