Népújság, 1975. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-05 / 4. szám
A halott asszony visszatér Francia —oiasz film Hazánk laprag Televíziós filmsorozat önmagunkról Hinnünk kell abban, hogy • modem világban keletkezett technikai csodák, a film, a rádió, a televízió korában is az emberi elbeszélés, a múlt visszapergetésének, egy megtörtént vagy elképzelt eseménynek a visszaidézése elsősorban az emberi szó, az író által leírott szó útján esketik a legvalószerűbben és a legigazabban. Üjat a gondolkodásban és a stílusban mindig is az íróik és a gondolkodók hoztak azzal, hogy minden cselekvés mélyén az embert keresték. Azt az embert, aki elvadult vagy felnagyított szenvedélyében nagyméretű tettekre, de bolondságokra, bűnökre is képes. S há most a véleményünket éppen ennek a filmnek a kapcsán mondjuk el, annak az az oka, hogy egy pszichológiailag remekül felépített nyomozásban ez egyszer valami újat, valami nagyon is valósat kapunk. Nem a krimi nyitját áruljuk j el, nem a/, izgalmat vesszük el a nézőtől, — hiszen telt házak mellett megy a film —, amikor elmondjuk, hogy a’ filmben egy tucatszerű ügynök felismeri a mai emberben élő bűntudatot, a rejtett vagy félig bevallott bűnös szándékokat; amikor valaki váratlanul vagy baleset következtében meghal, ő azonnal bűn- cselekményt gyanít, körülnéz és aztán működni kezd. A szándék nála a pénzszerzést de hogyan? Az író nevét, akinek a regényéből készült a film, érdemes feljegyeznünk. Nem tudni, a históriában mennyi az írói lelemény, mennyit kapott készen bűnügyi iratokból vagy az orvosi iratokból, de egy kétségtelen; Dominique Fabre minden figurája meglepően pontos pszichológiai rajz, tanulmány arról, mennyire zaklatottan mennyire lábáról ledönthe- tően él a mai ember ebben a rohanó és bonyolult világban. Az ügynök magányos férfi, szakmájával együtt jár az emberismeret, a szimat. Mégis, egy olyan embert választ ki ez az ügynök, — igaz, nem ez az egyetlen áldozata —, akit erős idegek jellemeznek és egy valóban tiszta szerelem. És az is árnyalja ennek az ügynöknek minden lépését, hogy ugyancsak a szakmájából eredően ltudja, hol van az a határ, ahol kezdeni és végezni lehet a tervet és a tettet. Ha igazán tudja? De hát tudhat-e mindent valóban és eredményesen ebben a mai- társadalomban az ember, hiszen annyi minden torlódhatik egymásra pillanatok alatt! És az ember végül is nem egy nagyméretű logikai agy, hogy mindent és jól számontart- son! A bűntudat körüljárása és kör-beforgatása apró mozzanatok során esik meg. Érdekes az, ahogyan ez az olykor önmagunk elől is bujkáló állapot végül a kétségek egész sorát zúdítja ránk. Etienne Périer világhírű gárdával valósítja meg ezt a remekül fogalmazott pszichológiai játékot. Hol vagyunk már itt Belmondo ilyenolyan testi teljesítményeitől!? Arcok jelennek meg, néhány gesztus, szó közli a szándékot és néha azt, ami a szándék mögött lehetne. Mindezzel olyan feszültséget teremt, olyan hatást ér el. a rendező, hogy a néző még a film lepergetése után is keresi a megnyugvást — magának. Nem a szerelmi háromszög miatt, nem is a véletlen miatt, nem is azért, mert a rendőrség itt is lassúságával, komótosságával, ála- posságával kápráztat el, mintha szándékosan késleltetné a megoldást, hanem azért maradunk nyugtalanok végül is, a végén is, mert ez a köznapi história figyelmeztet arra az önmagunkra, aki elől néha mi is bújkálunk és akit néha mi is csak szégyenkezéssel merünk bevallani sajátmagunknak. Talán egy kicsit fel is lélegzünk a nagy nyomás alól, hogy azért vannak még normális emberek, akik ridegen és okosan tudják élni az életüket. És mennyi magány van ebben a filmben! Ki így, ki úgy nem tud mit kezdeni a7.tj1 az élettel, amelyet egyedül kell cipelnie. A sztárok élén Jean Claude Brialy és Bober Hossein állnak. Az ő párharcukba ka- paszkodpak bele aztán mások i%; így á kettős szerepet alakító Stephane Audran, a felügyelőt megszemélyesítő Michel Serrault és a Fran- coise-t játszó Catherine Spaak. Az utóbbi alakítás azzal külön színfoltja a játéknak, hogy már-már együgyű hiszékenysége és kiszolgáltatottsága, szerelmi vonzalmával együtt rokonszenvet kelt. A film is, mint műfaj, újból és újból új utakat tör magának, ha a technika emberei hagyják magukat új utakra vezetni — írók által. Farkas András 20.10; Cafe de Paris A francia film izgalmas, fordulatos eseményekkel teli krimi. A történet röviden: az előkelő párizsi társaság szilveszterkor a Cafe de Páris-mula- tóban gyűlik össze. Asztalt foglaltatott a híres újságíró is, akit nagyképűsége, fennhéjázó modora miatt sokan nem kedvelnek. Éjfélkor — szokás szerint — néhány percre elalszanak a fények, — s mire meggyújtják a lámpákat, az újságíró már halott. Kétségtelen — gyilkosság történt. De vajon ki a gyilkos? Hiszen ott a társaságban az újságíró felesége, egy idegen férfival, ott a lánya vőlegényével, akihez az apa nem engedte hozzámenni a lányt, ott szilvesztereznek azok a riporfcaalnyai, akik pénzzel akarták megvesztegetni, hogy ne írjon piszkos kis ügyeikről, s akikről az újságíró mindent megírt.. • (KS) j Orvosi rendel« és gyógyszertár épül Az idén ősszel befejeződik Egerben a lajosvárosi ifjúsági lakótelep építése. A már átadott több mint háromszáz lakás a következő hónapokban hat kockaházzal — és ezekben újabb 115 lakással — bővül majd. Mér Gábortól, az egri Ifjúsági Lakásépítő és Fenntartó Szövetkezet műszaki vezetőjétől megtudtuk, hogy ősszel megoldódik a környék egészségügyi ellátása is. A városi tanács, a végrehajtó bizottság döntése alapján nemrég szerződést kötött a lakásépítő szövetkezettel, hogy a dr. Berze Nagy János utcában a 7—8 jelű kockaház földszintjén körzeti orvosi rendelőt és gyógyszertárat létesítenek. A kést egészségügyi beruházás terveit január 15-dg Pápai András, a Heves megyei Tanácsi Tervező Vállalat mérnöke és csoportja társadalmi munkában készíti el. A kivitelezést pedig a Heves megyei Tanácsi Építőipari Vállalat brigádjai végzik. A lakásokat, az orvosi rendelőt és a gyógyszertárat szeptemberben adják át Ismerjük önmagunkat, hazánkat? És ha igen, vajon ismerj ük-e eléggé? Minden részletét, zegét, zugát? Teljes pontosságú igennel talán senki sem tudna a kérdésre válaszolni. A Mafilm és a Magyar Televízió közös sorozata, amely január 12-től minden vasárnap délután műsorra kerül, ezt a címet viseli : Hazánk Magyarország. Ügy térképezi fel számunkra a sorozat az országot, hogy lakosai a filmsorozat nézői számára a közös emlékkel való találkozás örömét nyújtja: igeti, ilyennek is láttuk, ilyen is volt... Az első rész közismertnek vélt tudnivalókat ígér. A címe; Beszélgetés a térképpel. Nemcsak Európában, világszerte elismerés övezi a Kartográfiai Vállalatot. Hazai feladatainak teljesítése mellett ma már öt kontinens számos országából kap rendszeres megbízásokat. Olyan térképeket készít, amelyeket a világon mindenütt ismernek, használnak. Hogyan jutott idáig, hogyan fejlődött ki a magyar térképészet tudománya, hogyan váltunk a térképészetben „nagyhatalommá”? Nemcsak régi metszetek, kézzel rajzolt térképek válaszolnak erre, érthető rendben felsorakozva, hanem a magyar térképészet vezető egyénisége, dr. Badó Sándor profesz- szor is. És ha már térkép van * kezünkben, könnyebb a tájékozódás. Még olyan tájon is, ahol látszólag a „semmi” van. A Hortobágy eleven növény és állatvilágát bemutató film alföldi dallamok segítségével tárja elénk ezt a sík vidéket. A miin- dentlátó kamera megörökíti azt a látványt is, amiért messze földről utaznak ide a külföldiek: — a csalóka, vibráló délibábot. Ki ne ismerné a Balatont? De ki ismeri jobban a Balaton költőjénél, Hiyes Gyulánál? A „Meghitt arcunk, oldaltükörből” című film Illyés Gyula sorainak felhasználásával, az ő értő idegenvezetésével kalauzéi vízen és szárazon, térben és időben is felvillantva azoknak a népeknek a nyoméit« amelyek mindegyike hagyott valami emléket a magyar tenger partján. És sorolhatnánk még tájegységeket; bemutatásra kerül a Viharsarok, a Zemplén hegység vidéke, a Duna- Tisza közének áldott és átkozott homokja... De, hogy ne csak hazánk földrajzi, hanem szellemi térképe is elkészüljön, külön rész mutatja he a magyar színházi életet, a festőművészeket, szobrászokat, • magyar népművészet élő alkotóit, kiemelkedő alkotásait. S láthatjuk majd a magyar falu mai arcát, katonáink mindennapjait a nők mai életét és az alkotó embert: a munkást, a parasztot, az értelmiséget. A sorozat április 4-én fejeződik be. és méltó emlékezés lesz hazánk felszabadulása. harmincadik évfordulóján. T. A. Mezei András: Például Mastroianni ölesönt adnak rá.. I Ilyen bájosan se sértettek meg életemben. — Látom magam a Via Nationale torkolatában, úgy, ahogy megtorpanok a zenés utcai eszpresszó bejáratánál az asztalok között: leüljek? A talp- és derékfájást a szülőhazától távol lehet csak igazán megismerni. Persze, hogy leül a turista, ha a pénztárcája engedi. Öröm az ülés az ülepnek. Öh, Itália! Egyszerű kerti székek. Nincs párna. Az asztalon tiszta terítő. Itallap. Étlap. A sótartó: Bóma centruma. Mindenki sétál, beszélget, gesztikulál körülöttem.; A szökőkutak magasra törő vízsugarain is a hangok buborékai táncolnak a fehér ingek és sötét ruhák forgataga fölött. A lábát mossa egy kiskatona. Mossa? Áztatja, miközben chiantit iszik fonott korsóból hátrahajolva, mintha a vizet okadó kőszörnyeteggel gúnyolódna. Csecsemőnek minden új. — Ülök elfogó- dottan. Könnyűnek érzem magam most, második este Rómában, mikor az asztalok között fölbukkan Mastroianni. Nem tévedek? Valóban ő közeledik ebben a pincérszerepben? Sebaj. Van- 2000 lírám. Fogyasztok. Szerényen elüldögélek. .. — Kérek egy pizzát — mondom, mielőtt megállna fölöttem, enyhe és fölényes mosollyal, melyben azonban (ezért gondolom, hogy ő lehet Mastroianni?) nincs lenézés, megvetés, csupáncsak könnyed, tetszetős nagyvonalúság. Mert egy pizza — ellenőrzőm az árlapot — pontosan 300 líra. Marad 1700 lírám, hogy alhassak, akár signorina Anastasia közeli szobájában. — Vélem, hogy elvégeztem a rendelést, mikor a magas és karcsú test meghajol előttem. Rokonszenves arc mosolya néhány arasznyira: „Valami italt uram? Mit hozhatok? Mondjuk egy kokkot?” — Hallom a kokk-kantást először Itáliában. Azt hallom, ahogy a Coca- Col át itt egymás közt becézik. Ma, mond juk összesen 500- tea. Van sast» 1500-ért is. Hát lehet egy ilyen kokkJkot visszautasítani ? Hol töltöm utolsó éjszakámat?. .. H ol vagyok tulajdonképpen? — Hát persze. Róma. Via Nationale. Szökőkutak. Kerthelyiség. Előttem üres tányér a tésztaféle maradékával. Coca-Cola jelzi a pohárban, hogy a vendég folyamatosan fogyaszt. Nem hamarkodja el. Na és a számla? — Egyezerötszáz líra! —■ Tévedés. — mosolygok az egyenlőtlen helyzet ellenére. — Nem, uram. Ez az ön számlája, — A tészta háromszáz! — mondom döbbenten. — Igen. Természetesen, -r bólint Mast- roiamni. — Na és? Tovább? Ha ez háromszáz líra, akkor mi a többi? — „A Kokk” — azaz a Coca-Cola ötszáz líra. — Hogy ötszáz?! — Természetesen, uram. Nálunk a Kokk, az ötszáz líra, ha nincs is feltüntetve az árlapon. Mastroianni úgy néz rám, mintha ez magától értetődő lenne. — Bocsánat! — mondom meggyőződéssel, oly könnyedén, mint aki közelebb van ehhez az itteni szellemiséghez, úgy is, mint magyar, úgy is, mint kelet-európai. De hát a fennmaradó hótszáz lírát mire számították föl? Semmi egyebet nem fogyasztottam. Kicsinyesség ez, uram? — Oh, dehogy, Signore? — A service! A felszolgálás háromszáz líra. — hallom és Mastroianni itt elhallgat. Szándékos a megállás, hiszen a vendég gyors fejszámolást végez: 3ű0+500+300=1100 líra. Mastroianni ki- ttÄQH*, bisafio pincért alakit az idegenforgalomra berendezkedett Olaszországban. Fontos jelenet, hiszen az intermezzo mélyebben világit bele egy ország gazdasági és lelki életébe, mint az olasz lapok vezércikkei. — sugallja Fellini szellemé. — Na és a további négyszáz líra! — kérdem kétségbeesettnek tűnő, tétova felháborodással, attól félve, hogy a valóságosnál is nevetségesebb helyzetbe hozom magamat. — Oh, a négyszáz, uram? — csillog a nikkel tálca fölöttem. — A négyszáz líra a music. — A zene? — ismétlem tompán, fahangon, miközben előkotrom a gyűrött olasz pénzt a farzsebemből és fizetek Mastroianni- nak, „akár egy katonatiszt”. Az intermezzo ezzel véget ért. Mastroianni el. Én pedig úgy gondolom, hogy jól ülök itt. Kellemesen langyos a levegő. Ha félrefordítom a fejem, az Angyalvár kivilágított tornyára látok. Nem ér meg ezerötszázat?! Stáb, haza! „ M ért ne ülhetnék itt reggelig is, ha nincs pénzem szállodára? Ez Róma? „Igen, ez Róma”. — hallom, miközben karórámra nézek: éjjel egy óra van. Ki hinné? Máris? Mellém ül egy hölgy, öreg hölgy Kaliforniából., Ki hitte volna, hogy Kaliforniából? — Én pedig sokallom ezt a pár lírát? — Cinkos mosollyal hozza a narancsitalt a hölgynek Mastroianni. A számlát elébe teszi. Színpadias párbeszéd. Emelt hang. Gazdag nő. Dúsgazdag. Fölháborítja a számla. — Engem is becsaptak, hölgyem, hétszáz lírával. — mondom. — Ehhez képest: önt becsületesen kiszolgálták! Minden hely foglalt. A zenekar szünet nélkül játszik. Énekhang tölti be a teret. Minden lüktet, ráng, mozog, gesztikulál és vonaglik körülöttem — csupán csak én nem? Az én asztalom mas, mint a többi asztal? Velencére, Bécsre gondolok, egészen Buda* pestig merészkedve, amikor az asztalok kő-« zött feltűnik messziről Mastroianni, a piiv cér. A kép olyan, hogy tanítani kellene. Magyarázni. Többször is visszaforgatni, ha -valóban film készül körülöttem. Ha Fellini forgat? Látnivaló, hogy az én asztalomhoz jön. Udvariasan mosolygó, már-már üdvözölt arc. Félrehajló fej. „De kár, hogy pincér.” — sóhajtanak a hölgyek a moziban, remélve, hogy ezúttal is egy kisherceg bújt a pincérkabát- ba. A kontrasztot pedig most én magam képviselem. Én, a konok ülő Róma közepén. Valaki, aki föl nem kel onnan. Mindazonáltal Mastroianni a legjobb formájára emlékeztetve jön a zenekar felől. Bal karján fehér asztalkendő. Figyelme felém összpontosul. Mi van még a zenén és felszolgáláson kívül, amit fölszámíthat? — Jobbjában most veszem észre a kis fehér porcelántányért, melyben damaszt szalvéta alá csúsztatja a pénzt az előkelő vendég. Mit fogyaszthattam még, amit ki kell fizetni? Éjszakai pótlék?! Ülök. Megadom magam a sorsnak. Nem nézdegélek. Nem mosolygok vissza. Nem. Most én vagyok én, néhány másodpercig azonos vagyok önmagámmal. Elszakadtam a viszonylatoktól. Magamba merülve ülök szoborként. Melankolikus, árva szoborként, akiben azért föllelhető valami neoreális substancia, mikor is megáll előttem pincérnek álcázva Mastroianni, leteszi elém a kistányért, benne van háromszáz líra. — E bene? Rendben vagyunk? — adja visz— sza a pénzt, barátságosan megveregetve a váltamat. Oltódnak ki köröskörül a reflektorok. Fellininek úgy látszik, ez a megoldás tetszik. Stáb. haza. Vége a forgatási napnak. E n meg csak ülök, ülök, a visszaadott háromszáz líra fölött még ma is a Via Nationale torkolatában, a székek, asztalok, az üres pódium előtt, késő éjszaka. Ilyen egy magyar turista Itáliában? Sűly- lyedhet ilyen mélyre? „E bene?” Valóban? Miért ne lehetne rendben? — nyúlok a da- maszt szalvéta alá, a háromszáz líráért — az én Mastroiannimon kívül még senki se adta vissza a töredékét sem^annak,. amennyivel becsapott,. > .. kw '' : &>./ tlMCm tttf* /I«■ 1945. január 7-én halt meg Pásztor János szobrász, a ■ “ drillilH * * XX. század első telének jelentős magyar» mestere. Egyik híres alkotása II. Rákóczi Ferenc szobra a Parlament előtt.- (MTI Fotó felvj
