Népújság, 1974. október (25. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-13 / 240. szám

/ Hetven éve halt meg Lot* Károly Hetven év­vel ezelőtt, 1904. október 13-án halt meg Latz Károly. Fent: Múzsa című képe. Jobbra: Ön­arckép. *AAAAAAA*AAAAAAAA*AAAA*AAAAAAAAAAAA/WAAAA/*AAi^V\AAAAA<VNAAA/WV* < Lukács György gondolatvilága Hermann István könyvéről VWSAAAAAAWA/VAAAAAAAWyV^AAAAAA/V\AAA^VAAAVyWWWW^A/WWV A LUKACS GYÖRGY pálya­képét és a XX. U em­ber lehetőségeit cOJ m^sra ve­títő, közös tükörben kereső könyv recenzense saját bő­rén érzi Hermann István vállalkozásának nehézségeit. Hermann kötetéről röviden szólni nem könnyebb fel­adat, mint az övé lehetett, amikor négyszáz oldalon kí­sérelte meg bemiftatni, értel­mezni, s helyenként vitatni a filozófus életművét. A Lukács György gondolat- világa című könyv szerzője a politika- és társadalomtör­ténet, a művészet, az iroda­lom és a bölcselet jó néhány ágazatában követte hősét. Hangvétele publicisztikus, haszna és valamennyi erénye ebből adódik, e műfaj lehető­ségeit realizálja. Mást alig is tehetne, mivel a tudományos monográfia, az elmélyült elemzés lehetősége még nem adott. Ehhez még a filozófiai feltételek mini­muma sem biztosítható. Sok minden hiányzik, értve ezen a Lukács-művek kiadásának, szövegváltozatainak, kronoló­giájának, politika- és filozó­fiatörténeti összefüggésrend­szerének megoldatlan problé­máit. Mindazt, amit a tudo­mány csak a következő év­tizedekben tisztázhat. Egye­lőre annyi a kérdőjel, a tá­jékozódást nehezítő hiány, hogy Hermann könyvét már csak ezek egy részének kiik­tatásáért, feloldásáért is el­ismerés illeti. HADD MONDJAK egy szembeötlő konkrétumot an­nak bizonyítására, hogy a Lukács életművében érdekel­tek ezt a kötetet az aktuális szellemi krimi izgalmával ol­vashatják. Részeseként az in­tellektuális nyomozásnak, amely itthon alig ismert — világszerte annál többet em­legetett — értékeket próbál feltárni, közelünkbe hozni. Az ifjú Hegel gondolati fej­lődését elemző Lukács-mo­nográfia kiemelkedő példája az áttörésnek, annak, hogy Hermann elsőként vállalko­zik a pályakép kulcsmozza­natainak megvilágítására. Be­állítására egy nagy szellemi­ség konok igazságkeresésének folyamatába, az idő és a ka­tegóriák rendjébe. Ami a korszak jellemzését, Lukács életének és alkotásá­nak hátterét, majd világmé­retűvé táguló hatását illeti, Hermann e vonatkozásban is sok újat és érdekeset ad. Egyike azoknak, akik az Osztrák—Magyar Monarchia felbomlásának beteges izgal­makban csillogó szakaszát, a birodalmi kaland végjátékát, az első világháború előtti év­tizedek közép-európai kul­túrtörténetét kutatják. Joggal hangsúlyozza tehát, hogy Lu­kács — annyi jelentős kor­társával együtt — innen in­dult, s ez a térség szólt bele fejlődési sajátosságaival, for­radalmi lehetőségeivel későb­bi döntéseibe, útválasztásába. A XX. századi filozófia és szociológia polgári, vagy re­formista iskoláit, irányzatait, a Lukáccsal foglalkozó nyu­gatnémet, olasz, angol, fran­cia, spanyol, stb. szerzők jól ismerik. Alig értik viszont azt a hatást, amivel az orosz elmélet és gyakorlat, a Szov­jetunióban kibontakozó elmé­leti munka, és a szocializmus építésének pátosza, ereje já­rult hozzá Lukács emberi­szakmai átalakulásához. Her­mann ezt nemcsak tudja, ha­nem kulcskérdésnek tekinti, s ahol indokolt, az elemzés középpontjába állítja. Ezért is alakíthat ki a ma­ga számára termékeny pozí­ciót abban a vitában, ame­lyet a polémikus tanulmány sok oldalán folytat az egyre gazdagabb nemzetközi Lu­kács-irodalom. szerzőivel. Azokkal a polgári, revizi­onista, „új-baloldali”, neopo- zitivista vagy egzisztencialis­ta publicistákkal és szakírók­kal, akik — bármennyire kü­lönböző világnézeti alapon és módszerekkel — a lényeget tekintve egyet akarnak. Lu­kács kisajátításával, s azzal próbálkoznak, hogy művét a modem kapitalizmus hetero­gén gondolatrendszereibe in­tegrálják, osztályorientációjá­tól megfosszák, végső soron meghamisítsák és a maguk javára fordítsák. Hermann ezt a kísérletet úgy veri visz- sza, hogy változatait gondo­san differenciálva, a szaksze­rű — vagy annak látszó — érvek ellen immanens cáfo­latot mozgósítva, képtelensé­güket, reménytelenségüket bizonyítja. Felmutatja velük szemben Lukács György út­ját Marxhoz, és tovább: a szocialista forradalom straté­gájához és teoretikusához, Leninhez! ENNEK AZ ÜTNAK egyik pályája az esztétika, a má­sik a valóság általános tör­vényszerűségei felé vezetett. Előbbieket Az esztétikum sa­játosságai című nagy mű fe­jezetei, utóbbiakat az Onto­lógia töredékei foglalták ösz- sze. Hermann könyvének két zárórészlete is a kétirányú összegezés eredményeit és problémáit ismerteti. Lényeg­re törő szintézisét kapjuk a lukácsi esztétikának, amely a legkülönbözőbb művészeti ágazatok valósághoz való vi­szonyát állítja középpontba. Ebből vezeti le, illetőleg eh­hez kapcsolja a művészi áb­rázolás sajátosságát, műfaji és stíluskérdéseit, tartalom és forma kölcsönhatásának al­kotó dialektikáját Itt fogal­mazza meg Hermann legha­tározottabban az egész köny­vén átívelő gondolatot: Bar­tók Béla, Thomas Mann és Lukács György párhuzamba állítását, szellemi törekvéseik rokonlelkűségét. Ez a nagy hármas együtt és egymást erősítve többek között az emberiség kulturá­lis értékeinek védelmezését is jelenti. A múlt folytatha­tóságának és gyökeres meg­újíthatóságának hitét: a jövő reménységét, amely az ember elidegenedettségének, meg- nyomorítottságának történel­mi feloldását, a szabadság birodalmába jutás lehetősé­gét ígéri. Lukács ezt a lehe­tőséget nem azonosítja a va­lósággal, de nem is tagadja, hogy e lehetőség a szocializ­mus konkrét valóságában, a Szovjetunió és a szocialista országok mai gyakorlatában igazolható. Olyan folyamat­ban realizálható, amely évti­zedekkel ezelőtt megindult és mára hatalmas eredményeket hozott. Lukács György az Esztéti­ka nv’i''-'’~+ai közben sok ponton v._,„za-visszatért ko­rábbi etikai kérdésfeltevései­hez. Etikát készült írni, de később ezt a tervét módosí­totta. Belátta, hogy az etika problémái is megoldhatatla- nok a társadalmi lét objektív alapjainak feltárása nélkül. Ebből a vállalkozásból nőtt ki az Ontológia, amely embe­ri valóságot és alternatívákat teremtő erőként vizsgálja a munkát, az embert pedig úgy fogja fel, mint a világ kérdé­seire, a történelmi kihívások­ra válaszoló lényt. Hermann szerint Lukács e művében olyan elméleti alapot terem­tett, amely befejezetlenül is sok lehetőséget biztosít a to­vábbgondolkodásra, a mi ko­runk alapvető kérdéseivel szembesítő marxista—leninis­ta filozófia gazdagítására. AZ ELHAMARKODOTT, gyakran vitatható hírlapi és rádióinterjúk helyett az On­tológia rugalmas kategóriái­ban tiszteli Hermann a filo­zófus Lukács legmerészebb, leginkább jövőbe mutató eredményeit. Ezek nem le­zárt, rendszerbe foglalt gon­dolatok. Kevésbé teljesek, mint az ember és a tudós példája, megújuló képessége, igazságkereső szenvedélye. Hermann könyvében a leg­melegebb, legmeggyőzőbb so­rokat e tulajdonságokról ol­vassuk. „Lukács önkritikus beállí­tottsága — írja — nem kül­ső kényszerek, hanem gon­dolkodói szükségszerűségek eredménye volt. És ez az ön­kritikái hajlam az utókor számára egyet jelent a követ­kezővel: „Lukács módszer­tani hagyatéka a kritikai at­titűd. Kritikai attitűd mindet» gondolattal szemben, mely kritikára érdemes, s így az ő életművével kapcsolatosan is... Lukács nem győzte is­mételni azt a lenini gondo­latot, mely szerint nincsenek kiúttalan szituációk. Leg­alábbis nagy osztályok és nagy gondolkodók számára. Lukács nagysága abban volt, hogy mindig kereste a ki- utakat..." Ezt a módszertant kell megtanulni tőle, hiszen csak így várhatunk eligazo­dást a kor történelmi, elmé­leti kérdéseiben. HERMANN Lukács György* rőt írt, izgalmasan olvasmá­nyos könyve is ebben kíván segíteni. DERSI TAMAS vezetett helyettem. Jeges nyuga­lommal, kis öröm, vagy bosszú­ság rezdülések nélkül, — mint Kő Tamás: Óarany kékkel U gye milyen visszatetsző fér­fit sírni látni? Ha úgy adódott, irtózó megütközés­sel, értetlenül néztem őket, míg a tehetetlen szégyen és dühöngő megvetés indulatával fordultam el a nedvesen alázatos tekintetek­től. Amelyek egyformán idézték egy vert gyerek, — vagy egy meg­rögzött alkoholista pillantását, amikor megváltott mozdulattal emeli ajkától az üres poharat. Talán különösebb még nem lát­szik rajtam. Bár fejem lentebb van, mintha csak rossz hangula­tom lenne. Tudom, hogy ugyanott állok, pedig mindig más helyet taposunk, ha évek múlva ugyan­oda lépünk. Próbálkoztam magyarázatokkal, miért állok most ugyanott. Ezer­nyi, testtel kapcsolatos rejtett tit­kokkal, rezzenésekkel és idegi rö­vidzárlatokkal vagyok ismerős. A minden érzelemtől elvonatkozta­tott tapasztalati kritikán alapuló életszemlélet a hivatásommal jár. Amit bent érzek, arra nincs ma­gyarázat. Valami megjelent a szemem­ben ... Vettem egy korty levegőt. Roppant nehezen. Egy lélegzetvé­tel ennyire nehéz? Persze, nem kellene itt lennem. Pedig igazat szólok, öntudatlanul jöttem. Tudat alatti parancsra, amely talán a bűnöst is a tett színhelyére hajtja. Egy csapat, sportoló melegítő­ben futott a strandkerítés mellett, az út belső oldalán. Néztem a szemközti hegyeket. Már nem az első körük. Zihálásuk jelzett va­lamit a szív és tüdő igénybevéte­léről. Már az oxigéncsere kapaci­tási határán dolgoztatják testüket. Ismerem a hosszú futás kínjait. Az izomoldó periódustól a zihálásig, a kényszerritmust, a holtpont kö­dét, * mikor csak az előttem futó hátát, vagy lábát látom, a világ beszűkül. Ezek nem vesznek ész­re rajtam semmit. A kimerítő fizikai teljesítmény sziptómáit ismerem, de ezt ami rámtört, — ezt nem! T íz lépésre állok a pádtól, — a padunktól. Az ilyesmi sokak szemében nevetsé­ges. Mit számít egy pad?! Egy szigeti pádon ezrek és ezrek ültek és ülnek. Nem! Képtelen vagyok erről ilyen racionálisan gondolkod­ni. És valamit egyszerűen nem tudok visszatartani. Valamit, amit oly méltatlannak tartok magam­hoz. Lassan léptem arrafelé. Fáztam A kabát a kocsiban maradt, a par­kolóban. A pádhoz értem és meg­fogtam a támláját. Behunytam a szemem és hirtelen kinyitottam. A vizet néztem, az őszi délután egének távoli satírozott kékjét, ami azokra a diszkrét fehér haj­szálakra emlékeztetett, amelyek oly sok finomságot kölcsönöznek a harmincon túli asszonyoknak. És erről is ő jut eszembe, akire sze­retnék és félek gondolni. Leültem. A pad támlája ké­nyelmetlen volt, hideg és kemény. Oldani próbáltam a bennem levő feszültséget. Még ma konzultációr ra kell mennem. Tudtam, időben ott leszek, pont két óra múlva. És közben f várnak rám. Egy kedves lány, aki nem panaszolja kevés Időm. Türelmesen elviseli cson­tosodó agglegényszokásaim. Még nem jött el az idő, hogy felvilá­gosítsam, közel a negyvenhez a legtöbb férfi rangsorolja magában a dolgokat, — semlegesített ma­gában sok élet-halál fontosságú kérdést. Volt idő még a kezdetén, amikor elképzeltem, hogy ő, meg én... Már nincs realitása. Bár a bőre... Az mindig gyenge pon­tom volt Az a ritka, óaranyba olvadó halvány barnaság, amely a ferdén ráeső fényben, a bár­sonyhoz áll a legközelebb. Űristen, milyen nehéz lélegzetet vennem. Pedig bíztam abban, hogy idővel minden megfakul. És talán túljutottam a nehezén. De nem. Csak az idő múlt Világosan látom, hogy akkor hi­báztam, amikor annyira ragasz­kodtam ezekhez a külföldi maga­zinokhoz. Érdekesek, bár nem szakmai szempontból. Néha mind­össze arra jó, hogy a szombaton­ként! társas összejöveteleken tud­jak a társalgás témáihoz szólni. Nekem is járnak a magazinok. Ha nem kapnám a lapokat, most sok­kal jobb lenne. Nem tudnám, hol él, mi van vele. Ez is csak egy fajtája az önámításnak. Az ember ostoba, ha folyton előreszegezett tekintettel jár és azt hiszi, hogy mindenen túljutott, amin átlépett. E gy fiatal fiú és egy lány sé­táltak előttem. Kutyát vezet­tek, s a póráz ürügyén egy­más kezét szorongatták. A lát­ványban valami megdöbbentett. Ilyet én is megmosolyogtam már, pedig ezek a gyerekek talán mind­ezt halálos komolyan veszik. Olyan komolyan, mint akkor mi. A kölyökkutya kiszabadította magát és felém szaladt Felemel­tein. A kislány, miközben megkö­szönte, a szemembe nézett Rövid­re vették a pórázt és továbbmen­tek. A kislány szeme barna volt Nekem pedig eszembe jutott az övé, — a kék. Biztos, nem az ő kék szeme volt a legszebb a vilá­gon. Bizonyos, csupán én hittem valamj rendkívülit benne. Az ő kék szeme és az óarany bőre. Kék óarannyal, óarany kékkel... Ti­zenhét éve nincs már se óarany se kék. Egyszer van kék, — más­szor van óarany, — mindig külön. Ha néha összejön a kettő, akkor hiányzik a tapintás bársonya, a hang, amely forróvá tette a bőrt. Mások vannak, akik külőn-külön nagyon kedvesek. Nők, emberek, akiket okosan lehet szeretni. Mert minden jó kapcsolatot vonzó ter­mészetességgel lehet fogadni és fenntartani. Nagyon kellemes, de nincs több benne... Ismét nagyon előrehajoltam. Za­kóm zsebében megzörrent az ösz- szehajtott újság. Az a példápy volt nálam... Talán egy óra sem telt el azóta. Látszólag minden megkeveredett bennem, mégis a részletek szinte plasztikussá vál­tak. Már vége volt a rendelési időnek. Átöltöztem, a köpenyt rá- döbtam a váltamra és lapoztam az újságot, ameddig azokhoz az oldalakhoz nem értem... Hirtelen furcsa kényszert érez­tem, hogy indúljak. Aztán már vezettem. Ügyanölyan nyugodtan, mint mindig. Szokatlan csak any- nyi volt, hogy a várt nyugalom helyett dermedt voltam. E2 fel­tűnt, hiszen már tucatnyi év óta vezetek. És ma is élvezem a ko­csit. Bedőlök kissé a kanyarba, örülök a gyors kiugrásoknak, az ügyes sáwáltásoknak. Valaki más * gép. r í kellene lenni rajta. Régi ügy, régi mint az első szerelem. A port néztem a cipőm előtt. Az első csepp, apró kávémét ha­gyott benne. Kifújtam az orrom. Üjra zizzent az újság. Kivettem magam mellé. És ajkkor homályo- rau megláttam őt és magam, ugyanitt Szerelmet vallottunk. Milyen friss és igaz volt... örö­meinket láttam. Kirándulásainkat. Titkos jeleinket... Mennyi erő áradt belőle? Engem is felrázott és olyanná tett, apu ma vagyok, — akartam az élettől valamit! Le­győzte kishitűségem. Biztatott és bízott bennem, amikor senki sem hitte, hogy valamire viszem. Neki­vágtam a pótfelvételinek, bejutot­tam az egyetemre. Célt mutatott és boldojggá tett. Azán magam előtt volt az az éjszaka, amelyről mindent hihettem, c.-ak azt nem, hogy az volt az utolsó... Hajnali négykor az Alkotás utcában végig­dübörögtek a páncélosok. Néztük őket a függöny mögül. Azt mond­ta: csak ^ szigorlatoddal törődj! Reggel lement kenyérért. Az ajtó­ban láttam utoljára. Irt Ausztriá­ból, — eldobtam a levelét. Nem kellett volna. És most, egy órával ezelőtt láttam viszont a képeken. A z újság leesétt a főidre, félig kinyüt. Ziháltam, mintha irtózatos messzeségből fu­tottam volna.. Láttam a kezét, csuklóján drága, nehéz karkötő, Lehajoltam, fölemeltem az újsá­got szétnyitattam, — meg kellett tennem. Az autópályán történte­ket mutatták a képek, öt emelik ki az egyik fehér Mercédesz ron­csaiból... Megpróbálják a Vérát­ömlesztést... Egy közeli fotó: nyakában a régi arany medalion, amely kinyílt, s amelyben, — im márön tizennyolc éve, — fnóst i> engem mutat a fénykép... És lé takarva elviszik. Öt viszik, megis­mételhetetlen óaranyom kékkel... í 9 1 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents