Népújság, 1975. július (26. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-27 / 175. szám

»

A palái terrakotta kan tharo« (restaurálás után)

Montu-pap koporsója (egyiptomi) XXII. dinasztia. A fejrész kiegészítése.

Bemutatjuk

a Szépművészeti

Múzeum

kincseit

Amikor dr. Garas Klára főigazgató végigkísért, a Szépművészeti Múzeum harminc évét bemutató jubileumi tárlaton, a kezdetre emlékezett. Elősorolta: a fel- szabadulás utáni első kiállítást is abban a bal oldali teremben rendezték, ahonnan ez a mostani, a három évtized legszebb szerzeményeit bemutató indul.

A régi — a harminc évvel korábban készült — fotók szomorú látványt nyújtanak: romba dőlt, omlatag lépcső ház, bomba szaggatta háztető, az időjárás viszontagságaitól tépázott termek, üres csarnokok. Múzeum — műkincsek nélkül... Ezután az indítás után jutunk e! az 1945—1975 között szerzett — vásárolt, különböző gyűjteményekből ide került — képekhez, szobrokhoz, grafikákhoz, a nagy műgonddal restaurált műtárgyakhoz.

Valószínűleg a kezdet éveiben még elképzelni is nehéz volt, miként nyílhat majd azokban a termekben valaha kiállítás és még nehezebb, hogy még egyszer visszakerülhetnek az elrabolt műkincsek a múzeumba. A fasiszta vezetés ugyanis 1944-ben egymásra hají- gálta a nagyértékű képeket, szobrokat és elindították Németországba a páratlan gyűjteményt. A műkincsek egy része — például Tiepolo egyik képe a hóban hányódva — Szentgotthárdon maradt, s így ezek még 1945- ben visszakerültek a Szép- művészeti Múzeumba.

Egy egész esztendeig semmi , hír sem érkezett a Németországba hurcolt műkincsekről, csupán annyit tudtak róla, hogy egy ideig egy kávéházban hánykolódtak, és később a gyűj tőközpontba kerültek. Lelkes, nagy izgalmakkal járó felderítőmunkával jutottak a megállapításra, hol vannak tulajdonképpen a szobrok, festmények, grafikák, s végül, 1946 november 23-án — a Nemzeti Bank aranyvonatával — hetvenöt ládába csomagolva, hazaérkeztek a legértékesebb darabok. A tizenegy ládányi műértékből álló második külföldi szállítmány 1947-ben érkezett az ezüstvonaton. Csak sokkal később —* 1963-ban — az Alt-ausse-i sóbányából érkezett további műkincs-szállítmány.

A gyűjtemények visszaérkezése után haladéktalanul konzerválni, restaurálni kezdték az anyagot. A tárlat egyik termét a restaurálás fotódokumentumokkal kísért bemutatásának szentelték. Az elszennyeződött, megrongálódott képek újjávarázsolása, megtisztítása páratlanul izgalmas feladat. Például egy XVIIL századi — itt látható — német tájkép úgy jött létre, hogy két különálló festményt kellett művészien összeilleszteni. A bal oldali rész ugyanis már korábban a Szépművészeti Múzeum tulajdonában volt: amikor az erősen szennyezett jobb oldalt, megtisztították — kiderült, hogy tulajdonképpen egyazon képről van szó. Ezuán a felfedezés után a restaurátoroknak kellett élvezhetővé, „egyenértékűvé” tenniük a festmény mindkét oldalát.

A restaurátorok munkája során derült fény arra i6, hogy Bemardo Strozzi Mária című képe nem önálló alkotás, hanem egy angyali- üdvözlet-kompozíció egy része. Óriási munka, már-már bravúros teljesítmény volt a XIII. századbeli spoletói művész szobrának restaurálása. A barokk korban a korpuszt helyreállítása közben alaposan megváltoztatták: karjait újakkal pótolták, fejének helyzetét a barokk' ízlésnek megfelelően megváltoztatták és bevonták gipszréteggel. A faszobor ma: eredeti szépségében tárul elénk. Az egyiptomi és görög-római tárgyak közül kiemelkedő munkát igényelt a szakállas múmia-koporsó és az Exekias amfora restaurálása.

Nyolcezer új műtárgy a Szépművészeti Múzeum utolsó harminc esztendejének szaporulata, ■ a szerzemények nagy részét a nemzetközi szakirodalom jegyzi, értékeli. A most bemutatott képek, szobrok, dokumentumok együtt bizonyítják: a Szépművészeti

Múzeum kincsei a legutóbbi három évtizedben az egész ország, a nemzet közkinesé- vé lettek. (h. m.)

Össze-vissza ivadékok

Varga Imre regénye

Felkavart, megdöbbentett, megnyugtatott és őszinte tiszteletre hangolt a könyv, a regény, korunk egy szakaszának vidéki kulcsregénye, Varga Imre: Össze-vissza ivadékok című könyve, amikor elolvastam. Egyvégtében és egy- vágtában, ideges gyomorral és felsóhajtó ötperces pauzákkal, hogy szép az élet, és nincs igaza Gárdonyi Gézának, amikor még kezdő író-újságíró korában, ip6Zilonnal írta, hogy Ygazság, némi iróniával természetesen.

Mert valahol mégiscsak van igazság, és van elégtétel is; van remény, hogy tisztábbak, emberebbek legyünk. Ha nem is egyszerre, és fényes-talárosan. hanem hétköznapján és egyszerűen, úgy is jó, vagy akkor még jobb.

Nem tudom szüksége van-e az olvasónak arra, hogy elmeséljem Varga Imre regényének cselekményét. Persze, töprengek közben, az sem lenne rossz. A hatásáról viszont, amit rám gyakorolt, már írtam fentebb néhány suta mondatot, mert képtelenség lenne erről jól fésült, kerekded kinyilatkoztatásokat tenni; mert ez a hatás idégesítően bonyolult, és közben mégis alapvetően egyértelmű.

Mondják, és Varga Imre regénye is bizonyítja, hogy az igazság nem megfoghatatlan és nem sokértelmű. Az igazság egyértelmű. Felszabadítóan nagy élmény, a katarzis élménye, igen, azé. Amikor azt érzem: így van, én is így írtam volna meg; amikor azt érzem, hogy minden rossz es agrewszivitás, úrhatnámság, parvenüség, érdek-szentszövel- ség, sógor-komaság, értemtisztelattel-főnökasszonyság és főnökúreág oélbavétetve, kivetítve, kimerevítve és véleményezve van író és olvasó által. Egyetlen szóval, ha sűríteni akarjuk: Íme! De nem az ember, hanem az embernek nis- nyaságai, melyek táptalajt találnak nálunk is, ebben a félteni méltó, új világunkban.

Aztán azon gyötrődtem, hogy jól van-e ez így? Ennyire kimondva, ennyire kézenfekvőén, dokutnentúmerővel, visszautasíthatatlanul. Miért? Talán jobb, ha valamiről nem beszélünk? Elém tolultak különböző kis és nagy történelmi példák, amikor az elhallgatások és agyonmagyarázások divatoztak és rombolták az emberi lelket, a személyiség erkölcsi arányérzéseit, a felszámyalás, az alkotni akarás lendületét. Nem húzok történelmi szakaszokat, hogy mikor és meddig? De atzt látnunk kell, és főleg magunkba ágyazva, lényünkké emelve, hogy vigyázat, akadnak még Toros Gáborok és Daru Etelek, posztfeudális kivagyiságok, akik megint és újra csak eltévesztették, honnan is jöttek és hová tartoznak? Akik a kerékelmélet perclovagjai inkább: feni vagyunk, hát használjuk ki alaposan.

Miről van itt ezó mégis? Nagy és alapvető dolgokról? Ritkán. Inkább kis bratyikról, öeszekacsintásokról, mindent- elintézünk-egymásnak újféle módijáról; de úgy is mondhatnám, azokról van ezó ebben a regényben, akik elveszítették kezükből Ariadné-fonalát, pedig az a néphez kötözte őket egykor. Mert más a látszat és más a valóság! Mert megmagyarázni sok mindent lehet, de bizonyítani már kevesebbet.

Varga Imre regénye bizonyít Azt bizonyítja, hogy vigyázni, és embermódra, becsülettel élni ma alapos követelmény.

De már ezek után csak szőszaporftás lenne minden sorom, hiszen megegyeztünk, Tisztelt Olvasóm, hogy Varga Imre regényének cselekményét úgysem mesélem el. Kérem inkább Önöket hogy vegyék kézbe és ne lepődjenek meg, ha az első bekezdés után ugyanolyan vágtában érkeznek , a végére, és ugyanolyan élményben lesz részük, mint nekem volt (Szépirodalmi.Könyvkiadó, 1975.) , {

V.. I— : Sass Ervin

C z valami olyan mozaik, mely- “ nek színes kockái nem csu- a városi forgatagról, napfényes vagy zivatarban úszó negyedekről adnák képet, hanem arról is, ami nem vehető ki szemmel: a köznapi ember szellemiségéről, Párizs belső világáról.

Például Joliról, amit különben Zsófinak ejtenek, erről a kusza fri- zúrájú, barna, sovány fiúról, aki abban az iskolában dolgozik, ahol valaha én is dolgoztam, s ahol most az anyanyelvi oktatást tanulmányozom néhány hétig. Zsófi, mert a továbbiakban csak nevezzük így, nem az a hódító jelenség, nem jár olyan választékos öltözékben, s ha külsejéről ítélnék meg nálunk, afféle frissen felszabadult szakmunkás fiatalembernek nézhetnék, aki majd most szerez be magának egy jól szabott, finomabb öltönyt egy hozzávaló nyakkendőt, s majd most rendezi el gondosabban szer- teálló haját is.

Pedig Zsoli már családapa. Fiatal felesége és kislánya van. Párizson kívül laknak egy kertes házban. Nap mint nap úgy jár az iskolába és úgy megy késő délután, hogy Párizs egyik déli kapujáig közlekedik csak metróval, hisz ott a végállomása. Ott aztán kiáll a nemzetközi útra, felmutatja egyik ujját és várja, hogy felvegye egy autó és letegye az úton ama kis helyiség határánál, ahol lakik.

Habár busz is közlekedik arrafelé, de a busz drága kissé ennek a fiatal, francia értelmiséginek. És megesik, hogy felesége és kislánya már ott áll estefelé az út szélén, ahol Zsoli majd kiszáll egy fényes Peugeot-ból, egy nagy Citroenből, vagy egy öreg Simca kocsiból, ahogy a sors hozza.

Persze Zsófinak is megvan azért a maga szenvedélye. Zeneszerzést tanul, az köti le maradék szabad idejét. S noha az iskola környékén nem egy kis kávézó áll, ferdén ételiemben egy pék is, illatos, finom süteményekkel á polcon, és délután már igazán jólesik egy szendvics, amit akár ülve, akár állva fogyaszthat el az ember a bárpultnál, még sohasem láttam Zsófit ilyen

Örvös Lajos:

Párizsi mozaik

helyzetben. Az ebédet az iskolai

kantinban eszi, délután meg előveszi kis nylon-szatyrát és kicsomagolja azt a szendvicset, amelyet a felesége készített el otthon.

1/ ülönben vidám fickó, még so- ■* hasem hallottam panaszkodni. De mire is panaszkodott volna? Hogy az élet nem valami könnyű, azt a kollégák is tudják. És mintha Zsoli még ezen is mosolyogni tudna.

Egy délután, úgy öt óra felé, amikor befejeződik az iskola, egyszer csak odafordult egyik kollégájához, és azt mondta neki: „Te, nem tudsz valami pénzt kölcsönözni két napra?”

A másik szó nélkül benyúlt pénztárcájába és átnyújtott neki egy százfrankost. De nem kérdezett tőle semmit. Mit kérdezzen egy ilyen sovány kollégától, akinek felesége, kislánya van, s vagy huszonöt kilométerre lakik Párizstól, ahová autóstoppal jut el minden áldott nap.

—’ Köszönöm! — mormolta Zsoli, aztán felém fordult — Én is az Odeon tér felé megyek, mehetünk együtt.

Szeretem Zsófit és örültem a közös kis útnak. Gondoltam, közben ennivalót vásárol, amit majd hazavisz örömmel és leteszi az asszony elé. Vagy valami egyéb hasznos holmit, amire szükségük van, hiszen az ember nem kér kölcsön akármire pénzt. Kivált Zsoli. Mert mosolygós képe ellenére is igen komoly fiúnak ismertem.

Vidáman ballagtunk át a Lu- xembourg-kerten és szinte éreztem, hogy örül, mint akinek megoldódott most valami kis problémája. A kertből kijutva betértünk egy igen keskeny kis utcába, talán a Rue Garanciere-re, melyben csaknem összeér a két szembenső házsor. De azért helyet kér magának az egyik oldalon, félig a járdára

kúszva egy sor bocsi is, e az embernek hátra kell egészen hajtania a nyakát, ha fel akar nézni a házak felső emeletére.

De az emberek általában nem akarnak. Mindenki az utat nézi, még az egy-egy elúszó kirakatra sem ügyel. Bizony mi sem. De azért egy kis cukrászdánál megállunk. Görög cukrászda. És megiszunk egy mentolos teát, ezt nagyon szereti Zsoli, és az én kedvemért jön be. Viaskodunk, hogy ki fizessen, de nem enged a huszonegyből.

C akkor tovább lépegetünk, s elérünk a Rue Mazarin-be, ahol már megsokasodnak a kirakatok. Divatbolt, kávézó, trafik, egy egész sor. De Zsoli egyikre sem hederít, még a fűszerboltokat sem látja. Míg aztán mégis megtorpan az egyik előtt, és afféle fontos mosoly önti el az arcát.

— Ez egy keleti könyvesbolt. Itt még ritkaságok is kaphatók. Ide jöttem. Menjünk be.

Kicsit csodálkozva lépek be utána. Nemcsak a polcok, de még a pultok is telis-tele könyvekkel. Én ezt-azt nézegetni kezdek, ő beljebb lépked a kisasszony felé és kér tőle valamit.

A kisasszony felmászik egy kis létrán, hogy a felső polcokat is elérje. S ott keresgél hosszasan. Aztán elégedett arccal jön lefelé, s egy könyvet nyújt át a láthatóan izgalommal várakozó Zsófinak, aki nem tudta, hogy megvan-e még az a könyv, melyet úgy szeretne.

A könyv nem olcsó mulatság Párizsban. De Zsoli nem 6okat törődik ezzel, s csontos, sovány kezével átadja a százfrankost, amiből aztán visszaad neki a kisasszony.

— Xdenézz! — súgja nekem, s kinyitja a könyv első oldalát.

„Naszreddin Hodzsa történetei”.

Forgatom kezemben a könyvet, s amikor kilépünk a boltból, úgy oldalvást Zsoli boldog arcát látom, még akkor is, amikor már elváltunk egymástól az Odeon ütca sarkán. i

Neki sietnie kefi. Várja otthon a család. Egy sovány, helyes kis asz- saony, meg a kislánya. Metróra kell szállnia az Odeon téren, s Párizs

egyik déli kapujánál ki kell állnia az útra, fel kell mutatnia egyik ujját, hogy megálljon és felvegye egy kocsi, míg másik kezében örömmel szorongatja „Naszreddin Hodzsa történetei”-t, amit mégis sikerült megvennie a keleti könyvesboltban.

★

A párizsi utcákon nagy a forgalom. A legkülönbözőbb kocsik futnak. A legnagyobbaktól a legkisebbekig A legújabbaktól a legrégibbekig. Közben elsuhan törpe- vagy dongó-, vagy nagy motorján egy- egy bukósisakos. hajmeresztő ügyességgel, az igen sovány térközt nyújtó kocsik közt. A közlekedési rendőr hajtja a kocsikat, hogy menjenek már, siessenek, mert különben dugó keletkezik. De balesetet, én legalábbis, csak egyszer láttam, két kocsi egymásnak koccant. Amikor a járókelők lelépnek a járdáról, már ahol nincs jelzőlámpa, akkor a kocsik lefékeznek. A lábak megszokták, hogy nemcsak a gázpedálra kell tudni taposni, mert hajt az idő, hanem a fékre is, még gyorsabban, még kiméletlenebbül.

Cigarettára vadászom. Ez a ki- féjezés furcsán hangzik, hiszen a cigarettát az ember a trafikban veszi és nem vadászik rá. Kivált én, akiben semmiféle vadászszenvedély nem él. S most mégis vadászok, a helyzet kényszerít rá.

Sztrájkolnak a dohányipari raktárak munkatársai, nincs felszállí- tás. Már a második trafikban olvasom a kiírást, hogy elfogyott a cigaretta. A harmadikban mégis találok vagy három fajtát. Két csomaggal veszek és kint az utcán tüstént rágyújtok. Elégedetten nézem a hömpölygő autóforgalmat, úgy cigarettám kékes füstjében.

S akkor hirtelen megtorpannak a kocsik, két útszakasz közt, s üres tér keletkezik előttük, ami Párizsban elég ritka látvány hétköznap.

Mi történt? Valami baleset? Nem, csak megálltak a kocsik. Elfáradtak tán a váltakozó lassú kúszásban, és rohanásban? Nem. Kerékpárosok jönnek. Nem kettő, nem öt, nem tíz, hanem egy egész

sereg. Maskarába öltözve, a fiúk arca pirosra festve, rikoltazva, fütyülve.

Vidám karnevál? Az önfeledt fiatalság játéka itt a zsúfolt forgalom közepén.

Nem. A vidám, festett arcok tiltakoznak. Tiltakoznak a levegő erős szennyezettsége ellen, melyet a vasárnapi sétálók éppúgy éreznek, mint a hétköznapi munkába, dolguk után sietők, vagy a gyerekkocsit toló asszonyok.

A látvány rendkívül derűs. A turisták előkapják fényképezőgépüket. De a párizsiak nem mosolyognak.

Vannak olcsó helyek te Párizsban, csak ismerni kell őket.

Az iskola közelében fut a Montparnasse körút, nagy kávéház-ét- termeivel, divatboltjaival, s rohanó autósoraival. De a kis mellékutcákban, néhány méterrel odébb, a pékbolt mellett megvan a kis rőfösbolt is, őhozzá is betérnek a környékiek, a suszter és a Bougnat is. A bougnat — Auvergne-i tájszólásban — azt a kis szénkereskedőt jelenti, akinek pincéje felett egy parányi helyiségben kávét és italt is mér, nek. Általában félhomály üli meg a két asztalkával és néhány székkel berendezett kávézót, mert a vendég a félhomályban is megtalálja a száját, beszélgetni, vagy hallgatni is lehet, a villany pedig drága. Viszont az árak itt a drágaság ellenére sem magasak. A vendég nem azért jár a Bougnat-hoz, hogy elköltse a pénzét, hanem hogy igyék valamit, elüldögéljen kicsit, mint egy árnyas fa alatt itt a város közepén. Mert olyan vidékies itt a hangulat, mint egy egész kicsi faluban, s annak is valami szegényesebb zugában.

Míg néhány méterrel arrébb, a Montparnasse-on, három frankot is elkérnek egy feketéért, itt nem többet egy franknál.

Betérek. A barázdált arcú. sildes sapkás ember megismer, megszorongatja a kezem, s már hozza is a híg kávét. De meleg. Kérdez rám, felidézi, amikor hozzá jártam egy- egy kollégámmal, aztán elmondja, hogy bizony nem könnyű a helyzet, mert minden egyre drágul.

A mikor ki akarom fizetni a " kávémért az egy frankot, csodálkozva rám néz, és legyint.

— Ugyan! Maga az én vendégem!

És barna paraszt arcán örösa, büszkeség csillan