Népújság, 1975. március (26. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-02 / 52. szám

tag-yen és bér mentve Harminc év emlékezete * Hz új hadsereget szervezte „Vedd észre és tedd, szó­vá!" Új, fiatal mozgalom. A közelmúltban született Do­rogon, lényege pedig a kö­vetkező : vegyük észre és te­gyük is szóvá a pontatlan­ságot, a nemtörődömséget, az emberi, a technikai hi­bákat, fogyatékosságokat. Valamennyiünkre számíta­nak a dorogiak. Már csak azért is, mert közülünk ke­rülnek ki a közömbösek, a felelőtlenek, s közöttünk dolgoznak azok is, akiknek nemcsak joguk, hanem kö­telességük is a szóvá tett hiányok megszüntetése, a mulasztók felelősségre vo­nása, a hibák kijavítása, ki- javíttatása. A mozgalom célkitűzéseinek, követelmé­nyeinek ki-ki a maga mun­kahelyén tud elsősorban ele­get tenni. Ott van ugyanis a legtöbb észrevenni és szó- vátenni való is. És ott van­nak azok is, akiknek el­mondhatjuk véleményein­ket. Dorogon már elkezdték. Először hihetetlennek tűnt, aztán előkerültek a tényeket bizonyító okmányok is, ame­lyekből félreérthetetlenül kiderült: a Dunántúli Kő­olajipari Vállalatnál a veze­tők — üzemvezetők, műve­zetők, csoportvezetők — pré­miumának egy negyed részét a dolgozóik oszthatják el. Az első kollektív prémium az táskor 17 érintett vezetőből 8-an egy fillért sem kaptak. A beosztottak döntését a vállalat legmagasabb gazda­sági, politikai vezetői is jó­váhagyták, mivel bebizonyo­sodott: a nyolc középvezető munkaterületén gyakran áll­tak Indokolatlanul a gépek, baj volt a szerszámellátás­sal, nem biztosították folya­matosan az alapanyagot sem. A dolgozók azért döntöttek úgy; főnök ide, főnök oda, a prémium ugrott. Jól döntöt­tek. S ami még ennél is töb­bet ér: hogy úgy dönthettek! — koós — pesitése is vasi hozzá, még a gyár hegesztő berendezé­sét is haza viheti. Ráadásul egyetlen fillért sem kell a szerszámok hasz­nálatáért fizetni. Le a ka­lappal előttük! A győriek előtt... m öröm az új lakás, üröm, ha reped a fal, hull a vako­lat, ha nem zár az ajtó, ha i mozog a parkett, ha inog az ablak. A bosszúság csak fo­kozódik, amikor az építők üzennek: pillanatnyilag nem érnek rá, meg különben is tart még a garancia ... Évekig így volt ez Buda­pesten is, ahol e koránt­sem nemes hagyománnyal a Budapesti Állami Építőipari Vállalat — az ország legna­gyobb lakásépítő vállalata — dolgozói szakítottak elsőként. Ügy döntöttek ugyanis, hogy kétévi időtartamra védnök­séget vállalnak az általuk épített lakások felett, s elég egy telefonhívás, vagy egy levél, a brigádtagok közül valaki a lehető leggyorsab­ban kijavítja a hibákat. Bár nincs róla informá­ciónk, de biztosak vagyunk benne, hogy a pesti építők nem veszik zokon, ha más építőipari vállalatok is át­veszik módszereiket. Mert a fal korántsem csak a fővá­rosban repedezik, a gáláns segítség mindenütt jól jön... Ügy hírlik: jói sikerült a rajt... * Pár évvel ezelőtt e sorok írója is részt vett egyik üze­münk társadalmi bíróságá­nak tárgyalásán. Az ötven év körüli szerszámlakatos azért került a vádlottak pad­jára, mert igaz, hogy mun­kaidő után, de bent a gyár­ban, az üzem szerszámaival javította ki a kukoricadará­lójának egyik megrokkant alkatrészét. A televízió jóvoltából a napokban ismét eszembe jutott az öreg szaki. A tv- híradó ország-világgal tu­datta ugyanis, hogy a Győ­ri Vagon- és Gépgyárban szerszámkölcsönző szalont nyitottak, s a dolgozók egyet­len átvételi elismervény el­lenében kölcsönbe vehetik a vállalat szerszámait. Öröm volt látni a nyüzsgést a sza­lonban. * Volt aki fűrészt, volt aki kalapácsot kölcsön­zött, de akinek szakmai ké­Rendőrők, honvéd tisztek, munkásőrök a fegyveres erők hatvani klubjában. Kö­zöttük pedig két polgári ru­hás egyén, jónéhány kitün­tetés szalagjával kabáthaj­tókáján. Hivatalos köszöntő is elhangzik, Burzuk György munkásőr egységparancsnok beszél az 57 esztendeje ala­kult szovjet hadseregről és flottáról, a fegyverbarátsági találkozó hangulata azonban akkor melegedik fel igazán, amikor közvetlen eszmecse­re alakul ki a jelenlévők között. S mi tagadás, a fi­gyelem egyre inüább a haj­dani egri lakatosra, Faragó Károlyra összpontosul, aki partizánként, a szovjet csa­patok oldalán érkezett visz- sza hazájába harminc évvel ezelőtt. Ahogyan sűrű ciga­rettáit szíva beszél, s elejt egy-egy találó megjegyzést, a történelem elevenedik meg előttünk. A haza sorsa, az új társadalom kialakításának alapművelete, a fegyver el- ragadása azoktól, akik há­rom évtizede szakadékba ta­szították az országot. A Don jegén i — Kovács, lakatos mester­séget tanultam, ezt a szak­mát kellett otthagynom 1912-ben, amikor Gyöngyös­re behívtak katonának, majd onnan kidobtak a keleti frontra, egyenest a Don-ka- nyarba... Itthon volt már némi kapcsolatom a bal ol­dallal, láttam és éreztem a dolgok lényegét, a háború célját, értelmetlenségét, így első pillanattól arra töre­kedtem, hogy mielőbb átjus­sak a másik oldalra — idé­zi frontélményeit az egykori partizán. — Erre a lépésre 1943. január 11-én hajnal­ban nyílott alkalom, amikor posztnak állítottak a folyó­partra. Persze nem volt ve­szélytelen a Don je^sn va­ló átszökés. Tartani lehetett saját őrtársaimtól. De végül- is sikerült. Maguk a szovje­tek fedeztek hatalmas per­gőtűzzel, amit a magyar és német állásokra zúdítottak, hogy könnyebben hozzájuk érhessek... Ott persze val­latások sorozata, majd ami­kor kiismerték meggyőződé­semet, és közöltem, hogy velük akarok harcolni ha­zám felszabadításáért, előbb antifasiszta iskolába küld­tek, később pedig hat hó­napos partizánkiképzést kap­tam Kijev mellett, Szvetosi- nóban... Hogy mit kellett itt elsajátítanunk? Minden olyan hadműveletet, amivel a fasiszták vonalai mögött kárt okozhattunk. Ismertem például a robbantás ötven­három változatát, amihez még a szerkezetet és gyú- anyagot is össze tudtam ál­lítani. Tanultuk aztán a támadás elhárítást, netán lelepleznének bennünket. Ak­nát telepítettünk. Később pe­dig ejtőernyős kiképzést kap­tunk. .. Hadseregszervezés Míg Faragó Károly ily módon felkészült a különbö­ző partizánakciókra, a szov- jét csapatok Románián át el­érték Magyarországot, s megkezdődött az itt frontot alakító fasiszta csapatok fel­morzsolása. Létrejött már ekkor Debrecenben az ideig­lenes kormány is, amely egyik fontos feladatának te­kintette az új, demokratikus hadsereg megalakítását, s harcbavetését a Duna vona­lánál védekező németekkel szemben. Nos, Faragó Ká­rolyra komoly feladat várt e téren. Először a debrece­ni őrzászlóaljhoz verbuválta a megbízható embereket, 1945 márciusában pedig már Hajmáskéren találjuk, ahol politikai tisztként az ön­kéntes magyar ezredek föl­szerelését kapja feladatul. — Nagyon nehéz volt a dolgunk, hiszen a 'Dunántú­lon visszavonuló fasiszta se­regek minden tartalékot el­pusztítottak, vagy magukkal vittek. Így aztán csak az el­szórt ruhanemű és fegyver­zet maradt nekünk, ezt gyűj­tögettük faluról falura, vá­rosról városra járva. Akik elestek, géppisztolyukat, pus­kájukat magunkhoz vettük. A megrongálva hátrahagyott gépkocsikat, páncélosokat rendbehoztuk. S mind eköz­ben folyt a gyorsított kikép­zés, majd pedig üldözőbe vettük a nyugati határ felé húzódó ellenséget... Monda­nom sem kell, igen válasz­tékos volt egy-egy ilyen seb­tében összerántott és felsze­relt egység külső megjele­nése. Német csizma, magyar mundér, szovjet lőfegyver. A másik katonánkon civil bőrkabát, kezében zsákmá­nyolt páncélököl. Egyetlen dolog volt közös rajtunk, és­pedig a vörös csillag, amit igencsak a sapkára tűz­tünk. .. Bevett«? Bécsúj­helynél! Nem sokkal később pedig "a német kapituláció. Nvugdíi elett Faragó Károly nem tarto­zott azok közé, akik parti­zán múltjuk, politikai helyt­állásuk révén mielőbb ma­gas pozíciókat célozlak meg, csakhogy könnyebben élhes­senek az új társadalmi rend­ben. Ahogyan elült a harcizaj. s az önkéntes ezredek kato­náit hazaengedték család­jukhoz, ő a régi mesterség^ hez tért vissza. A kalapács­hoz, üllőhöz, a bádogvágó ollóhoz. Egészen 1952-ig a törökszentmiklósi gépállo­máson dolgozott kovácsként. Innen hívták ismét a hadse­reghez. — Nem tudom, kinek jut­hattam az eszébe! Elég az ahhoz, hogy 1952-ben hiva­tásos katona lettem, elvégez­tem a Petőfi Akadémiát, majd politikai tisztként sok­felé teljesítettem szolgála­tot. .. Az ellenforradalom például Miskolcon ért. Itt természetesen részt vettem a karhatalmi egységek szerve­zésében. Ezt követően tér­tem vissza szülővárosomba, Egerbe, ahol a Magyar Hon­védelmi Szövetség járási elő­adójaként dolgozom. Szép ez a feladat! Közel áll azoknak a küzdelmeknek a szellemé­hez, amely a front idején is áthatott. Csakhogy most bé­kében élünk. Legfeljebb az a célunk, hogy minél több fiatalt képezzünk ki körülte­kintően valamiféle nem várt támadásra, ami imperialista oldalról veszélyeztetheti ne­hezen kiharcolt vívmányain­kat. .. Az egykori kovács és par­tizán, új hadseregünk tett- rekész szervezője, későbbi politikai tisztje lassan hat­van éves lesz. Nyugdíjba ké­szül. őrhelyét nem szívesen engedi át. Dehát a Don-ka- nyar, s annyi más erősen próbára tette szervezetét. A biológiai parancsnak enge­delmeskedni kell. Tapaszta­lataira azonban számítanak. És ő még így is szolgálni ki- , ván. Tisztelet érte! Moldvay Győző Tavass a télben A hirtelen megenyhült időjárást kihasználva több­száz autós és gyalogos tu­rista keresi fel a Duna­kanyar kedvelt , kiránduló- helyét, Visegrádot. A tava- szias időben nagy forgal­ma van a nagymarosi rév­nek. (MTI-fotó: Medgyasszay Béla felvétele — KS) Haión, vonattal, repülővet Kedvezményes udulosegv — több mint féiezer 9 \ dolgozónak Bécsi. bratistavai-béesi, bratislavai, aldunai hajóutak- ra, külföldi turista jellegű és csereüdülésekre, belföldi hajó-szállókra, összesen 528 kedvezményes beulalót ka­pott az idei évre Heves me­gye a SZOT-tói. A jegyeken 18 szakma osztozik. Az él­ménydús pihenéshez a legna­gyobb lehetőséget a vasasüze- mak, a KPVDSZ, a MEDOSZ, az ÉDOSZ területén dolgozók számára, illetve az építőknek biztosi tották. A nép tulajdonában ív. Ez aztán az ünnep! 1948. március 25-én a mi­nisztertanács elhatározta a 100-nál több munkást foglal­koztató üzemek államosítá­sát. „Miénk a gyár” — kö­zölte a Szabad Nép óriási címbetűje és így folytatta: „Csütörtök délután (már­cius 25-én) sűrű tömeg állja el a Vasas-székház lépcsőjét. Kétkezi és szellemi dolgozó­kat hívtak értekezletre, de a meghívottak maguk sem tudták, miért hívták őket össze. Négy órakor érkeznek meg a feldíszített tanácste­rembe a kormány tagjai és a koalíciós pártok vezetői. Amikor elhangzik a bejelen­tés a minisztertanács hatá­rozatáról, egy pillanatra né­ma csend üli meg a termet, aztán a meglepetéstől fel­ocsúdott emberek felugranak helyeikről, kalapjukat, akta­táskájukat lengetik, éltetik a kormányt. Hirtelen csend lesz, mindenki az Intemacio- nálét énekli.. Miénk lett a gyár! És hogy milyen gyárak? Rég letűnt világ sejlik fel egy pillanat­ra azok előtt, akik beleolvas­nak az ekkor államosított vasipari üzemek névjegyzé­kébe: Agrolux, Alfa Sepa­rator, Astra kábel- és gumi­gyár, Csonka János Gépgyár. Siemens Művek, Hutter és Schrantz, Kolerich Pál rt., Laub elektromosgyár, Schu­ler József rt., Szalai István rt., Ulrich B. J. gyártelep stb. Hol vannak már ezek a gyárnevek és hol vannak a nevek gazdái, a volt tőké­sek? „Pénteken (március 26-án) reggel — írja a Szabadság — a Dreher—Hagenmacher sörgyár kőbányai telepén hi­ába keressük a két iparbáró családot képviselő vezető­igazgatót: Dreher Jenőt és Dreher-Hardy Bélát — nin­csenek bent a hivatalukban. Haggenmacher Oszkár és Haggenmacher Henrik tőkés igazgató urak is távol van­nak.” — Valamennyien re­formátusok — hangzik az enyhén ironikus válasz. — Ügy látszik, nagypénteken nem akarnak dolgozni...” A tőkések gyászos napja a munkásosztály és a dolgozó nép örömünnepe lett. Az államosítás tényét va­lamennyi magyar lap az ese­mény történelmi jelentőségé­nek megfelelően kommentál­ja. „Ma már az ipar terüle­tén is megtörtént az új hon­foglalás. Az ipar is a nép kezébe került és hozzátehet­jük: azé is marad. A nép po­litikai hatalmát ezzel meg­ingathatatlan gazdasági ala­pokra helyeztük” — írja a Népszava. S a Szabad Nép már idé­zett „Honfoglalás” című cik­ke így méltatja az államo­sítások jelentőségét: „A vö­rös és a nemzetiszínű lobo­gók tegnap ismét felkerültek a gyárak ormára, A tőkések ismét búcsút mondtak gaz­daságuk és hatalmuk forrá­sának. Ismét; Örökre!...” A lelkesedés, a méltatás és a helyeslés után a munka következett. A Népszava fel is teszi a kérdést nyíltan: „Megy-e majd tőkés nélkül?” — és így felel: „Megy!” De az állítást tényekkel kellett bizonyítani. Kik és hogyan válogatták ki az államosított üzemek élére kenuit igazgatókat? Erről kérdezzük a nagypén­teki események tanúit, min­denekelőtt Földes László elv­társat, áld annak idején a Magyar Kommunista Párt káderosztályának a helyettes vezetője volt, ma pedig a HUNGEXPO vezérigazgatója. — A párt káderosztályá­nak feladata volt az embe­rek kiválasztása — mondja Földes László elvtárs. — Fő szempontként tekintettük, hogy az új munkásigazgatók politikailag szilárdak és rá­termettek legyenek. Kompli­kálta a helyzetet, hogy az új megbízatásokat nem beszél­hettük meg előre az embe­rekkel. Rövid idő alatt hat- nyolcszáz embert kellett ki­választanunk. Ezek többsége munkás volt, de voltak kö­zöttük műszakiak és tisztvi­selők is. — Külön izgalomé volt szá­munkra, hogyan reagálnak majd a jelöltek. Egyetlen ember sem hátrált meg. Egyesek kételkedtek ugyan. vajon képesek lesznek-e el­látni a felelősségteljes funk­ciót; az ilyen elvtársakat biztattuk, hogy a párt és a szakszervezet mellettük van. Ezt megígértük, és ígéretün­ket meg is tartottuk. — Amikor elkezdtük a munkát, bizony nem sok ta­pasztalatunk volt. Nagy se­gítséget nyújtott, hogy már 1948-ban megindult az első vállalatvezetői tanfolyam, majd később létrejött a Vö­rös Akadémia, s mind többen vállalták a gyárvezetés mel­lett a középiskola, majd a főiskola, az egyetem elvégzé­sét is. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy az akkor kine­vezett gyárigazgatók nagy többsége bevált. Legtöbbjük­kel most is ott találkozunk gazdasági életünk vezető posztjain, vagy ilyen beosz­tásukból mentek nyugdíjba. Tháli Sándor elvtárs ilyen beosztásból ment nyugdíjba 1972 őszén. Mint mondja; 1948. március 24-én távirati értesítést kapott, hogy más­nap délután jelenjen meg a Vasas Székházban. Fogalma sem volt, miért hívták. Sok régi barátjával találkozott össze a teremben, egyikük sem sejtette, hogy a leendő gyárigazgatók találkozója ez a délután. — Engem — folytatja az emlékezést Tháli elvtárs, aki 1972. őszéig a Papíripari Egyesülés műszaki igazgatói posztját töltötte be — a volt Neményi, a mai Csepeli Pa­pírgyárba neveztek ki igaz­gatónak, egyenesen a munka­pad mellől kerültem az egy­kori tulajdonos székébe, fi pártszervezet és az üzemi bi­zottság képviselőivel együtt nyomban elrendeltük a gyári őrség felállítását. Másnap be­jött a tulajdonos, Neményi József. Rövid úton tudomásá­ra hoztam, hogy a gyárat ál­lamosítottuk, én vagyok az igazgató. Neményi lógó orral hagyta el a gyárat. — Ugyancsak másnap ösz- szehívtuk a munkásokat, hogy miénk a gyár, magunk­nak termelünk. Az emberek felismerték: élni se tudnak, ha nem dolgoznak. A jó fo­rintot megteremtő stabilizá­ció óta a pénzünkért tudtunk már mit vásárolni. Mindez együttesen közrejátszott ab­ban, hogy a Csepeli Papír­gyárban az államosítást kö­vető pár hét alatt a termelés 11 vagonnal emelkedett. Kü­lön büszkék voltunk arra, hogy a cellulózgyártást saját erőből, külföldi segítség nél­kül sikerült elindítani. Az államosítások ellenfe­leinek fontos érvük volt, hogy a munkások nem érte­nek a vezetéshez, a tőkés - igazgatók eltávolítása szét­zülleszti a termelést. Tháli Sándor megannyi társával rá­cáfolt az ellenfelek baljósla­taira. (Tháli Sándor érdeme­it többek között egy Kossuth- díj is fémjelzi.) ök rakták le a szocialista nagyipar alapjait. Vagy ahogyan Tháli elvtárs mondja: „Az 1948 ta­vaszán elvetett mag beérett.” Kőszegi Frigyes (Vége.) fNvmsmCí A&Ä március vntarnnp i Okos kis Ötletek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents