Népújság, 1975. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-04 / 79. szám
Illyés Gyula; Tavaszelő tíútorozatlan, mész-szagú, huzatos még, szél-járta még, — se ablak rajta, se zsalu — mily óriási távlatú — ha bele-beledörg az ég — ez a tavaszt-váró vidék, ez a gyalulás-, fölmosás- illatú világ, amely épp most szellőzi ki hidegéti Oh tágas, tiszta Épület, fogadj be, készülő Lakás! Még beföstetlen kikelet, kinyíló év, köszöntelek, fáradt és meghatott lakó — Mi működik már, mi a jÓT Mutasd, hol van a kapcsoló, hadd csavarjam föl ragyogó napodat, tejszín holdadat, tündér csillag-csillárodat! Be ölég volt már a sötét, a jég, a hóvihar, a fagy! Oh, központi fűtésű lég-, és meleg- és fényvezeték, épülj fölénk, kék boltozat, te szabadság és menedék, — csúnyán kifogytunk az úton. Meddig lakom itt, nem tadom. De úgy kell már a nyugalom, ablak és festmény a falon, könyv és gyümölcs az asztalon s az az ártatlan kényelem, hogy itt ül s beszélget velem néhány barátom, őszülő és ifjú, akiket ' i elért a förgeteg, "" és földerít majd a jóidő! Nagy László: ZUHATAO A meggyfa meghajol boldogom 1eheti termékeny illatát ^ ____ a torony égbe nyúl zordcmem kereszttel hösködő Ararat a paraszt homloka esorgedaa előtte ropog a faeke áldásért kiáltoz istenkén flMwtt csutorát tehene tavasz van földben és növényben gyárakban vígak a motorok fiatal asszonyok ölében harmatos palánta mosolyog gyártsatok ekéket vasasok parasztok adjatok kenyeret uraim féltsétek magatok ostoros zivatar fenyeget tavaszi haragunk lobbosoaj harsogd a dalunkat mérgesen tavaszi szerelmünk lombosodj lepd el a kerteket szélesen tudatunk erősödj, csontosodj bennünk az élet veleje___ t udásunk gyarapodj bokroxm legyünk az új élet tetejel lAWwnnri-ri...............,nmn»»»*na***w*»******eMfimMW****\m****M < J tBégéa eJSOr (foto: Puskás A-nXkőá Anyanyelvűnk játékai A televíziót»], és a rádióból jól ismert nyelvtudós írta ezt a játékos könyvet Sok olvasó talán csodálkozva gondolja e könyv láttán: hogyan fér meg egymással a tudomány és a játék? Grétsy László ugyanis a nyelvtudományok kandidá-- tusa és a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete mai magyar nyelvi osztályának vezetője. A nyelvi játékokról — komolyan című bevezetésben ó maga fejti ki, hogy minden tudományos kutatás tulajdonképpen szenvedélyes játék is: „Némi túlzással azt mondhatjuk: minden tudományos kutatás valamilyen talány megfejtésére irányul, s annak a révületnek, amely egy izgató tudományos probléma megoldása közben megszállja, hatalmában tartja s szánta emberfeletti erőfeszítésre készteti a tudóst, nemegyszer ex a nemes játékszenvedély a megteremtője." Nem tanoknál íykOtet ex a könyv, de nem is egyszerű j á tékgyűjtemény, hanem sok-sok anyanyelvi játéknak rendkívül élvezetes, kedvébresztő leírása. Grétsy László igen olvasmányos szövegét Gyulai LitHúsz ötletes; vidám illusztrációi teszik mindvégig még érdekesebbé és valóban köny- nyeddé, szórakoztatóvá. Nemcsak játszani tanít ex a könyv, hanem — bár játékos formában — az olvasók anyanyelvi ismereteit is gyarapítja, s fejleszti anyanyelvi készségeinket. Ha például kitöltjük a 30—28. lapon közölt helyesírási to- tócédulákat, egyrészt szórakozva ellenőrizhetjük helyesírási tudásunkat a kü- lönírás — egybeírás — kötőjeles írás területén, másrészt okvetlenül tanulunk is vele. Melyik a helyes írásmód: gépkocsialkatrész, gépkocsi-alkatrész vagy gépkocsi alkatrész? Ha valaki nem biztos benne, hogy itt az élsó (1-es). a második (x) vagy a harmadik (2-es) megoldás közül, melyik a helyes; lapozzon a kötet végére, ahol az egész könyv minden feladványának megtalálható a helyes megfejtése, sőt esetleg — ha szükséges — a magyarázata is. Más példa. Milyen titkos üzenet van elrejtve a következő levélszövegben? „Antikám! Zebegényb® érkezvén kis szeleburdi Esztimmel, reményekkel eltelve készülünk első találkozásotokra. Amikor Vácott aludtam, sok felejthetetlen alkalmat mulasztottam el. Lépes Lajcsi erről többet tudna — igen precíz alak — de azért láthatod, álmaink általában sohasem teljesülnek. Amit megígértem, elvégeztem. lipL” Ha a levél szavainak eteó betűit folyamatosan, egyibe- olvassuk, megkapjuk a titkos üzenetet: Az ékszereket a vasfa melletti pad alá ástam eL Megtudjuk a könyvből hogy mondatokat csupa helységnevekből is ossz» lehel állítani Szolimán pogány császár hatvan kincsesbanya ura ■— ennek a mondatnak minden szava egy egy magyar község vágj varos neve. Szolimán Somogy megyében. Ura Sz»- bolcs-Szatmárban található Az utóbbival ilyen monda tat is építhetünk: Uraságoc beretválják. (Helynevek« bontva: Ura, Ságod, Beret Vál, Iá kJ Kedvéit és a nyelvi ügy» séget jól fejlesztő játék a: összetétellánc, mely azon alapul, hogy az összetet szavakat utó-. Illetve elő tagjukkal fűzzük egybe anyanyelt) — nyelvtan — tanszer — szertorna — tar nacipő — cipőbolt — boltajtó stb. Vagy például ho gyám lehet eljutni a: ÁRNY-tói a FÉNY-ig? A lehetséges utak egyike árnykép — képtár — tárház — házbér — bérmunka — munkanap — nap/ént Vám persze rövidebb út is árnyoldal — oldalzseb — zseblámpa — lámpafény. Grétsy László könyve se. iskolai nyelvi nevelésben * sokoldalúan felhasználható Megírásával a szerző, meg jelen tetősével pedig a Gon dolat Kiadó igém haszna munkát végzett Dr. Pásztor Sírid _ m Wesse »tö» néhány perced egy alacsony katona sétált be az udvarra, hátán keresztbe átvetett géppisztollyal, kerek kucsmáján ötágú vörös csillag. Kényelmesem lépegetett, mindem hivatalos merevség nélkül, kíváncsian forgatta fejét nézelődött, mint egy külföldi utas, aki valami érdekes épületet talált aztán fesztelenül megállt az udvar közepén. A ház népe egy perc alatt körülvette. Húszam is tolakodtak, hogy a közelébe kerüljenek, keze után kapdostak, megérintették ruháját fegyverét kucsmáján a vörös csillagot És kézzel-lábbal magyaráztak, kiabáltak neki, szlovákul, ruszinul, németül, románul, franciául, még görögül is: ki mit tudott. A lakók másik része nem mert előbújni a pincéből. Sinkovicsot, a keresztény kiskereskedőt küldték fel, nézze meg, mi van. Az öles termetű férfi előbb csak az orrát dugta ki, de mikor látta, hogy a világ nem dőlt össze, ő is odamerészkedett egész a közelébe furakodott, és hatalmas. vörös öklével verni kezdte a mellét: — Kommuniszt, kommuniszt! A katona csak állt az embergyűrű közepén, állt, komolyan, csöndesen, mit is válaszolt volna, hiszen e soknyelvű zűrzavarban egy szót sem érthetett. Ferde, keleti metszésű szeme meg-megpihent valakin, vékony, barnás arcáról azonban nem lehetett leolvasni, mire gondol. Nyugalom ült ezen az arcon, s szemhéjain a fáradtság, amelyet, ki tudja, mióta hordoz — de karcsú, inas testének tartása könnyed és fiatalos volt: minden mozdulatában a készség, hogy ha kell, rögtön harci állásba ugorjék. Hallgatása lassan a többieket is le- csöndesítette. — Nyemet katona?—; — kérKarinthy Fcrenes Jd vezette őket az utcára; ott sorba álltak a kocsiúton. Turumbek hangosan magyarázta, aztán a két kezével is mutogatta. hogy szedjék elő a hangszereiket BUDAPESTI TAVASZ (Részlet) dezte végül, lágyan felhúzva a szó végét Két kézzel Is bizonygatták, hogy nincs, nincs, nincs német Egy asz- szany nevetve a tenyerébe fújt úgy mutatta: elszeleltek. A katona lassan megindult nyomában a lakók kis csapata: féllépés távolságban követték, akár egy előkelő vendéget, aki a házat jött megtekinteni. Pintér Zoltán addig a pince lejáratánál állt nem akart közelebb lépni. — Ha száz évig élek is... — morogta halkan maga elé, s olyan könnyű, furcsa érzés volt hogy ez a múló pillanat amelynek mindjárt vége: a borús reggel, a törmelékkel telt szűk udvar, a kiabáló, mutogató emberek most már örökössé váltak benne, és elkísérik, amíg lélegzik. Mikor a katona elment mellette, kinyújtotta felé kezét, és megérintette a könyökét mintha arról akarna meggyőződni; valódi-e? Amaz ránézett, de nem csodálkozva, inkább elgondolkozva, aztán tovább indult. y égig járta az óvóhelyet sehol n nem állt meg. A pince egyik helyiségében tizenhét magyar katona tanyázott: két nappal ezelőtt ugrottak meg, hogy ne kelljen Budára vonulniuk, s behúzódtak az első házba, ahol nem láttak németet. Nem is voltak ezek igazi katonák, csak zenészek, ezüst lanttal a hajtókájukon, sok fekete hangsam^ rés ládával, amelyet most sem hagytak el, 8 mindössze egyetlen ócska puskával. Az orosz a puskát rögtön kettétörte a kőpadlón, a zenészeket pedig fölvitte az udvarra. Még az emeleteken is körülnézett, de csak Markóék laktak most fent. Amikor a szobába lépett, a fiúk egyszerre fölálltak. Várkonyi elvörösödött és köhögött, Verébnek, a hallgatag Verébnek könnyek folytak le mozdulatlan arcán. Markó a hideg kályhának dőlt, ajkába harapott, és vádolta magát, miért nem tanult meg oroszul. — Szereda Gábor — mondta halkan. Ez volt az igazi neve. Gazsó felült az ágyban, és meg- bűvölten nézte a katonát, olyan kimeredt szemmel, hogy abban is földerengett valami, és lassan közelebb lépett. Gazsó elkapta az orosz bal kezét, újra érezte a tenyér érdes tapintását: a kisujj utolsó íze hiányzott. — Ugye, hogy ő az! Tudtam! ö az a ruszki! — kiáltotta, és hangosan nevetnie kellett; két karral magához húzta a kezét. E pillanatban a katona is rájött, hogy ez csak az a sebesült magyar fiú lehet, akit az ostromlott banképület lépcsőjén látott. Ferde vágású szeme fölcsillant, örömében ő is hangosan, gyerekesen elnevette magát, és kutatni kezdett vattás zekéjének zsebében: mit is adhatna neki? A háborúban ritkán szokott az ember ismerőssel találkozni. Csak egy megkezdett csomag kekszet talált: letette Gazsó lába mellé az ágyra, két ép sor foga villogott. — Nyem ruszki, kirgiz! — mondta, és csonka kezével a mellére ütött. — Turumbek! A zenészek közben az udvaron vártak ládáikkal. Ütött-ko- pott, szomorú külsejű legények voltak, soványak, piszkosak, szakállasok; ócska, foltos, lerongyolt egyenruhában, s cigarettát kunyo- ráltak mindenkitől. Később egy szovjet tiszt is bejött, egy őszülő, de egyébként fiatal, borotvált arcú főhadnagy: Turumbek parancsnoka. Kérdezgetni kezdte a katonákat, hogy kicsodák, hová tartoztak, miképpen kerültek ide, de azok nem tudtak válaszolni, csak hangszereiket mutogatták. Tolmácsra volt szükség, s most már senki sem akart jelentkezni: Zoltán vérvörös arccal előre lépett. — ön beszél oroszul? — kérdezte a tiszt, rávetve szürkéskék szemét. — Beszélek, kicsit — felelte Zoltán is oroszul, halkan. A főhadnagy arcát a levegő pirosra, egészségesre edzette, áginál meglepőbb volt őszülő haja a ránctalan halántéka fölött. Szemöldöke is szürkült — A fronton tanulta? — Nem voltam a fronton. Diák vagyok. — önöknél a diákok tanulnak oroszul? — Nekem a munkámhoz kellett. A magyar nyelvben sok a szláv szó... — ön nyelvész? — Igen — mondta Zoltán még jobban elvörösödve. A tiszt újra megnézte, szürkéskék acélszínű, szemével, de nem kérdezett többet csak a zenészek parancsnokát hallgatta ki néhány kurta szóval. Bólogatott, valamennyi ükét Turumbekra bízta, s már sietett is tovább. Az alacsony szovjet katona szétosztott a zenészek között egy doboz hosszúszopóká* orosz cigarettát és M uzika! — kiáltotta. — Szabad te, magyar!... A katonák vállukat vonogstva, énmel-ámmal kiszedték a trombitákat sípokat a fényes cintányért Turumbek nevetve, szemmel-kézzel biztatta őket, hogy rajta csak rajta! — De mit játsszunk? — Hiszen kottánk sincs. TI A rongyos, éhes zenészek fejüket összedugták, tanakodtak. Az egyik kürtös, akinek vastag, piszkos kötés volt a nyakán, a Himnuszt ajánlotta, de leszavazták, mert az istennel kezdődik, még baj lehet belőle. A Kossuth-nótát nem tudták hangjegyek nélkül; a dobos egy kis cingár, cigányképű őrvezető bizonygatta, hogy ugye ő mióta mondja, meg kellett volna tanulni az Inter- nacionálét Végül is a Rákóczi-indu- lóban egyeztek meg. A szakállas karmester — valaha kövér, vörös fickó lehetett, de most csak lötyögött rajta a zubbony — kiállt a sor élére, botját magasba emelte: a menet síppal- dobbal, eget-földet hasogató csinnadrattával megindult az Apponyi tér felé. A trombiták a hosszú hallgatásban berekedtek, hamisan szóltak, a dob is elrepedt, de azért csak fújták és verték, mintha az életükért muzsikálnának. Kiégett üzletek és szétrobbantott beton torlaszok, lódögök, szakadt huzalok között' vonult a tépett, sántikáló kis csapat a szürke, hideg téli regigeiben, egy ledőlt házat a túlsó járdán kerültek meg, de a hang magasan szállt, és csattogó, harsogó dallamokkal töltötte meg a Belváros gyászoló utcáit Az emberek kibújtak a pincékből, fázva, soványan, piszkosan a kapuk alá álltak, kihajoltak a vakszemű ablakokon. Qlyan rég nem szólt itt zene: nézték, hallgatták ezt a csodát, férfiak és nők a szemüket to. «ügették, nevették és sírták.
