Népújság, 1974. november (25. évfolyam, 256-280. szám)
1974-11-17 / 269. szám
„Orpheusz a háztetőn” Mindenki győz, aki akar... Még tavasszal történt a könyvünnep országos megnyitóján Egerben. Az egyik sátornál dr. Ortutay Gyula dedikált, egymás után írta alá könyveit, amikor egy- szercsak megállt kezében a toll, majd kérdőn tekintett az egyik érdeklődőre, aki az akadémikus műve helyett egy kis fehér könyvecskét tartott oda aláírásra. — Ez mi? — kérdezte. Mire emberünk így biztatta a neves írót: „Tessék csak aláírni, mert ez egy pontot jelent, s nemcsak nekem, hanem az egész brigádnak. Ez ugyanis a vetélkedő naplója’’. Az aláírás megtörtént, jogos a pont... Azóta gyakran találkoztam ezekkel a naplókkal moziban, színházban, könyvtárban, múzeumokban. Láttam ilyen könyvecskét fiataloknál és idősebbeknél, láttam tisztát és kissé olajfoltosat, olyat, amelyen látszott a gyakori forgatás nyoma. Megfogalmazódtak olykor a kérdőjelek is: vajon lehet-e így és ilyen kissé iskolás módszerrel jegyezni az ismereteket és pontozni a művelődést? Es milyen érték- rendszer az, amelyben minden film, vagy könyv egy pontot ér? Ilyen és ehhez hasonló aggodalmak kísérték az akciót. A részvevők,, a szocialista brigádok tagjai azonban mit- sem törődtek ezekkel az aggodalmakkal, inkább megragadták a felkínált lehetőséget és kialakult egy jó értelemben vett versengés és a vetélkedőt kísérő buzdító légkör is. A sportban is megesik, hogy már az első menet, vagy félidő után lényegében eldől, hogy ki lesz a győztes. A szocialista brigádok közművelődési vetélkedőjének tulajdonképpen még az első menete sem fejeződött be, de máris biztosra vehető, hogy maga a közművelődés kerül ki győztesen és azók lesznek többek, gazdagabbak, akik beálltak a versenyzők sorába, s a pontszerzés mellett olvasták is a könyvet, nézték a színházi előadásokat, a filmeket, hallgatták a zenét, járták az országot, elidőztek a képtárakban, múzeumokban és még hosszan sorolhatnám a művelődés megannyi lehetőségeit. A felszabadulás 30. évfordulójára meghirdetett köz- művelődési vetélkedőre 256 szocialista brigád nevezett be négyezer taggal. Huszonnyolc brigád képviseli a termelő- szövetkezeteket és a ktsz- eket, a többi mind üzemi, vállalati. Hogy a négyezer brigádtag eddig hány pontot szerzett, azt nem lehet tudni, de azt már igen, hogy a brigádok egymást biztatva, egyre nagyobb érdeklődéssel kísérik ezt a különös vetélkedőt. Igen, az érdeklődés! Ez az akció egyik nyeresége. Gondoljuk csak el, hogy az utóbbi időben mindennapi beszédtéma lett a művelődés. A munkahelyeken, a vasárnapi foci értékelése mellett ma már az is szóba kerül, November 20. Megjelenik a HőeA%e,al SzejttLz legújabb száma. November 20. QMwm, 1914. november 11., vasarnap hogy ki mit látott a moziban, színházban, vagy milyen könyvet olvasott. És hol töltötte a hét végét, merre járt, mit csinált? S ilyenkor egymásnak mesélik a történeteket, véleményt mondanak, vitatkoznak. Jó lenne persze figyelemmel kísérni azt is, hogy miről vitáznak a brigádokban, hogy mit olvasnak, vagy mit látnak a moziban, a színházban a munkások. Bár felmérni mindezt csaknem lehetetlen, vannak tapasztalatok. Ma még bizonyára többet beszélnek Jókairól, Ber- kesiről, mint Németh Lászlóról, vagy esetleg Kertész Ákosról. És egész biztos, hogy több pontot hozott a kalandfilm, az operett, mint a gondolatokat ébresztő alkotások. De végeredményben ezen sincs semmi szégyellnivaló! A kultúra, a művelődés csakis folyamatában vizsgálható. Olyan ez, mint egy hatalmas lépcső, amelyen mégiscsak lentről kell elindulni. És nem kell feltétlenül pironkodni, amikor arról beszélünk, hogy milyen sokan olvasnak Jókait, vagy milyen nagy tömegek tekintik csak szórakozásnak a mozit, a színházat. A szórakozásnak, az egyszerű pihentető kikapcsolódásnak is megvan a maga helye és szerepe az ember életében, de a művelődés rendszerében is. Végeredményben nem az a kérdés, hogy ki, mivel kezdi a művelődést — Berkesivei, vagy Cseres Tiborral?, operettel, vagy drámával? — hanem az, hogy hol áll meg, hogy végig- megy-e azon a bizonyos lépcsőn. És ezen a vetélkedőn a szocialista brigádtagok ezrei indultak el, s mindannyiunkon múlik, hogy ne álljanak meg a földszinten. Érdemes szót ejteni arról is, hogy a „versenyzők” köré kialakult az aktív szurkolók tábora. Az üzemek vezetői és 7. Merész tervei cseppet sem állottak arányban pillanatnyi helyzetével. Hála a környéken máris elterjedt jó hírének, a Kugler Józseffel kötött egyezség felmondása után rögtön elszegődhetett segédtanítónak a gannai is- Kolamester mellé. Eleinte itt is nagyon jól ment a dolga. Kényeztették, dédelgették szíves szóval, válogatott falatokkal. Különösen Strasszer plébános úr részesítette kitüntető bánásmódban. A gyanútlan Mihály szerfölött örvendett szerencséjének, amit az iskolában való kifogástalan munkával iparkodott meghálálni. Munkája közben mohón érdeklődött a dolgozói érdeklődéssel kísérik a brigádokat és sok helyen megszervezték, kialakították a segítségnyújtás különböző formáit is. Az első menet ugyanis hamarosan végetér, s ezzel befejeződik az egyéni pontszerzés, s következik a második menet, az elődöntő. Tizenöt elődöntőre kerül sor, amelyeken a brigádok három-három taggal képviseltetik magukat. Ismeretes már az is, hogy ezeken az elődöntőkön nagyvonalakban miről is lesz szó. A szocialista brigádok már tudják, hogy milyen könyveket érdemes forgatni, milyen filmek, színházi előadások kerülnek szóba, s melyek azok a tv, vagy rádióműsorok, amelyekre érdemes odafigyelni. A segítség tehát már konkrét lehet, kapcsolódhat az elődöntőkön szereplő művekhez, témákhoz, kérdésekhez. Nem lehet kiszámítani, hogy kik lesznek a győztesei a következő év februárjában megrendezésre kerülő elődöntőknek. Minden brigád győzni akar, vagy ami még ennél is jobb, tudni akar. De hogy milyen lesz az elődöntők színvonala, az már az aktív szurkolók társadalmi segítségétől is függ. Attól, hogy az üzemekben, vagy a művelődés különböző intézményeiben hogyan szervezik meg ezt a segítséget. Gondoskodnak-e könyvekről, előadókról, rendeznek-e házi vetélkedőket. De nem szabad elfeledkezni a felkészítés során a segítségnyújtás talán legegyszerűbb, de legmaradandóbb formájáról, a röpke beszélgetésekről sem. Sportnyelven szólva: készülnek a csapatok, jó légkörben folyik az edzés. Nem tudni, melyik brigád viszi el a pálmát. De ezen a vetélkedőn valóban a részvétel számit, az a döntő. És a lelkesedés, az érdeklődés, amely végigkíséri. Mert így és itt mindenki győz, aki akar... Márkusz László könyvek iránt. Azt a néhány jelentéktelen kalendáriumot, vallásos könyvet, ami volt a faluban, napok alatt kiolvasta. Még a német nyelvűekkel is megbirkózott valahogy. Az iskolamester szemmel láthatóan idegenkedett mindenféle olvasmány iránt. Annál mániákusabban foglalkozott muzsikával. Rövid türelmi idő után egyre komolyabban zaklatta segédtanítóját, hogy sietve tanuljon meg valamely hangszeren játszani. Mihály szépen énekelt, de a zenét nem kedvelte annyira, hogy maga is űzze, pláne olyan mániákusan, mint ahogy az iskola- mester. Nem is állt kötélnek. Egy idő után a plébános hozakodott elő tervével. Ezzel a formát és tartalmat is bontó felirattal hívta az egri közönséget pódiumműsorához Bessenyei Ferenc, a kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész. A műsor témája végül iR nem Orpheusz volt és nem is a hegedűs, nem is háztetőn, bár ezek a jelzések így érdekesen utalhatnának emlékezetes színpadi alakításaira: ezen az estén azt az önmagával is folyton harcban álló. az élet múlandó és talán maradandó emlékeire figyelő Bessenyeit láthatta-hallhat- ta a közönség, aki összekötő szövegként két nagy monológ, vagy drámarészlet között szólt töprengéseiről, amik nélkül nem lehet élni. Néhány gondolatát a péntek esti műsornak visszaidéznénk kritika helyett, jellemzésül. Többek között ilyeneket mondott: „Remekművek közelében éltem és csakis ott érdemes élni”. Az ember azt hinné, ha kiragadva boncolgatjuk a mondatot, hogy ez a kijelentés valamilyen elzárkózásnak, arisztokratizmusnak a jele. Bessenyei óva int, hogy félreértsék: a remekművekben kapta és kapja is mindig a nagy töprengéseket, a jellem, a hős igazi arcát megmutató élményeket, amik nélkül nehéz magunkban felfedezni a gyötrődésben és kínlódásban is nemes embert, azt az emberi méltóságot és értéket, amit a szeretet és a szerelem mutat fel a legmagasabban. Így hangzik valóban meggyőzően Ady szerelmes vallomása, a szerelem eposza a Biztató a szerelemhez, Petőfi Szeptember végén című verse. És innen tovább ugyancsak nem egy lépés, de egész sor végiggondolás, tépelődés visz el Othello megértéséig, ama bizonyos kendőig, Cassioig és Desdemonáig, akinek meg kell halnia és milyen áron, hogy Othello az asszonyt tovább szerethesse. Ars poetica? Ha van ilyen — ma divat ez a kifejezés — az nem más, mint folytonos visszakérdezése az eddigi tetteinknek, eddigi indulatainknak. Mi volt a rugója, miért nem tettünk másként? És ha a kérdésre tudunk, vagy akarunk is válaszolni, ezeknek az olykor suta feleleteknek a sűrűségéből nézne ki ránk valami összegeződés, amit ars poeticának, Mint mondta, szerencsének tartaná, ha a jóravaló segédtanító összeházasodna unokahúgával. Ennyi elég volt Mihálynak. Zenélés, meg házasodás helyett tanulni akart. Hiába tekintette önmagában véve megtisztelőnek Strasszer plébános úr tervét, nemet kellett mondania további céljai miatt. Belátta, jobb lesz, ha elbúcsúzik Gannától, minhogy haraggá mérgesedjen viszonya feletteseivel az unokahúg kezének visszautasítása, illetve a zenetanulás megtagadása miatt. Szedi hát a sátorfáját, faluról falura vándorol, hogy új állást keressen magának. Bolyongás közben jut el hozzá az üzenet: édesanyja a halálán van. Siet haza az apostolok lován, s még életben találja a haldoklót. Búcsút vesz tőle és azzal a tudattal tér ismét útra, hogy soha többé nem látják egymást viszont. A Zala megyei Tapolcán néhány napra megtorpant az eredménytelen álláskeresés közben, töprengett, merre tovább, amikor eljutott hozzá a gyászhír. Most aztán végképp magara maradt. Gyászával a vándorok magányába vonult, keservesen megsiratta édesanyját ott, ahol senki nem látta. Nagynehezen összeszedte magát, folytatta álláskereső bolyongását. Az egyik devecseri iskolában végre szerencsével járt próbálkozása. Másodmagával kell ellátnia a népesebb gyermeksereg között a segédtanítói teendőket. A két segédtanító pénzbeni fizetmeggyőződésnek lehet nevezni. A döntő pillanatokban kellene talán ezeket a bölcsességeket megpendíteni szavakban. Mint ahogyan Illyés készteti erre hőseit a Fáklyalángban, vagy ahogyan Németh László boncolgatja a hős lelkét, értelmezve és adva Görgey szájába azt, amit az író róla átélt. Mennyi mindent összetanultam és mennyi mindent összedolgoztam és mégis „csak” színész lett belőlem? — teszi fel a színész mindjárt a műsor kezdetén és később is megismétli ezt a szónokj kérdést, hogy aztán másfél órán keresztül meggyőzően bizonyítsa ennek a hivatásnak az értékét. Ez a pálya valóban úgy alakult, hogy nagyon sok és nagyon nagy feladat alakult ki, kerekedett ki belőle. Néhány Shakespeare-szerep, Csehov- figurák, Illyés történelmi tablóiban a pilléralakok, Németh drámáiban a gondolatok nagy mívelése. És mindenben és mindenütt a gyötrődő embert tetten érni, megfogni, kiteljesíteni, akit szenvedélye és egész valója hajt az igazság és az élet igazi értékei, a szerelem felé — nem kedélyes utazás. Egész embert kíván. „Csak”- színészt — ezen a fokon. Közönségét is meghökkentette egy félreérthető mondatával. Félreérthető? Csak egyféleképpen érthető, ha utánagondolunk. Arról szólt ugyanig Bessenyei, a színpadi hősöket bevezető színész estje elején, hogy neki, most, pódiumon, teljesen eszközte- lenül, a színház, a társak segítsége nélkül kell elővarázsolni jellemeket és tragédiákat; tehetetlennek, fegyvertelennek érzi magát és nagyon tehetséges közönség kell ahhoz, hogy minden szándéka szerint sikerüljön. Azt a nyilvánvaló igazságot mondotta ki, hogy a művészi élmény, az est sikere nem előre biztosított. Ahhoz nem elég a színész akarása, ereje, hite, lelkesedése. Ahhoz a közönség teljes erőbevetése is szükséges. A rögtönzött, vagy rögtönzöttnek tűnő összekötő szövegben Bessenyei, a „csak” színész jelesül adta önmagát. Ügy is, mint ennek a mának elmélyült, gondolatokban, érzelmekben gazdag művésze. Ezért a siker és a népszerűség! Farkas András sége a soványka keresztelési díj: Alkalmanként néhány garas. Élelmezésről, szállásról az iskolamester gondoskodik. Nyomorúságos bár, de nincs sok válogatnivalója. örül, hogy egyáltalán szükség van rá. Siet vissza Gan- nára, az otthagyott cókmók- jáért. Végre úgy, ahogy megállapodhatna valami jobb lehetőség reményében, de hiába várják vissza Devecser- be: Gannára érve kitör rajta a tífusz, élet és halál között lebeg. Hetekig viaskodik a lázzal, míg szervezete nagynehezen úrrá lesz a súlyos betegségen. Fáj neki, hogy a gannai tanító, akinek pedig derekasan kapálta veteményeseit, mielőtt állását felmondta, egy krajcár nélkül bocsátja útjára. Hiába számított mezővárosnak Devecser, szellemileg épp oly tespedten bóbiskolt, mint a legeldugottabb bakonyi falvak. így tehát, ami a tanulási vágy kielégítését illeti, ez a hely sem bizonyult Mihály számára az ígéret földjének. Ráadásul rengeteget koplalt, pedig a tífusztól leromlott szervezete szünet nélkül követelte a bővebb táplálékot. Főnöke szűkösen mért leveseit hetenként egyszer-kétszer azzal a páros svábzsemlével toldhatta meg, amit különórákért kapott a pékmestertől. Mindemellett a devecse- ri iskolamester szintén zenebolond volt. Nem hagyta békén Mihályt, erőnek erejével kényszeríteni akarta a hangszerekkel való bajlódásra. (Foto: Puskás Anikó) Ilyképpen semmi, de semmi nem kötötte Mihályt De- vecserhez. Távozott, amilyen gyorsan csak tudott. Jobb híján Kolontárra költözött, pedig eleve tulta, hogy itt végképp nem számíthat semmi fizetésre, hiszen a kólón- tári tanító, maga is riasztóan szegény volt. őszintén megmondta ennek a jóravaló iskolamesternek, hogy csak tavaszig hajlandó szolgálni nála. így is lett. A rövid idő alatt mégis olyannyira megszerették Kolorítáron a segédtanítót, hogy a parasztok, szegénységük ellenére bőséges útravalót csomagoltak neki kenyérből, keménytojásból. Az igazsághoz tartozik, hogy a keménytojás, meg a jobbágy asszonyok sütötte házikenyér mellé egyéb tartaléka is akadt. Még takács« legény korában bevarrt néhány forintot poszóruhájábat, a legvégső esetre. Csakugyan ritka nagy okra gondolhatott, ha még a tífuszt követő el- esettségében sem fejtette ki rej tekéből az ezüst forintokat. Türelmetlenül várta az idő megenyb.ülését, 1821 tavaszán. Mihelyt fütyülni- kezdtek a rigók, ismét vándorútra indult, immár távolabb az ismerős bakonyi vidéktől. Ügy számított, ellátogat Székesfehérvárra, s itt legközelebbi célpontjánál majd eldönti, a tapasztalások révén, hogy merre tovább. (Folytatjuk.)
