Népújság, 1974. október (25. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-06 / 234. szám

\

... hogy nem igaz ám az, miszerint mindenki a XX. században éL Mindenféle időgép nélkül is igen sokan vannak olyanok, akik valami sajátos, varázsos erővel rendelkezve egyszerre élnek velünk a XX. században, annak is a második felében, s közben a középkorban is élnek. Egy emberben két élet, egy életben két korszak. Egy görög bölcs mondta, hogy sok minden van, mi csodálatos, de az embernél semmi sincs csodálatosabb. r

Igaza volt!

Ügy élni ma, hogy közben a középkorban lenni, s úgy élni a középkort, mondjuk á XV. század elejét, hogy közben a mában lenni: mindennél csodálatosabb valami.

Es nem is kell hozzá különleges gép, különleges elixir, transz, varázslat, hipnózis: karkötő kell csak hozzá. És ez a magnetikus varázsú, általában bal karon hordott kis vacak rondaság mégis visszaviszi az embert a XX. századból a középkorba. Csodálatos találmány! Leszállunk a Holdra és helyszíni közvetítést adunk a televízióban róla. Meglátjuk a Merkúrt, a Jupitert, sőt milliárd fényévekre tekintünk távolba a térbe és vissza az időbe. Autónk van és atomenergiánk, szívátültetést végzünk és antibiotikummal gyógyítunk, repülőgép és segédmotorkerékpár, urbanizációs gondok' és olajválság: ez a XX század a javából. És egy mágnesezett karperec, egy varázsos karperec a karra: huss vissza a középkorba!

Mondjuk a képernyő előtt ülve is. A képernyő előtt, amelyen a Holdat nézzük.

Igen, arról van szó; arról a manapság elterjedt és sokak által hordott, külhonból származó csodakarkötőről, amely eladójuk szerint feltétlenül és a naiv'hitű'vásárlóik szerint minden bizonnyal meggyógyít köszvényt, vérnyomást, reumát, egyszóval mindazt, amit azok az ostoba orwoeok nem, vagy nehezen tudnak csak gyógyítani.

— Kérem, csak ne tessék gúnyolódni. Felhúztam egy ilyet a bokámra... Látom, nem is érzem csak, hanem látom is, hogy a vasszerek hogyan lesznek kisebbek... Igenis a karkötőtől, amit a bokán hordok.

gondom orvos ismerősömnek, hogy ehhez mit szól. Ez nem pszichés dolog. Amit érzek. Ez realitás, amit lát a beteg. Mondja orvos ismerősöm, persze, hogy látja: hátha egyszer el van szorítva az ér, akkor kevesebb benne a vér, ha kevesebb benne a vér, kevésbé vastag az ér, s ez mindaddig tart, amíg a vérellátási zavarokkal küszködő láb üszkösödni nem kezd. Ezt mondta az orvos. Ná, de mi vart a’ karok- • •< •kai,- a reumával, a vaUakkaL, a nyilaié oldalakkal? Azt mondta az anyósom, hogy azóta semmi baja nincs, amióta hordja a csodakarkötöt Ehhez mit szól?

Semmit. Ha valaki bebesaéli magának, hogy nem fáj, s ha jól bebeszéli, akkor kevésbé is fáj. Ha tollpihét kötne rá, s gondosan meggyőzné önmagát, hogy attól nem fáj annyira, hát akkor attól sem fájna. Annyira persze. Mert, ha valaki reumás, annak fáj, míg gyógyszert nem kap rája. Hát akkor nincs semmi haszna ennek a karkötőnek? De van, mondta mély meggyőződéssel orvos ismerősöm, annak, aki eladja, annak feltétlenül haszna van belőle.

Idáig jutottunk a beszélgetésben, amelyet ö nem óhajtott tovább folytatni, lévén a téma orvosi szempontból olyannyira komolytalan, de folytatom én és itt, mert értelmi szempontból azért van annyira fontos ez a téma. A karkötő témája. Eszembe jutott ugyanis ennek kapcsán egy régen olvasott afrikai történet. Az orvos a sötét Afrika szíveben rendelőt állít fel a négerek gyógyítására. De a varázsló, a törzs varázslója nem engedi hozzá a betegeket, az orvost sem a betegekhez. Es hosszú és szívós küzdelem után, az orvos önmaga miatt bukik meg. Ugyanis a törzsfőnök legkedvesebb felesége oly súlyos beteg, s a varázsló hókuszpókuszai olyannyira nem segítenek, hogy a főnök elhivatja a fehér orvosi. S az orvos meg is gyógyítja a beteget.

Győzött az orvostudomány?

Egy fenét!

A varázsló most már azt hirdeti, hogy a gondolatot, az orvoshívás gondolatát, sőt magát az orvost is ő varázsolta mágikus füveivel és táncaival a beteg mellé. Mert ő ilyen nagy varázsló. S ha üyen nagy varázsló, akkor minek az orvos. El is zavarták: az orvost.

Csodálatos ez a karkötő. Ha orvos látja az embert, meg gyógyszert is szed az ember, ha betartja az orvos előírásait: meg is gyógyítja az embert. A karkötő persze. A törzs varázslója.

Hogy mondta a görög bölcs? Sok van mi csodálatos, de az embernél semmi sincs csodálatosabb. Így mondta. Mert akkor még nem volt háromszázért csuklóra húzott reumaellenes karkötő. Istenem, hiszen akkor még csak ókor volt.

0

11unk a tanyaközpontban. Az őszi szél végigsöpör a tájon, belekapaszkodik a bokrok lombjaiba. Vakolatdarabokat, elszáradt növényeket kerget maga előtt. A „főtéren” a művelődési ház romjai, az épületet lebontották, az anyagot most szállítják el máshová. Az iskola még viszonylag jó állapotban van, de már üres, a két tanterem és a szolgálati lakások lakó nélkül maradtak. Az akolháti nebulók az új tanévtől már a hevesi kollégium lakói.

Körben apró, málladozó falú tanyák. A fáradt őszi napsütésben néhány tyúk kapir- gál, kutya szalad csaholva az egyik liget felé.

— Ez a Cseh János tanyája volt — mutat az egyik roskadozó épületre Kalmár István, a pélyi községi párt- alapszervezet titkára. Néhány éve elköltözött. Tisza- nánára.

Kaposi Levente riportja

Megindul a panaszáradat. Azonos a sorsuk, többnyire azonos a véleményük is. Majdnem mindannyian Akol- háton születtek, itt mentek férjhez, itt szülték gyerekeiket.

— Tíz éwel ezelőtt? Akkor még jó volt. Volt itt élet, szórakozás. De most? Nézzen szét! Csák roskadozó házak.

— Nincs iskola. Lebontották a kultúrházat, most meg a telefont is leszerelték. Ha valaki beteg lesz, még telefonálni se tudunk. Volt már olyan, hogy a szekéren halt meg valaki, ahogy vitte be a Pipás (a kantinosnő férje).

— Meg olyan is, hogy az asszony a kocsin szülte meg a gyerekét

— Ilyen több is volt.

—- Ha nem lenne a Pipás, nem tudom, mi lenne velünk. <5 viszi a gyerekeket meg ha beteg valaki.

A magára maradt világ

Körben, ameddig a szem ellát, szintén házak. Nagy részük már üres, áhg néhányban laknák.

A kantin melletti Jakás előtt két nő üldögél. Kezük az ölükben, szótlanul nézegetnek valahová.

A szél újra fWtümad, port kavar a művelődési baz romjai körúL

•— Akolhát valamikor Szolnok megyéhez tartozott — mondja Barta Gábor, a pélyi községi tanács elnöke. — Az 1950-es években a megyerendezések után csatolták hozzánk. Akkoriban 1256 fő 1 volt a lakosság létszáma, körülbelül 170—180 tanya alkotta a települést. Az emberek egy része a tanyaközpontban lakott, a többiek úgy két-három kilométer távolságban. Annak idején Akolhát „fejlesztendő külterúlet- . ként” szerepelt az elképzelésekben, ezért kapott villanyt, aztán művelődési házat, az iskolát pedig újjáépíttettük. Két kutat is fúrtak, az ÁFÉSZ pedig egy boltot és egy italboltot is létesített. Szóba került az is, hogy köves utat kap Akolhát, de ha jól emlékszem, az 28 millió forintba került volna. így aztán maradt a földút.

Akolhát magara maradt. Akik tehetősebbek voltak, az évek során elköltöztek, házat vásároltak a környező falvakban. Pély, Kisköre, s a jászsági községek „felszívták” az egykori tanyalakókat.

Ma mindössze T3 családnak ad kényszerű menedéket a település. Igaz, hogy ez a megfogalmazás sem helytálló teljesen, hiszen az iskolás korú gyerekek — 16-an — csupán a hétvégeken látogatnak haza. Ameddig jó az idő.

— Ha bejönnek a hófúvások — mondja Kalmár István —, akkor se ki, se be. Van három hét is, hogy nem látjuk egymást. Most egy maszek fuvaros, a kantinosnő férje szállítja a gyerekeket Pélyről ki. meg vissza. De ha beköszönt a tél, nem nagyon merészkedik senki sem az utazasra.

Akolhát aztán időközben „lekerült” a fejlesztendő külterületek listájáról. Megkezdődött a lassú, de kegyetlen sorvadás. A termelőszövetkezetnek megszűnt az üzemegysége, ezáltal az asz- szonyok munka nélkül maradtak. Bezárta kapuit a művelődési ház, sőt, az épület lebontására is sor került. Az egykori két boltból csupán egy kantin maradt, néhány hónappal ezelőtt pedig leszerelték a települést Pély- lyel összekötő telefont. Most szeptembertől pedig üressé vált az iskola, a gyerekek, a tanító is elköltözött,,

Varjú Miklósé te bányáján vagyunk. A konyhában asz- szonyok üldögélnek, az udvaron kisfiú hajkurássza a csirkéket. A férfiak meg nincsenek itthon, korán mennek, későn jönnek, hiszen több tíz kilométert kell legyalogolniuk naponta. Többnyire a szolnoki vízügyi igazgatóság jászkiséri szakaszmérnökségén dolgoznak. A körzet nagy, a munkahely vszinte naponta változó. A munka színhelyétől függően sokasodnak, vagy csökkennek a naponta legyalogolt kilométerek.

Az asszonyok: Sípos Ka- rolyné, Sipos Sándomé, Magyar Lászlóné, Menyhárt Fe- rencné, s a házigazda. Varjú Vilmosné, hétfő lévén, éppen „panasznapot” tartanak.

Ma mentek el a gyerekek Hevesre, az iskolába, éppen róluk beszélgetünk. Szegény csöppségek, képzelje el a kis elsősöket. Hiába, csak hiányzik nekik a szülői

*— Meg 6 hozza a kenyeret. Hetente egyszer.

—- Látjuk a tv-ben — egy a szerencsénk, van a villany —, hogy a falusiak már arra is panaszkodnak, ha másnapos a kenyér. Mi meg heteeet eszünk.

— Az a bajunk, hogy sok

a gyerek. Fizetés meg egy. Abból a havi 2300^—2500-ból mi nem tudunk félretenni házra. A többiek, akiknek volt pénzük, már mind elmentek.

— Nem tudunk dolgozni. Régebben a tsz-ben volt munkalehetőség, volt, akinek 400—500 munkaegysége is volt. Két keresettel már lehetett valamit félretenni.

Ami mindannyiunkat közösen izgatja; az elköltözés.

— Tiszaburán mar 35— 40 ezer forintért is lehet házat venni. Csak annyit tudnánk összerakni.

— Tiszaburán? Nézd meg Kiskörét! Oda legalább 100 ezer forint kellene.

Hiába vagyunk nagy - családosok, nem segít a vállalat. Most. hogy a gyerekek elmentek Hevesre, legalább ötezret kellett mindegyikre költeni. De a vállalat még az írószerre se adott segélyt.

— Csak legalább köves út lenne! Máshol is van tanya; de legalább megközelíthető. Ha jön a tél, nem is tudom mit csinálunk.

— Mit csinálnánk? Hónapokon át lessük á Tisza-gá- tat. Az a mi szórakozásunk.

Elköszönünk, elül a zsivaj, néma csend telepedik közénk,

De azért meg utána szolnak a párttitkárnak.

— Pista bácsi, azt mondjak, hogy a kantint is becsukják. Igaz ez? Mi lesz velünk?

A párttitkár mondja, hogy egyelőre nincs erről szó.

Látszik rajtuk, hogy nem nagyon hisznek.

szövetkezet főmezőgazdásza, nézi az őszi vetést.

Arrébb egy tanya romjai. Porlad a vályog, félrelökve hever egy kútkarika. Néhány csenévész szilvafa még dacol az idővel.

A fiatal sofőr megszólalt

— Tudja, én megértem őket. Én is tanyasi gyerek vagyok, hatrongyosi. Borzasztó dolog így elzárva lenni a világtól. Bár ők is tehettek volna valamivel többet, hogy elkerüljenek.

Rámutat a tanya romjaira.

— Ez az öreg Tóth Jánosi volt. A fia, bent Pélyen palotát épített. Ügy hallom, most vett egy kocsit is. Neki van igaza.

Az akolhátiakról sokféle vélemény kering. Régebben jó néhány üzletelő, kupec- kedő ember is akadt közöttük. Sok állatot tartottak, s jó néhány esetben az állatok nem a gazda saját takarmányán, hanem a tsz-én nevelkedtek feL Napirenden voltak a viták, de még a bírósági perek is. Még most is emlegetik Czangás Pál nevét, aki állítólag országos első lett egy háztáji értékesítési versenyben.

A jobb módúak azonban lassan elköltöztek, s maradtak a pusztán a szegényeb. bek, akik bizony nem sokra vitték.

A vélemények éppen ezért

részben üzletelő, fondorlatos, másrészt pedig tehetetlen emberként értékelik az akol- hátiakat.

— Panaszkodnak, hogy nincs pénzük —■, hallottam egy falubeli embertől —, de azt mondják, hogy azért nem zárják be a kantint, mert nagyobb ott kint az italforgalom, mint itt bent Pélyen.

— El vannak hagyatva, de akarat sincs bennük. —- mondta egy másik.

Annyi tény, hogy a sorvadó tanyasi életforma, a világtól való elzártság fásító- an, bánítóan hat az emberi akaratra.

Zötykölődünk ust úton, kátyúkból kátyúkba futnak a kerekek. Bódis László, a szövetkezet íőroezőgazdásza manőverezik, hogy simább legyen az utunk.

— Tu ja, az a jo, hogy a gyerektdv elkerültek innen. Nekik már masabb életük lesz. Én sajnálom ezeket az embereket. Nem is idősek még, a zömük 30—10 év között. És nincs szinte semmi perspektívájuk. Mindegyik menne — ha tudná, hogy hová.

— Talán lesz majd valami — mondja Kalmár János, a pélyi Tiszámén te Tsz elnöke. Tervezzük, hogy Akolhá- ton • szarvasmarha-telepet építünk. Akkor lenne munka- alkalom; meg hát a település jobban bekapcsolódna a község életébe. Talán köves út is épül majd. De mindez pénz, meg idő kérdése.

Megyünk a terepjáróval, kátyúkon, bukkanókon át Az essi tahiä ieetea íóssáB a

Az akolháti tanyák között húzódik a jászsági főcsatorna Viszi az életet adó vizet az ország legmostohább „sorsú” földjeire, a száraz; aszályos vidékekre. A nyílegyenes mederben hullámzik, fodro- zik a víz.

Jó lenne, ha az emberi sorsok is ilyen szépen szabatyo- aoti; mederben folynának,