Népújság, 1975. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-13 / 86. szám
^MVA/WWVSAAAAAAAAAAAAAAAA^A^A*/SAAAAAAAAAAA*AAAAAAAAAAAAA^ ...hogy háromféle ember van hazánkban: áld lesz, aki volt és aki éppen most költő. Versíró, ha úgy tetszik. A versírás ugyanis olyan nálunk, mint a puber- táció, vagy a bárányhimlő, mindenki átesik a rímfaragás kínos-keserves próbáin, s aki hosszú időre megfertőződött a rímes gondolatoktól, abból slágerszerző lesz, vagy sértődött és meg nem értett ember. Aki megfertőződött ugyan, de jobbára undorral tekint a rímekre, abból alanyi költő. Nem versíró! Költő. Akit akarata ellenére métgis megérteinek, azt közepes költőnek, akit nem ért meg senki, még önmaga sem önmagát, azt zseninek nevezzük. A régi rómaiak mondták, ha ugyan mondták egyáltalán, mert annyi mindent rájuk kentek szegényekre, az imperializmustól kezdve a jogalkotásig, szóval, a régi rómaiak mondták, hogy a költő nem lesz, hanem születik. Ezt nem úgy kell érteni, hogy annak idején például a Petrovics papa, amikor meglátta újszülöttjét, emí- gyen rikkantott volna fel: „Anyjuk, ebből a fiúból Petőfi lesz és költő...” Arany János anyukája se azt mondta volt, hogy e fiúból epikus költő lesz, legfeljebb azt suttogta, hogy e fiúból pap lesz, akárki meglássa. Pedig költőnek született, ha a rómaiaknak, a Toldinak és az Öszikéknek hinni lehet, meg az iskolai tankönyveknek. Tehát arról van szó, hogy a költőt szemre nem különbözteti meg semmi a köznapi embertől. * Azelőtt persze igen, azelőtt megkülönböztette. Legalábbis az öregek úgy mesélték. Hosszú haja volt a költőnek. Állandóan vonszolta magát. Tele volt panasszal. Lőpis volt. Semmi sem volt jó neki úgy, ahogyan volt Ivott. Női voltak. Kimondta, amit a szerelemről gondolt ... meg ilyesmik. Ezek az ismérvek ma azonban nem elégségesek. Az ilyen ismérveknek az alapján, mintegy hárommillió-ötszázezer-huszonnégy költő élne ma Magyarországon. Az ismérvek nélkül kilenc és fél millió. A maradék a kritikus. De hát akkor mégis mitől költő a költő? Erről egy történetkét mondok el a dolgok jobb megértése szempontjából. A történet velem esett meg. Természetesen. Költőnek indultam én is, nem hitvány gyenge bábnak, akarom mondani próza-, sőt ffiumalisz- tika-írónak. Nos, verseim, amelyek ugyan nyersek voltak, nem jelentek meg a Nyugatban, mert mire én tollat és rímet ragadtam volna, hogy a világgal és néhány szerelmemmel közöljem, mit érzek velük kapcsolatban, a Nyugat becsukta kapuit. Félreértés ne essék, nem az égtájra, a folyóiratra gondolok. Ha jól emlékszem visz- sza, akkor a Csillag című irodalmi orgánumnak volt az a rendkívüli nagy szerencséje, hogy verseimmel meg- ostromoltam ől Ma is tisztelettel gondolok szerkesztőire, sőt, ma érett szerkesztői fejjel gondolok rájuk a legnagyobb tisztelettel, mert Se ötször is válaszoltak a verseimre. Ötször közölték velem, hogy Olvassak több József Attilát, Adyt és a „mai” — az akkori mai —magyar költőket. Hatodszorra nem válaszolták. Hetedszerre sem. Ekkor már éreztem, tudtam, hogy költő vagyok. Már szóra sem méltatnák. Verseim illegálisam forogtak kéziratos füzet gyanánt az egyik leányiskola legfelső tagozatában, ahol a forgalmazást egy szívem szerelme végezte, a gűnykacajú lebecsülés tennivalóit meg a kétségkívül miattam irigy barátnői. De nem törtem meg. flt-ott holmi és nem höhn? antológiákban valahogy napvilágot láttak harcos-szerelmes verseim, s ettől úgy megvadultam, mintha sörre pálinkát ittam volna. Vers! Sőt: versek és alattuk a nevem. Az én versem, az én nevem! Azonnal elkezdtem köhögni és inni. Köhögni, hogy tüdőbajos legyek, inni, hogy mámoros. Mikor már az erőltetett köhögéstől valóban fájni kezdett a mellem, a köhögést; amikor az ivástól a gyomrom, mert harmadnap nem ettem, arra már nem telvén, az ivást hagytam abba. De a versírást nem. Azt nem. Ma is költő vagyok, csak szégyellem. Ma is leírnám a verseket, ma is tele vagyok rímekkel, csak kiszégyellifc belőlem az az exhibicionista kitárulkozás, amellyel képes voltam hajdanán fittyet hányni a rímnek, a ritmusnak, az olvasónak, az önmagam józan eszének, csakhogy költő legyek. Akik ma sem szégyellik ezt, azok a költők. Hogy mitől? Hát attól, hegy költők. Hát a madár miről ismerszik meg? Hogy repül! A hal, hogy úszik; a virág, hogy vjrágzik, az ég. hogy kéklik, és a tiszta, szép, pezsdítő levegő, arról ismerszik, hogy tiszta, szép, pezsdítő, hogy levegő, hogy nélküle egyetlen pillanatig sem lehetne élni. A költő az, akinek van szava a holnapról és a ho\ napú tánhoz, miközben nem felejti el, hogy akikhez szól, azok a mában élnek és egy kicsit a mának is. A költő az, aki voltaképpen az én megbízottam: helyettem mondja el azt. amit éppen én akartam elmondani, csak valami közbejött nálam és különben is, azért költő, hogy képviseljen e lélek és kórformáié időkben. A költő az, aki. i 1 Fogalmam sincs, hogy ki a költő és mitől költő a költő. Ha a csők ízét meg tudjuk magyarázni, képesek vagyunk analizálni, akkor az már nem csók, hanem az emberi testrészek laza, vagy kemény érintkezése. Ha anyánk édes tejét meg tudjuk magyarázni, akkor táplálékkal állunk szemben, amelynek biológiai értéke felülmúlhatatlan, de már nem emlőjén nevelt édesanyánk betelhetetlen varázsával... A költőt magyarázza meg a tudomány — az irodalomtudomány, a poétika, sőt akár még a pszichológia is. Mi ne magyarázzuk. Mi laikusok vagyunk. Nekünk a kö’tő az énünk tőlünk külön élő jebbi«. iele. Ha nem az, akkor nem költő. Fgyszerű, nem? löszét napja 1975 József Attila 1927-ben. Józseí Attila: Azt mondják Mikor születtem, a kezemben kés volt — azt mondják, ez költemény. Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt: embernek születtem én. Kiben zokogva bolyong heves hűség, azt mondják, hogy az szeret. Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség! Csupán játszom én veled. Én nem emlékezem és nem felejtek. Azt mondják, ez hogy lehet? Ahogy e földön marad, mit elejtek, — ha én nem, te megleled. Eltöm a föld és elmorzsol a tenger: azt mondják, hogy meghalok. De annyi mindenfélét hall az ember, hogy erre csak hallgatok. ____ éaegetem az anyakönyv i bejegyzést. „Folyószám: 613“. I 1 g — A bejegyzés ideje; 111 1905. április 16.” I l I A számok élni kezgggSg.j denak. Nevek követn keznek. Egy rubrikában a gyermek utóneve, neme, vallása: „Attila, fiú, g.- kel.” Egy másik rubrikában a születés ideje: „1905. április 11”. Aztán a szülők neve, születési helyük, vallásuk, életkoruk: „József Arcai, szappanfőző, Félegyháza, g.- kel., 34; Pőcze Borbála, Szabadszállás, ref., 29.” S végű! az aláírás: „Kosztolányi Alajos anyakönyvvezető.” Hetven évvel ezelőtt, 1905. április 11-én született Budapesten — a Ferencvárosban — József Attila, a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobb alakja, a világirodalom egyik halhatatlanjaA ©át utcai bérkaszárnya földszinti kislakásában nézelődöm, a proletárköltő bölcsőjénél — hetven évvel később. Ünnepi pillanatok. S az emlékezés ekkor átcsap egy kérdésbe, amit nem ünneprontás, ellenkezőleg, meggondolt-átéraett ünneplés elibérik idézni. A hetvenéves József Attila öreg-e már, avagy fiatal maWEÖRES SÁNDOR: A hetvenéves József Attila radt, amilyen volt életében? A válasz könnyű is, nehéz is. Könnyű, mert nem önerőnkből kell eljutnunk hozzá, hanem József Attila költészetéből. S nehéz is, mert közben óhatatlanul önvizsgálatot kell tartanunk arról, hogyan sáfárkodtunk ezzel a költészettel; József Attila örökösei az ő örökségével. Az ember, mióta eszét tudja, az egyenetlenséget, a társadalmi egyenlőtlenséget igyekezett — alkalmasint vérrel, de mindig verítékkel ~t összhanggá alakítani, a disszonanciát harmóniává rendezni, önmaga és a külső világ kapcsolatában elsősorban. A történelem során voltak ebben előrelépések, de megtorpanások, sőt, vissza- visszalépések i§. Az emberiség végül is mindig előre haladt. Ehhez viszont mindig: előbb fel kellett ismerni, meg kellett érteni a disz- szonanciát, mert csak ezen át — nem pedig ezt átlépve — lehet egyáltalán eljutni a harmóniához. A szabadsághoz, amely rendet szül. „Jöjj ei, szabadság! Te szülj nekem rendet” — írta József Attila. De amíg ez a gyönyörű verssor, igaz felismerés megérett a költőben, előbb meg kellett értenie, át kellett élnie a rend ellentétét, a disszonanciát; eltökélten, tudatosan be kellett járnia a harmóniakeresés emberi és költői útját. József Attila a saját életén keresztül érezte az egyenetlenség, társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság pirongató, sebszaggató kínjait. Még fiatalember, és már lázong. Munkástragédiákról ír, a forradalmi proletariátusba helyezi reményét (Fiatal életek indulója), ám első költői lépései még el-elté- vednek a sejtelmes hangulatok, a jóság és szépség túl általános kultusza felé. A disszonanciát már ismeri, a harmóniára ekkor még nem talál rá. Csak később, amikor 1925-ben Becsbe, 1926- ban Párizsba kerül: ekkor már Marx, Hegel, Lenin tanításaival ismerkedik, s életét a forradalmi munkás- mozgalommal köti egybe. Dési Huber István szénrajza. „Jöjj ed, szabadság! Te szülj nekem rendel” — írja, mert óhajtja, akarja a szabadságot, küzd, megküzd érte. Es a szabadságért vívott emberi s költői harcához megtalálja, s követi a legbiztosabb, odakötöző, soha fel nem oldó rendező elvet. Az egyértelmű társadalmipolitikai elkötelezettséget. Beleértve: osztálya szakadatlan vállalását, a munkásosztály össztársadalmi érvényű s az egész emberiség haladó törekvéseire összpontosuló érdekeinek szolgálatát, — a pártosságot. Ez úgy „kötötte meg” József Attila kezét — és szükségképpen szívét is—, hogy általa magasságba, halhatatlanságba emelkedett költészete; máig ható, s mindig a jövőbe mutató , érvényűvé vált hite, élete, munkássága. Nem öregedett meg tehát, ellenkezőleg, örökké fiatal a ma már hetvenéves József Attila. Ifjú erejű, mert a harmóniateremtés soha be nem végzett, jóval inkább mindig is meg-megújuló feladat; folyamatos kötelességünk. Az eredmények folyta- tásának, gyarapításának parancsoló szükségessége. Erre tanít József Attila. Erre tanítanak nagy versei, s egész költészete. (S. Gy. F.) Kék a hajnal KSk a hajnal, kék, harmat hinti még. Éledező tarka mező tavaszi csokra szép! Kék fönn az ég! ■ Kék fönn az ég! Tavaszi szétlő fújja hátunk, ragyog a kikelet, örül a lég! Nóta, meg ne adj, száll te, szállj te, szállj! Fütty kanyarul, arc kipirul, szapora móka vár! Zeng, zsong a táj! Zeng, zsong a táj! Viola-kedvünk, szöcske-lábunk, röpül a cinege, dalol a száj! OBSOV43 EMU»; BARAWY1 FERENC: BALLADA Erdő mélyén van egy tó, van egy tó, tiszta volt és esíüogÁ. csillogó. Lány futott a vize mellé, hogy bánatát vízbe vetné, de a bánat egy volt véle: lányt is rántva hullt a mélybe. Ott maradt a lány: a bánat, karjaiban a hínárnak, ringatták ölelő zöldek, amíg süllyedt egyre följebtv föl a mélybe, föl a mélybe, tükrözött, vízmélyi égbe. Erdő mélyén van egy tő, van egy tő. már a medre koporsó. koporsó, Elégtelen a próza némely gondolathoz, valami nagyon széphez, valami nagyon rosszhoz, Igaz: a harci dalt is versben írják, de nincs is csengőbb rim e szónál, hogy: szabadság. Amikor ember, népek sorsán tépelődöm, s egyszerre száguld múlt, jelen, jövő Időkön vívódó elmém, és lehorgaszt keserű nyugalmam, ha hallgatok, az is ritmikus dallam. S ha űzve hajszol tenni éj nap, óra: művekkel esküszöm a változóra, érccé ötvözve munkát és szerelmet az örök szavakkal, mik bennem egybekelnek, Egész világom egy hatalmas ének. Mégis, amit dadogok róla: semmi, töredékek, mire kimondanám, már elfelejtik. A megélt valósághoz elégtelen a vers is. FARKAS ANDRÁS: TMiamzi Lmil Költészet az, barátom, Ha a lány anyja sorsát Ismerve, új igékkel, Űjabb hittel, szavakkal, A gyorsan röppenökkel Elmondja a fiúnak, Hogy ő már rég, öröktől Ezt várta, ezt akarta, Ezt a forró szerelmet, A szárnyas pillanatban A test rimánkodását, A léleknél, hogy értse. Miért is nem tehet mást, Mint ékes áldozattal Készüljön a jövőre, Amiből éppen annyit Tud, hogy majd eljövendő, És majd nagyon kikérdi, Amit szeretne tudni, S ami miatt, ha bölcs lesz, Költészet az, barátom, Ha a fiú bevallja, Hogy ó a fürge sorsból Bizony semmit sem ismer, És szürke önmagáról Csak annyit tud meg érez, Hogy tartozik a lánynak, Hiszen az ősidőktől A test is megteremti, A lélek alakítja Az egyszeri ajándék Titokzatos világát, És hogy mást nem tehetnek, Mint adva-kapva végzik A végtelen szelídség. Derék alázatával, Mert mást már nem tehetnek, Mint érlelik a hangot, Amely mindent bevallhat.
