Népújság, 1974. december (25. évfolyam, 281-304. szám)
1974-12-03 / 282. szám
Miként a néző. e sorok írója is sok filmet látott már Leninről. A szovjet filmművészet számos nagyszerű alkotásban mutatta be a forradalom vezérét, a kivételes képességű gondolkodót, aki magával tudta ragadni az embereket és soha nem félt attól, hogy a távoli jövőt vetítse a soknemzetiségű ország elé. A most bemutatott szovjet film egy másfajta Lenint mutat a közönségnek. Az ifjú Uljanovot. aki magatartásában éles, logikus vitakészségével már magában hordozza a későbbi vezető egyéniség kibontakozó tulajdonságait, de mert fiatal, nem mentes a romantiltától és a szerelemtől sem. Mark Donszkoj már beírta nevét a filmművészet nagyjai közé. Munkásságát többek között olyan filmek fémjelzik, mint a Gorkij életrajzi trilógia, az Egy életen át című filmköltemény, vagy Gorkij Anya című művének nagyszerű filmváltozata. Az életrajzfilmeket kedvelő és értő rendező elkészítette a fiatal Leninről szóló trilógiát is, amelynek a most bemutatott Nagyezsda című alkotás épp a befejező része. Ez a film nem mentes a romantikától — épp ez a szép benne «—, helyenként a szentimen- talizmustól sem, hiszen végeredményben két fiatal egymásra találásának, szerelmének történetét bontja ki lírával és helyenként drámai hatásokkal. Arról persze szó sincs, hogy egyszerű szerelmes filmet lát a néző, hiszen az alkotók — Zója Voszkreszensz- kaja és Irina Donszkaja írták a forgatókönyvet — jóval többre vállalkoznak. Történelmi tablót, korhű hátteret festenek az egymást szerető fiatalok köré, felvázolják a kort, az 1870-es évektől a századfordulóig, épp azt az időszakot, amelyben a marxista körök hatására érlelődni kezdett a munkások politikai öntudata és megiz- lelték az összefogás, a siker első eredményét. A rendező így nyilatkozott: „Sok minden nyugtalanít mai világunkban, részben az érzések szépségének a szétzúzása. Meggyőződésem, hogy az igazi ideálokat, az ember erejébe, értelmébe vetett hitet kell sugallnia. En mindig a szerelem magasztos érzésének romantizálására törekedtem és nem szégyelltem, amikor szentimentálisnak neveztek”. S valóban elsősorban az ifjú Krupszkaja áll a film középpontjában, az ő felcseperedését, öntudatra ébredését mutatják fel az alkotók, jól érzékeltetve azokat a haladó eszméket sugárzó családi légkört, amelyből mint forrásból táplálkozott a fiatal tanítónő, aki arra vállalkozott, hogy a munkások vasárnapi esti iskolájában tanítson. S az írás, olvasás, történelem és földrajz tanítása közben igyekszik felfedni a társadalmi igazságtalanságokat, annak okait és okozóit is. A főszereplő tehát Nagyezsda, az ő életútját ábrázolja a film, de amikor feltűnik az „öreg” — így nevezik a fiatal Lenint — természetesen ráterelődik a figyelem, hiszen vita- és elemzőkészsége, valamint a partnerekből áradó figyelem és tisztelet már sejtetni engedik egyre jobban kibontakozó vezető egyéniségét. Bár líraian kedvesek az intim hangulatú jelenetek, a beszédes csendek, amelyek az érzelmek húrjain vallanak a nyiladozó szerelemről, mégis a történelmi háttér hitele teszi dinamikuusá, izgalmassá ezt a filmet. A festményszer rűen fényképezett tüntetés, amelybe szinte betör a kegyetlen lovasroham, vagy az első sztrájk sikerét győzelmesen ünneplő munkások, munkásnők önfeledt kendő- lobogtatása, jól pergő képsorokban tolmácsolják a rendezői szándékot: annak a történelmi pillanatnak a megragadását, amikor az ösz- szefogás jelentőségét, a politikai harc szükségességét is megértik a munkások. Ezek a jelenetek a művészet nyelvén villantják fel azokat a történelmi napokat, amikor először egyesül a marxizmus a munkásmozgalommal. Mindez persze történelem, csakhogy a tömegek harcából kiemelkedik két ember jelleme és jól érzékelik azokat a széttéphetetlen kötelékeket, amelyek egymáshoz kapcsolják Nagyezsdát és Ülja- novot. Az egyik kötelék a szerelem, a másik pedig a közös eszme. S így, csakis e kettő együtt teszi teljessé életüket — ért példázza ex az érdekes szovjet film, amelynek a szibériai száműzetést bemutató képsorai kissé patetikusan hatottak ugyan, de jól jelezték a biztató jövőt, amelyben olyannyira hitt az ifjú házaspár, Krupszkaja és Lenin. Nagyezsdát Natalja Bjelohvosztyikova alakította, bemutatva a fiatal lány világra csadáikozó érdeklődését, rajongását, de tehetségesen eljátszotta a 6orsát bátran vállaló forradalmár szerepét is. Az ifjú Lenint játszó Andrej Mjagkov a kialakult hagyományokkal szakítva oldotta meg feladatát, egyszerre mutatva fel az érlelődő gondolkodót és a kissé félszeg szerelmest. Inna Zarafjan színes képei színvonalasan és hatásosan festették meg a kort, amelyben játszódik a történet. Márbusz László A néző az időbeosztás kényszere miatt előre megnézi az újságot: mi az, amire ezen a héten odafigyelhet, vagy oda kell figyelnie. Péntek estét vártam, Sarkadi Imre novellái miatt. Az utóbbi időben egy- egy kötetben megjelentek drámái és regényei, regény- töredékei, mind azt bizonyítván és bizonygatni akarván, hogy ez az érdekes, félelmekkel, élni akarással és kínlódásokkal. a korral alkudozó, de megalkudni sohasem akaró író úgy. is értéket hagyott hátra, ahogyan — bevégezetle- nül — elment. Ö csak a lelkiismeretével folytatott párharcot fejezte be, de amit itthagyott, így, torzóban is, értékeket rejt, másokat meg búvárlásra ingerel. Ez alkalommal novelláiból válogattak ki néhányat, nyilván azzal a bevallott vagy láttatni kívánt dramaturgiai céllal, hogy a háború iszonyatából a felszabadulásba, onnan a demokrácia mindennapos harcaiba, gyerekbetegségeibe be- le-belefójó, belemenő író világlátását, eszményeit, eredményeit mutassák fel. A főcímben Sarkadi mondatai vallomásszerűen tárják fel ezt a kétségek és ellentmondások között vergődő egyéniséget, art, akit mindig bizalommal töltött el a reménység, hogy holnap is csinálni kell, építeni kell a világot és önmagunkat. A tv-film forgatókönyvét írta és a filmet rendezte Esztergályos Károly, Benedek Katalin dramaturg közreműködése mellett. Ha a műfajok közti összefüggést és a műfaji ellenállást jól értjük, a rendező a Sarkadi-novellákat szerette volna a képernyőn láttatni a nézővel. A kiválasztott novellák anyaga — most újraolvasva őket a tv-film után — alkalmasak arra, hogy belőlük minden megszólaljon képi nyelven is. A Pokolraszállás, a Szégyen, a Szerelem, az Utazás is — mind-mind egy-egy színfpltja, az évek sodrásában egy-egy változata az író életének. Az író, ez a szerencsétlen Ábel, mindig úgy írja le a rövid, de nagy nyomatúkkal, nagy lelkiismereti súllyal megvallott történeteit, mintha minden mondatának, minden megírt eseményének kizárólagosan ő lenne a főszereplője, az ő lelkiismerete vallana kizárólagosan az ő ólomsúlyú életéről, gondjairól. Még az áttételeken is átizzik ez a szándék. Es innen nézve támad hiányérzetünk a most látott tv-filmmel kapcsolatban. Nem Sarkadit kapjuk, hanem az időben szétporladó, már régen nem élő, vagy felejtett szituációkat, azokat a furcsa és ma is visz- szatetsző jelenségeket, letompítva, némileg megszépítve, amik miatt, amik mögött ott dohogott, ott lihegett az író lelkiismerete. A Pokolraszállásban épp azt a szörnyű undort, a lelkiismeretnek az egész testet felkavaró, megtépő és ki- hánytató hatását nem kapjuk meg hitelesen, nem úgy kapjuk meg, mint ahogyan azt az író leírta, a novella terjedelméhez képest is hangsúlyozottan. A Szerelemben egykor hatásos és örökölt sémák helyettesítik azt az egyéni írt és zamatot, amely még a valóban sematikus külső cselekményen is áthat az író szövegében. A Szégyen megoldásai is sablonosak. A vasúti Utazás képei talán hoznák a röpke történet hangulatát, de az írót csak szemlélőként, talán egy kicsit irigykedő szemlélőként állítja a rendező a képsorba. Pedig a novellában van kapcsolat az író és a fiatal utas között. És friss, A kőbaltától a páncéltörőig miként fejlődtek, tökéletesedtek a kézifegyverek — ezt mutatja be nagyon szemléletesen a budapesti Hadtörténeti Múzeum december közepén megnyíló kiállítása, amely méreteiben és tartalmában felülmúl minden eddigi hasonló kiállítást. Hét teremben, mintegy 2000 fegyvert állítanak ki, a kézicsaknem tavaszi lebegéssel áradó ez az apró história. Sarkadi Imre írásaiból visszafénylett vaiami ezekben a novella-adaptációdban. De nem az igazi Sarkadi. 'Mert ha a rende ő képzeletét Sarkadiból csak a cselekmény külső váza hódította meg, de az a muzsika, az írói hangsúly, ami a mondatok sorából kizen „ érintetlenül maradt, ne n érte meg a fáradságot. A Sarkad i-életmű — sok to - zója a bizonyíték rá — nagy belső viaskodások hol sikerült, hol sikerületlen — eredménye. Sarka Ji Imre minden mondatán ái- sugárzik az őszinte vallani vágyás. Ezt kellett volna sablonmentesen elénk tárni és a témát, az írót nem kellett volna sémákkal körüllátogatni. A Szerelem Roz- kája élni is tudott volna, ha nem abba a körhintába teszik, amiben egyszer már ült valaki magyar filmen. S mintha csali a film ap- róbb-nagyobb tévedéseit, gyengéit a tv maga akarta volna kijavítani, vasárnap délután a Költő felel VI. folytatásában Latinovits Zoltán remek előadásában szólaltatta meg Somlyó György versét, a Halálhírt. Ez az alkalmi költemény, Somlyó György felhördülése a tragikus Sarkadi-halál ellen. Ügy érezzük, hogy ez a hirtelen feljajdulás többet mondott el Sarkadiból pár perc alatt, mint a hetven- perces film. Csak értés és szándék kérdése a különbség. Farkas András fegyverek csaknem minden változatát. A múzeum másik nagyszabású kiállítását a jövő év elején rendezik meg, a Magyar Néphadsereg megalakulásának 30. évfordulója alkalmából. Dokumentumok, fotók és tárgyi emlékek idézik majd a néphadsereg megalakulásának körülményeit. Fegyverkiállítás a hadtörténeti Múzeumban A jövő év elején kiállítás a néphadseregről GERENCSÉR MIKLÓS’: tCSlESIUTli iuiHHUItíllt TÁNCSICS MIHÁLY ^életregénye 20. Jókedvvel érkezett meg felvidéki portyájáról, s hangulatát tovább derítette, hogy a cenzúra hepciáskodás nélkül hozzájárult a Besztercebányán felolvasott tanulmány kinyomtatásához. Távolról sem számított ekkora engedékenységre. Aztán kiderült, hogy nem az előérze- tével volt a baj, hanem a mogorva hivatal pillanatnyi kihagyásával. A már kinyomtatott munkát sürgősen lefoglalta a rendőrség, nála pedig erélyes házkutatást tartottak a bekötött példáOMmü i*H. december 3., kedd nyok után. Ez volt az első eset, hogy a hatalom megmutatta neki goromba öklét. Elfogadta a kihívást. Minél gyakrabban tapasztalta, hogy tisztán erkölcsi és szellemi eszközökkel vívott küzdelmére brutalitással válaszol a császári bürokrácia. annál inkább megjött a harci kedve. Egyetlen erőforrása az igazságba vetett hite volt. Napról napra forróbb meggyőződéssel hirdette véleményét, amelyet a nagy francia forradalom eszmerendszerére támaszkodva alakított ki, és amelynek megfogalmazásakor kiterjedt valóságismeretről tett tanúságot. Elhatározta, a jövőben csak az írásnak szenteli idejét, vállalja a cenzúrával folytatandó egyoldalú harcot, vállalja a nélkülözést. Felesége, Teréz nem akadályozta ebben. Teljesen férjére bízta magát, segítette erejéhez mérten, sőt azon felül. A cenzúra mindjárt az elején gondoskodott arról, hogy Stancsics Mihály ne csalódjék kellemesen várakozásában. Még ott is belekarmolt kézirataiba a vörös- irón, ahol nem kellett volna. Cso- dák-csodája, ennek ellenére megkereste Szegedről Grün János nyomdász és kérte, írja és szerkessze meg neki az „Iparosok naptárá”-t. St&n- csics megpróbálta lebeszélni, mondván, hogy ő fekete bárány a cenzúra szemében. Grün János hajthatatlan maradt. Kijelentette, neki éppen ilyen fekete bárány kell. Felvilágosult, az iparosság valódi érdekeit szolgáló könyvet akar kiadni. Stancsics fellelkesült ettől a derék magatartástól. Már-már úgy döntött, végképp Szegedre költözik, mert Grün János bizton kiadná többi munkáját is. Az óvatos Teréz tartotta vissza: várják meg, mit mutat a kezdet. Immár határozott cél szerint folytatta a munkásokkal való ismerkedést, amelynek valóságos gyönyörűséggel adta át magát felvidéki körutazásakor. Csak a közvetlenül tanulmányozott mesterségekről szándékozott írni. Kibővítette az iparos naptár eredeti mondanivalóját, s mindhárom hasznos társadal mi réteghez: az értelmiség hez, a kézművességhez és a földművességhez óhajtott szólni. Alkalmas a hely annak megjegyzésére, hogy Magyarországon Stancsics Mihály alkalmazta először ezt a tagolást. Mint tudjuk, a marxizmus is ebbe a három fő csoportba sorolja a társadalom értékteremtő tömegeit. Nem véletlenül él Stancsics a klasszikus csoportosítással, hiszen tanulmányozója és' alapos ismerője az utópista szocialisták munkáinak. Az sem véletlen, hogy egyre gyakrabban nevezte magát proletár demokratának. Képzelhető, mit szól Katona, a szegedi cenzor, amikor Grün János elvitte néki nyomtatásra engedélyeztetni a naptár kéziratát. Ha nem szólnak Budáról a szegedi cenzornak, az akkor is megrémült volna. így különösen megtépázza Stancsics munkáját. A képtelenül sűrű húzások természetesen lehetetlenné teszik a naptár kiadását. A bátor szándékú nyomdász nem törődik bele Katona húzásaiba, felküldi ellenőrzésre a könyvet a budai cenzori kollégiumhoz, tisztelettel kérve, hogy bírálják felül a szegedi cenzor túlzott szigorúságát Sürget az idő, hiszen a naptárt újévre meg kell jelentetni. Stancsics már nem is számlálja, oly gyakran kaptat fel Budára a cenzori hivatalhoz, messzi lakásától. A kényelmes hivatalnok uraknak nem volt sürgős. Hagyták, hadd késsen csak el a naptár. Amikor már biztosak voltak abban, hogy lehetetlensé" megjelentetni 1844 januárja ra, kegyesen jóváhagyták f. szegedi cenzor húzásait. Ezzel nemcsak Stancsics Mihály, de Grün János remé- íyei is szertefoszlottak. A huzavona ideje alatt Teréz súlyos betegségbe esett, mozdulni is alig tudott. SeAz ifjú Uljanovot, akit matt munkássággal. gítő nélkül nem lehetett meg kisded leánykája sem, ő maga sem, Stancsics tehát fogadott melléjük egy gondozó asszonyt. Ez a meggondolatlan nőszemély se szó, se beszéd, garasokért elhordta a szatócsnak a féltve őrzött, lerakott kéziratokat, haszontalan papírnak gondolván azokat. Stancsics szinte minden eddigi munkája kárba veszett. Abból vette észre a pusztulást, hogy a szatócsnál vásárolt holmi csomagolópapírján a saját keze írását ismerte fel. Kutyaharapást szőrével —, munkával akarja feledtetni a pótolhatatlan veszteséget. Teréz felépül és ehhez az örömhöz képest kibírhatónak véli a veszteséget. De, mert mégis bántja a dolog, nagy elhatározásra jut. Minden eddigi írásánál bátrabb, szókimondóbb véleménnyel szándékozik kirukkolni. Elmondhatatlanul a begyében van a császári zsarnokság, a cenzúra minden alapvető szellemi jogot meggyalázó önkénye. Amint árad belőle a mondanivaló, hangfogó nélkül megírja a „Sajtószabadságról nézetei egy rabnak” című híres művét. Mi sem nyilvánvalóbb, mint hogy ilyen könyvet képtelenség megje- ’entetni az oszrák császár birodalmában. Lipcsébe csempészte a művet, kinyomtatás végett, de a nyomtatás színhelyéül Párizst tüntették fel. A szerző neve természetes"" nem szerepelt a könyvön. (Folytatjuk) 20.00: Kiálts város! Szabó Magda háromfelvo- násos drámáját a debreceni Csokonai Színház előadásában láthatja a televízió közönsége. A szerző — Debrecen szülötte —, a város fel- szabadulásának harmincadik! évfordulójára írta drámáját, amely mégsem kötődik közvetlenül a jubileumhoz. Különös összetettséggel keveredik benne a város múltja és jelene, történelme és újjászületése. Helyet kap a műben Debrecen szellemisége éppúgy, mint kultúrtörténete. A cselekmény a tizenhetedik század elején játszódik. Ezek az évek sok megpróbáltatást zúdítottak Debrecenre. Török megszállók, olasz zsoldos katonák és a hajdú martalócok sanyargatták a város lakóit, tették tönkre szellemi alkotásait, pusztították értékeit. Ezek az évek azonban nemcsak e város számára jelentettek megpróbáltatásokat. S a történelem során oly különböző és ellentétes jelzőkkel illetett Debrecen küzdelmei tulajdonképpen az egész országra jellemző történelmi memento. (KS)
