Népújság, 1974. november (25. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-07 / 261. szám
Az újságíró is utazik. Turistaként, ; vagy hivatalból járja, bejárja Európát. j Ázsiát, Nyugatot és Keletet. Az út az ő j számára is rengeteg élményt hoz, amely- | r5l úgy érzi, kötelessége beszámolni az ; olvasóknak. Az útibesszámolók legyenek ! terjengősek vagy rövidek, érezze bár úgy ! az újságíró, hogy mindent elmondott, < vagy csak kevés és szűkös helye volt él- ; ményei visszaadására — a lényeg: évek j; múltán is gyakran új meg új emlékek Í törnek elő. Szerkesztőségünk munkatársai számosán és számtalanszor jártak a Szovjetunióban. Gyakran ugyanazon az útvonalon egymás után és többször is, és mégis a hatalmas szovjetország, az ott kötött barátságok, az ott szerzett emlékek mindig és újból írásra ösztökélték és emlékeik megőrzésére intették kollegáinkat. Most a világ népeinek, a szovjet nép nagy ünnepe alkalmából egy szerény kis csokrot nyújtunk át emlékeinkből, amelyek nem kimaradtak, hanem megmaradtak az egykori utazások beszámolóiból. Barátok. Találkozások. Baráti találkozások: ezeknek is emlékei az alant következő rövid beszámolók. ää^A/>AA/vnaa^^^^V'^AAA/>AAAAAA^AAAAA^AAA<VSAAAAA/VV>AA/VS/VSAAAAAAA/\AAAAAAAA>NA/S^AAAAAAAAAAAAA „Taskenti pacsirta” Tűként: i la. Lenin M«m na, amely egyben aa üzbég építő- és díszítőművészet mAz űrhajós öccse 1972. szeptembere. A Csu- vas ASZSZK Sorseli falujában, az egykori általános iskola bejárata előtt közepes termetű, erős vállú, barnaképű fiatalember nyújtja üdvözlésre a kezét. Nevét nem mondja, kísérőnktől tudjuk meg, hogy fiatal barátunk nem más, mint a falu híres szülöttének, Nyikola- jev űrhajósnak az öccse. Tiszteletünkre vállalta el az idegenvezetést a bátyja életét bemutató múzeumban .., Szóval, ebben az épületben ismerte meg bátyám a betűket, a számokat... Imádta a könyveket, igen szép dolgozatokat írt a parasztok életéről, minden vágya az volt, hogy tovább tanulhasson. — Jobb tanuló volt, mint az öccse? — Sokkal jobb. A szorgalma is nagyobb volt, meg a tehetsége is. Nem véletlenül karolták fel az iskola, a falu vezetői. Élt is a lehetőséggel. Sajnos, mostanában ritkán jár haza: azt mondja, sokat kell tanulnia és készül az újabb repülési feladatokra. — S mit csinál, mire vitte az öccse? — Jó szakmám van, itt dolgozom a gazdaságban. Örömmel mondhatom, hogy évről évre eredményesebben gazdálkodunk. Természetesen azt is jól tudom: az én nevemet nem kapja szárnyra a világ, és soha sem tudok versenyre kelni a bátyámmal. Mégis, úgy gondolom: mi, egyszerűbb emberek is részesei vagyunk az ő sikereinek, elvégre az egész ország munkája tette lehetővé az eddig ismeretlen világűr meghódítását, megismeré- rését. S hogy mi erre külön is büszkék vagyunk? Hát miért ne lennénk? Elvégre mégiscsak a mi családunkból került ki a világ egyik űrhajósa... > — koót — Többször megfordultam az elmúlt évek alatt a Szovjetunióban és most első utam élményeiből villantok fel kettőt. Amikor úgy harminc évvel ezelőtt — könyvekből, újságcikkekből — kezdtem ismerkedni a Szovjetunióval, sok mindent fenntartással fogadtam, egy dolgot pedig egyszerűen nem hittem. Arról volt szó ugyanis, hogy a Szovjetunióban megváltoztatják, átalakítják a természetet, „Ez nem létezik, ilyen nincs, ez csak propaganda” vitatkoztam és bizony szemináriumvezetőm sem rendelkezett annyi és olyan érvvel, hogy meggyőzött volna. A hatvanas évek elején aztán életemben először ellátogathattam a Szovjetunióba. Ügy harmincán lehettünk, fiatal „újságírózsenik”. Nagy-nagy lelkesedéssel és jóval kevesebb hozzáértéssel szemléltük a dolgokat Kijevben, Harkovban és Rosztovban, mig aztán itt hajóra szálltunk. A Majakovszkij nevét viselő, magyar gyártmányú hajónk csendesen duruzsolva haladt a Donon felfelé és bizony nem egy száguldó szárnyas hajó hagyott „állva” bennünket, amíg azon vitatkoztunk, hogyan jutunk, juthatunk él ezzel a hajóval, ezen a folyón Vol- gográdba? Egyszer csak vége a folyónak. Előttünk és kétoldalt több emeletnyi magasságú fal, mellettünk hajók és hajók és mögöttünk is bezárul a zsUip. Elkezdtünk emelkedni. Hajónk egyre közelebb jutott a fal magasságához és több mint 30 méter emelkedés után méltóságteljesen ráúszott a Cimljans^ki mesterséges tengerre. Arra a tengerre, amely a térképen akkor még nem volt található. A vízből az elárasztott fák koronái integettek — erdők, mezők fölött úsztunk — amikor hangos kürtszóval köszöntötte hajónk a Volgát és Volgográdot Így találkoztam én életemben először a megváltozott, az átalakított természettel. . ★ Állok Rosztovban, a gyáróriás csarnokában, a futószalag végénél, és nem hiszek a szememnek. Percenként az órámra, aztán a szalagra pillantok. Igen, semmi kétség! A szalag végén levő korongra ismét rágördül egy hatalmas kombájn. Fiatal munkás pattan a nyergébe, a korong egy félfordulatot tesz, a kombájnos gyújtást ad, sebességbe kapcsol, az óriás dübörögve gördül le a korongról és a csarnok mellett „parkoló” többi szántóföldi hajó mellé soroL És ez így megy már majd egy órája: ötpercenként a korongra gördül az újabb és újabb kombájn, a fiatal munkás meg felpattan a nyergübe; gyújtás, dübörgés, elvonulás. Társaim, kollégáim sürgetnek, mennünk kelL Nem mozdulok: az elsőnél megfogadtam, addig nem indulok tovább, amíg egy kombájn késve nem érkezik, vagy ott nem ragad a korongon. Két óránál tovább nem várhattam: 24 kombájn vonult el előttem, sűrű füstjével fricskázva meg az orromat (papp) kok múltját kutatja. Tudván tudva és hirdetve is, hogy egy nép jelene és jövője elválaszthatatlan múltbéli történetétől. Jelen esetben a tadzsikok történetétől. A Szir-Darja manapság már száz méterekkel is mélyebbre vágta magát a homokkőbe és itt fenn már, ahol egykor virágzó élet volt a szárazság és a némaság vette át hatalmát. Ügy tűnhetett: örökre, örökre? Most is turistákat hoznak ide, hogy a múlt tanúiként elismerően szólhassanak a jelenről. Gyurkó Géza Ptudzsikend: a holtak városa, a Pamir lábainál. Velem együtt sokan tanúsíthatják, mindent rá lehet fogni az üzbég taxisokra, gépkocsi vezetőkre, csak azt nem, hogy túlzottan óvatosak lennének utcán, autópályán. A lélegzete eláll sokszor az embernek egy-egy műveletük láttán. Kígyóként siklattak sávról sávra, más járműveket előzendő. Vagy éppen úgy állanak meg a zebránál, kétméteres fékút nyomán az aszfaltba gyökerezve, hogy kocsijuk orra niajdhogy a tyübityejkás, bajszos üzhég atyafi oldalába bök. — Itt se lennék rendőr! — sóhajtott fel kiránduló társaságunk valamely tagja az egyik vakmerő autósmutat- vány láttán. — Egyáltalán, ismerik ezek az üzbégek a közlekedési szabályokat.,.? Nos, aki kicsit hosszad ál - masabban figyelte a közúti forgalmat, mihamar rájött: nincs baj az üzbég kocsivezetők elméleti felkészültségével. Tudnak azok pontosan mindent, lámpa jelzéstől. parkolási lehetőségig, csak valamelyest vehemensebbek, vakmerőbbek, mint mi vagyunk. Ehhez természetesen az a külön adottság kell. Kitűnő idegzet, s hogy átlássák az utcai sür- gölődést, figyelmüket a forgalomra összpontosítva. Mindez, állítom, megvan bennük. Kéthetes üzbég utam során, bejárva a legnagyobb városokat, karambollal nemigen találkoztam. És hogy útitársam nem szívesen lenne rendőr a zajló taskenti. buharai, sza- markandi forgalomban? Talán igaza van! Nem életbiztosítás két főútvonal kereszteződésében állani órákig, s benzingőzben, tülkölésben, autók százainak egyidejű suhanásában vigyázni a rendet, Am ahogyan figyeltem a fehér egyenruhába bújtatott forgalomirányítóikat, rövidesen megbizonyosodott bennem, legalább olyan fából faragták őket, s mindahány olyan kötélidegzettel megáldott, mint akik a kormánykeréknél ülnek. Állítom, az irányító bot egyik világszínvonalú mesterével is Taskentben találkoztam! S büvészmutatalakítás végén az ünnepelt színész megköszöni a közönség zajos elismerését Mondanom sem kell, tapsunk felerősödött. Emléktárunkba pedig bekerült egy vidám, hivatásában lubickoló üzbég rendőr képei (moldvay) Pendzsikend ványainak tanúja ja volt mind a harminc útitársunk, szinte odaszegezve egy enyhét adó, gonddal öntözött fa árnyékába. Amit testmozgásban, arcjátékban, karlengetésben művelt ez a „füty- työs” súrolta a balett fogalmát Nem dobogón állt peckesen és kihívóan, fen- sóbbsége tudatában, hanem a 45 fokos hőségbál olva- dozó aszfalton, ide-oda szö- kellvej előre-hátra hajlongva, de mündig aszerint, ahogyan a forgalmi rend és az elhúzó gépkocsik raja megkövetelte. És az a sfp a szájában! Zeneértő kellett volna közénk, hogy lekottázza, s itthon újszerű szerzeményként elsüsse valamely kiadónál. Mert állítom, sajátos dallam, egyéni muzsika volt az a fütty. Olykor a magyar táj madarait idézte emlékezetünkbe, s valaki közülünk rögtön rendőrünkre is ragasztotta a „taskenti pacsirta” nevet. S hogy a történet teljes legyen: hadd jegyezzem ide, miejőtt az öreg fa árnyékából tovább vitt volna utunk a helyi múzeumba, nem állhattuk meg, hogy az ötperces kis színjátékot zúgó tapssal ne jutalmazzuk. A darab egyetlen szereplője éppen szemközt állt velünk, mögötte és előtte pöfögő járműveknek hagyva zöld jelzést, s széttárt, kinyújtott karjai akként hatottak, mint midőn valami pompás Ahol a Pamir lábait gyors futású folyóvizek szabdalják, ott, ahol a Szir-Darja még ugyan sziklák között, de már széles komokkőágyban, zöld köntöst húzva karcsú testére sz-a póráz a Káspi-ten- ger felé, Tádzsikisztán és Üzbegisztán határán van Pendzsikend. Nem különösebben érdekes mai települése ez, sem a Tadzsik SZSZK- nak, még kevésbé a hatalmas szovjet földnek: kultúrház, üzem, kolhoz, lakótelep, a helybelieknek nagy dolog, az utasnak udvariasan megcsodálni és megbólogatni való. A pendzsikendi múzeum már elgondolkodtatóbb, fel- gyűjtött és rendszerezett anyaga e táj múltjából nyújt sokszínű és néha meg is hökkentő képet. Ami mégis kiemeli a sok más kis városka közül Pendzsikendet, — az a holtak városa. A volt élőké — pontosabban. A csendes kis városka felett, ott, ahol vakítóan kék ég borul a cukorsüveg-csúcsok- ra, ahol a ritka levegőben olyan az árnyék és a fény határa, mintha vékony, de kemény hegyű grafittal húztak volna vonalat, évezredes település romjait tárják fel a tadzsik és az üzbég tudósok. Egy nép múltját és titkait kutatják, egy olyan népét, amely már régen lelépett a történélem színpadáról, amelyről jószerint nem is tudtak, de amely a mai tadzsik földön évszázadokon keresztül uralkodott, várost épített, kivájva a homokkőből a házak falait, ajtajait, az utcákat. Egy ismeretlen nép élt itt, de amelynek sorsa és dolga mégis egyben folyamatosságot is jelent a tadzsikok múltját Illetően. Néma csend van itt most. Valahol a távolban a magasból egy sas figyeli az embereket, akik ím, megjelentek a holt város félig feltárt falai között és fölött, akik betörtek az ő és a múlt birodalmába, hogy a Jelennek megmutassák egykori volt múltját is. Valahol a világ végén érezné magát az ember, e fenséges és ijesztő csendben, távol a városkától is, • falak tetején mászkálva, s a lábak alatt meghúzódó házak, utcák dermedt ég vakító sárgásszürkesége még csak tetézné is az érzést, ha ... Ha, amott nem dolgozna néhány fiatal muzeológus Buarából és Sza- markandból, egy helybéli pendzsikendi kollégájuk vezetésével. A szovjet állam a tadzslKét emlékről egyszerre a 4
