Népújság, 1975. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-04 / 79. szám
.. .hogy mindenki tud egy történetet. És tízmillió történetből történelem lesz. Mindenki tud egy történetet a felszabadulásról, arról a pillanatról, amikor már nem volt a Horthy-, a nyilas Magyarország, s még nem volt az új, a szocializmust építő. Ez a történet kinek ilyen, kinek olyan, néha nem is magasztos, sőt a legtöbbször nem magasztos, mert kevés volt az olyan, aki miután fuldokolva kimászott az óvóhelyről és a romokat, meg a holtakat látva tudta is, hogy amit lát az a múlt temetése és az új kínlódva születése. Így hát mindenkinek volt egy története, ilyen-olyan, de az a saját felszabadulásának története volt, s abból lett a történelem. Azok számára, akik ma azt tanulják, amit mi ifjan, vagy derékkorban megéltünk. Nekem is van egy történetem: adalék a történelemhez. Bizony, mert oly korban élünk, ahol mindenki, tudtán kívül is, anonymusként is, történelemíróvá vált. És válik. Az én történetem egy nyavalyás olló. Nem nekem nyavalyás, hanem a fiamnak... — Ugyan már, mit félted azt a nyalyás ollót? — méltatlankodott annakidején, hogy kezéből kivettem, mert csavarhúzónak óhajtotta használni a hajlított, szétszedhető, nálam még soha nem élesített sebészollót. .. — liehet, hogy neked nyavalyás, de nekem emlék... — Egy oöó? — Igen. Egy olló — mondtam mit sem törődve, hogy kora korámban is menthetetlenül szenilis öreg ember lettem ezzel az ollómániával a fiam előtt. Február közepe volt és a füstös felhők, vagy inkább a felhős füstök mögül kinézett a nap. Meghök- kenve és dermedten látva azt, amit én is dermedten néztem: rom és korom és rom és karom mindenütt. Mindaz, ami körülöttem volt, mindaz, ami ott hevert a lábam előtt és alatt, használhatatlan semmi volt Azelőtt tégla volt és cserép, fal és ablak, épület, amelyben éltek, születtek és haltaik az emberek, szerelmek és szenvedések fogantak, csókoltak és vere- kdtek, hazavártak valakit és hazajött valaki Most törmelék műiden. Rettenetesebb hatással vett rám, mintha halottakat láttam volna. Akkor már évek óta tartott a háború, hallottam és láttam is áldozatait, megértettem és tudtán, hogy az ember gyenge lény, a > leggyengébb talán, csak abban erős, hogy ölni tud. De hogy a hatalmas házak, az impozáns épületek, az évtizedes, sőt évszázados falak, amelyek akkor is álltak, amikor én még nem is voltam, akkor is, amikor apám, anyám sem élt még, hogy ezek az örökkévalóságnak tűnő emlékművei az idők végtelenségének, ezek hevernek holtan, szétporladva a lábam előtt — hihetetlennek tűnő valóság volt A világ pusztulása volt ez akkor a számomra. A kataklizma. Ami után semmi sincs. Sőt: a s em m i sincs, mert ellentétpárja, a valami megszűnt lenni. Csend volt. Hallgattak a fegyverek Is. Az emberek is. Csend volt, csak a leheletem párádzott Egy emberke az elpusztult, a már nem is létző világ közepén. Ahol semmi sincs már, ami emberi. Ha csak a pusztítás nem, hacsak a rombolás nem az. Valami megvillant. Üvegcserép-e? Valami megcsillant a napfényben, hogy hunyorognom kellett. Néhány lépésnyire egy műtősolló hevert fénylőn, vakítóan tisztának tűnőén a romok között. Egy szétszedhető, sterilizálható, embert szolgáló olló. Az épület, ahol vakondként bújtam meg a háború utolsó óráiban, rendelőt tartott valamikor az emeleten, a ma már nem létező falak között. Nyilvánvaló, hogy onnan való az olló. Felvettem. Hideg volt, de továbbra is keményen csillogott a tél végi napsütésben. Ember alkotta megmaradt tárgy volt, egy ember pusztította világban. Valamiféle, létező valami, amelyet tegnap még használtak, s amelyet holnap is használni fognak. Valami létező tárgy, ami túlnőtte és megélte a háború viharát. Egy nyavalyás olló. Őrzöm harminc éve... — Ez maradt meg benned, mint emlék a felszabadulásról? — hitetlenkedik a fiam és igaza van. Persze, hogy nem ez maradt meg bennem emlékként a felszabadulásról. De emléktárgyként ez. Egy nyavalyás olló, amire pironkodva szabad csak hivatkozni, mert semmi magasztos nincs és nem is volt benne. Hacsak az a pillanat nem, amikor szabad levegőt szívhattam végre a hetek/ és hónapok és évek rémülete után. — Vigyázz arra az ollóra, fiam. Nekem emlék. Tárgy. Az eső, ami megmaradt már, im harminc éven át... Mindenki tud egy történetet. És a sok millió történetből történelem lesz. Az én ollómból talán osak egy szerény lábje'?"-^ a 30. oldalon? O rncs talán ember ** országban, aki életében legalább egyszer ne akarja eljutni a Mátrába és a Balatonhoz. De amíg a „magyar tenger” főként nyáron vonzza a látogatókat, addig a Mátra „folyamatosan üzemel”. Itt nincs uborkaszezon, itt állandó a vendégjárás. Az üdülők is télen-nyáron nyitva tartanak. Emberek ezrei üdülnek itt a hegyek között és emberek ezrei dolgoznak azért, hogy mások üdülhessenek. Most a vendéglátók Mátráját szeretnénk bemutatni. Mit jelent azoknak a Mátra, akik nem szórakozni, kikapcsolódni akarnak, hanem keresni, munkát vállalni, megélni ezen a tájon, a „non stop” üzemelésű, nagyra méretezett vendéglátó kombinátban? — Azt mondják az ismerősök, jaj, de jó nekem: mindig a Mátrában vagy — halljuk Kiss Imrémétől. — Persze, itt dolgozom a tudományos akadémia üdülőjében. Kézilány vagyok. Reggel hoz a busz, ebéd után visz Gyöngyösre. De azt sem tudom, milyen a Mátra, hol van a Tetves-rét. Pedig azt mondják, egy karnyújtásnyira van az üdülőtől. Talán az út másik oldalán. ö sem a Mátráért jött ide dolgozni. De ebben nincs egyedül. Amikor érdeklőd- ' tünk több felé, akkor például dr. Kajáry Eva, a mátraházi gyógyintézet adjunktusa azt mondta, hogy ő csupán a férje kedvéért érkezett ide. Kocsi Tiborné, aki a galya- tetői SZOT-üdülő reszortvezetője, még sokáig sírt is, mert sehogy sem tudta elfeledni Balatonalmádit. Ha a férje egészségi állapota miatt nem lett volna szükségük a hegyvidékre, soha a tájára sem jött volna a Mátrának. Így volt ezzel Nemes Zoltán -is, a mátraházi üdülői igazgatóság főkönyvelője, őt az asztmája hozta erre a tálra. Márton Csaba, a kékesi tv-torony villamos mérnöke ettől praktikusabb ok, a lakás miatt döntött a Mátra mellett. Czank Mária, a mát- raszentimrei posta vezetője pedig le akart telepedni végre, mert korábban állandó helyettesként járt községről községre. — Én már el sem mennék innen semmi pénzért — mondja az almádiból ideszakadt bentlakó. — A Mátra életkeretemmé lett — vallja az adjunktusnő. — Azt hiszem, ma már jobban mátrai vagyok, mint azok, akik itt születtek — büszkélkedik a főkönyvelő. A táj varázsa, az erdő nyugalma, csendje, a természet szépsége, a nagy séták lehetősége, a fehér hótakaróba burkolózó erdőségek: de még egy sor egyéb, aligha felsorolható tényező köti ide végül is mindazokat, akik így vagy úgy, nem egészen tapsikolva ültek fel a Mátrába vivő buszra annak idején. — A fiam még nincs négyéves, de már a második sílécet kapta. Ez nem történhetett volna meg Pesten. Talán mosolyogni való, de az is érdekesség, hogy én lakom az ország legmagasabb ponton levő lakásában, itt, a tv- toronyban. Ilyen az ember. Mint egy sokszínű paletta, annyiféle az indok, a kötődés formája. Hogy vannak mindezzel az ősmátraiak? Sokan vannak olyanok, akik itt ismerkedtek a világgal, az élettel. A munkahelyük is ez a táj maradt — Én nem is tudom az életem másként elképzelni — mondja nagyon határozottan Málnai István, a szentistváni élelmiszerüzlet vezetője. — A feleségem pedig már egyre mondja, el kellene költözni Egerbe. A kislányunk oda ment férjhez, a másik is ott tanul. De hogyan lennék én meg a Mátra nélkül? Amikor csak tehetem, megyek az erdőbe. Gombázom, sétálok, gyönyörködöm a szebbnél szebb kilátásban. A 4-es VOLÁN gyöngyösi üzemének buszvezetője Odler Ferenc. — Több mint tíz éve járom az utat Gyöngyös és Pásztó között a Mátrán keresztül. Vannak kollégáim, akik még hallani sem szeretik a hegyi járat hírét, nemhogy felhoznának ide egy kocsit. Előfordult már velem is, hogy a hó megfogta a buszt, egész éjjel ott kellett benne maradnom, nehogy a víz befagyjon. Leereszteni sem lehet, annyi nehézséggel jár, a motort tehát járatni kellett. Reggel úgy szabadítottak ki a hó fogságából. Mégsem tudok meglenni a Mátra nél-^ kül. Az valami csodálatos dolog, ahogy a pásztói oldalon is változik a táj. Szinte minden méterét ismerem az útnak is, a vidéknek is. Még vezetés közben is kipillantok itt-ott, mert nem lehet ezt megállni. Itt egyébként sem lehet hajtani akárhogy. Egészen másként fogja fel ezt a dolgot Kocsi Tiborné: — Nekem idegnyugtató is a Mátra cs-ük: kirn.OTvn’ a fák közé, beszívni a ina* levegőt, mindjárt más minden, mintha kicserélnének teljesen. A hivatás. Szeretni a Mátrát is más dolog, tenni érte valamit, az is más dolog. — A főkönyvelőnek nincs külön zsebe a Mátrára, de azért egy kis tartalék mindig kerülközik. Itt élünk, látjuk a valóságos tényeket, nem kell győzködni minket. Bár az sem jó, ha a vezető „rátelepszik” a hozzá tartozók nyakára. Szoktam mondani, az itteniek eladnának bennünket, az igazgatóságot egy malacért, ha meg tudnák tenni. De esetenként jól jön az ittenieknek, hogy ,géznél vagyunk”. Tanácstag is dr. Kajáry Éva, adjunktus. — Nincs nehéz dolgom, bár egv-egy témát éveken át cipelünk magunkkal. Ilyen a szemétszállítás kérdése. De a gyógyintézet és a lakótelep közötti járda elkészítése is már áthúzódó feladat. A parkosítás sem mai téma. Ami megoldódott, az a zöldségüzlet. Az ÉMÁSZ sem mindig serénykedik úgy, ahogy szeretnénk. Mit mond a közéleti munkáról a párttitkár, Szabó László? — Elég sajátságos a mi alapszervezetünk, mivel hat üdülő dolgozói tartoznak hozzánk, de mint párttitkárnak, az igazgatóság egész területe is tevékenységi körletem. Ha arra gondolok, hogy 16 évvel ezelőtt velem együtt hárman voltunk párttagok itt, most pedig már negyvenen felül járunk, akkor látom csak, milyen fejlődés történt'. De itt sem állunk meg. A fizikai állományba tartozók közül kell még a pártszervezet létszámát növelnünk. Hadd mondjam úgy, a párt- szervezet társadalmilag meghatározó tényező a mátrai dolgozók körében. Nagyon jók a kapcsolataink az üdülési igazgatóság vezetőivel, mindenben partnerek, együtt gondolkodunk és határozunk velük. Talán azt is lehetne hinni, hogy mifelénk bezárkóznak az emberek. Nem. nagyon is érdeklődnek a világ dolgai felől. A politikai tanfolyamokon mindenki részt vesz, de van egy kihelyezett középiskolai osztályunk is, ahol nagy szorgalommal tanulnak az üdülők dolgozói. Erre is büszkék vagyunk. Csakhogy, nem akármi, hogy ezek az emberek, akik életük jó részét ebben a kissé elzárt környezetben töltik el, benne élnek a nagy közösségben, az országos vérkeringésben. és mindenről tudnak, mindenre reagálnak ők is. Vannak magányos lelkek is. mint amilyen Czank Már óa, a saeotimrei postahivatal vezetője. Néki rendelke* zésére áll egy szolgálati szoba, ezért valamicske bért is fizet, de ha letelik a hivatalos idő, nem kívánkozik máshová. — Megszoktam ezt az életmódot, még állandó helyettes koromból. Hiszen olyan községben is dolgoztam, ahol még étkezni sem tudtam sehol. Még száraz kosztra is alig volt lehetőségem. Itt összehasonlíthatatlanul jobb. Csak haza, Selypre, nem tudok menni gyakran, mert nagyon rossz, a közlekedés. — A háztartáshoz szükséges apró cikkek beszerzése a nehéz, ezt ’ ki kell emelnem — magyarázta dr. Kajáry Éva. — Nem nekem, mert autónk van, de azoknak, akik a buszhoz vannak kötve. Lakás, az is van, de sokkal inkább a férőhely ad otthon-pótlékot az üdülők dolgozóinak is. — Hovatovább a legnagyobb gondunk az lesz — közli Jakó András, az üdültetési igazgatóság vezetője —, hogy hiába toldozgatjuk az elavult épületeket, a dolgozóink itt fognak minket hagyni. Nagyon kellene egy új munkásszálló, de ha azt megépítjük, az modernebb lenne, mint bármelyik itteni üdülőnk. Vagy: kellene építeni már végre egy korszerű üdülőt a Mátrában és akkor valamelyik mostanit át lehetne alakítani munkásszállónak. Valamelyikre a közeli években sort kell kerítenünk, ha nem akarunk dolgozók nélkül maradni. íme, a gondok egyike. Nem is a mellékes gondok közül való, hanem nagyon is súlyos. Persze, itt is a pénz. Honnan legyen? A Mátra nagyon szép. Azt mondta a villamosmérnök, hogy a munkahely szempontjából teljesen közömbös, hiszen itt is a négy fal között dolgozik, mint bárhol másutt az országban. Aztán a következő {»ércekben mégis kiderült, hogy nagyon is jellemző és meghatározó jellegű a tény, hogy ez a bizonyos négy fal a Mátrában van. Az ablak az erdőkre mutat rálátást, a havas vagy viharos időjárás képét tárja eléje, és mindez különbözik az ország bármely más vidékétől. A Mátra tehát munkahelynek sem mindegy. Esetenként nagyon szép, nagyon kellemes, szívderítő, máskor vad és riasztó, idegeket és embert próbáló, egy kissé férfias is. De soha sem közömbös, soha sem álmosxtó. Ilyen ez a Mátra, a mi Mátránk, üdülőké és üdültetőké. Halló, Mátra! Szép vagy. G. Molnár Fenn t Halló, Hátra!
