Népújság, 1974. október (25. évfolyam, 229-255. szám)

1974-10-27 / 252. szám

9pK * vezeték Jakutföld olajához.

(Foto: V. Reznyikovj

Mi érdekli a francia

Aforizmák

újságolvasót?

igy közvélemény-kutatás eredménye

Franciaországban közvélemény-kutatást tartottak annak felmérésére, hogy mit Olvasnak a rendszeresen újságot olvasó franciák. A válaszokból az alábbi derült ki:

Rovat A tenisz.

újságoló.

%-ban

Helyi hírek 89

Vidéki hírek 86

Napi hírek 81

A paágai Belvederében nemrég mutatták be a Národ- ni Galerie tavalyi szerzeményeit. Különböző korok, műfajok és képzőművészeti ágak alkotásait láthattuk. Jelentősen gazdagítja a galéria modern művészeti gyűjteményét Pablo Picasso harminc lenyomata és akvarellje, amelyet D. H. Kahnweller adományozott a múzeumnak, ezenkívül pedig Oskar Kokoschka és Käthe Kollwitz újabb rajzai is láthatók voltak. A modem cseh festők

Születés-halál-házaa- ságkötés f05

Rádió- és televízió- műsor 59

Apróhirdetés 47

Politikai és általános gazdasági információk 46

Sport 41

Szabadidő-felhasználás 34

Folytatásos regény 33

Pénzügyi hírek 30

Mezőgazdasági hírek 22

Keresztrejtvény 17

Tőzsdei hírek 5

közül Mánes, Chitussi, Marák, Alse, Purkyn és Sva- binsky képei kerültek a galéria tulajdonába. Gazdagodott a galéria keleti anyaga is: Szu Tung-po, Csüng Zsen, Kung Hszien és Csi Paj-si képeivel. A galéria új szerzeményeit bemutató kiállítás az egyetemes képzőművészet olyan széles körét mutatta be, amely alkalmas volt az egyes művészi egyéniségekés alkotómódszerek összevetésére.

Olyan nyilvánvalói A dolgok azért mulandóak, hogy megtanítsanak bennünket arra, ne vegyük őket komolyan.

Paul Claud et

A civilizáció mítosszal kezdődik és kétségekkel végződik.

E. M. Ciora*

Az öregedés akkor kezdődik, amikor már nem tekintünk többé előre.

Machiavelli

Ha a barátainknál esik az eső, a mi lábunk is nedves lesz.

Keleti mondás

Az erdő orgona, amely gyökeret eresztett.

Slawomir Wróblewski

A házasság igazi alapja az állandó félreértés.

Oscar Wilde

Ha ugyanarra a szóra több jelzőt aggatsz, éppoly felesleges dolgot művelsz, mintha egy számlát többször is kifizetnél.

Jean Paulhan

A modernség sokaknál abban merül ki, hogy tudják azt, ami lesz, de nem tudják, ami van.

Slawomir Wróblewski

A Národni Galerie új kincsei

A klasszikusok jelenléte

MÁK AZ ÖTLET is felmerült — nem is olyan régen —, hogy létre kellene hozni a klasszikusok boltját. Egy könyvüzletet Budapesten, s annak „mini-lerakatát” a nagyobb vidéki városok egy- egy könyvesboltjában, ahol kizárólag klasszikus magyar műveket árusítanának. Meglehet, az ötletnek nem volt megfelelő kereskedelmi tartalma és vonzása, azért nem valósult meg. Egy bolt, ahol csakis a klasszikusok műveit árusítják, nem számíthat időszakos rekordforgalomra, úgylehet még a könyvhetek idején sem. A klasszikusok után nem szokás idegesen futkosni, a klasszikusok nem máról holnapra jönnek divatba, a klasszikusok nem írnak „szenzációkat”; a klasszikusok vannak.

Hol kaphatók, hol nem kaphatók. Többnyire kaphatók, — mert azzal igazán nem lehet vádolni a felszabadulás utáni magyar könyvkiadást, hogy elhanyagolta volna a magyar klasszikusok műveinek a kiadósát. Díszes sorozatokban, iskolásoknak való szerényebb áron, kritikai kiadásokban, olcsó kivitelben, merített drága papíron és igénytelen rotációson, sok tucat formában.

így igaz.

Miért, hogy sokan — köztük magunk is — hiányolják a klasszikusok állandó jelenlétét!

Nem a hozzáférhetőséggel van a baj. Aki Petőfit, Jókait, Mikszáthot, Móriczot, Adyt, Mórát, Tömörkényt —, hogy ne is folytassuk a végtelenné tágítható sort — akar olvasni, nem kell sokat fáradoznia. Ha nincs meg az otthoni könyvespolcán, ha nem találja meg a legközelebbi könyvesboltban, esetleg antikváriumban, még mindig ott van a könyvtár. Vagy egy másik könyvtár. Előbb-utóbb meglelheti.

S azon sem kötözködünk, hogy fellelhetők, hiszen a három évtized könyvkiadásának az eredményei — amelyek egyébként hétről hétre kiegészülnek —, nem tűnnek el nyomtalanul. Tehát nem a könyvekkel, s nem a kiadás koncepciójával van a baj.

Az igény növekedett.

Elsősorban a könyvek önmaguknak csinálták a propagandát. Önmaguknak. Azzal, hogy a felszabadulást követő esztendőkben a szó szoros értelmében vett legszélesebb tömegek számára váltak hozzáférhetővé. Mintegy reneszánsza támadt ezekben az években a magyar klasszikusoknak. Aki megélte, emlékezhetik rá, hogy városi szegényemberek, falusiak, akik számára korábban luxuscikknek számított a könyv, milyen szomjúsággal vették a kezükbe Jókait, Mikszáthot, Móriczot, ismét rekesszük meg a sort. Lassan fel töltődtek a közkönyvtárak, s keletkeztek az új könyvtárak ... A klasszikusok elterjedéséhez hozzásegített az iskolai oktatás, a színház, a film, a rádió. (Egy adat az ötvenes évek elejéitől: amikor a különös házasságot filmre vitték, az Üj Magyar Könyvkiadó negyvenezer — akkor rekordnak számító — példányszámban adta ki a regényt, s az hetek alatt elfogyott a film premierie után.)

KÉSŐBB, mint hatalmas agiitáeiós fórum, bekapcsolódott a kömyvpropagandába a televízió. A magyar klasszikus művekből készült feldolgozások, adaptációk, különféle ismertető műsorok hatására megsokszorozódott az igény. A hatvanas évek közepén kezdték csak felmérni, hogy egy-egy televíziós közvetítés milyen hatalmas mértékben befolyásolja a kiadói tevékenységet. Új meg új kiadásokat kellett előkészíteni a legnépszerűbb művekből.

És mégsem mondhatjuk, hogy most már elég. Sőt, azt mondjuk: még mindig kevés. (Ismételjük: az igényekhez mérten.) Előfordul, hogy a könyvesboltokban hosszú hónapokon át hiába keresünk népszerű klasszikusokat. Elfogytak. Esv-egy kiadás sokszor a kiadó legmerészebb elképzeléseit is túlszárnyal ia. (Az igaz, hogv.néba az ellenkezője is előfordul: kiadnak egv klasszikus művet, s a . kereslet nem éri el a szokásos, vagy a várt mértéket. Ezt a „veszteséget” azonban bekalkulálják a kiadók, mert a könyvniaenak is vannak szeszélyei. Lemondóan raktárakba vitt könyvek egyezer csak „feltámadnak”: ezt minden kiadói szakember tudja)

A TARSADALMT fejődésnek olyan szakaszában vagyunk. s közművelődési feladataink olyan roppant hagyok, hogy a nemzeti irodalom egyetlen értékes alkotásának jelenléte sem nélkülözhető. Méghozzá: állandó jelenléte. Könyvesboltokban, szakszervezeti és tanácsi könyvtárakban üzemi könyvtárakban. Budapesti fényes könyvüzletekben és kisvárosok szerényebb könyvesboltjainak a polcain egyaránt. Nem szeretnénk a ma- ximalizmus vétkébe esni, S ezért nem mondjuk, jó szívvel nem is mondhatjuk, hogy mindig és mindenütt és pillanatnyi kihagyás nélkül, mert idilli állapot elképzelhetetlen és alighanem felesleges is. ■ !

Az állandó jelenlét a köny- nyű hozzáférhetőséget jelenti. Hogy ne legyen nehezen elérhető egyetlen magyar klasszikus sem. (Ne forduljon elő például olyan eset, hogy egy megyei könyvtári hálózatban ide-oda cirkulál- nak, egészen a ronggyá olvasásig magyar költői és prózai művek, mert „nagy tételben”, azaz könyvtári tételben hosz- szabb időn át nem szerezhetők be.) Ne legyen átmeneti hiánycikk Mikszáth, vagy Jókai, Nagy Lajos, Szabó Pál, Veres Péter — ismét a névsor zavaró bősége! — egyetlen könyve sem.

A kiadói politikát nem kárhoztatjuk; mindent megtesz ennek érdekében. A könyvelosztás is igyekszik jól gazdálkodni a kiadott könyvekkel. „Felelőst” nem kereshetünk, szerencsére nincs, s nem is kutatható 3 „pozitív felelős” van Inkább: a felébredt olvasási kedv, a minőség iránti nagyobb igény, a múlt megismerésének vágya, az igazi értékek becsülése.

S a kiadói munkát, a könyvkereskedelmi tevékenységet ehhez a felemelt —. önmagunk által f elemeit — igényhez kell igazítani. A lehetőség szerint még többet, többször kiadni a magyar klasszikusokat, hogy az egész olvasó néphez szólhassanak.

OLYAN FELELEM, hogy „raktárfölösleg”, — nem it' említhető együtt a klasszikusok állandó jelenlétének szellemi hasznával.

r. /.

WWVAMA i

Gyimesi Ferenc:

Felségek hóban

vei a fölhajtott gallért szorongatta az arcára.

A

kis vicinálisvonat nagy prüsz- köiéssel igyekezett előrefúrni magát a havas pályán. Zakatolt, dohogott, nyögött a szerelvény elején a mozdony, mégiscsak lépésben haladt az emelkedőn. Tömör, fekete füstje, amelyben kavarogva repkedtek a szikrák, néhány méternyire fölszánt a jajgató gőzzel, azután szétterült a késő délutáni égbolt alatt és elenyészett az apró szemű, sűrű havazásban. Sikítva fújt, fúj a szél a hegyek felől,- hordta a sínekre a havat, temette a kocsikat, a fuldokló kerekeket. Az ütközőkön, a kampókon, lépcsőkön is percről percre vastagodott a hó, végtelenül szép, de zord és reménytelen volt ez a nagy, fehér ölelés. A befújt ablakok közepén párás foltokat olvasztott a benti meleg és a hóesést néző utasok lehelete. A kerekek már nem is adtak hangot, a lassú gör- dülés zaja belefulladt a hóba.

Bundába öltözött, kucsmás, hócsizmás fiatal nő lépett ki az egyik fülkéből a folyosón ácsorgó utasok közé. Bőröndjét az ajtó mellé tette, azután odaállt az egyik üres ablakhoz, kesztyűs kezével tiszta foltot törölt magának az üvegen és kinézett a hófúvásba.

Puha remegéssel döcögött tovább a vonat, s erezne lehetett a mozdony erőlködését, A tempó lépésről lépésre lassult, egyik sürgönypóznától a másikig már percek teltek el. A kis gép prüsz- kölése néhány pillanatra kétségbeesetten fölcsapott, mintha az utolsó roham következne. Tompa zökkenés követte az elszánt erőlkö- * dést. A szétfeszült ütközők fáradtan egymáshoz ütődtek, a kocsikon végigremegett a mozdony egy helyben forgó kerekeinek haldokló csikorgása, azután egy pillanat alatt az is megszűnt és nem hallatszott más, csak a gép kimerült, megadó lihegése.

— Elakadtunk? — állt oda a nő mellé egy harminc év körüli férfi. Prémgalléros télikabát volt rajta, a lábén félcipő. Jobb arcán régi sebhely; valamilyen műtét, vagy baleset nyoma. Megpróbált kilesni a nő mellett, közben megkockáztatta a további beszélgetést: — Pedig már nem lehet messze az állomás.

— Talán két kilométernyire — szólt vissza barátságosan a nö.

K

int egy kalauz és néhány munkásember törtetett előre a mozdony felé. Közben a kis gép élesen, szaggatottan füttyö- gött. kérte a segítséget az állomásból. A szél pedig tovább hordta a havat a sínekre és a vonat oldalára.

A nő föl hajtotta • a gallérját, fogta a bőröndjét és elszántan kinyitotta az ajtót.

— Begyalogol? — kérdezte csodálkozva a férfi.

— Órákig tarthat, míg kiszabadítanak bennünket — felelte a nő.

— Ha megengedi, magával megyek.

A nő már az alsó lépcsőn állt, e ahogy visszafordult, tekintete megakadt a férfi félcipőjén.

— Az országúton már lesznek nyomok, mert folyton járnak a vontatók. De addig térdig kellene járnia a hóban.

— Nem számít, nem vagyok kényes.

A szél rögtön rájuk csapott és ízelítőül az arcukba vágott egy csomó szúrós havat. A férfi előre akart menni, de a nő megelőzte.

— Én csizmában vagyok, majd csinálok nyomot.

— Akkor legalább a bőröndjét hadd vigyem.

A nő odaadta a bőröndöt, azután elindult a vonat mellett. Hátrakandikált; a süvítő szélben:

— Vigyázzon, hogy mindig a

nyomomba lépjen!

Akkor már többen álltak a mozdony körül. Hárman szénlapátok- kal próbálták szabaddá tenni a síneket, a többiek meg azon tanakodtak, hogy hóeke nélkül aligha lehet kiszabadulni innen. A nő kikerülte őket, azután tovább ment, amerre a síneket sejtette. Valaki azt mondta a hátuk mögött:

— Ennek a fiatalembernek sem szeretnék a zoknijában lenni.

A szél oldalról vágta őket. Csikorogva süppedt alattuk a hordott hó, s ahogyan emelték a lábukat, mintha füstöltek volna a lépéseik.

Jó húsz percig tartott, míg elérték a síneket keresztező országutat.

— Innen már könnyebb lesz — fújt nagyot a nő és vidáman beugrott egy széles keréknyomba.

A férfi amennyire tudta, kirázta cipőjéből a havat. Addig a nő háttal fordult a szélnek és egy helyben toporgott. Innen már egymás mellett mentek tovább a párhuzamos nyomban. A hófúvás nem gyengült, fejüket előre kellett szegniük, hogy az apró szemű hó ne. vágódjon a szemükbe. Néhány lépés után megkérdezte a férfi:

— Maga idevalósi?

— Igen — szólt a nő a fölhajtott gallér mögül. — Könyvelő vagyok a szövetkezetben.

— Én is jártam itt talán tizenöt éve. Gyerekkoromban itt szoktam nyaralni a rokonaimnál.

— Most is hozzájuk mégy?

— Oda. Holnap lesz az unoka- húgom esküvője.

Kiabálva kellett beszélniük, mert a szél elkapta a hangjukat. Ruhájukat már egészen belepte a hó, s a keréknyomokat is kezdte befújni előttük.

Nemsokára elértek a falu alatti réthez. Már erősen szürkült az égbolt, s falu felől átpislogott a hóesésen néhány utcai villanykörte. A férfi körülnézett, mintha keresne valamit, azután megállt egy helyen.

— Valahol itt állt régen egy terebélyes. öreg fű2fa ...

— Két, vagy három éve kifordi.otta egy erős vihar.

— Nagyon kedves emlékem fűződött hozzá — mondta továbbindultában a férfi. — Gyermekkoromban sokat játszottunk alatta. Nagy gyerekcsapat gyűlt itt össze napról napra. Egyszer elhatároztuk, hogy királyt és királynét választunk magunk közül. A király az lett volna, aki legmagasabbra mászik a fűzfára, a királynét pedig maga választhatja ki magának. Pesti gyerek voltam, nem értettem úgy a famászáshoz, mint a többiek, mégis nekivágtam. Nem is jutottam föl annyira, mint a pajtásaim, mégis én lettem a király. Mégpedig úgy, hogy egy ág leszakadt alattam és lezuhantam. Esés közben egy másik ág jó mélyen föl hasította az arcomat, de nem történt komolyabb bajom, A gyerekek ijedten körülállták és bajtársiasságból, meg hogy megvigasztaljanak, kikiáltottak királyukká.

A szelnek dőlve taposták a

havat a kitartó viharban. A férfi leveregette a gallérját, úgy beszélt tovább:

— Volt a gyerekek között egy nagyon szép kislány. Amikor látta, hogy vérzik az arcom, gyorsan kibontotta a hajából széles fehér szalagját és azt szorongatta a sebemre. Mondanom sem kell, hogy őt választottam királynénak, és azon a nyáron egymás mellett ültünk minden játék alkalmával a fűzfa alatti trónon.

N

em szólt a nő, csak a szeme mosolygott a behavazott kucsma és a fölhajtott gallár között. Visszaemlékezett a bevéré- zett felér szalagra. Nem rfterté hazavinni. Azt hazudta, hogy elvesztette a réten.

Megállt a nő is, s mindkét keze{