Népújság, 1974. november (25. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-17 / 269. szám

Madarász Emilre emlékezünk

Találkozás

öt óra; ködös őszi reggel.

Az utca hangtalan során Munkából jön egy gyári munkád Munkába megy egy gyári lány

A falak mellett lépegetnek Mindkettő alszik még tatán M je tlehajtva jön a férfi 'ejetlehajtoa megy a lány,

S ha valahol majd összeérnek,

Megnézik egymást, azután üzónélkül megy tovább a férfi, Szónélkül megy tovább a lány , ^

£ vers ötvtíii esztendeje született, poétája egy akkor húszesztendős fiatalember, Madarász Emil, akire most tiszteletté] amléke- -ünk, születése 90 évfordulóján.

Szeged környékéin született, & az ott tanult népdalok, népballadák egyszerűsége és tisztasága mindvégig meghatározója költészetének. Versei formáját tudatosan fejlesztette, egyre kitartóbban tanult. De ugyanígy járta ki a politika iskoláját is. Amikor a tanítóképzőt elvégezte, az úri Magyarországon nem kapott munkát, se falusi, se városi, semmiféle iskolában. Egy budapesti magániskola alkalmazottja tett. Itt, Budapesten találkozott a munkásosztállyal, itt ismerte meg a munkások nyomorát.

Az első világháború kitörésekor behívják katonának, évekig járja a frontot, súlyosan megsebesül, majd hátországi szolgálatra osztják be. Itt éri a forradalom. Tagja a Katonatanácsnak, s a Tanácsköztársaság idején ismét a frontokat járja, de már nem mint .kényszerbaka”, hanem a forradalom lelkes katonájaként.

Mint tudjuk, a Magyar Tanácsköztársaság megalakulása után Lenin szikratávírón üzent a csepeli munkásoknak és Csepelen át a proletárforradalomnak. Sist az üzenetet idézte a költő abban a történelmi helyzetben, amikor Csepel hallgatott, mert hallgatásra kényszerült. De tudta a köl- ző, hogy ha majd eljön a történelmi pillanat, Csepel ismét szól, Csepel kiáltani

fog!

1922-ben Moszkvába emigrált, ahol a magyar irodalom értékeinek igyekezett egyre több hívet toborozni, és közben írt és írt. Akkoriban irta szinte látnokian gyönyörű versét, a Szovjet hajókat. A vers arról szól, hogy vörös lobogók díszei alatt egy csapat hajó felúszik a Dunán, ott húznak el Újpest, Budapest, Csepel alatt. Bevált a látomás, ilyen szovjet hajók hoztak szovjet földről búzát, gépeket a magyar gyárak újjáépítésére.

Ugyancsak ekkoriban írta talán legjelentősebb művét, a Tanácsköztársaság dicsőséges harcainak, harcosainak emléket állító, Csihajda című verset. Csihajda, a forradalmár Madarász hősköd- teménye szerint a forradalom előtt sokáig nem juthatott el az áhítozott könyvekhez, a tudáshoz, s előbb jár a forradalmi harcok iskolájába, mint az elemibe.

Hosszú-hosszú emigráns évek után, 1946-ban tért haza a költő, s Budapesten több mint másfél éven át a Szovjet Hadsereg magyar nyelvű lapjának munkatársa volt, majd visszatért a Népszavához, ahol első versei — közöttük az általunk is idézett költemény —megjelentek. Még módom adatott, hogy ismerjem őt. Nagyon öreg volt már, de 1957 után fiatal költőkkel vállvetve igyekezett az ellenforradalom által letagló- . zott magyar irodalom zsibbadt ereiben megindítani a vérkeringést. Élete, költészete mindvégig a proletariátusé volt.

S. L,

Ä legidősebb magyar költő versei

— Falu Tamás: Vidéki állomások —

Olyan könyvet vesz kézbe az olvasó, melynek szerzője még 1900-ban „szecessziós virágokkal fölcifrázott” verses; könyvvel lépett a verskedvelő magyar közönség elé, s aki azóta is tudatosan vállalt vidékiségével van jelen irodalmunkban. Verseit Kiss József lapjának, A Hétnek hasábjain éppúgy megtalálni, mint az Üj Idők régi számaiban, de felbukkannak strófái mai hetilapokban éppúgy, mint folyóiratokban. A költőt Falu Tamásnak hívják, aki immáron kilencvennegyedik esztendejét tapossa (1881. november 10-én született Kiskunfélegyházán) s ma ő a legidősebb magyar lírikus.

Első kötetét még polgári nevén (Balassa Lajos) adta Közre, a költői nevet 1911 óta használja. Sok kedves hangulatú, egyfajta kisvilág rezdülésedről számot adó vers alá került azóta ez a név, s hogy a versekből elismerésre méltó életmű kerekedett, azt ez a több mint félezer oldalas könyv jól példázza. Annak ellenére is így van ez, hogy az irodalom történetírás egy kicsit megfeledkezett róla, Okkal írta a kötetet gondozó Csanádi Imre. hogy „a kézikönyvek... vajmi keveset tudnak Falu Tamásról”, pedig művei javarésze .tisztes „kismestert” munka,’ „amely egy-egy vonzásában akár .nagymesterré is vallhat”. És valóban: Ahogy Falu Tamás vall a mindennapok látszatszürkeségeiről, a Vasút utcáról, a Szivar füstről, a Porról, a Létráról, a Városvégi házaiéról, a Pókról, az Ajtóról (s még mennyi apróságról, mely a rohanó életben elkerüli figyelmünket!) az egy kivételesen igényes, mívességévél meglepő s esztétikai élményt nyújtó költészet.

Versei egyrészéről úgy tartják — és okkal tartják —, hogy az Krúdy világával sokban rokon. Verset is írt róla, miniatűr portrét, mely Szindbád szülőatyját holta után is emberközelbe varázsolja, pedig a vers megírásakor Is múlt volt, amikor „Érte’ — Krúdyért — „Illés, hogy elvigye, / Postakocsin lelebbent”.

Falu Tamás Krúdy-s verseinek világában Í6 felsejlik a régi „Pesth”, ahol „A lóvonat kocogva gördül”, „Kürtőkalapok feketéllnek’, s „Végigharangoz (a) szívmezőkön / Sok kisvirágos krinolin’; de megjelenik a „Mélyen alvó nagy alföldi város” is, „csendes utcákkal”, „sötét sétatérrel”, „kis cukrászdával” a „szűk utca ölén”, meg a „parfüm”- és „ibolya"-illatos „déli korzóival”, ahol „Karcsú tisztek sarkantyúpengése” muzsikál a lányszíveknek; de megjelennek a titkosabb, álomszerű Krúdy-s hangulatok is, s a vágyakozás olyan Krúdyra emlékeztető kifejeződése is, mint a Mécses c. versben:

Mécses szeretnék Termi e szobádban, így lehetnél csak este enyém.

Arannyal zengő lángom beragyogna,

S árnyadat a falra festeném.

Kihallgatnám a némaság beszédét Mit szived az éjnek tartogat,

£s az utolsó sápadt lobbanással Megcsókolnám az árnyékodat.

A kilencvenegynéhány éves ember szokatlan szellem; frisseségéről vallanak legutóbb írt versei. Az ócsai ház csendességében — ahol évtizedek óta lakik — máig nagy intenzitással születnek a Falu Tamás-versek. Emlékező, a múltba visszarévedő, de a jelen világra is felpillantó költemények. Belőlük is az a „kismester!” mívesség árad, amely már hatvan-hetven éve írt versei jó néhányát is jellemezte. Szépek, kedvesek, megkapóak, a pillanatok rezdüléseit örökkóvalósító sorok.».

LÖKÖS ISTVÁN

75 ’ve szü sieti Missi Szeszpel

A csuvas nemzeti irodalom viszonylag fiatal, mintegy másfél százados múltra tekinthet vissza. Ennek oka, hogy a csuvas néip a XIII. századtól állandó elnyomatásban élt, kezdetben a tatár birodalom, majd a cári Oroszország fennhatósága alatt. Nemzetté válása, saját írásbeliségének megteremtése, a nemzeti kultúra kialakulása csak a XIX. század második felében kezdődött el, amikor a jobbágyfelszabadítás után Oroszországban is fejlődésnek indult a kapitalizmus és ezzel egyidőben létrejött a munkásosztály. E fiatal csuvas irodalomban kiemelkedő helyet foglal el Missi Szeszpel forradalmi költészete.

Szeszpel 1899. november 16-án született Csuvasiá- ban, Kaszakkaszi faluban parasztszülők gyermekeként. Apja korán meghalt, gyermekkora nagyon nehéz körülmények között telik. Az elemi iskolából csak három osztályt végez el, utána dolgozni kényszerül. A tanulással azonban nem szakít véglegesen, 1914-ben Ka- zányba megy és beiratkozik a tanítókéozőbe. Itt kezdődik irodalmi pályafutása, kiadja a Csillag c. irodalmi lapot, itt jelennek meg első versei is. 1917 tavaszán befejezi a tanítóképzőt, de még ez év őszén Tyeccsébe megy tanárképző főiskolára. A főiskolán éri a forraMISSI SZESZPEL;

dalom híre, melyet ^ge* nagy lelkesedéssel fogad. Belép a Kommunista Párt» ba, majd Moszkvába kerül. Egyike azoknak, akik a legtevékenyebben dolgoznak a szovjethatalomért. A versírást folytatja, ekkor írja költeményeinek nagy részét.

1922. június 15-én hal meg, öngyilkos lesz.

Missi Szeszpel agitátorforradalmár költő. Költészetében az októberi forradalom témája szorosan összefonódik népe további sorsának kérdésével. Lelkesen élteti a forradalmat, azt a nagy változást, amely a kis népek számára is meghozta a szabadságot, megadta az emberi jogokat, a lehetőséget a boldogulásra. Büszkén állítja, hogy a csuvas nép is egyenrangú más népekkel, szorgalmát, tehetségét pedig bizonyítani fogja a jövőben.

A költő több verset írt a csuvas nyelvről. Lágy dallamosságát, ősi hagyományait, kiterjedt szókincsét ecsetelve, méltó helyére emeli a múltban lenézett, kicsúfolt csuvas nyelvet; népét az anyanyelv iránti szeretette, annak művelésére hívja fel.

A verseiből sugárzó haza- szeretet, tettvágy, és az új társadalom mindent átformáló, hatalmas erejébe vetett hit teszik ma is aktuálissá a csuvas költő művelt

A gyagost K lare

JÖVŐ

Na elszáll az utolso felhő az égről,- És boltozatja fáradt-puhán elpihen.

Mint csillogó ezüstház, mesébe-fenylöo Majd a béke száll fel tündöklőn, csendesen, A szabadságért halt hős honfiak vére A virágok szirmait pirosra festi,

Levelek erében könnyfolyő az élte.

Nem élteti harmat, — hajnali, se esti. Szegénység s gazdagság elejti himporat És hoz csillagűző új, szabad életet, Szívekben kigyúl a tűz, — sok apró zsarat: Az egyenlőség, testvériség, s szeretet.

(Fordította; Juhász Ákos)

I

C

söngettek.

— Be ne engedd — mondta István Gabinak. —■ Feltehető, rablók.

— De azért megnézhetem, milyenek? — kérte Gabi. — Rablókat még nem láttam tisztán, csal. messziről.. És már elérem a kukucskál

István ásított.

— Csak zajt ne csinálj valahogy , mert ránk törik az ajtót, könyörtelenül. S ebben az esetben hogy számolunk el a felelősséggel?

Gabi rácsodálkozott a választékos figyelmeztetésre, de aztán semmit se szólt. Lábujjhegyen a kémlelőlyukhoz lopakodott.

Csalódottan jött vissza.

— Csak Csípi — mondta. — Rabló egy se. Csípi jött helyettük.

István a dívány elé lökte a könyvét.

— Beszéltél vele?

— Nem. Minek?

Csípi megint hosszan csöngetett. — Nem szabad beengedni — mondta István elgondolkozva. — Senkit se szabad.

—- Csipit se? — kérdezte Gabi. — De, Csipit lehet — mondta István. — Csak éppen félő, hogy el fogod mondani anyáéknak és mind a ketten meglakolunk.

Gabi esküre lendítette a kezét. — Nem mondom meg. Ha be akarod, beengedheted.

— Miért? — kérdezte István ravaszul, s közben az ajtóhoz sietett. — Te nem akarnád, hogy bejöhessen? Biztos félsz, hogy kitol veled.

— Kitolhat — bólintott Gabi meggyőződéssel. — Azért beengedhetjük.

— Mire esküszöl? — sürgette István. — Mindjárt nyitom! Csak megesküszik, hogy nem mondja el. Az én életemre esküdj, te! A testvéredére.

— Nem akarlak bántani — húzódozott Gabi. — És ha mégis megtudja?

■ vV öVWVWWVAj

műi

iom

Mit tudhatna meg? Várj már, mingyárt nyitom — üvöltött ki egyidejűleg az újabb csöngetésre.

— Hát..., hogy beengedtél valakit. Akkor már nem bírom megmenteni az életedet.

stván gondolkodóba esett — De ha te nem mondod el — nyögte ki végül —, akkor úgyis mindegy. Mert akkor nem te esküdtél hamisan. Érted?

— Értem — csillant föl Gabi szeme. — Ügy dögölj meg. Akkor most beengeded?

De István már nyitotta is az ajtót.

Csípi vadonatúj focival lépettbe.

— Sziasztok! Ültetek a fületeken?

— Űj lasztid van? Állati — irigykedett István leplezetlenül. — Mentek valahová focizni?

Csípi vállat vont.

— Nem lehet. Meglátszik a zöld fű a bőrön. Anya megengedte, hogy megmutathatom. De még nem játszhatok vele, mert csak holnapután kapom meg.

— Mi lesz? — kérdezte Gabi élénken. — A névnapod? Nem is tudtam, hogy holnapután Csípi nap van. Különben Szent Csípi nincsen, hallottam.

Csipit Márióak hívták, de ezt is igyekezett elködösíteni.

— Szent... minek a születésnaphoz szent?

— Holnapután születésnapod lesz? — kérdezte Gabi még nagyobb tisztelettel. — Nem is hallottam róla. Hánvwi’’ ’

— Tizennegyedik — vágta rá Csipi némi diadallal.

— Csaknem másfél évtized — jegyezte meg István, sokatmondó- an.

— Én még egy évtizednél se tartok — panaszolta Gabi.

A kisszobába somfordáit.

— Majd jövőre — szólt utána István. — Ha megérjük. A nappaliban ki lehetne próbálni — simogatta meg a focit. — Dobsz egy pár vetődésest, hogy érezzem?

— Hova vetődsz? — kérdezte Csipi. — Összetöröd a csontodat.

— Á. a dívány felé dobd. A dívány tökéletesen ruganyos.

Falhoz taszították az asztalt.

Csipi előbb csak kézzel hajigáit. István ívelt robinzonádokkal kapta el a labdát. A dívány nagyokat rúgott, de állta a sarat.

— Unom — mondta Csipi. — így nem élvezet.

— Rúghatod is — mondta némi gondolkodás után István. — Csak vigyázz az ablakra. Nem bírják, ha kimegy az ablak.

Csipi az ablakra vigyázott. De nem figyelt a hatágú csillárra. Hamarosan el is találta. Két búra bánatos pukkanással kimúlt.

A

kipirult arcú fiúk egyszeriben kijózanodtak.

Csipi csak egy pillanatig tétovázott. Hóna alá csapta a labdát. Az előszobába hátrált.

— Megyek — magyarázta. — Ha az apám megtudja, hogy kipróbáltuk a lasztit, kinyiffant. És meg se kapom.

István nem tiltakozott. Tudta, ’sipinek el kell tűnnie az előle- azett ajándékkal. Neki se lett olna szabad kinyitni az ajtót, enki előtt.

Csipi kitakarodott. István a right is az ajtóra fordította.

— Mit tettetek? — rémüldözött a kislány. — Most ezzel a nyomorult csillárral mi lett?

— Nem mondhatod el, hogy Csipi bejött — figyelmeztette István jóelőre. — Hamisan nem esküdhettél. És kinyírnád az életemet.

— De mit csináljak? — esett kétségbe Gabi. — Mit mondasz anyáéknak?

István töprengett.

— Leesett — mondta egyszerűen. — Homoláék megint fönt vágták a fát és leejtették a csillárt.

— Ez nem igaz — jegyezte meg Gabi.

— Nem is esküszöm meg rá — nyugtatta meg István. — Így nem halálos.

— Gyere, toljuk vissza az asztalt

— Miért?

— Miért? Hát, hogy a csillár odaessen. Az asztal nem mehet ki alóla.

— Le kell szakítani? — kérdezte a kislány. — így nem jó?

— Nem hát. Akkor kiderül, hogy levertük.

V

isszatolták az asztalt.

— Na most, vigyázz innen — mondta István. — Most leverem valamivel.

— Hozzak tollasütőt? — kérdezte Gabi.

— Nem kell. Inkább hozd ki a labdát és dobálj kapura — mondta István belelkesedve.

— Nem hozom — makacsolta meg magát a kislány. —■ Hogyne, hogy azt is kilukasszad.

— Jó — mondta István. — Akkor mivel dobjam le?

— Muszáj ledobni? Szedjük föl a cserepeket és tegyük az asztalra. Mondjuk rá, hogy ide esett.

— Mondjuk rá — egyezett bele István.

Az asztalra szórták a cserepeket.

István kis távolságból, hunyorítva szemlélte az eredményt.

— Még le kell verni legalább egyet. így nagyon látszik, hogy nem Homoláék miatt esett le.

Hirtelen fölkapott egy párnát. A csillárhoz vágta.

Egy meglazult búra levált. Éles esörrenéssel esett a kristály hamutartóba.

Kintről csengetés hallatszott.

István Gabira meredt.

— Rablók — dilizett a kislány.

— Én ugyan mégegyszer meg nem nézem őket!

István legyintett. Megpiszkálta a búrát a hamutartóban: el se repedt. A kémlelőlyukhoz settenkedett

Az ajtó előtt az anyjáék álltak.

— Apáék — súgta. — Menj a kisszobába.

— Nem akarod beengedni? — kérdezte Gabi megrökönyödve.

— Dehogynem — tuszkolta István az ajtó felé. — Csak el kell intézni még valamit. Megesküdtél!

— figyelmeztette fölemelt ujjal.

— Megesküdtem — visszhangozta Gabi szilárdan és meggyőződés nélkül.

István a nappaliba futott. Fölkapott az asztalról egy búracsere- pet és kétszer jó erősen, a saját arcába vágott.

Mielőtt elhúzta volna a reteszt ellenőrizte az előszobatükörben, hogy eléggé vérzik-e?

— Miért riglizted be? — kérdezte türelmetlenül az apja. — Volt itt valaki?

— Senki — mondta István. Arcát a világosság felé tartotta. — Senki nem volt itt. Csak Homoláék vágták a fát.

— Jesszusom, te mit csináltál?

— sikoltott fel Martinná.

— Semmi — legyintett István. —■ Csak a csillár... A fejemre esett. Homoláék megint a fát vágták. És a fejemre esett.

G

abi résnyire kinyitotta a kis- szoba ajtaját.

— A hamutartó nem tört él —• mondta megnyugtatóan.