Népújság, 1975. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
1975-03-09 / 58. szám
Németh László (1901. április 18., 1975. március 3.) „Nem művésznek születtem. Ml voltam hát? ködő; »aQon«-izáló. Nem azért, mert másokkal küszködtem. A külső harc kényszer volt számomra. Azért is túloztam benne, mert nem sokkal vívtam szenvedélyből; magamat dobtam be kötelességből r életen, éek bale) híre « leltet ráratUnnl éa mély.... - ...I r ' . *—-i _ uMgrszo s wiléa fájdalmától Németh Uenáó meghall, é&oitöawfc* ax élő irodalomból életének 74. évében, 1975. március 3- án. A visszafordíthatatlan múlt idfit jelölik már a költő szavai, amelyekben a tény múlittákövűlésének pfl- ianatnyiságában. a búcsúin- tés fájdalmában még egy- «» megvillan a „nyárde- rű”. Pilinszky szavai Németh Lászlóról. „Ama kései” tüneményről beteljesültek: „Ama kései, tékozló remény. m utolsó, mér nem « tőidet lakja, mint viharokra emelt nyárdeHk, felköltözik a halálé» ■magasba* Irodalmunk egyik legnagyobbja, századunk egyik legnagyobb hatású személyisége Nagybányán született 1901. április 18-án. Apja. a nagyművelbségű tanár veit gyermekkorának rajongásig sneretett eszményképe. A gondos apai szeretet káváié pedagógus erényekkel társulva segítette az eszméikedő Németh TAcr.ló világképének szervvé alakulását A ginmáziumot a a fővárosban végezte. Ifjúkorának legfőbb színtere Budapest és acc apai rokonság lakóhelye: Szüadbalbás lett A ./ailmá faadusT és an drüfeségbe kapok nép lombos rokonaiig „esaber- kuná'-ja péMatáifcént, Jhéeá antoopolőgia”-kónt sarfgáR a későbbi művek számára. Müvemet hőseiben és színtereiben gyakran ismerőnk a szOasí tájra, a gyerekkort élményvilág ase- seplőire. Ifjúkorának nagy éhné- ■ye: Ady Anke. Változatos mellem« hatások érték, végtelen ismeretvágy, belső igény sarkallta a valóság mélyebb megmérésére. Mint Msei. A is az élet titkaiba szerette volna befúrni magát. Előbb a bölcsészeti fakultásra, majd pedig az orvosi egyetemre iratkozott be. Vkégaettságéá tekints® így A jó ügy szolgálója lett orvos. Hivatását: a »teáévá váló írói művészetre cseréd te feL Rendkívüli tehetsége, nyílt tájékozódni tudása már az induláskor a szépirodalom felé fordította. 1925-ben ő nyerte el a Nyugat novella- pályázatának első díját. Neve mégis tanulmányíróként lett ismert Az írást vállalkozásnak tekintette, lehetőségnek az élet megismerésére. Mindig vezérgondolata volt a Jó Ügy szolgálata. Erkölcsi forradalmárként azt vallotta, hogy az élet lehetőség ama, hogy az ideákból valóság legyen. Ezt kísérelte meg műveiben és életében megvalósítani. Töretlenül hitt abban, hogy az áldozatkészség, a személyes példaadás nélkülözhetetlen közösségi hatóerő. Szakadatlanul kereste a „szép élet”, a „szívben őrzött éden” életijeid megvalósításának lehetőségeit. Küzdelmes öleke során nenv- zedéfcszervező erőfeszítései közepette sokáig az erkölcsi példaadást, a morális önnemesítést, az igazságf éltárást tartotta önmagában *> elegendő tényezőnek. A félszabadulás után eszméit és tapasztalatait az új valósággal szembesítve, megőrizve egyéniségének öntörvényűsé- gót remekművekben fogalmazta meg a szívben hordott mjó ügy* és a társadalom együttműködésének szükségességét. Még a két vilá^iábarű között alakult ki gondolkodásának drámai jellege: „Németh Lászlónak a gondolat, az eszme: elsősorban drámát jelent. Nézetei, meggyőződései — hitei és tévedései: önmarcangoló benső drámákból születnék” (Sőtér István). Folyóiratot indított Tattá címmel, egyedül írta és szerkesztette. A „tanú” szerepét vállalta magára, hogy korának tanújaként a „tanú” egykor tanulság lehessen. A vallomás kényszere íratta vele az Ember és szerep, a Magam helyett című önéletrajzi, az írói természetre is erős fényt vető műveket, majd a Negyven év című tanulmányt, amelyben vállalta a műértelmezés és — értékelés feladatát is. 1928—29-ben írta első regényét, az Emberi színjátékot. Testes regénybe öntötte vívódásait, fiatalkori elveit. A később túlhaladott eszmei tévedések ellenére is korokon túlélő mondanivalót zár magába: az eszmék kutatásának mindig izgalmasan érvényesülő időszerűségét (Béládi Miklós). A gondolati, eszmei tisztázás szándéka vezette tollát. Egyetlen sorsiban, elemi tisztasággal mutatta be életérzését. Az eszmei és ínős fejlődés a Gyász és az Iszony című remekművekben folytatódik. Az Iszony Kárász Nellije, fiában találja meg, öleli szívére a szegény emberiséget. Az Iszony a Németh László-i író módszernek a kiteljesedett, tökéletes megvalósulása, amelyhez kevés hasonlót találunk prózairodalmunkban. Az édenteremtő írói vágy az Égető Eszterben alkotja meg az emberi részvét és szolgálat ragyogó nőalakját. Felejthetetlen nőalakjai közt az eszmei és írói fejlődés szintézisét jelentő Irgalomban teremtette meg legragyogóbb „kariatidáját” : Kertész Ágnes alakját A lélek mélyrétegeit kutatta tántoríthatatlan igaaságérzettel. hűséggel. A híres „tudat-regény”-ek mellett a társadalomábrázolást Írói szándékként megvalósító Bűn és Utolsó kísérlet is igazolja az író mélyen érzékeny társadalmi felelősségtudatát Tanulmányírónak magát elsősorban. A jövőre nézve főként a szop írót* tartjuk halhatatlannak, aki prózát és drámát egyaránt ol thatatlan belső igénnyel, pedagógusi hévvel tudott írni. Történelmi és társadalmi drámái közül már jelenünk is maradandónak ítéli a Cseresnyés, Galilei, Széchenyi, VII. Gergely című műveket hogy csak néhány fontosat említsünk a hosszú sorból. Életeleme volt a kísérletezés, amelyben a tökéletesedés, többek közt a példává nemesedés lehetőségét látta. Tagadhatatlanul „ideaember” volt. aki az eszmény evilági megvalósítására törekedett. Élete szerencséjének azt tartotta, hogy legtöbb idejét iskolában tölthette, mint diák, majd mint iskolaorvos és tanár. Korunk gyorsuló igényét: a résztudományokban elvesző ember helyett az integráció sokoldalúságát vallotta ée valósította meg pedagógiai gyakorlatában, elméleti írásaiban. Gondolatainak jótékony hatását átalakuló oktatásügyünk is eredményesen kamatoztathatja. Nemcsak régmúlt századok üzenetét tudta felfogni, hanem mélyen átélve megértette korát és művészileg lti is tudta fejezni századunk való Műveinek, tevékenységének szivárványos gazdagságával egyedülálló példa századunk magyar irodalmában. Egyéniségének outer- vémyűségét megőrizve jutott el a szocializmus igenléséig. Megtalálta helyét a szódé lista társadalomban, képes volt megteremteni az élet és életmű egységét, harmóniáját Szellemd hagyatéka mérhetetlenül nagy. Nemcsak eredményei, de még egykori tévedései is, amelyeket jórészt maga helyesbített, sok tanulsággal szolgálhatnak a népben-nemaetben és társadalomban felelősséggel gondolkodni tudó és akaró nemzedékeknek. C*. Varga btna JEz nem az emlékezés szépítő hatalma., Nem az önáltatás, mellyel híres, rossz, házasok koszorúzzák mindszentekkor egymás kőoszlopát Az én emlékeim, ahogy sötéten fölgomolyognak: pontosak. A megenyhítő távolság nem az időben van. És nem is a térben. Az én távolságom ez az emberi dolgoktól. Amíg a mi közös ágyunk volt amiből fölkeltem, s amibe lenyugodtam: a barátainkat a lányomat, a csillár gokat is Sanyi gőzén át néztem. Amióta itt élek Cencen — tele vagyok csönddel és erdővel —, Sanyi is egy lesz lassan a kisdedek közül: mint az irgalom tárgyán nyugszik meg rajta az emlékezetem A távolságnak ezt a tisztító erejét legjobban Zsuzsikán érzem. Hogy fölháborított, amikor az anyaságomba próbáltam belefeledkezni. .. A kis utálatos, gondolom magamban, ahogy fürdetésnél a csiklandós barna bórén, a pihés keresztcsontján végigsiklik a kezem. De ezt nem váddal, a kihordó anyaméh fölháborodásával mondom, hanem mosolytalan, távoli, biztos szeretettel. Mert mi ő is, ez a kezem közt ficánkoló Sanyi ? A lányom tán? Egy darab rám bízott, szegény emberiség”. Uszony) ★ „Mint munkasnő, ő is meghallgatott egy kéthetes tanfolyamot. Körülbelül tudta, hogy az ottani előadó mit felelt volna. A kapitalizmus világában csakugyan szétszakadt a kohézió innen az egyének ugrálása. A szocializmus ezt a kohéziót teremti újjá. Az emberiség tömörebb halmazállapotba kerül. Annyi biztos, hogy az övéi rosszul élték a szabadságukkal. Szabadság, szabadság, követelték, de abbém a szabadságban is eltévedtek, ami megvolt nekik. Az állam most visz- szaveszi ennek a szabadságnak egy részét. A gyerekek, akik rossz felnőtteknek bizonyultak, visszakerülnek szépen a szoknyája köré. Jobb lesz így? Az ő emlékei nehezek, nehezek nagyon. Hisz a boldogság mindig egy hajszálnyira volt. De ez a hajszál nem az emberi természet? „Nem művésznek születtem pp Mindenesetre szép volna úgy hinni, hogy az ő kísérletében volt csak a hiba. Égy családban sem lehet az életet újra szőni. Széttépi a többi, az egész. Az egész társadalmat.kell egy családként újjáalapítani. A kislány, mintha észrevette volna, hogy nincs valami rendben a csörgő mögött: őt nézte, nem annak a gépies hajion gását. — Majd elválik — vette észre Eszter is őt S a kis homlokáig hajtva a fejét, megismételte: — Majd elválik. Mi mindenesetre felneveljük őt, ugye? — nevetett ő is a nevető gyerekre. — Föl, az új világnak, bizony. S ő majd megtudja — nyomta a homlokát egészen az övéhez —, megtudja, milyen.” (Égető Eszter) „Fen hőkölve húzta viasza a kezét De Ágnes hűvös, erős keae rákapaszkodott s minden ujja egy unszolás volt: ne félj tőlem, nem nevetlek ki. Ezt a kezet most nem merte volna (az az egész életét megpecsételő sértés lenne) a kezéről lefejteni. Néhány lépést tett Ágnessel, hogy jó, menjenek kézen fogva. De Ágnes lassan, igen lassan, hogy a fiú követni tudja, nemcsak a hibás lábával, de a vonakodó leikével is: egyre sűrűbben vette a lépést majd még mindig Halmit nézve, csendesen ügetni kezdett Ferinek, ha nem akart gorombáskodni, elesni: lépést kellett tartania vele. Áz arcán, ahogy a hibás lábával kaszálva, ott igyekezett mellette, előbb bosszúság volt majd, mint a morc gyerekén, akit csiklandoznak, már nevetés is, s végül, hogy Ágnes nem gyorsított többé, s ő csakugyan vele futott: szégyenlős élvezet A melle fújt; a nyi tolt száj mé- lyibol a félig kéjes, félig szégyenlős nevetéstől szorítva, kilátszott a nyelv; a nagy orr körül a két szem részegen kancsalitott Nagyon, nagyon csúnya volt szegény! De Ágnest ahogy-egy lépéssel előtte futva nézte — bátorította, olyan különbé gyöngédség szállta meg iránta, amilyen tán az apja iránt sem; nővéri szánalom, embertársi szeretet asszony! pártfogás körülírhatták csak ezt a gyöngédségeit •— De most már elég, mondta Feri, amint érezte, hogy Ágnes lassít kissé. — Na ugye, hogy tudunk mi futni, állt meg Ágnes közvetlen mellette, s a mellére húzta, a megcsókolta a lihegő fejét S közben úgy érezte, mintha nem is csak Ferit, de az anyját apját, Bölcskeynét, a haldokló Matát az egész elfekvőt, a nagy emberiséget húzta volna mellére — a sánta emberiséget, amelynek hitet kell adni, hogy futni tud, s a lábára is vigyázni közben, hogy sántaságába bele ne gabalyodjék.” (Irgalom) ★ „Lajóm nekibátorodva Más a nyomorúság és más az alkotó szegénység. Nem akarom visszasüp- peszteni abba, amiből a többi szegény embert is kíráncigálnám. De vállalni kell, s vállalja is, hogy ami a ruhánkból parádéra, életünkből gyomorrontásra, bútorunkból puk- kasztásra menne, az ha van is, a közösbe megy. A mi vagyonunk csak abban nőhet, ami nemcsak a mienk, hanem az ügyé.” (Győzelem) ★ „Gergely: ... Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben.” (VII. Gergely) ★ „Árnál: Professzor úr azt mondta, hogy korunk egyik betegsége: az emberi kapcsolatok sorvadása... Hogy vegyészileg fejezzem ki: szülő és gyerek, férj és feleség, barát és barát kevesebb vegyértékkel köti, könnyebben elbocsátja egymást .. Sárkány: Ezt én nem mondtam, ezt csak úgy odavetettem... Különben sem látom az összefüggést. Amál: De igen, professzor úr azt is odavetette: ettől azok szenvednek a legjobban, akikben nem sorvadtak el ezek a karok... Akikben megvan a természetes igény a barátságra, a szerelemre. De nincs, aki elviselje." (Szörnyeteg) • •• „Mint nevelő valamivel tán jobban jártam. Egy folyton dolgozó, törekvő ember körül mégiscsak támad valami atmoszféra, mely a benne élőt a közelebbi-távolabbi sugallatok ellenére is kötelezi. Amint azok az üvegharangban eltöltött órák is hagytak tanítványaim agy részében, akik maguk is végzett emberek, szülők már, valami honvágyat Mert az anyag széthull, más ismeretekbe megy át, a szív azonban őrzi a jó emlékeket Azoknak azonban, akik szömyül- ködve nézték, hány regényt temetek én hálás vagy hálátlan gyermekű agyakba, s mily kevés lesz annak egykor a látszatja — bizonyára igazuk volt Ha a pedagógusi hit ott nincs bennem, magam is előre tudhattam, beláthattam volna. A legjobb módszer, az anyag leggondosabb tálalása is múló erőfeszítés, ha a tanuló nem küzd meg érte, s nem nagy, személyes érdek enyvezi oda az agyába. Ennek az érdeknek az állandósítása, igazolása viszont nemcsak tanuló és tanár dolga, hanem a társadalomé is. A természetünkbe írt nevelői hit azonban úgy látszik, a rossz tapasztalatok ellenére is, csak időlegesen tud lelohadni. Olyan társadalomban élünk, ahol az embernek, még szűk körben is, valódi tiszteletet csak teljesítmény s kiválóság szerezhet... Hogy egy ilyen szellem re-néző értékskála milyen serkentője lehet az önképzésnek, tán nem is kell nagyon magyarázni... A szocialista fejlődés eljutott oda, hogy további menete attól függ, gyárai, szervezetei után mennyire tud igazán különb és tanultabb emberfajtát kialakítani. S ha irigylek valakit, hát azokat, akik a művelődésvágynak ezt a lappangó forradalmát, mint az egész helyzetet áttekintő, az akadályokat felmérő, s tőlük meg nem rettenő vezetők tudják kibontani.” (A pedagógus hite) ★ „Ha öreg ember szól, kényszerítik rá, hogy szóljon az ifjúsághoz, általában azt várják tőle, bogy foglalkozásáról, arról, amiben az ék te eltelt, mondjon valami emlékezetre méltót vagy épp lelkesítőt. Én az én foglalkozásomról nem Igen tudok ilyet mondani. 'Nem volt énnekem szerencsém a foglalkozásommal. Akármilyen más pályába vágok, több szép emlékkel, s tán tisztességgel is hagyom ott, mint így, hogy író lettem. Szerencsére volt egy szenvedélyem, amely ennek a pályának a sziklás, szakádé- kos tájait is beragyogta: szerettem tanulni. Attól fogva, hogy a Medve utcai elemibe, mint hátitáskás kisfiú beléptem, majd ötvenéves koromig nemcsak tanulók közt, de tanulásban is töltöttem az időin. Negyvenötödik évemben jártam már, akkoriban írtam legkülönb munkáimat, amikor engedélyt kaptam, hogy egy vidéki középiskolában pedagógiai kísérletként bármely tárgyat taníthatok. S én tanítottam, hogy magam is tanulhassam szinte valamennyit, könyvek százait böngésztem át feliújult deá- ki hévvel, hogy mialatt „kútmérge- zőként” tartottak rólam előadást, művészet és tudomány minél tisztább s távolibb forrásait barangolhassam be fiatal társaimmal. Ha azokból az órákból tudott volna az akkor még meg sem levő találmány, a magnó egy-két sikerültebbet megőrizni, azt lett volna itt érdemes leforgatni. Mert mi is lehet szebb, fiatalok, mint abban a sok benyomásban, névben, adatban, véleményben, amit természet s civilizáció elménkre szórt, tanulással, s a tanulás-ki- gyújtotta gondolkodással szép rendet teremteni; a világ nagy épületét, mely kezdetben olyan ködösen s értelmetlenül tekint ránk, mint kicsinyített modellen, a magunk fejében, a magunk erejéből értelmesen újra megépíteni. Munkáimból is, ha merhetek, azokat merném épp ezért ajánlani, amelyekben ez a szenvedély mint ragályozó csíra ott van: fiatalkori tanulmányaimat például, vagy vásárhelyi tanárságom emlékeit. Ma úgy érzem, az egész országban ott bújkál a tájékozódásnak az a 1 áza, az a tanulói düh, meljr az én ifjúságomra olyan jellemző volt, • s ha ezt megtisztítjuk, világos értelmet adunk neki, tán sikerül sok bajt látott nemzetünkből is egy érdeklődéssel összetartott, a szép s jó tiszteletére hangolt közösséget, „mintaosztályt” csinálni, amelyben tán az olyan íróknak is lesz helyük, amilyen én voltam.” (Az ifjúsághoz) (összeállította: Cs. V. I.) 4
