Népújság, 1975. április (26. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-27 / 98. szám
/ Egy vetélkedő tapasztalatai Győzött a közművelődés A döntő véget ért, a vetélkedő győztesei átvették megérdemelt díjaikat. De kik győztek valójában? Pontszámaik alapján az Egri Dohánygyár egyik brigádja lett az első, de végeredményben a közművelődés került ki győztesként ebből az egy évig tartó vetélkedőből, amelyet jó érizékkel hirdettek meg a rendező szervek felszabadulásunk 30. évfordulójára. 256 szocialista brigád mintegy négyezer taggal nevezett be a méreteiben is nagyszabású vetélkedőre. S ha többen közülük megunva, megfáradva, vagy éppen a segítség híján idő előtt abba is hagyták a versenyt, többségük megérezve a vetélkedő lényegét, végigjárta az utat. Jóformán még félidőnél sem tartott a nemes vetélkedés, amikor látni lehetett, hogy akármelyik brigád tesz is az első, a közművelődés viszi el a púimat, s azok lesznek többek, gazdagabbak, akik „« részvétel a fontos” jelszóval beálltak a versenyzők sorába, s a pontszerzés izgalmai és bonyodalmai mellett olvasták is a könyveket, nézték a színházi előadásokat, a filmeket, figyelték a tv műsorát, elidőztek a múzeumokban s jól kihasználták a művelődés megannyi lehetőségeit. A közművelődési vetélkedő tapasztalatait más és más aspektusból bizonyára többen is feldolgozzák és hasznosítják majd. Ez alkalommal rövid számvetésre, amolyan gyorsmérlegre vállalkozik a krónikás. Az egyik brigád tagjaival beszélgetve hallottam ezt a véleményt: o vetélkedő segítségével megfoghatóvá váltak a kulturális felajánlások ... A szocialista brigádmoz- galom hármas jelszavát mindenki ismeri: Szocialista módon dolgozni, tanulni, élni — olvasható sokfelé, s ennek szellemében születnek a különböző felajánlások is. A termelés alapján létrejött kollektívák, a munkában jói eligazodnak ugyan, de a művelődés területén már kevésbé. Éppen ezért olyan vázlatosak, szinte ellenőrizhetetlenek a kulturális vállalások, amelyeket éppen az általánosság szintjéről emelt fel ez a vetélkedő. Elsősorban azzal, hogy felmutatott egy célt és felkeltette az érdeklődést. Az érdeklődést, amely biztató kísérője volt az egész mozgalomnak. Az üzemek vezetői és dolgozói figyelemmel kísérték a versenyad brigádokat, s nemcsak szurkoltak értük, hanem segítettek is. Beszédtéma lett a művelődés, vitaalap egy- egy könyv, film, vagy színházi előadás. A munkahelyeken, a gépek mellett szinte természetessé vált, hogy a foci mellett szóba kerülnek a kulturális értékek: a brigádtagok egymást biztatva mesélték irodalmi, művészeti élményeiket, vagy egy-egy múzeumlátogatás hangulatát. Az eredmények közé sorolandó az is, hogy megerősödtek a közösségek, a brigád tagjai között kialakult egy bizonyos munkamegosztás és tervszerűség is. A brigádok többsége megtalálta a maga „belső" emberét, aki vezette, irányította a felkészülést. Ez a körülmény azért is jelentős, mert a kívülről érkező segítség is — amelyről nem szabad lemondani — csak akkor gyümölcsözik, ha a brigádokon belül is megtalálható a kultúra iránti érdeklődés. Csak kívülről, úgynevezett segítséggel nem lehet biztatni az embereket, o brigádokon belül kellett formálni az igényeket, egymást ösztönözve, biztatva, kézbe adni a könyvet, megszervezni, kialakítani egy- egy hét végi kulturális programot. S a vetélkedő során olyan közösségi munka alakult ki, amelyre eddig még nem volt példa. A különböző szintű döntőkön ugyan már csak háromtagú csapat képviselte a brigádokat, de érezni lehetett mögöttük a többieket, a közösségnek azokat a tagjait, akik nemcsak a korábbam megszerzett pontokkal, hanem sokirányú érdeklődésükkel és ötleteikkel is segítették társaikat 0 A krónikás ez alkalommal js vállalja a kissé szemrehányó megjegyzéseket — miszerint utólag könnyű okosnak lenni — s a lelkesedés mellett, vagy éppen azért feljegyzi a vitázó véleményeket is. Már az elején látni lehetett, hogy bizonyos értelemben mennyiségi szemlélet kíséri ezt a jubileumi vetélkedőt. Maga a pontozásos rendszer — az, hogy minden könyv, vagy művelődési alkalom, jellegétől és tartalmától függetlenül egy pontot jelent — olyan értékrendszert alakított ki, amely egyenlőséget teremtett a különböző esztétikai értékű és művészi színvonalú könyvek, filmek, színházi előadások, és más rendezvények között. Ebben a versenyben például egy pontot kaptak azok Is, akik megnézték a 141 perc a Befejezetlen mondatból című nagyszerű Fábri-ül- met, de azok is. akik a Lopakodó hold című, csupán tévedésből bemutatott gyenge és ízlésromboló amerikai westemre váltottak jegyet. És egy pontot jelentett minden könyv, függetlenül attól, hogy elolvasták-e, vagy csak „k i - kölcsönözték” a könyvtárból. A pontozás, az ellenőrzés tehát formálissá vált Nem beszélve arról, hogy a versenynapló vezetése, a pontokat jelentő aláírások, bélyegzők kérése egy-egy kiállításon. színházi előadáson. vagy egyéb rendezvényen való részvétel ilyenfajta igazolása olyan iskolás módszer, amely nehezen egyeztethető össze a szocialista brigádok mozgalmával. Igen ám, de mi legyen a pontszerzés és az igazolásokon alapuló ellenőrzés helyett? Ez a nehezebb kérdés, amelyre csak egy következő vetélkedő adhat megnyugtató' választ Egy azonban bizonyos: a szocialista brigádmozgalom felnőtt, s nemcsak a termelés, hanem a művelődés vonat17.55: Magyar művészek a SzivielinUbaa Riportfilm. „A Magyar Kultúra napjai a Szovjetunióban” eseménysorozatról.” Soha még ilyen méretű magyar kulturális seregszemlére nem került sor, mint az idén április elején a Szovjetunióban. És a siker, az elismerés is páratlan volt A televízió munkatársai ott voltak a kul- f urális seregszemle legfontosabb eseményeinél, megörökítették a legforróbb pilhozásában is, a vetélkedőn való részvételt önmaguk vállalják, éppen ezért megérdemlik, hogy a közművelődés irányítói jobban építsenek a bizalomra. A bizalomra, amelynek próbáját a döntők mellett a művelődési színvonal emelkedése, a szocialista életmód és magatartás térhódítása is igazolja. s Kissé divat lett nálunk a vetélkedő, s így tanúi lehetünk azoknak a rendezvényeknek, amelyeken kérdeznek, válaszolnak és döntenek, illetve pontoznak is. S olykor tévednek is. A köz- művelődési vetélkedő három szinten megrendezett döntőd szervezettségükkel, ötleteikkel és nem kevésbé a résztvevők felkészülésével kiemelkedtek az átlagból. A legszínvonalasabb volt természetesen az egri színházban megrendezett döntő, mégis érdemes feljegyezni a győztes dohánygyári brigád véleményét. Ok az elődöntőn érezték legjobban magukat, ott még valóban játék volt a vetélkedő, esnem küzdelem. Meggondolandó és egyben figyelmeztető is ez a vélemény, hiszen való igaz, lehet bármilyen tartalmas is a vetélkedő és bármilyen jelentős is a tét, a játék hangulatát, örömét nemi szabad feláldozni azért, hogy minél pontosabban számon kérjék a tudást, az ismereteket. B Még jóformán be sem fejeződött ez a nagyszabású megyei vetélkedő, amikor többen is feltették a kérdést: lesz-e folytatás? A siker, az eredmény arra biztat, hogy vállalni kell egy újabb vetélkedő élőké szítését, szervezését. A szocialista brigádok mozgásban, lendületben vannak, jó lenne mindezt felhasználni arra, hogy még szélesebb körben bontakozzék ki ez a tartalmas játék. Amely ugyan nem egyetlen módszere a művelődésnek, de a különböző közművelődési formákkal együtt, azokkal összhangban hasznos alapokat nyújthat az érdeklődés felkeltéséhez, az értékek befogadásához. S mindezt nem pontokra vadászva, a versenyért, hanem belső szükségletből, magáért az élményért, amelyet a kultúra értékei nyújtanak az embernek. Márknsz László Utazás elStt Egri orvos — nigériai betegek — Vasárnap még lemegyek az uszodába, megnézem a fiúkat, kíváncsi vagyok milyen formában küzdenek a Szentes ellen, hétfőn pedig utazom. Először Rómába repülők, onnét pedig egyenesen Nigériába, Kánoban landol majd a gép — úgy tudom ott van egy kórház, amely magyar tervek alapján készült — aztán a helyijárat repít tovább Jos-ba, az egyik tartomány székhelyére. Harminc hónapig ott lesz a munkahelyem, a kórház gyermekosztályán adjunktusi beosztásban dolgozom. Mindezt olyan magától értetődő természetességgel mondja dr. Ringelhann György, az egri kórház gyermekosztályának alorvosa — akit mint népszerű vízipólózót és szakosztályvezetőt is ismernek az egriek — mintha a megye egyik körzeti orvosi állását pályázta volna meg. — A pályázat az itt is stimmel — meséli nevetve Í3«Í az utazás előzményeit. — Az orvosi hetilapban olvastam ugyanis egy pályázati felhívást: lehet jelentkezni Nigériába. Sokáig gondolkoztam, pontosabban gondolkoztunk, mert jön a feleségem is és az utolsó napon elküldtük a jelentkezést, amelyet elfogadtak. — Vajon mi vonz egy magyar orvost Nigériába? — Világot látni mindenképpen jó dolog. Igaz. mint sportoló sokfelé jártam már, de most dolgozni megyek. Ügy látszik ez olyan családi vonás nálunk. Nagybátyám, dr. Ringelhann Béla hét évig dolgozott Ghánában és amikor haza jött, sok érdekeset mesélt. Most a saját bőrömön tapasztalom majd egy számunkra idegen világ hangulatát, egy ország életét, az embereik szokásait és természetesen a trópusi betegségeket is, amelyeket idehaza még csak a tankönyvekből ismerünk. Én még nem találkoztam maláriá(Fotó: Puskás Anikói val, feketehimlővel, sárgalázzal, vagy például az Afrikában oly gyakori parazitás betegségekkel. — Tehát hasznos orvosi tapasztalatokat is jelent egy ilyen messzi utazás. — A magyar orvosok, de mondhatnám azt is, hogy az európai orvosok dolgozni, segíteni mennek Afrikába, de ugyanakkor tanulunk is, hiszen megismerkedünk a trópusi betegségekkel. Nálunk ugyan ritka az ilyen kór, <je a távolságok egyre csökkennek, s a növekvő idegenforgalom lehetőséget ad arra, hogy o lappangóéi időn belül behozzák a maláriát, a himlőt, vagy akár a kolerát. Néhány nap múlv» Nigéria egyik kis városának kórházában egri orvos hajol a sötétbőrű kis betegek fölé, s bizalmat sugárzó arca gyógyulást ígér... <m) Meddig épül egy egri óvoda? A kérdésre bármelyik építési szakember könnyen válaszolna. Elmondhatná, hogy egy év alatt is tető alá lehet hozni akár egy száz gyerek számára otthont adó óvodát. Arra is volt már példa, hogy ennél jóval rö- videbb idő alatt is elkészült. A kérdés mégis jogos. S egyre sűrűbben vetik fel azok a szülők, akik lassan három éve várnak arra az alkalomra, hogy apróságaikat végre beírathassák abba az óvodába, amely épül — pontosabban épülget — Egerben, a Lenin út 17. szám alatt. Valaha itt Volt a megyei úttörőház. A piros nyakken- dősök azonban régen elfelejtették, hogy egykor itt szorongtak, mert még 1972 szeptemberében örülhettek a tágas, kényelmes új intézménynek. Ekkor született meg az egyébként igen jó ötlet, hogy az üresen maradt villát alakítsák át a kisgyermekek számára. Készült aj terv, volt tervtárgyalás. Jelentkeztek a mecénások, s az egyes üzemek és válla- latok segítőkész kollektívái, felajánlva anyagot és társadalmi munkát egyaránt. így határoztak, mert mindannyian tudták, hogy mennyire zsúfoltak a megyeszékhely óvodái, s arra is jól emlékeztek, hogy évente több- száz jelentkező felvételi kérelmét kell elutasítani, helyhiányra hivatkozva. A munka is megkezdődött, megjelentek a Heves megyei Állami Építőipari Vállalat dolgozói. Egyszóval mindenki bizakodott. Sajnos hiába, mert a tempó a csigalassúsággal vetekedett. Közben teltek a hetek, hónapok Egyszer — alapásás közben — ledőlt az öreg épület fala. Szerencsére senki sem sérült meg, a munkásgárda azonban elvonult. A szemlélődő viszont töprenghetett a nem mindennapi szarvashibán, amelyet minimális körültekintéssel el lehetett volna kerülni. Az átalakítással természetesen ma sem végeztek. Az egészben az á meglepő, a határidő-eltolódások okairól senki nem akar tudni. Hiába érdeklődtünk a beruházónál, a városi tanács művelődésügyi osztályánál, a magyarázattal a legilletékesebbek is adósak maradtak. Közben az is kiderült, hogy ideiglenesen egy óvodai csoportot létesítettek abban a melléképületben, amelyet a tanács műszaki osztálya életveszély esnek minősített, s lebontásra ítélt. A megyei művelődésügyi osztály a közelmúltban telefonon kért tájékoztatást a marathöni időtartamú építkezésről. A válasz tömören így hangzott: hiányzott n megfelelő terv, kivitelezési problémák adódtak (leom lőtt a már említett ominózus fal) s nem sikerült megteremteni a társadalnii munkát végzők és az építők együttműködését. Meddig épül a Lenin úti óvoda? Erre bizony nehéz válaszolni. Egy azonban tény: állna már, ha az illetékesek nem feledkeztek volna meg a felvételre váró hetvenöt gyerekről. Ez ugyan elmaradt, ám most se jönne rosszul, hiszen az első igénylők még nem jutottak túl az óvodás koron... (p. 1.) Pavel Lnknyickij; /ifi •a Befejező rósz. Lenn az úton egy irányban velünk, hosszú 6zekérsorok húzódtak, kis csoportokban katonák haladtak, és autók, lőszeresládákkal meg mindenféle olyan holmival megra- kottan, amilyen ilyenkor egy, a front első vonalai felé haladó teherautón lehetséges. Az utunkba eső falvakban számos olyan házat láttunk, melyeket a közelben felrobbant lövedékek és aknák repeszei szaggattak szét, másokon hatalmas rések tátongtak. Tudtuk, mi az oka ennek a látványnak: ezeken az utcákon tankágyúkból lőtték és géppuskatűzzel árasztották el a házakban rejtőzködő németeket, akik az ablakokból és a padlástérből lőttek rájuk. A szerteszét szóródott tetőcserepek, a csupaszon meredező jgawSak a robbanások kefe tette légnyomásról árulkodtak. A szántóvető, a földművelő embernek, a munkásnak, egyáltalán a békésen dolgozó embernek bűn bármiféle bajt kívánni, ám még inkább bűn olyan nélkülözéseket és szenvedéseket kívánni, amilyeneket mi átéltünk; de még ha nem is szabad kivetnünk emlékezetünkből mindazt a szörnyűséget, amelyen a szovjet nép átment, még akkor is képesnek kell lennünk arra, hogy megértsük: Magyarország nem a nép akaratából, hanem Hitlernek és azoknak a népárulóknlik a fanatikus akaratából került velünk háborúba, akikre ez az elmeháborodott mindenütt rátalált És mi a helyzet a magyarokkal? Egyre világosabb számunkra (rengeteg tény tanúsítja azt), hogy a magyar nép nem érez ellenségese» tranyútikban. Ama' gyár katonák túlnyomó többsége nem akar ellenünk harcolni. Tisztában vannak már vele, hogy puszta játékszerré váltak a fasiszta Németország kezében. Megvetik az árulókat, akik a megszálló németek szolgálatába szegődtek. A nép ez, akiről beszélek — a parasztok, a munkások, a haladó értelmiség, tudósok, művészek irodalmárok. A fasizmus mérgével nem ők töltekeztek vele, hanem azok, akik uralkodtak és parancsoltak, akik zsarnokoskodtak felettük, akik a Vörös Hadsereg közeledtére most a németekkel együtt menekülnek, akik félnek azon a földön maradni, amelyre mi rálépünk. Éjszakánként autóink gyakran, robognak egyedül a kihalt utakon, de senki sem támadja meg őket. Katonáink és parancsnokaink nem félnek, bátran jámak- kelnek egyedül, nem érzik veszélyben magukat, mert tudják, hogy a magyar nép segítséget és jót, nem pedig rosszat vár tőlük. A magyar lakosság részéről, ritka kivételtől eltekintve, az ellenséges érzület legcsekélyebb jelét sem tapasztalhatjuk. A kivételek pedig csak erősítik a szabályt, annál ts inkább, mert a bűnösökről minden esetben, kiderül, hogy a nemetek által ttthagyott kemefi m caverzánsok. Gyakran megtörténik, hogy már több órája utazik az ember az országúton, anélkül, hogy akár csak egy autóval vagy egy emberrel találkozna — ilyenkor arra gondolok, mi lenne, ha a magyar nép gyűlölne minket, ha nem a németeket, hanem bennünket tekintene hódítóknak és megszállóknak, ha nem olyan embereket látna bennünk, akik kiszabadítják őket a fasiszták jármából? Erről azonban itt sasó sincs! A magyar nép békére vágyik. Már körülbelül egy hete tartózkodom itt, az 53. hadseregben, s jól tudom, hogy a magyar katonák, élükön tisztjeikkel ezer- számra adják meg magokat nekünk, és tisztítják meg üy módon előttünk a terepet, ahol emiatt tombolnak az SS-csapatok, s egyre gyakrabban lőnek rá orvul a magyar egységekre. Sok magyarnak még nincs elég lelkiereje ahhoz, hogy fegyverét a németek ellen fordítsa. De a jobb jövőbe vetett hit új erőt ad a léleknek. S ezek a magyarok mindenképpen meg fogják érteni, hogy a békét csak a fasiszta Németország teljes szétzúzása hozza meg számukra, s ha Németországot mi győzzük le, akkor e nemes ügy megvalósításanan nem szabad akadályokat gfcúítesu akáakl !
