Népújság, 1975. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-20 / 116. szám

Hrétarajz

Tamási

Áronról

Illés Endre érzékeny lélekkel jellemez. Az általa szeretett és tisztelt íróról úgy rajzol arcot, lelket, hogy a néző a baráti gesztusban észre sem veszd, mennyi fontosat és lényegeset közöltek vele. Ez az arc meg is marad és mintha ritmusával, vonásaival, színeivel, alakzataival zenélne is.

Tamási Áronról szólván azt is mondhatjuk, hogy hősei egy fél lépéssel a föld fölött járkálnak, ettől olyan mesebélien lebegöß a mozgásuk és főképp ezért találnak rá azokra a csodákra, amikben a mai ember már nem nagyon igyekszik hinni. Ebben a rövid másfél órában bemutatott színpadi művei azt bizonyítják, hogy Tamása mindvégig megmaradt a csíki hegyek keretei között, ott találja meg műveinek majdnem népmeséi alakjait. Mindez bizonyára azért van, mert az általa megálmodott mondatokhoz ezek a hegyek, ezek az emberek kellenek. Illenek. Nem tud és nem is akar elszabadulni a falu világától. Itt a testi nyomorúság és a lélek gazdagsága jól megférnek egymás mellett, még akkor is, ha az emberek hadba is szállnak egymás ellen, legtöbbször, persze a boldogságért és a boldogulásért. Itt minden ítélet az érzelem nevében mondatik ki, mosolygással elegyítve, mert így még a sújtást is köny- nyebb elviselni.

Fiatalok között néztem végig a műsort. Az Énekes

madárnál — talán a kései nagy siker miatt, amely még ma is tart — még csak figyeltek. A Tündöklő Jeromosnál sem apadt odaadásuk. A Vitéz léleknél, a szép, nagy megajánlásnál már aggodalmaskodtak, hogy ezt meg ki hinné el. A Hegyi pataknál azt sóhajtotta az egyik, hogy minek is szólhat közbe a Fülöp dolgába az a franciskánus barát, aki örülhetne, ha beengedik a kalyibába vizet inni. A Hullámzó vőlegénnyel nemigen értették a dugó nagy szerepét a szilveszteri hancúrozásban. A Boldog nyárfalevél rezignált csodavesztését sem értették egészen, mert ez a székely Pénelopé miért veszti el örömét, meg ez a ravasz székely-világjáró Odüsszeusz minek is furfangoskodik a féltékenységével, ha mindketten annyira szeretik egymást.

Mi, akik Tamási Áron írásait a két világháború között olvastuk é6 szerettük meg, a korszellem előrehaj- tásán nem csodálkozunk. Ez az erdélyi világ, ez a falusi fényes csendesség, emberi ritmus és lelki dallam valószínűleg már akkor is inkább csak a Tamási Áron lelkében lelkendezett, ragyogott fel úgy, ahogyan a mondataiban Is minduntalan megvilágosodik. Mégis igazság és szépség ez a költészet, mert e meseszerűen kicsi méretű emberi valóságban elérkeznek a pillanatok, amikor a falak megindulnak, az Igazság kiÚttorők a pódiumon

A megyei úttörőelnökség kulturális szakbizottsága vásárnap délután — az egri Hámán Kató Megyei Üttörő- házban — rendezte meg a népi tánc, a népi játék és a népi hangszeres gyermekegyüttesek megyei fesztiválját.

Első képünk a kiskörei általános iskola tánccsoportjának produkcióját örökítette meg.

Második képünk a feldebrői citeraegyüttest ábrázolja.

A KÉPERNYŐ

ElŐTI

szolgáltatik és a boldogság édessége mindennél mesz- szebbre repít. Tamási nem tagadta soha, hogy ezekért a pillanatokért élt és írt, és erre tanítana minket ma is, ha tehetné. És teheti, mert az írások lelke él.

Lengyel György rendezése mindenütt a meseszerű pillanatot, a meglepetés, a csodavárás és a betelt csoda csattanóját kereste, találta meg.

Igaza van Illés Endrének : ezekben a színpadi játékokban a női lélek a fontos. Itt is láttunk néhány jó női alakítást: Hűvösvölgyi Ildikó, Szilvássy Annamária, Bencze Ilona, Sütő Irén, Egri Márta és az egyre színesebb egyéniséggé váló Halász Judit a népmesék virágos-illatos kerti-havasi hangulatát idézték meg.

Farkas András

20.05:

H. Hartha Lajos:

Embersirató

Tv-film

A balladai hangvételű tv-fllm egy olyan emberről szól, aki görcsösen ragaszkodik belépa- lántálódott és egyre inkább idejét műit céljaihoz, ideáljaihoz. A Csernyik András-féle életfelfogás összetett hangsúlyos benne a szerzési, gyarapodási vágy, de /no ti válj a egyfajta konokság és a természet, az állatok már-már mániákus szeretete is. A felszabadulással megváltozó társadalmi feltételek új élet- és létformát követelnek, de Csemilt makacsűl halad a maga útján, sorra elmulasztva a közösségbe olvadás lehetőségét.

AZ ÖREG

Három évtizede ismerem Gáli István regényének és Révész György filmjének hősét, az öregembert. Nem pontosan ugyanazt, inkább a hozzá hasonlót. Vagy még inkább a hozzá hasonlókat, hiszen sokan voltak ilyenek, s vannak ma is. Abban az időben ugyan még nem voltak ilyen öregek, bár mi, fiatalok, nagy tisztelettel, veteránoknak tituláltuk őket, s érdeklődéssel hallgattuk 19-es történeteiket, az üldöztetés nehéz napjainak nyomasztó emlékét és lelkesedtünk, amikor a nagyszerű holnapra terelődött a szó. Csak a folytonos nevelést untuk már kegyetlenül. Mert az én ismerőseim, öregjeim szinte meg- szálottként vállalkoztak arra, hogy „embert faragjanak belőlünk.”

Pontosan úgy, mint Révész György új filmjének névnélküli hőse, az öreg, aki a bányatelep peremén egy szivattyúházban őrködik, felelősséggel vigyázza a gépeket, amelyek ha baj van, megmenthetik a bányászok életét. Nem hős az öreg, s nem tartozik a kiemelkedő alakok közé. A regény és a film egyik nagyszerűsége, hogy az ügy, a mozgalom egyik kiskatonáját állítja középpontba, s magatartásán méri a változó időt, az emberi kapcsolatok alakulását. Nem idealizált pozitív hős a hajdani bányász, megjárta az élet útját — helytállt 19-ben, 45-ben, s fegyvert fogott 56- ban is — miközben voltak olyan cselekedetei is, amelyeket ma már megkérdőjeleznek az emberek. Talán ezért is maradtak el mellőle barátai, egykori harcostársai pedig nem tartván őt szalonképesnek, már évek óta mellőzték, sőt a nyugdíkorhatáron túl félre is állították.

A mellőzés motívuma ugyan végighúzódik a filmben, mégsem a megöregedett, a félreállított ember drámájáról szól a történet. Az öreg ugyanis nem érzi magát mel- lözöttnek, olyan ember ő, aki bármilyen poszton megállja a helyét, s megtalálja a módját annak is, hogy hasznosítsa magát a társadalom számára.

im

FEKETE 6YUU:

6.

Egészen kicsi volt még, Parázsó nagyapa térdén lovagolt, szüretkor, este a tűz nél; akkor is a háborúról beszélgettek az emberek. Erre nagyon jól emlékszik, mert rögtön ott elképzelte, hogy ő most igazi lovon lovagol, és igazándiból is huszár lesz majd. És ha elmegy a háborúba lekaszabol minden ellenséget.

Ezt olyan erősen elképzelte ott a tűznél, hogy azontúl is, ha megkérdezték, mi akar lenni, ha megnő, gondolkodás nélkül rávágta: huszár!

Törött görbebot volt a legkedvesebb lova, rossz karikás ostor foszladozó szíja a kötőfék; karácsonyra igazi, fényes pléhkardot hozott neki a legidősebb nénjc Jéhuszárt játszani. Kókre- zöldre verte egy ízben az anyja, mert a kertben mind levagdosta a kardjával a még éretlen mákfejeket.

Csak később, már az iskolában, látóit a jegyző fiánál felhúzható tankot, du- gós puskát, meg olyan repülőt, amely körbe-körbe repült az asztal fölött, ha kikötötték.

Akkor elgondolta, hogy esetleg nem huszár lesz. Csak az az egy biztos, hogy valamilyen katona.

Szerette hallgatni az embereket a tűznél. Vagy a hosszú őszi-téli estéken, amikor összejöttek, kóstolgatták az újbort. Mindig szóba került a háború. Nemcsak a mai helyzet, a régebbi idők is, amikor Parázsé nagyapa a Doberdónál-feascoMr Ír;;'ItttáRlT

Új magyar film

Emberség, hivatástudat és munkásbecsület ötvöződik az Öreg magatartásában, s olyan felelősséggel vigyázza a kis szivaltyúházat, mintha a forradalmon állna őrt.

A sokat próbált öreg bányász egyszer csak új munkatársat kap, a Fiút, aki magán viseli a rossz családi körülmények, az iskolázatlanság és egy balul sikerült hősködés lelki és testi nyomait. De azért vagánykodó, mai fiatal, köszönés helyet löki oda a kérdést: „Mennyi itt a stex?”

Két világ, két egymásnak olykor ellentmondó életvitel ütközik meg ebben a kétszemélyes drámában. A két ember szinte összezárva él egymás mellett, közös a munkájuk, de a gondolataik messze esnek egymástól. A Fiú unja már az öreg prédikációit a múltról, az egykori hőstettekről, a nagy nekirugaszkodás éveiről, s minden idegszálával ellenáll a népnevelésnek. Márpedig a munkásmozgalomban edződött öreg bányász nem mulasztja el az utolsó lehetőséget, s elhatározza: „embert farag a fiúból”. Még cselhez is folyamodik: azt mondja, riasztottak a bányából, indítani kell a szivattyút, de elromlott a gépezet. A próbatétel sikerül, az öreg megnyugszik, hiszen veszélyhelyzetben nagyszerűen helytáll a Fiú, rohammunkával egyedül javítja meg a szivattyút. S amikor a két ember, a két magatartás lassan érteni — és értékelni — tudná egymást, szinte robban a dráma: kiderül, hogy a szivattyúkat már rég lekapcsolták a biztonsági hálózatról s veszély esetén korszerű berendezésekkel védik a lent dolgozó bányászokat. Az öreg nem bírja elviselni a kegyetlen igazságot, annyi ereje marad csupán, hogy beindítsa a szivattyút és holtan zuhan a gépek mellé.

Egy emberien szép és igaz regény megfilmesítését vállalta Révész György. Vitathatatlan erényei mellett sem emelkedik azonban arra a magaslatra ez az új magyar film, melyen Gáli István regénye áll. Alapkérdés ennél a

filmnél, hogy mit mond a közönségnek az öreg életútja, hogyan fogadják a nézők a veterán bányász múltbeli és mai magatartását. A közönség megértheti az öreget, ítélkezhet felette, szánhatja is nehéz sorsát, csak egyet nem tehet: nem szabad kinevetnie. Márpedig erre is alkalmat ad a film forgatókönyve, még gyakrabban az öreget alakuo Latinovits Zoltán játéka, aki túlságosan szenilisre formálta a figurát. Ezt az alaphangot üti meg a kezdő jelenetek egyik epizódja is. Meg hajnal van, amikor az öreg baleseti hírt hall a rádióban: gázolt egy kisiparos. Erre rohan a telefonhoz, kéri a városi pártbizottságot, de nyilvánvalóan ott még nincs bent senki, mire dühösen felkiált: „Legázolják a proletáriátust és ők nincsenek bent!" A közönség pedig nevet a szenilis vénemberen. Azon a vénemberen, aki a maga módján utolsó ténykedéseként is hatással van a fiúra, szélesebb értelemben a felnövekvő nemzedékre.

A film egyébként nem mutatja a Fiú magatartásának látványos változását, a rendező finom eszközökkel érzékelteti, hogy volt némi foganatja az öreg szavainak és a fiatalember megértett valamit a múltból, s ezután már nem élhet úgy, mint eddig.

Latinovits Zoltán kivételes tehetsége, művészi ereje nem találkozott az öreg bányász szerepével, csupán a zsörtölődő vénembert sikerült jól eljátszania A Fiút Harsányt Gábor alakította, helyenként ugyan látványos eszközökkel, de mégis emberivé formálva ezt a mai fiatalt. Különösen az utolsó jelenetekben remekelt a népszerű színész. Szé- csényi Ferenc operatőri munkája a történet egyszerűségét hangsúlyozta.

Filmművészetünkben elég ritka az ilyen téma, irodalmunkban még ritkább az ilyen megrendítően szép regény. Ezért sajnáljuk, hogy nem született igazán nagy film az öreg és a Fiú történetéből.

Márkusz László

Az asszonyok csak sóhajtoztak, ők nemigen kedvelték az ilyen beszédeket.

Bár ez csak eleinte volt így. Mostanában meg éppen, hogy az asszonyok vannak teie a háborúval; a piacon, a boltban, a templomból jövet, a határba menet mindig az az első, kit hívtak be megint, ki jött haza szabadságra, ki pedig mar sose jón haza, mert megkapta a család róla az értesítést. Elrekviráiják a lovakat, teheneket a nemeinek, ha orosz világ lesz, bevezetik a csajkarenaszert, az asszonyokra is, mert közösen használják az asszonyt.

S ahogy az asszonyoknak megjött a hangjuk, úgy csendesedtek el az emberek.

lehetséges, azért, mert Pargzsó nagypapa meghalt. Ö emlegette azelőtt annyit

a Doberdót.

Megborzongott a hírre, amikor hallotta a tavaly nyáron, hogy Magyarorszag- ra is elért a front. Volt ebben a borzongásban aggodalom is — milyen lesz az, ha dörög majd a sortűz a Gyepszélen, bombázzák a repülők az utcájukat, szuronyt szegezve rohamoznak a Templomsoron a katonák —. de sokkalta több volt benne a kalandok jóleső izgalma.

Ez már igazi háború!

'Mindig is sajnálta, hogy náhik a faluban nem történik semmi. Nagy dolog 6emmi. Félreverik a harangot, persze, de az idegen repülők csak elhúznak fölöttük, néha olyan magasan, hogy semmit, egy légypiszkot sem látni az égen. Csak a zúgásuk hallatszik.

Lőni se lőnek, bombázni se bombáznak.

Egy képes újságban látta először, milyen az, ha leszórjak a bambákat valaemeletes, nagy házak is, ketté szakadnak a hidak. Szalad mindenki, bújnak az emberek a pincékbe.

Aztán kiássák a halottakat a romok alól, és lefektetik szép sorban, egymás mellé. Lefényképezik, és beteszik az újságba.

Borzongott ezektől a képektől. De nem félt, csak borzongott.

Ha azt hallotta volna, hogy a szomszéd faluban már dúl a háború, talán átszökik, legalább a kertek aljáig. Leskelődni a bodzabokrok közül.

Később. Miskolc alatt azután félni is megtanult. Amikor kőhajításnyirá tőle kilőttek egy tankot, majd egy teljes napig étlen-szom- jan, krumpliverembe szorulva hallgatta, hogy kerepelnek körülötte a géppisztolyok, duruzsolnak a lövedékek. Pergett a nyakába a föld egy-egy közeli robbanásra.

Sírt a rémülettől, kiáltozott, míg bele nem fáradt.

Aztán csak bebújt a nyirkos szalmába, és elaludt.

Azt álmodta akkor: háború van, s ez már az igazi.

... Ö egy tankon forgolódik, a gulyalegelőn, körülfogta mindenfelől az ellenség, és a legnagyobbakat az Acsay-féle présházból lőnek rá, a hegyről, ö a tank legtetején lovagol, és egyszerre többfelé is tüzel — nem is tank ez. valósággal hadihajó, amilyet a Magyar Futárban látott. meredeznek belőle az ágyúcsövek, a gépfegyvercsövek mindenfelé —, húzgália a különféle színű zsinórokat, nyomkodja a kallantyút, és nagyokat pukkannak az ágyúk, kerepel a géppuska, és okádja a tüzet a sok hosszú cső minden irányba, már olyankor is, ha ő nem húzgál, s nem nyomkod’ semmit a tetőn.,;;