Népújság, 1975. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-04 / 103. szám

#, ... hogy a jfc öreg Aesopus óta, a tudomány raándm erőfeszítése ellenére, a nagy BrehmmeJ is mát mm törődve, az állatoknak megvannak a maguk ember - szabta és kitalálta tulajdonságaik. Eszerint például a róka ravasz, a méh szorgos, a bárány bugyuta és bé­ketűnő, a farkas vérengző, a nyúl gyáva, az oroszlán félelmetes, bátor, de lovagiasan melegszívű is. Az ál­latmesék hősei mélyen beitták magukat az emberiség emlékezetébe és minden korok gyermeke, minden karban újra hallja és hiszi is, hogy a méh szorgos, s ilyenné kell válnia néki is példáiul. Ezek a humanizált állatok pedig közben és a va­lóságban minden borokon át éltek a maguk szabá­lyos állati létét. Mert ha csak egy csipetnyi emberi lenne a méhben, nem biztos, hogy kiérdemelte volna a szorgos jelzőt és, ha csak egy villanásnyi emberi ravaszság a rókában, aligha lenne Csalavári inkább kópé barátunk, mintsem vérszomjas ellenségünk — legalábbis a mesékben. Ezeken tűnődtem, miközben a szemben levő ház eresze alatt fecskék sürögtek-fio- rogtak. Megjöttek és máris hozzáláttak, hogy tavalyról maradt fészküket a fecskekamfárinak megfelelőéin gyorsan rendbe hozzák. Talán ki is tapétázzák? Fe­hér hasuk pasztellkrém színt villantott a kék égbe, fekete hátuk acélkékesen fénylett, amint cikázó re­püléssel hussantak a fészekbe, aztán onnan el vala­hová a környékre, ahol mindazt megtalálta építő cső­rük, ami a fészek tatarozásához kelletik. Tűnődtem ezeken a madaraikon, serény szorgos­ságukon, azon, hogy mennyire a tájhoz tartozónak tekinti őket a magyar ember, akárcsak a gólyákat, hogy dalok is vannak róluk, versikék is, de tanmese lám egy sincs róluk. Nem tudók róla, hogy lenne. Ha van is, oly szerény és ritka madár lehet az effajta mese, mimt amilyen — remélem — nem lesz soha nálunk e frakkos kis jószág. Valamiért, miért nem, ki tudja ma már, Aesopus mester, állatmeséinek ké­szítése közben, megfeledkezett a fecskékről, s meg­feledkeztek a korok Is arról, hogy például állítsák saját gyermekeik elé A méh igen. A holló te. A sas te. Sőt még a ka­kas is mesehős, sőt az utóbbi még gyémánt krajcáro­kat Is talált. A róka, a farkas, a medve, a tapsi füles nyúl is mesehős, példázat valamilyen formában, a fecske nem tudta ezt a rangot kivívni magának. Ki tudja miért? Nem szép? Dehogynem. Tökéletes eleganciája, kecses vonalai, a kis testben is a nagy kitartás alig­ha kérdőjelezhetik meg helyét a szép madarak rend­jében. Haszontalan madár lenne? Ugyan. Ezt még a fészket leverő, rigol ózusan kegyetlen emberek sem mondják, hiszen annyira köztudott, milyen nagy se­gítséget ad az embernek, hogy kevesebb legyen kö­rülötte a kártékony bogár, rovar. Lusta madár, csa­ladját nem szerető jószág lenne? A legkevésbé sem. Firkád az ég alja és a fecske máris útnak indul, hogy napszálltáig, porültéig, harmathullásig végezz» megállás nélkül szorgos munkáját: etetnie kell soha­sem egyetlen fiókáját. A fecskecsaládban ismeretlen az egyke, a fecskék mind nagycsaládosok, egy képze­letbeli lakáselosztásnál főhetne a lakáshivatal veze­tőjének a feje: melyiknek ad ja elébb azt a bizonyos nagycsaládosoknak soron kívül kijáró lakást? Mindnek jussa lenne hozzá. Csivitelése kedves és bár minden évben az ősz, a tél félelme elűzi távoli vidékekre, az első melegnek maradt napsugárral jön vissza, hogy itthon költse, nevelje fel fiókáit. Csivitelve búcsúzik és aztán úgy tűnik el, hogy egy hajnalra üres marad a fészek és csivitelve érkezik, oly váratlanul, hogy egy reggelre sürgéssel-forgással telik meg az egész környék, ahol tavalyi fészke van. 1 És nincs mese róla. Ezen tűnődtem, nézve vfllámló röptűket amikor eszembe jutott, hogyan születik a mese? Az édes­anyák suttognak kis félmondatos történetkéket a még alig létező kis emberkéknek, tündérekről és virágok­ról, meséket, amelyeket ők maguk talán az édesany­juktól hallottak, olyanokat, amelyeket ők találtak ki gyermeküket ringatva, és olyanokat amelyeket nekik "találtak ki, őket ringatva egykor. így születik a me­se. így születtek és így kell születnie ezután is. Ez a mesék születésének örök és csodálatos törvénye. Az anyák megszülik gyermeküket és megszülik nékik a mesét is. Mellükben tej gyöngyözik fel, lelkűkben mesék, s így lesz testre szép, lélekben gazdag a gyer­mekük. Ez jutott eszembe és az, hogy megkérem az édesanyákat: mondjanak meséket a fecskékről is. A fészkét szakadatlan építő, a fiókákat naphosszat etető, meg nem álló, pihenni senki sem látott fecskékről. Legyen az édesanyák mesét hozó kis madara a fecske. Teremtsenek néki te valami jelzőt, valami szépet, igazat, olyat, amilyet csak az édesanyák tud­nak kitalálni gyermekeik számára. Az édesanyák szí­vén és száján vonuljon be a mesék örök birodalmá­ba pompás kis madaruk, a fecske. Megérdemli. Megérdemeliük. 1975. máfus 1. fi'**­■Városszéli takaros kis ház, fehérre meszelt falakkal, kar­fás tornáccal, seperi udvar­ral, virágját elhullajtott kör­tefákkal. Hárman vagyunk az udvari szobában: az apa. a fia és jómagam. Az apa velem szemben fújja a ciga­rettafüstöt, a fiú pedig ara­nyozott képkeretből, egy nagy kálacsokrot szorongató szép arcú lány mellől moso­lyog ránk. — Látja, ha levonnánk tm Ötvenötből húszat éppen olyan lennék, mint 6 — int fejével a falon függő képre két szippantás között az apa. — A fiam pont olyan külső­leg, akárcsak én. Jó néhány éve, dg nem is néhány, pon­tosan tíz, nagyon' bántott a dolog, mert úgy látszott hogy csak a külsőben van hasonlóság. Akkor volt első éves a miskolci egyetemen. Nyárban jártunk már, avrzs- . gaidőszaknak jócskán, vége, de az én fiam hallgat nem mutatja az indexét Egyik nap idegesen mentem haza, a fiú valahol a városban csa­tangolt, késő délután jött meg és amikor kérdeztem, merre járt, mit csinált, csak unottan, íoghegyről válaszol- gatott Rászóltam, válaszol­jon nekem tisztességesen, ha kérdezem, de akkor te csak farral jött ki belőle a szól. Mintha csak akkor jutott volna eszembe, mondom ne­ki, az indexedet még nem is láttam. Kelletlenül meg­mutatta. Kettőből volt elég­telenje. Feszített a méreg, de le­gyűrtem magamban az indu­latot ... Szóval: évismétlés. Mondhatom, ez nagyon di­cséretes teljesítmény, ősszel kezdheted újra az első évet... Csak meghúzta a vállát: „Talán... Még nem tudom ...” Csodálatos módon higgadt maradtam, nem vágtam szájon, amit pedig megérdemelt volna iziben... Nézd, fiam — mondtam ne­ki —, azt te magad döntőd el, hogyan akarsz élni! De, ha valahol elrontod saját dolgodat, ezért mást, máso­kat soha nem hibáztathatsz! Én egy szóval se mondtam, hogy ez vagy az legyél Ne­kem még az apám választott szakmát, tizennégy éves ko­rom óta vasak között élek. Kitanultam az esztergályos, a gyalus, a marós, a köszö­rűs szakmát, később pedig még a géplakátosságból te segédlevelet szereztem. Sze­retem, amit csinálok. Szere­tem. És még sosem szégyell­tem ezt kimondani senki előtt. Gondolom, jól te csi­nálom azt amit szeretek, nyilván ezért lehetek annyi Ideje művezető. Nem egy technikus dolgozik a kezem alatt de oda jönnék hozzám ezt-azt megkérdezni a fiatal mérnökök is. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vágy­tam arra, hogy a Cam foly­tassa majd magasabb szin­ten az apai mesterséget Ki Nemzedékeit: „Minden rendben van, apámr mondhataüan boldog voltam, amikor érettségi előtt azt mondtad, apám, én gépész­mérnök leszek... Ügy látom, ennek vége. Az életiben, ba valaki vinni akarja valami­re, azért keményen meg kell dolgoznia, kölyök! És te már az elején nem így kezded?!... Újabb cigarettához screen • gyufa. — Végűi csak ja csinálta, csak vitte valamire az a kö­lyök...! — Hagyjuk most még a végét — int le a kékesen gamolygó füst mögül. — In­kább egy régebbi dologhoz kanyarodnék vissza... Csen­des, jámbor gyerek volt, tíz éves korában te gyakran ál­lított haza dagadtra veri arccal, és sose lehetett be­lőle kiszedni, bogy ki vagy kik bántották. Ez valahogy elkeserített engem. Mi lesz ebből a gyerekből? Ha ő nem panaszkodik, legalább már panaszkodnának rá má­sok, ha a verekedéseket nem tudja elkerülni... Nagyon vá­gyott egy biciklire, de hát igen nagy dolog volt az jóval a háború utáni években te. Én mégis megígértem a fiú­nak: megkapja & biciklit, ha egy héten belül valami pa­naszt hallok rá... Akár kővel törd be valakinek a fejét, csak ne te húzzad mindig a rövidebbet hiszen már el­múltál tíz éves... Három nap se múlott el, a gyerek ki­érdemelte a biciklit. Jó nagy kővel hátba sózta a környék legrettegettebb gubancát. Hogy a bicikliért tette-e vagy sértettségében, nem tudtam kiszedni belőle. De én büszke voltam arra, hogy nem a leggyengébb, hanem a legerősebb kényszerült pa­naszkodni az én gyámoltalan fiamra... — Mi történi az «ggször «nHtett beszélgetés után? — Éjszaka alig aludtam vriamtt, csak forgolódtam, és a fiú sorsán törtem a fe­jem: rrú lesz vele? Nem aludt az asszony se, csak szi­pogott, hogy ellensége va­gyok a saját fiamnak, unto­dig te durva voltam hozzá. meg a többi, meg a többi... Másnap délután azt mondja nekem az én fiam: „Apám, én elmennék dolgozni!” És hogy gondolod? „Pénzt aka­rok keresni!” Jól van, fiú, pénzt keresni az nem utolsó dolog. „A téglagyárhoz lenne kedvem, közel van, és apám­nak jó haverja a gyárvezető, szólhatna neki csak egy te­lefon az egész.” Ügy, szóljak neki, csak egy telefon az egész?! — gondoltam. Pa­polhattam neki arról, hogy az életben keményen meg kell dolgozni mindenért, ez a kölyök fittyet hány a taní­tó szóra, kivételezést akar, protekcióra számít?! — Nem te szólt a gyárve­zetőnek...? — Már hogyne szóltam volna?! Személyesen mentem él a haverhoz, szóltam neki, hogy holnap jelentkezik munkára a fiam, vegye fel. „Természetesen, komám, csi­nálunk neki valami jó he­lyet, nem szakad bele a munkába és meglesz a forint is!" Ohó, mondom neki, nem így akarom ám én. azért te jöttem személyesen hozzád, hogy megkérjelek: a legro- hadtabb, legnehezebb meló­ra oszd be a kölyköt, mond­juk, a kihordókhoz! izmos, erős, jó kötésű fia­talember volt az én 19 éves fiaim. Azután, hogy munká­ba állt, megszűnt minden csavargás, csatamgolás. A téglagyárból nap nap után holtfáradtan került Hava Alig kanalazta-vülázta ki tá­nyérjából az ételi, dőlt az ágynak és aludt, mint akit fejbe vertek. Ügy tettem, mint aki nem vesz észre semmit. Az anyjával sokat veszekedtem, azt vagdalta a fejemhez, hogy szívtelen em­ber vagyok, aki képes tönk­retenni az egyetlen fiát Hát nem látom, hogy összeégette a tüzes, forró tégla a kezét?? De hiszen 6 mondta, hogy a téglagyárban akar dolgozni! Ha nem smakkol a tanulás, smakkoljon neki a munka!... Hgy egy hét után. kérdeztem »eg a gyereket: na. fiam, hogy érzed magad a tégla­gyárban! Nem nézett rám, csak a tányérjába bámult: „Tűrhető...!" És mi a mun­kád? Több helyen összeégett kezét, karját mutatta: „Ki­hordó vagyak!” Láttam, nem altar tovább társalogni, in­dult a szobájába. Az ajtóból azért még visszaszólt: „Kü­llőmben, apa, kösz, hogy szól­tál érdekemben a haverod­nak. Örök hálára kötelez­tél...” Gúny érződött a hang­jából de én azt te kiéreztem belőle, hogy a kölyök meg­értette a leckét — Kemény lecke gandäjtl Győzelem Délv Vietnambanj (Foto: Humaniié Dimancke.n — Sok mindent gondoltam én akkor, csak azt nem, hogy ez a lecke hiábavaló. Nékem 14 éves koromban nyomták kezembe a hatkilós kalapá­csot, pedig nyesziett, girnyó gyerek voltam. És nem pusz­tultam bele. Kóstolgassa csak a melót a fiatalúr is, 6 se pistul bele... De hogy előbb­re ugorjunk, úgy három hét múlva kezdtem igazában ész­revenni, hogy tisztul, józa­nodig a kölyök. Láttáim raj­ta, hogy kezd a munkához hozzáedződni Bizony isten, jó érzés volt ezt látni. Egy este csak ültünk az asztalnál, egyikünk se beszélt, cigaret­táztunk. Megkérdeztem tőle: ott vagy még a kihordóknál? „Azt is meg lehet szokni” — mondta. Majd hosszú gon­dolkodás után még hozzáfűz­te: „Tudod, apu, vannak a brigádunkban olyanok, akik 15—17 éve a tüzes, forró ke­mencében barmolják a tég­lát. Csoda,' hogy a zsírjukat ki nem sütötte azóta az a rohadt hőség!” Nem kérdezek semmit. Kutatom ennek az ötvenöt éves munkásarcnak a ke­ménységét, de csak szelídsé­get fedezek fel a kusza vo­násokban, a tekintetben. A keménység valahol belül ágyazódik, valahonnan belül­ről sugároz. — Nem akarom nyújtani a beszédet, mindjárt befeje­zem... A fiút többször is kér­ték, menjen az irodára, de ó nem hagyta ott a kirakó- kat. Már-már azt hittem, ottragad az égetökemencék- nél, teljesen beilleszkedett a brigádba, barátom nem győz­te dicsérni a szorgalmát, munkabírását. Az egyetem­ről soha nem beszélt, mintha megfeledkezett volna róla... És jött a szeptember, egyik délután egy köteg pénzt ra­kott le az asztalra: „Apám, ez az utolsó téglás kerese­tem. — mondta. — Ügy gon­doltam, vásszamegyék az egyetemre.” Nézd, fiam szól- taní csendesen ón is — egy­szer már nekifogtál. Hosszul. Nekifoghatsz újra, de tudod, egyetemre csak az menjen, alki szeret, tud és akar is ta­nulni. Lehajtotta a fejét: „Megértettem, apám..,” Az első évet erős közepessel vé­gezte, utána pedig, nem volt rosszabb jegye a négyesnél. Dicsérettel diplomázott Meg­nősült, a felesége tanárnő. Évek múltak el, amikor egy­szer faggatni kezdett: „Ugye, apa, akkoriban te kérted meg téglagyári haverodat, hogy a legrohadtabb melóra rakjon?” Nem mondtam semmit, csak mosolyogtam: Akkor a vállamra tette a ke­zét. Azt mondta: „Minden rendben van, apa! Kösz, na­gyon kösz, örök hálára köte­leztél! Igazán rendes haver te, tudod...?” JPaíaky Dezső ♦

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents