Népújság, 1975. augusztus (26. évfolyam, 179-204. szám)
1975-08-19 / 194. szám
IIKIMD mm Sorozatról sorozatra Á bordáscsík és a többi Egy néprajzos alkotóműhelyében Nyár van, kánikula. S nemegyszer páradús hőség. Sokak számára a pihenés, a Szabadság, az önfeledt kikapcsolódás, a szórakozás időszaka. Ilyenkor a nézők zöme sem vár túl 6okat a televíziótól. Jól jön egy-egy könnyed hangvételű vígjáték, szombat esti koktél, vagy éppen egymáshoz lazán fűződő sztorik füzére. S már el is jutottunk a sorozatokig. Nem panaszkodhatunk. Van miből válogatni: az egyik még véget sem ért, de kezdődik a másik. Bonyolódik a Balzac nagy szerelmét feldolgozó lengyel—rfrancia film, méghozzá annyira, hogy legtöbbször elsikkad a lényeg: a nagy író kivételes egyénisége, alkotói portréja. Drukkolunk — immár tizenkét hete — Cradock főfelügyelőnek, s morgolódunk a szerzőpárra — John Hatoké»- wortíira és Martin Halira — valamint Bill Bain rendeaöre a meglehetősen vontatott, a felesleges kitérőkkel tarkított Már nem sokáig Játszanak délelőttönként a gyerekek a focipályákon, a játszótereken, két hét múlva már nem veri föl hangjuk az udvarok csendjét. Hiszen szeptember elsején megkezdődik az iskola. Elég tapintatlanul, nap mint nap felhívják erre a gondtalanul vakációzó srácok figyelmét. Az írószerboltok kirakataiban hatalmas betűk hirdetik: „Már most vásárolja meg az iskolaszerekét!”; A televízió esti meséinek hangulatát is „megkeseríti” egy hirdetés: „SULIBA — MOBIBAN!". Amíg a szülők füzeteket, könyveket, 21.35; Erkel: Hunyadi László Opera. A Margitszigeti Szabadtéri Színpad előadásának keresztmetszete. Erkel Ferenc operájának legszebb részeihez írt dokumentumjátékot Bónis Ferenc. E játékkal és az operakeresztmetszettel megismerteti a tévé a nézőket a mű keletkezésének, bemutatójának és további sorsának zene- és irodalomtörténeti vonatkozásaival. A címszerepet Ilosfalvy Róbert énekli, partnerei Ágay Karola, Radnay György, Palcsó Sándor és Rodiea Popescu. Az opera teljes felvételét másnap, augusztus 20-án, a kettes műsorban sugározza a televízió. Ugyancsak a Margitszigeti Szabadtéri Színpad idei előadásáról, amelyet Szinberger Sándor, kolozsvári vendégrendező állított színre. Oási cselekményszövés miatt. Várjuk a jó szándékú, de közepes NDK-produkció, Az „ösz- szee6küvők” újabb epizódját. A fiatalabb korosztályt Jókai, a nagy mesemondó, a szinte páratlan fantáziájú Mester bűvölte el, legutóbb Fatia Negra izgalmakban tobzódó történetével. Vasárnap utoljára találkoztunk a szép, a lovagias, a nemes ügyért minden áldozatra kész Bussyval, Dumas 1846- ban írt, s magyarra is lefordított regényének főhősével. A nagy francia romantikus művéből hét, meglehetősen hosszú, s esetenként vontatott tempójú részre futotta. A szerelmi történetet sehogy sem sikerült ötvözni a jól ábrázolt, s vérbő kriminek is beillő, ám mégis korhű históriai háttérrel Hét héten át — egy-egy órára életre kelt a múlt: a XVI. század utolsó negyedének Franciaországa, amely a protestánsok — a hugenották — és a katolikusok öldöklő harcának színtere volt, Navarrai Henrik a tanszereket vásárolnak „felsőbb osztályba lépő gyermekeiknek”, addig a nebulók felkészítik magukat az új tanévre. Hatalmas elhatározások születnek: figyelni fogok az órákon, nem tépem ki a lapokat a számtanfüzetből, mindig megcsinálom a házi feladatokat — egyszóval: igazi jó tanuló leszek! A szomszéd Család már hetek óta az iskola bűvöletében él. Anikó, aki az idén lesz elsős, azt mondja, hogy ő lesz a legjobb tanuló az osztályban, azt azonban még nem tudja, hogyan kell ezt csinálni. A család reggeltől estig füzeteket csomagol, újra és újra elmondják, hogy a kockás füzetbe számokat kell írni, a vonalasba pedig 2. — Nekszi kánba? Elviszel? Jakovlev ránézett: a nő vele egyidős lehetett, szeme kék, szája kicsi. — Ülj fel — mondta mogorván —, elviszlek. Az autóbuszhoz gyalog jött ki Marija, de felszállni már nem tudott. Máskor felszállt volna — belekapaszkodik a többiek hátába, vagy kinyitja a száját, és felengedik. De most nem tehette, az utolsó hónapban volt. Nekszikánba igyekezett, a szülőotthonba, hogy megtudja, mikor kell végképp bemennie. A felcsernő azt mondta, hogy körül bel. i két hét múlva, semmi esetre se korábban, de a felcsernő egész fiatalka volt, még nem szült, és Marija nem hitt neki. Már mindent megvásárolt, ami kell a gyereknek, és az utolsó napokban otthon ült, a cseppnyi ingeket rakosgatva. Marija egyedül élt azóta, hogy otthagyta a férjét, aki orvoshoz küldte. Már korábban is mindig orvoshoz küldte, és Marija engedelmeskedett neki é6 azt tette, amit ó akart, de most nem akart elmenni, mert már elmúlt huszonkilenc éves és gyerekre vágyott. Hogy mi lesz tovább, Marija nem tudta. Igyekezett nem rágondolni, megértette, hogy egyedül maradt, és néha sírt a félelemtől, az önsajnálattól. De nem akarta szülés előtt elhagyni magát, tudta, hogy ez nem tenne jót a gyereknek, és megtiltotta önmagának, hogy a jövőre mint rosszra gondoljon. koronára -várt, * *• trón JM5L! rül az uro’kodó Valois család tagjai viszály kod tak, legtöbbször nem is sejtve azt, hogy csak fogaskerekek egy nagy gépezetben. Remekbe faragott, valószerűen megjelenített — majd minden alakítás színészi bravúr volt — figurákkal ajándékozta meg az elmúlt századok iránt fogékony nézőket az egyébként sovány lírai mese. Megkezdődött — s valószínűleg sikeres útjára indult — az elmúlt harminc év sajátos pillanatait, jellemző szituációit felvillantó zenés szórakoztató sorozat, a Micsoda idők voltak. Szombat este a lakás körüli bonyodalmakból kaptunk színes, változatos ízelítőt. Méghozzá kitűnő műsorvezető — Ráday Imre — s élvonalbeli színészek tolmácsolásában. Az egykori filmek részletei, a hajdani kabarétréfák, a régvolt sztorik szemléletesen érzékeltették — természetesen a humor eszköztárával — három évtized jelentős fordulóit. Nem csalódtak a rangos irodalmi alkotások kedvelői sem. Számukra a néhány éve elhunyt, s életében méltatlanul feledett Bibó Lajos egyik színművének, a Csodadoktornak tévéváltozata jelentett maradandó élményt. A jó feldolgozás megőrizte az írói erényeket, az ízes stílust, a telitalálatokban bővelkedő jellemábrázolást, s arra is felhívta a figyelmet, hogy a hódmezővásárhelyi alkotó hagyatéka jobb jövőre érdemes. betűket. A készülődésben részt vesz a kis öcsike is, aki bár még csak másfél éves, de már erősen sérelmezi, hogy nem mehet iskolába. , A nővérkének azonban mentő ötlete támad: Majd én nagyon fogok figyelni az órákon, és délután elmondom neked, amit az iskolában tanultam. A házi feladatokat pedig mindig együtt csináljuk meg. Így lelkesíti Anikót az iskola, amely oly sok ismeretlennel várja a kisdiákokat. Gimnazista barátom már tapasztaltabb. A kérdésre, hogy mit vár az új tanévtől, éles akkordot pendítve gitárján, így válaszol: Természetesen a következő vakációt. önmagát fiával együtt látta. A fiú gyorsan nőtt, rá hasonlított, csak nem volt olyan szerencsétlen, mint ő. Marija fiút szeretett volna, úgy vélte, érdekesebb lenne vele az élet. Ott, testének belsejében, a gyerek rajta keresztül élt. Nemsokára kettéválik az életük, és a nagy élet védelmezni fogja a kicsit, amíg a fiatal élet felnő odáig, hogy magára vehesse az öreg gondjait... Elment még két autóbusz, ugyanolyan zsúfoltak, mint az első. Kiállt az út szélére, és mindig felemelte a kezét, ha jött egy kocsi. A nap és a hó vakította a szemét, elfáradt. Haza akart menni, de az út távoli kanyarjában feltűnt megint egy autó. Ezt még megvárta, felemelte a kezét. A kocsi fékezett. A sofőr vele egyidős lehetett, széles állú, sűrű szemöldökű és komor. A kerékvágások dobálták a kocsit, minden rázkódás éles fájdalmat okozott, és Marija megkérte a sofőrt, hogy ne hajtson olyan gyorsan. Sápadt volt, arcán verej- tékcsöppek jelentek meg; Jakovlevnek eszébe jutott, milyen óvatosan mászott fel mellé, kitalálta, mi van vele, és levette a gázt. — Szülni mész, vagy mi? — Igen. Marija kinézett az ablaA tények közbeszólnak, az érvek bizonyítanak, s az ember módosítja korábbi elhamarkodott véleményét. Így jártam a néprajzzal is. A régvolt egyetemi évek idején két szemesztert unatkoztam végig, s arra sem gondoltam, hogy az egyik legnevesebb magyar etnográfus előadásaitól menekülök. A palócföld azonban megbabonázott. A sajátos dallamvilág, a színes viselet, a nemzedékről nemzedékre hagyományozott szokások varázsa közelebb vitt a kutatókhoz, akik összegyűjtik, rendszerezik a lassan elfelejtett elődök hagyatékát. Legutóbb az egri vármúzeum gótikus palotájának klubtermében nyílt meg egy figyelemre méltó kiállítás, amely az emberi élet három nagy állomásához, a születéshez, lakodalomhoz és a halálhoz kapcsolódó népi textíliákat mutatta be. Aki rendezte: Schwalm Edit, néprajz szakos muzeológus. Diplomát' 1970-ben szerzett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Egy pályázattal indult Hogyan is kezdődött? A középiskolás diáklány a szeghalmi gimnázium tanulójaként értesült arról, hogy a gyulai Erkel-napokra néprajzi témakörből is pályázatot hirdettek. Nem tétovázott, feldolgozta az anyagot, s próbálkozása az első nekifutásra sikerrel járt. Aztán egy lelkes gyűjtővel, egy idős polihisztor pedagógussal találkozott, aki tippeket adott a további munkához. A többi már simán ment. Az egyetemi évek alatt ízelítőt kapott a kutatómunka megannyi öröméből, gondjaiból. A szünidőben az egri múzeumhoz került gyakorlatra, s akkor ismerkedett meg igazán a palócvilág kultúrájával. Így érthető, hogy búcsút mondott Békés megyének, s a barokk városba pályázott. tek. A fájdalom most már nem szűnt. — Előfordul — mondta a sofőr. — Hát a férjed hol van? — Nincs férjem. — Ez is előfordul —mondta Jakovlev kifejezéstelenül, minden gúny nélkül, és maga elé nézett, az útra. Nekszikánig még egy óra, nem több. „Szülni fog — gondolta Jakovlev —, nem lesz egyedül, ketten lesznek. Apa nélkül fognak élni, de semmi baj, megélnek.” Meg- vidámodott, a nő már nem keltett benne tompa ingerültséget. „Mindegy — gondolta — a nőknek nehezebb.” — Rossz dolog szülni? — kérdezte mosolyogva. — Hogy hívnak? — Marijának — mondta a nő, és hozzá akarta még tenni, hogy nem a szülés a szörnyű, hanem az, ha orvoshoz kergetnek, hogy vegyék el a gyerekedet, de ebben a pillanatban az autó megugrott, és Marija úgy érezte, hogy a belsejében valami megszakadt. A sofőr lassított és gondosan kerülgetni kezdte a kerékvágásokat. — Nemsokára itt a tavasz — magyarázta. — Felvágják a kocsik az utat. Tűrj még egy kicsit. Marija — mondta ki élvezettel a nő nevét —, lassan hajtos. — Én... tűrök .. í — felelVállalva az idegenben kezdés minden nehézségét. Gyűjtőutak, dolgozatok Sajátos területet választott. Az ünnepi és köznapi táplálkozás alakulását, formálódását vizsgálta a hevesi falvakban, elsősorban Eger- bocson és Hevesaranyoson. Száraz témának tűnik, a múzeumi évkönyvben megjelent dolgozatát olvasva azonban egy-kettőre kiderül, hogy érdekességek sorával találkozott, olyan meglátásokkal, amelyeket a mindennapok során is kamatoztathatott. íme egy példa. — A vendéglátónapok rendezői felkerestek, hogy állítsam össze egy XIX. századi paraszti lakodalmas vacsora menüjét a Platán étterem számára. Én ezt ajánlottam: szilvapálinka, húsleves bar- dáscsíkkal (csigatésztával), főtt hús céklarépával, húsos káposzta, mákosfentő, méz.zel, morvány (fonott kalács), szőlős és répás rétes, s végül egy icce fehér bor. A vendégeknek bizonyára ízlett. Az igazi munka mégsem látványosság. Gyűjtőutak sora előzi meg. — Általában idős embereket keresek fel, ’hiszen ők őrzik még apáik, nagy- és dédszüleik hajdani szokásait. Mindig szívesen fogadnak, jólesik számukra az érdeklődés. Nem magnóval dolgozom, a sokszorosított kérdőíveket magam töltöm ki. S ha mindezzel végeztem, akkor jöhet a feldolgozás, a bi- belődés, amelynek nyomán megszületik egy-egy dolgozat. Népi emlékek, kiállítások Belelapozok az egy évre szóló munkatervbe. Feladat bőven akad. Leltározni, leíró kartonokat készíteni, anyagokat rendezni, népi bútorokat, mezőgazdasági eszközöket fotózni. Ehhez jön még a megyei gyűjtőpályázatok szervezése, a hatvani, a gyöngyösi múzeum, a mikófalvi, a hevesi ktállíkövetkező rohamtól felkiáltott, ilyet még nem érzett. — Mit ordítsz? — ijedt meg Jakovlev. — Hiszen lassan hajtok! Marija nekidőlt az ajtónak, és lehunyta a szemét. — Csak hajts — suttogta. — Hajts minél gyorsabban. Muszáj kibírni. Jakovlev teljesen elvesztette a fejét. Ügy tűnt neki, hogy az asszony rögtön meghal, itt a kocsiban, és csak hajtotta a kocsit, érezve, hogy elkésik, hogy valami mást kellene csinálni, de hogy mit, fogalma sem volt róla, és csak hajtott, hajtott, nyomta a gázpedált, belekapaszkodva a kormánykerékbe, és növekvő iszonyattal hallotta, hogy Marija nyögései egyetlen elnyújtott üvöltésbe folynak össze: — Állj meg! Állj meg, te átkozott! — Ne ordíts, ostoba! — már majdnem sírva kiáltotta Jakovlev. — Nem lehet megállni! A nő belekapaszkodott a kezébe: — Állj meg! Jakovlev lelépett a gázról, fékezett. Marija kibukott a kocsiból, és kezével tartva a hasát, lebotorkált az útról, arrafelé, ahol törpe északi bokrok nőttek, s minden lépésnél belesüppedt a tiszta, mély .hóba. tóhely szakmai felügyelet«, S ne maradjon el a népművelési tevékenység sem: a helyi és a vidéki tárlatvezetés, a különböző TIT-előadások. S még valami, ami nem kötelesség, s hiányzik a felsorolásból, ám Schwalm Edit számára mégis rendkívül fontos. — Szeretem a gyerekeket, s nem is szakadtam el ma sem az iskolától, a katedrától. Évek óta szakkört vezetek, ,s foglalkozom nemcsak gimnazistákkal, hanem ipari tanulókai is. Jó érzés elmondani, hogy az egyes pályázatokra ők is rendszeresen beneveznek, s nemegyszer eredményesen szerepelnek. Ez rendkívül sokat jelent, hiszen megtanulják a hagyományok tiszteletét, s ízelítőt kapnak az alkotómunkából is. Tervek, tíz évre A raktárba kalauzol. Nem kell mondania, úgyis észre* veszem, mekkora a zsúfoltság. A polcokon szép mintázatú tányérok, kancsók, különböző használati tárgyak sorakoznak, s dacolnak az idő múlásával. A textíliák a szekrények fiókjaiba szorultak. önként adódik a kérdési — Hova kerül az újonnan vásárolt anyag? — A helyhiány valóban aggasztó, ám az is tény, hogy pénzben sem bővelkedünk. Évente húszezer forinttal gazdálkodunk. Ebből bizony igen kevésre futja, pedig kár veszni hagyni a pusztuló értékeket, hiszen a jelen és a jövő a múlton okul. Az ifjúság azonban köny- nyen tűlteszi magát a gondokon, s a munkatársai által Palóckának becézett néprajzos is szívesebben beszél a tervekről. — Szeretnék továbbra i» közreműködni abban a nagyszabású kutató és feldolgozó munkában, amelyet Bakó Ferenc igazgató irányít. Remélem, hamarosan elkészül doktori disszertációm, s hiszek abban, hogy kollégáimmal együttműködve sok érdekes tényt felderíthetek még • arról a sajátos népcsoportról. száguldott. Az út üres volt, Jakovlev rá taposott a gázpedálra, csodálkozva, hogy milyen lassú most ez a kocsi Addig ment, amíg eszébe nem jutott, hogy a nő egyedül maradt Ügy érezte, megfullad. — Te! — mondta önmagának gyűlölettel. — ... Te.. Visszafordult iszonyúar káromkodva és átkozódva valaki ismeretlenhez fohászkodva: „Csak életben maradjon! C6ak meg ne hal jón!” Még soha nem látta hogy halnak meg az embe rek, és félt, hogy most meglátja, és szörnyű volt arr; gondolni, hogy ez Marijává megtörténhet. Marija nyomait — söté- tebb foltok a fehér hó-mezőn — már messziről meg látta Jakovlev, kiugrott é kocsiból, térdig a hóba süppedve, küszködve szaladt f bokrok felé, oda, ahol Marijé volt. Ott feküdt az asszony összeharapva a száját, éf üres szemmel nézett fölfelé a kék égre. A hó melletti feltúrva, támaszt kereső ke zeinek nyoma... A hangj; elcsuklott, törékeny volt mint az elszáradt fű zizze nése. és ezen az új hangol mondta: — Menj el... neked .. nem lehet... most ... itt.. Szül! — értette meg Ja kovlev, és a keze reszkétn kezdett. Letépte magáról i bekecset, a zakót; az ingé hamarjában nem tudta ki gombolni, és 'lihegve, zavarodottan próbálta lehúzni t fején keresztül. — Menj el — mondta tisztán Marija —, nem lehet... (P. I.) Még két hét... te szaggatottéin-a nő, de mar t iéí — Azonnal visszajövök! — kiáltotta utána Jakovlev. — Csak az orvosért megyek! Pécsi István ALEKSZANDR VYEZSNIJ: Észak útjain ÜRRii Fordította: Z. HERING MARGIT
