Népújság, 1975. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-19 / 16. szám
Barcsay Jenő Ra jzok „Ember és drapéria” című , könyvéből (MTI-foto — KS) Aranka napjai Solymár József új regénye 75 éves Siznte századunkkal együtt született a mai magyar festőművészet egyik kiemelkedő egyénisége, Barcsay Jenő: 1900. január 14-én látta meg a napvilágot az erdélyi Katona községben. Életének mostani, jelentős évfordulójáról megemlékeznünk nem csak köteles tisztesség, de jogos tisztelet szülte örömteli feladat is. Mert van-e nagyszerűbb érzés, mint köszöntem egy olyan embert, akinek egész élete példamutatás? Mint ember — a humanitás, a szeretet, a szerénység mintaképe, mint művész — az alkotói tehetséggel legjobb tudásuk szerint sáfárkodni akarók példaképe. Sokan — talán századunkban a legtöbben — művészi képességeiket kóklerségre, vagy látványos, hangzatos elméletekkel kísért egyszerű szélhámosságra használták. Még több azok-1 nak a száma, akik nem ennyire önző módon, de beállva a „kép-gyártók”, a „követ-faragók” közé. Kevesen vannak az olyan min- dig-tisztánmaradni-tudók, az olyan meg-nem-vesztegethe- tők, saját útjukról le-nem- téríthetők, mint amilyen a most 75. születésnapját ünneplő Barcsay Jenő. Köszöntésünk azonban ne csak a meg-nem-alkuvónak szóljon. Hiszen művészete, az általa teremteti, létrehozott világ önmagában, a művész egyéniségének ismerete nélkül is tiszteletet és köszöntést kíván. Nem akarjuk azzal jellemezni munkásságát, hogy felsoroljuk, hol, mikor, milyen elismerésben részesült, hiszen nagyjából minden elismerést megkapott, amit egy művész kitüntetés formájában megkaphat. E- helyett inkább stílusáról, alkotómódjáról szólunk tömören. Miután 1924-ben befejezte a Képzőművészeti Főiskolát, Párizsba, majd Olaszországba ment, ahonnan Cézanne és Picasso hatással tért vissza. Amikor a 20-as évek végén először Szentendrére ment, ott is Cezanne-os motívumokat vélt a tájban felfedezni. S mivel később itt, Szentendre utcáin, a környék dombjain alkotásaihoz mindig megtalálta a keresett motívumot, formát, végleg szentendrei művész lett, s a neve által fémjelzett irányvonal ma már a szentendrei művészet egyik jelentős összetevője. Mi is ez az irányvonal, ez az összetevő? Barcsay Jenő festményein, rajzain a szerkezetet hangsúlyozó, a térforma-problémát boncoló, tehát konstruktivista művész. Alkotásain azonban soha nem az elvont szerkezet, az eszmei konstrukció érdekli, számára nem ennek létrehozása a cél. A művész mindig megmarad a látvány nyújtotta élmény keretei között: azaz festményein, rajzain mindig felismerhetők azok a táji, természeti formák — emberek, keresztek, tetők, házfalak stb. —, amelyek az ábrázolásra ösztökélték. Ezeknek a motívumoknak azonban egy olyan együttesét festi meg vásznain, amelynek, felépítését, konstrukcióját már az ő benső, művészi törvényei szabályozzák. Ezeket megfogalmazni, leírni lehetetlen, hiszen éppen attól igazak, művésziek képei, hogy olyan: többletet tartalmaznak a külvilággal szemben, amelyet csak festői eszközökkel lehet elmondani. Barcsay mester, mint az anatómia professzora, 43 évig tanította a fiatal művészjelölteket a Képzőművészeti Főiskolán, az emberi test felépítésének titkaira. A Művészeti anatómia című könyve Európa-szerte sikert aratott, számos országban tanítják ennek segítségével ezt a tárgyat a művészeti akadémiákon. Ember és drapéria, Forma és tér a címe másik két könyvének, amelyekben a művészi rajz alapproblémáira keres választ, nagy felkészültséggel, tehetséggel és pedagógiai érzékkel. Köszöntjük 75. születésnapján a humanista, kitűnő pedagógus és kiváló művész Barcsay Jenőt, kívánva, hogy alkotóereje teljében még sokáig gyarapítsa nemzetünk művészeti kincseit. Chikán Bálint Hiteles írói vallomás igazítja el az olvasót Solymár József új könyvében: „Több éves hallgatás után jelentkeztem újra... Csalódások és új remények jegyében egy éven át riporterként jártam az országot, hogy új élményekkel erősítsem és ellenőrizzem korábbi tapasztalataimat Ennek az esztendőnek legizgalmasabb megfigyeléseit próbáltam becsületesen, őszintén elmondani ebben a könyvemben. Bizonyára gyerekkori élményeim miatt érdekel a parasztasz- szonyok sorsának alakulása — három kisregény után az Aranka napjai-t ■ már friss híradásnak szántam. Leginkább meghatározó élményein szülőföldem, Heves megye, a Mátra környéki falvak világa (Mátraballán nevelkedtem) — és Budapest, ahol újságíró és író lettem.” A rokonszenves vallomás ritka olvasói élményt ígér. Üjabb elbeszélő irodalmunk nemcsak a parasztasszonyok sorsáról szól ritkán mostanában, de mintha az átalakult — de belső problémáival továbbra is küzdő — paraszti életforma sem ösztönözné jelentősebb szépírói művek megírására íróinkat. Találkozhatunk-e vajon ebben a regényben olyan paraszti hőssel, aki személyes sorsába éli át az új világ dolgait, aki a megélt embersorsban az egész közösség fontos problémáit hordozza? Sokat váró kérdés, de a regényhez méltó. Solymár József emlékezetes regényhőssel ajándékozza meg olvasóit. Az Aranka napjai éppen azzal válik jó regénnyé, hogy asszonyhősében egyetlen személyiségbe sűrítve tudja ábrázolni a magyar valóság paraszti sorson is túlmutató problémáit Mert Aranka — a regény hősnője — nem egyszerűen csak a csokrosi termelőszövetkezet elnökének felesége, akit mindeddig szolgai magatartásra kény- szerített a hagyomány, a megszokás és férjének önzése, aki eddig természetesnek tartotta, hogy férje számára a vasalt inget és a vacsorát el kell készítenie, s ha simogatásra vágyott, aki- elégületlenség arcpirító szégyennel vegyes fájdalmaikat zúdított rá, — de ugyanakkor a régi és az új erkölcs ütközőpontján is álló szuverén cselekvő egyéniség, akinek van bátorsága túllépni gátlásait és a társadalmi megszokást, mintegy példát is adva a társadalmi forradalom tudatbeli folytonosságára. Az életforma megváltozásának morális konfliktusait azonban a férj is átéli. Bálint, a csokrosi termelőszövetkezet életerős, alkotó munkát végző, vezetésre termett elnöke, aki a termelőszövetkezeti vezetők „közép- nemzedékéhez” tartozik, bármennyire hasznos munkát végez, lassan elveszíti biztonságérzetét: Pásztói Ferencnek, a bércfalusi elnöknek öngyilkossága döbbenti rá, hogy nem elég már az „ügyszeretet”, ha azt a megelégedettség cselekvést gátló pózai váltják fel, és nem tud lépést tartani a változó idővel. Legfőképpen gondolkodásában nem, hiszen ideig- óráig a kiépített, vacsorákkal és kártyapartikkal szorosra fűzött kapcsolatok pótolhatják ugyan a rugalmas alkalmazkodást, de a fejlődés, az életszemlélet változása törvényszerűen túllép az elfáradó, bezáruló egyéniségen. És éppen ezzel kapcsolódik a férj „közéletisége” a feleség „személyes” problémájához: Arankát hálóként fogja körül Bálint mechanikussá vált, a finomabb emberi rezdülések iránt érzéketlen életformája, amelyet a fiatalabb, lendületesebb, nagyobb, tudású szakemberektől való félelem is beárnyékol. Az egymást keresztező asz- szonyi vágyak és férfi önzések a regény harmadik személyiségi-motívumában nyernek nagyobb távlatot. Aranka és Bálint lánya Pesten éli önálló életét, s nemcsak azért van fontos szerelje, mert Aranka cselekvési terét biztosítja — hozzá utasak a fővárosba, mintegy szembeszegülve Bátrat akaratával —, de azért is, mert rakoncátlanságnak tűnő önállósága még élesebben világítja meg anyja helyzetét. A regényszemélyiségei — a főszereplő Arankát — nemcsak ez a hármas rétegződéssel megszerkesztett jellem-motiváció teszi fegyelmezetten kimunkálttá, de az eddigiekben körülírt személyiség-konfliktust teszik teljessé a hiteles helyzetteremtésekkel tipikussá váló csokrosi és pesti környezetben megjelenő szereplők is. Mindezt az író azzal is kiélezi, hogy párhuzamosan vezeti Aranka és Bálint, illetve Jutka történetét, s ily módon a regénytér különválasztásával, a montázs szaggatottságával is kiemeli a kétféle életszemlélet különbségét. Ezzel azonban a regénykompozíció nem válik darabossá, mert Aranka négy napjanak nem annyira objektív időbelisége — tehát epikus története — hordozza a mondanivalót, hanem a magatartás-modellek egymás mellé állítása, egyéniségük felszabadulása, illetve a környező világhoz fűződő testi és leliki harmóniájuk megteremtése. így lesz emlékezetesen szép a regény záróképe, a szerelmes asszony érzelmi felszabadulása, amely az újfajta érzések mélységével perzseli meg Bálint lelkét is. Az Aranka napjai azonban nemcsak személyiség- és kompozíciós rendszerében vált fegyelmezetten megírt regénnyé. Ilyen az író ké$teremtő látásmódja és stílusa is, amelyek emelik a mű értékét. Okos, jó regényt írt Solymár József. Igazsága aligha vitatható: a paraszti életforma mai konfliktusai jórészt morális természetűek, s ez alighanem érvényes a társadalom egészére is. Éppen ez a továbbgondolható eszmeiség ösztönöz arra, hogy Solymár József könyvét az olvasók figyelmébe és szeretetébe ajánljuk. (Szépirodalmi Könyvkiadó) E. NAGY SÁNDOR WWőAiWAiVVNA/WAAAWVVW' Éppen erí a továbbgondolható eszmeiség ösztönöz arra, hogy Solymár József könyvét az olvasók figyelmébe és szeretetébe ajánljuk. (Szépirodalmi Könyvkiadó) E. NAGY SÁNDOR (Munkaruhák) A z asztalon barna, zöld, szürke, kék munkaruhák. Két asszony válogat közöttük, a harmadik, a ruhakiadó, az asztal túlsó oldaláról nézi őket. — Ez túl élénk, ez túl sötét, ez túl világos... Ez bal oldalon gom- bolódik, ez szűk derékban, ennek a fazonját nem szeretik az asszonyok. Ezt elvinném, de látatlanban lefogadok, hogy nem tetszik Évikének... Ez egészen jól néz ki, de ha kimosom, összemegy. — Nem megy annyit össze — kockáztatja meg a ruhakiadó csendesen. — Még hogy ez nem megy ősz- sze?! Első mosásra egy arasznyit, másodikra egy felet, a harmadik után már a térdét sem takarja be. A munkaruhák összehúzták magukat az asztalon, talán szégyenkeznek is egy kicsit, hogy senkinek nem tetszenek. A beszélgetés hol emeltebb, hol csendesebb hangon folyik. Talán tíz perce, talán negyedórája, talán félórája? Közben szűkszavú férfiak jönnek, felmutatják a cédulát, bemondják a szükséges ruhadarab számát, vagy nagyságát, mikor megkapják, megnézik, bólintanak és egy köszönéssel eltűnnek. Ezalatt az asztalnál elölről kezdődik a kék, zöld. barna munkaruhák mustrálása. Hogy miért nem ez, miért nem az, miért az sem, amelyik nincs. — Slicces — hallom a végső érvet —, slicces nadrágot nem vihetek asszonyoknak. Várom, hogy Rózsika, a ruhakiVathy Zsuzsa: Ilyenek vagyunk (Pillanatképek egy gyárból és a gyár mellől) adó ielcsauan, de még csak nem is mérges. — Két éve hagytuk el a hagyományos kék színt — magyarázza —, azóta nem lehet itt az emberek kedvére tenni. Ha rövidujjú köpenyvan, hosszú ujjú kell, ha kék, vagy piros van, mindenkinek lila. Az idősebbeknek hagyományos fazonú, a fiataloknak divatos. Aki nem talál megfelelőt, inkább itt hagyja. Pedig nem olcsó darabok, egy kétrészes öltözék háromszáz forintba is belekerül. — Elhallgat, mosolyogva fürkészi az arcomat. — Fogadok, magának sem tudok a kedvére tenni. * — Ó —, tiltakozom — nagyon egyszerűen. Nékem csak egy ilyen zöld köpeny kell. — A rajta levő, ujjatlan ruhára mutatok. — Nem adhatom — mondja —, a sajátom. Magam készítem a munkaruháimat. beletörődöm, hogy két számmal nagyobb, piros gallérú munkaruhám lesz. Aztán már jövök is el, hogy átadjam a helyem a mögöttem állóknak. Pedig bizony elhallgatnám még egy darabig a beszélgetést. Arra gondolok, hogy ha ennyi indulat, ennyi idő, Be ennyi szenvedély jut egy-egy darab kiválasztására, hányszor, de hányszor több juthat a munkára. (Képzelt beteg) Az orvosi rendelőben arról faggatom a szőke Györgyiket, hogy vannak-e szezonbetegségek. Vagy a rendelőben minden évszak egyforma? A nyár abban különbözik a téltől, válaszolják, hogy kisebb a forgalom. Télen nem kell kertet kapálni,, nem kell locsolni, menni, többet tudnak foglalkozni magukkal az emberek. — Hipochonderek vannak a gyárban? — Ajaj! Van, aki naponta kétszer is bejön vérnyomást méretni. Szédül, dobog a szive, egy kiló lelet bizonyítja, hogy ez a szerve, az a szerve is ép. Mégis, ha nem a tyúkszeme, a sarka fáj. ha nem a sarka, a karja, ha az sem, az epéje. . — Miről lehet megismerni, hogy ki a hipochonder, és ki az igazi beteg? Györgyi szerényen megjegyzi: — Tizennégy éve vagyok agyárban, ezerötszáz embert személyesen ismerek. De egyébként a' hi- pochondria csalhatatlan ismérve, hogy a képzelt beteg mindig pontosan tudja, mi baja. „Légy szives, mérd meg a vérnyomásomat, mert fáj a torkom, és írass fel a doktor úrral triaszeptilt.” Kintről, az előtérből halk, fémes csörgés hallatszik. — A mérleg — kuncog Györgyi. — Miért baj — érdeklődöm —, ha valaki rendszeresen méri magát? — Rendszeresen? Naponta kétszer! Ebéd előtt, ebéd után, cipőben és cipő nélkül. Nem beszélve a hétfő reggelről, amikor a vasárnapi bőséges étkezések miatt sőrban állnak az emberek. M egméretik a testsúlyunk, mint ahogy mi is, cselekedeteink tükrében. Mert valóban ilyenek vagyunk, hiúak, hiszékenyek, önfejűek, naivak és tudálékosak is. Tavaszi fáradtság ellen felíratjuk a C-vitamint, és közben bátran rongáljuk más módon az egészségünket, hétközben fogyókúrát tartunk, hogy szombatvasárnap annál jobban megterhelhessük gyomrunkat. Egyszóval, felelőtlenek, megmosolyogni valóak, gyarlóak vagyunk. — Egyszer egy tizenötéves gyerek jött hozzánk felvételi lappal — meséli búcsúzóul Györgyi —, amit nekünk annak rendje-módja szerint ki kellett töltenünk. —r Dohányzik? — kérdeztem a fiút. — Már nem — mondja. — Hogyhogy? — csodálkozom. — Két, éve leszoktam. (Két megálló között) A gyár előtt van egy fűszerüzlet. Jó elhelyezésű saroképület, a külseje is feltűnőbb a többinél. Előtte gyakran látni falnak támaszkodó férfiakat féldecis pálinkával, vagy sörös üveggel. Nem kell ezen csodálkozni, mondom mindenkinek, végül is, az üzletben nem lehet inni. Valamelyik nap azért én is megálltam. Három férfi támaszkodott a sarkon, egyik kezükben aktatáskájukat szorították, a másikban egy literes üveg kövidinkát. Beszélgettek, kortyoltak, a három üvegben a bor szép, egyenletesen fogyott. Addig nem megyek el, gondoltam, amíg meg nem isszák. Beálltam a zöldséges bódé árnyékába, hosszas várakozásra készülve fel. Annyi idő telt el, amíg a gyorsvasút megérkezett. Még láttam, hogy a három férfi az utolsó kortyot issza, aztán már csak annyit, — de ezt a kocsi belsejéből —, hogy üres kézzel elindulnak. Hogy az üvegekkel mi történt? El sem tudom képzelni. Visszaváltani nem volt idejük, dagadó aktatáskájukban nem nagyon férhetett el. A gyorsvasútra utolsónak egy férfi szállt fel. A vezető rákiabált, hogy ne kényelmeskedjen, jármű ez, nem sétatér. — Lesz még maga is szives — mondja a férfi, és többet nem válaszol a vezető szitkozódására. A szerelvény megindul, egy idős aszszonyt hellyel kínál valaki. — Köszönöm, nem ülök le — hárítja el —, két megállót megyek csak. — Két megállóért nem ül le — csattan fel az őszhajú, aki felajánlotta az üres helyet. — Ebben a korban! — hallatszik a kocsi túlsó végéből. — Hogy beteg legyen... Hogy ráessen valakire... Hogy szomorít- sa a hozzátartozóit... Hogy izgalomban tartsa a kocsit... A z idős asszony bűntudatosan * • és konokul áll a két üres hely, és vádol ói között. Mikor a vezető hátrakiabál, hogy elromlott a szerelvény, mindenki szálljon ki, megkönnyebbülten tűnik el az első utcasarkom t V