Népújság, 1975. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-01 / 1. szám

t**, ... hogy miért az a nagy lelkesedés: megjött az új esztendő? Hát mi jó van ebben a mostani esztendőben a tavalyival, a két nappal előbbivel szemben? Hiszen a föld, ez a monumentális geomobil simán, olajozot­tan futott át az 1974. évi útjáról az 1975-re? Nem csú­nya évet hagytunk magunk mögött, amin jó túl tud­ni végre magunkat, s gondjaink, ha váltak, nem vol­tak semmivel sem nehezebbek, mint az annakelőtti év gondjai voltak. És biztosíthatom minden kedves ol­vasónkat, hogy az idei, az 1975. esztendő sem szűköl­ködik majd az örömök mellett a méreg cseppjei- vel sem. Akkor hát miért az ujjongás: itt az új esztendő? A boldog új esztendő. Miért előlegezzük meg a „bol­dog” jelzőt egy olyan esztendőnek, amelyből 364 nap meg eppen hátra van? Csak azért, mert emberek vagyunk, s mért em­berek, magabízóak és optimisták? Hagyjuk tovább a kérdéseket, ez az utóbbi, ez az egyetlen egy is ele­gendő válasz lenne egymaga az ezernyi kétkedő, kér­kedő, aggódó, óvatos, harsány, vagy elsuttogott kér­désre. És most mégsem e kérdéssel kell válását ad­nunk. Ez az idei, ez 1975., az időszámításunk utáni, mégis más és több, minit a megelőz» esztendő, vagy esztendők voltak. Egyetemleges, mert az évszázad és egyben az év­ezred utolsó negyedszázadára fordult velünk, az em­beriséggel a naprendszer végtelen térségeiből valami­féle hazai pályává degradálódott, de az ember szá­mára azért mégis végtelen hosszú útján a föld. A ma élő derékhad számára, is megérthető és megélhető messzeségbe — közelségbe! — van az ezredforduló, s vele egy új század és egy egészen új ezredév. A mi generációnk lényegében belép az utópiák világába és korába, s a mi gyermekeink dolga- lesz, hogy a már nekünk is reális* de csak jobbára megkóstolt világból a mindennapok világát, az emberiség békés, való vi­lágát teremtsék és őrizzék meg, — maguknak. Sajátos esztendő is az idei, mert míg az előbb az évezredek és az évszázadok tér-idő távlatait jártuk és szóltunk ró\a, most mindössze harminc évre kell em­lékeznünk. Harminc évre és a 30.-ra. Együttesen és közösen. Mert az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem kellett egy naptári, csillagtéri világba eljutnunk, hogy az utópiából valóság legyen: ezt tettük és itt tettük - ezen a kis, sokat szenvedett földdarabkán a harminc esztendő 'átátt. A" jubileum és az olyan párt kongresszusa, _ amely segített ahhoz, hogy az „utópiá­ból” valóság, a romokból ország és az országból, kö­zös harca társaival együtt, példa is legyen a világ­ban, nem egy esemény a sok között A jelző jogos megelőlegezésének azért is lehet joga és oka ebben a boldognak ígérkező esztendőben. Es emberséges év is az idei. Mint volt a tavalyi, vagy mint volt most már sok éve. Emberséges nem általában, ami rendkívül fontos, hanem a humaniz­mus eszméje értelmében, ami nélkül elképzelhetetlen egy a mi álmunk megvalósította társadalom. De em­berséges az emberrel, a ma élő, a napok gondját, örömét perceiben is megélő és megérző emberrel szemben is. Közvetlenül az egyénnel szemben és érte. Aki nem az emberiség, csak tagja annak az elvont fogalomnak, s így minden elv, minden eszme legki­tűnőbb lakmuszpapírja. Volt és marad. Emberséges kor ez, amely nem úgy kér áldozatot immár és szün­telen, hogy a jövő számára, mert a jövő az szép, de megfoghatatlan, mert a jövőért tenni csodás és ne­mes, de a mai nap se legyen azért elvetendő. Ember­séges kor ez, boldog lesz — ezt bízvást állíthatom — az idei új, s holnapra már óesztendő is, mert áz esz­mék és az elvek, nem messze távolban fénylő és csa­logató varázsos formák és színek, hanem kemény ve­retű és nemes ívű hidak azokhoz a távlatokhoz. Nem a holnapokban ígéri az üdvözülést, hanem igyekszik azt megadni itt és ezen a földön és most, ninden hazát, eszmét, munkát tisztelő emberének. Emberséges kor ez, mert a teóriák igazságát az • gazságok teóriájával igazolta! , így hát való igaz: nem csikorgóit a föld tenge­lye, hogy hallottuk volna is, megjött az új esztendő, ráfordult a föld. így hát való igaz: tegnap ugyanazok a csillagké­pek köszöntötték az emberiséget saját ege felett, mint amit megszokott és mint amelyek ma is üdvözlik az új esztendő napjait számlálva immár. Így hát való igaz: szilveszter éjszakáján semmi sem történt. Semmi ? Dehogynem! 1975-öt írunk. Ezt is megértük. Béke és dicsőség . alkotó embernek. Illyés Gyula: A FENN LENGŐ HOLDHOZ Falusi gangról nézem: — kerekül óriásra december holdja > * oly ősi szűzen, büszkén, mintha ember nem hágta volna. Tudassam vele, hogy mi érte? A kutyák régi lázzal ugatnak. S ő száll csak mit se sejtve, hű egében alvó falunknak. Hárfát hol penget ma Dávid király? Cecília hol hegedülget? Isteneink egy állomással arrébb repültek. Üj hadi célért, tudós adatért, hány láb fog rajta még tapodni? Velem a hála néz Rád! és szeretnék koszorút dobni Nekem a régi vagy! Még istenibb, hogy közelebb, hogy emberibb. Sappho szerelmes holdja! Vért-köpő Vitézünk virrasztó cselédje. Börtönpriccsekhez surranó fény, Bacsányi mécse! Visz a jövőbe hajód -sokakat. Engem a múltba ringat. Honnan indultál? Arrcil mondd el a titkainkat egyszer S ti csillagok, — merre adtok irányt, ha legszélsőtökre jutva nézi szemünk majd: most hova — s hogyan — még merészebb útra? (M. Z. egyik nagy üzemünk munkása. Nevét azért jelzik csak kezdőbetűk, mert ese­tében nem a név fontos, ha­nem a történet igazsága).. smerhetsz, nem vá­D gyok sokbeszédű em­ber. Amikor még gé­pen dolgoztam, sokszor volt úgy, hogy egész műszak alatt kétszer hallották a hangomat „Jó reggelt”! Meg: „Viszontlátásra!” Később, hogy főművezetőnek tettek, fel kellett hagynom a szűkszavúsággal, de felesle­gesen akkor se szóltam. Van­nak bőbeszédű, sokat fecse­gő embereik, az ilyesmi fölér egy jó szakmával. Eleget ta­pasztaltam ilyesmit. Hogy miért hagytam ott azt a helyet, ahol életiem jó ré­szét éltöltötem?... Jó, hát elmondom... Ha nem ismer­nélek, hiába kérdeznél, hall­gatnék ezekről a dolgokról... o o o o — Fiatal mérnök volt a termelési főnök. Az a fajta, aki a dicsőséget hajhássza, aki nagyon szereti, ha dicsé­rik. Mindenben többet akar, mint amennyit elvárnak tő­le, mint amennyire képes. És öntudat-túltengésben is szen­ved. Csak nemrég lett párt­tag, de jobb kommunistának tartja magát bárkinél. Egy ízben például még engem is kioktatott a kommunista elv­hűségről. Engem, érted, en­gem, aki 44-ben, tizenhétéve­sen léptem a párt soraiba... Történt aztán a következő. Idő előtt befejeztük az éves tervet, a brigádok túlteljesí­tették munkaverseny-vállalá­saikat. A mérnök azt akarta nagy buzgóságában, hogy vállaljunk többlettervet. Nem is lettem volna ellene, ha megvannak a biztos felté­telek. Azt mondtam neki: — Nincs elegendő nyersanyag­tartalék, a meglevő anyag­ból pedig nem biztosítható a folyamatos termelés. Számol­ni kell a váratlan gépromlá­sokkal is, ez megint csak fel­boríthatja a termelési rendet Ha ennek ellenére ragaszko­dik a többlettervhez, én a magam részéről nem vállal­hatok felelősséget a teljesí­téséért. Én nem játszom az ígéretekkel, s arra sem va­gyok hajlandó, hogy a mun­kaversenyt lejárassam, hiszen éppen eleget lejárattuk már korábban a megalapozatlan vállalásokkal... összevesz­tünk. Nekem pedig utasításba adta, hogy szóban elmondott kifogásaimat írjam le, s a fel­jegyzést adjam át neki. Meg­tettem. A mérnök elutazott vala­hová egy hétre. Mikor visz- j szajött azzal a hírrel fogad­ták, hogy két kulcsgép le­robbant ,három napig tartott a javításuk. Ez a három nap elhantolta a többlettervet. Az irodájába hivatott tüs­tént. Elég gyűrötten léptem be, s vártam, hogy kérdez­zen. — Mt történt itt? — kér­dezte. — Gondolom^ elmondták már. .. — Persze, persze,' várható volt ez az egész — mondta. — Maga különben ezt előre Pataky Dezső riportja Öreg szaki, nem vén szaki • megjósolta. Szerencsére ie is írta, nem tagadhatja eL „Szá­molni kell a várattam gép- romlásokkal is..Nem is volt ez annyira váratlan. Felálltam, az ajtóhoz men­tem, onnan szóltam vissza: — Ezt úgy értsem, hogy akadályoztam a termelést, mi? — Pontosan. Ez a helyes megfogalmazás. Így került be az alapszer­vezeti taggyűlés jegyzőköny­vébe is, ahogyan azt a mér­nök elmondta... Azon a gyűlésen én egy szót se szól­tam, csak mereven néztem a parkett-kockákat, értetlenül. Régi „bűnöket” is a fejemre olvastak. Olyasmit, hogy ami­kor még gépen dolgoztam, nem törődtem a szakmunkás­utánpótlás nevelésével. Fél­tettem, amit tudok, mint régi kisiparosok az inas világ ide­jében. Igen, mások fölhajtást csináltak ebből is. Nagy han­gon vállon fogták az ifjakat: „Gyere, prüosök, majd én megtanítalak a szakmára...” Nekem nem volt kimondott tanítványom, de neon tudom elképzelni, hogy szűkszafvúsá- gom ellenére is, ne tanultak volna tőlem azok a fiatalok, akiket időnként hozzám is odaraktak. Sok nevet felso- rohatnék itt, de minek. Én a fiatalokat sosem hívtam ma­gamhoz csinnadrattával. Ám, ha láttam, hogy tényleg él­hal a szakmáért, van feje és keze, szívesen foglalkoztam vele... De hagyjuk ezeket. A taggyűlés után mindjárt sza­badságot vettem ki, s másnap elmentem a város egy másik gyárába, egyenesen az igaz­gatóhoz. Bemutatkoztam, s leraktam eléje az asztalra pa­pírjaimat. a lakatos, gyalús, marós, esztergályos szakmák­ról, melléje tettem még a technikusi oklevelet is. Meg­kérdeztem, hogy van-e szük­ségük ezek közül valamelyik­re. Rögtön felfogadott. Egye­lőre lakatosnak. De azzal biz­tatott. legyek türelemmel, ha­marosan átszervezés lesz a technológián, ott majd cso­portvezetői állást biztosít ne­kem. G 0 O © Mondom: — 'Azért csak visszavágyakozol, nem...? Nem szól, csak' a lejével inti, hegy nem. — Igaz is — mondom — gyáva voltál bizonyítani az igazadat. — Mindenki ismerte a bi- aonyítékaimat. Azt is tudták, hogy reggel hattól este tízig nem mozdultam a lerobbant gépek mellől, magam irányí­tottam a javítást. (A jegyzőkönyvben azon­ban az áll, hogy „akadályoz­ta a termelést”.) — Beszéljünk másról... Hosszú időt töltöttem egy he­lyen. Ismerték képességeimet, mégis mikor beadtam a fel­mondásomat, rögtön kezem­be kaptam a munkakönyvét. Egyetlen szóval sem tartóz­tattak. Mit tagadjam, rosszul esett. Valóban öregnek érez­tem magam. Tudod, a tag­gyűlésen ezt a jelzőt is meg­kaptam ... Igen, negyvenhét éves vagyok. Mindenképp: öreg szaki ... o o © o — Ha így, utólag is bele­gondolok az egészbe, azt kell mondjam: jó vezető voltam... — Biztos vagy ebben? — Biztos — mondja. Mindent tud magáról, ne­kem nehéz dolgom van vele. Ha kételyei vannak, azt ma­gával intézi el, rám nem bíz semmit, csak a következteté­sek levonását, s hogy néha tüzet adjak, ha kialszik a ci­garettája, vagy újat vesz elő. — Sokan felkeresnek a ré­gi munkatársak közül. El­mondják gondjaikat, örömei­ket, azt is, mi történt az üzemből azóta, hogy eljöt­tem. , — Ebből tudod, hogy jó ve­zető voltál? — A „bukott főnököt” el­kerülik, nem keresik... — Mégis, hogyan történt összefutásod a mérnökkel? — Előtted tisztázzam ma­gam? — Mondjuk... — Jó... Már a „vfasgaelő- adással” kezdődött. Tudod, ez a mérnök megjátszotta min­denki előtt a műszaki zsenit. Bántotta a csőrünket a fölé­nyeskedése, s mi néhányan, öreg szakik, elhatároztuk, hogy megrendezzük a mér­nök úr „vizsgaelőadását”. A programos gépet „elrontot­tam”, meglazítottam benne egy kis csavart. Hívták a mérnököt nézze már meg, mi lehet a baj. Sokáig bíbelődött, mindennel próbálkozott, de a gép csak nem indult be. Ak­kor mentem oda én, hogy mi ez a csődület, miért nem dol­goznak, a lógásért nem jár lóvé. Ilyeneket mondtam. A mérnök akkor . már csupa olaj volt. Hadd próbálkoz­zam csak én, mondtam, s né­hány perces vizsgálódás után megszorítottam az előzőleg kilazított csavarocskát. A masina természeteden bein­dult. A körben állók nevet­tek, a mérnök pedig szégyen­től égő arccal kisíetett a mű­helyből. Gyorsan híre ment az esetnek, s a mérnök nem fölényeskedett többé. Igen ám, de később, jó egy hét múltán, fülébe jutott, hogy kik, miért és hogyan szervez­ték számára ezt a „vizsga- előadást”. Csúnyán lerohant bennünket, art mondta ee­-v. — Ha egeret tesz a köpe­nyem* zsebébe, magukkal együtt röhögök... Velem le­het tréfálni, csak a géppel és a termeléssel nem. Ha engem is megkérdeznek, akkor eb­ben a hónapban ne számítson prémiumra! És nem is kaptam. összerúgtuk a patkót egy fiatal munkásmő miatt is. Az aszonyka három napja hi­ányzott a munkából, nem jött dolgozni a többszöri „utolsó figyelmeztetés” ellenére sem. Elhagyta a férje, s napok óta egy másik férfival mulato­zott Negyed nap aztán jött, de jóval műszakkezdés után. A mérnök küldte egyenesen a munkakönyvéért. „Maga ki van rúgva, érti?!” — így or­dított a szerencsétlenre. Be­mentem a mérnökhöz. Velem is ordítani próbált, hogy nem enged a,műhelyből ezt és ezt csinálni. Én is megemeltem a hangomat. Tudja, mi lesz ebből a nőből, ha most az utcára kerül innét?. — kér­deztem kiábálva. A mérnök megmondta S altkor maga nyugodtan fog aludni? Mert én nem! Erre a mérnök nagy gúnyosan azt mondta,’ hogy márpedig itt az fog történni, amit ő akar. Hát nem fog az történni, mondtam én. Be­mentem az igazgatóhoz, s az asszonyka maradt. Nemsoká­ra férjhez ment és vagy egy hete felhozta hozzám, ide a lakásomra, megmutatni a fél­éves kislányát. Ezek a dolgok szálkát hagy­tak a mérnökben. Kapva ka­pott az alkalmon, hogy offen- zívába lépjen, mikor aggá­lyoskodásom után a gépek lerobbantak és a többletterv nem teljesülhetett. — Azok az aggályok ala­posak voltak, később erre mások is rájöttek. — Nem érdekes többé. Itt $ó helyein vaiw— 0 0 O 0 — Üj helyemen már az el­ső hónapban szép prémiumot adtak. Helyrebillent a lelki egyensúlyom. Most már nem érzem magam tehetetlennek. Bevallom, mikor annyira öreg szakinak tituláltak, ké­telkedtem a saját képessé­geimben. Azért is tettem pró­bára magam. Azért is nem haboztam, hogy újra kezembe vegyem a szerszámokat. Sima lakatosként is érzem a meg­becsülést. S ez nagyon fon­tos, mert enélkül az embert nem fűti, nem hajtja semmi. Sokan eljárnak hozzám, a régi munkatársak. Ez jól esik. Még ajándékokat is hoztak utóbb. Várj csak, megmuta­tom. Felláll, kimegy a konyhá­ba, s behoz egy csomagot. Nem nagy, akkora, hogy pont belefér három reszelő­nyél gondosan egymás mellé helyezve. A csomagból kisze­di, sorban az asztalra rakja. A reszelőnyelek feketére van­nak festve, s a végükön sár­garéz gyűrű csillog. A laka­tosnak aranyat ér a reszelő­nyél, azért hozták neki aján­dékul, gondosan becsoma»BÍ- va, régi muntetá—i. 1

Next

/
Thumbnails
Contents