Népújság, 1974. szeptember (25. évfolyam, 204-228. szám)
1974-09-22 / 222. szám
A közművelődés rangja Hortobágyi emlékek SSZ£, István festőművész Idátlítását « közelmúltban tekinthették meg Heves megye lakói. A tárlat anyagát a művész mongóliai útiélményeit megörökítő képekből állította össze. A mester már egy új kiállítás képein dolgozik, amelynek fő témája a hortobágyi táj- (MTl-foto: Szabó Sándor) ' Népművelőket kérdeztem, mondanák el, mit várnak a közművelődésről /szóló párt- határozattól. A válasz sokszínű volt, tömör és helyenként még szellemes is. — Sokat... Azt, hogy megvalósítjuk ... Hogy több pénz jut a kultúrának... ilyen válaszokat kaptam, de legtöbben hozzáfűzték: és rangja, tekintélye lesz a közművelődésnek, olyan, mint régen volt. — Most nincs tekintélye? — adtam vissza a kérdést. — Az utóbbi időben bizony nem emelkedett megfelelő rangra. De talán majd most, a határozat után — vélekedtek a népművelők... /. Ne méricskéljük most, hogy e tékintélykeresésben kinek mennyi az igaza. A közművelődés rangját, a társadalomban betöltött szerepét sok minden meghatározza, többek között a munka színvonala, eredménye, de az irányítás módszere is. fogadjuk él a népművelők véleményét, akik a párthatározat végrehajtása során munkájuk rangját, tekintélyét «* vissza kívánják szerezni. Ez a tekintély nagymértékben a pártszervezetektől függ. Attól, hogy a közművelődés milyen szerepet tölt be a párt munkájában, de nem lehet közömbös ilyen szempontból az irányítás színvonala sem. Mert egy határozat — a legjobb határozat is — csakis a végrehajtás során vizsgázik. Ezekben a napokban, amikor a pártszervezetek figyelme a közművelődés felé fordul, érdemes kissé visszapergetni az időt, felemlítve azokat az éveket, amelyekben a kulturális tevékenység valóban a pártmunka részét képezte. A felszabadulás utáni lelkes évekre gondolok, amikor egy-egy kultúrcso- port nemcsak a színjátszás, az éneklés, vagy a tánc örömét jelentette tagjai számára, hanem jóval többet ennél: az együvétartozást, és a közösségi élet kibontakoztatásának lehetőségét is. Abban az időben a politikai szervezetek — a párt is — nemcsak irányították a művelődést, hanem azzal egyidejűleg a kulturális munka, a közművelődés keretéül is szolgáltak. S ily módon a közélet, a magánélet, a politizálás és a szórakozás nagyszerűen kiegészítette egymást. Sőt, nem kevés azok száma, akik éppen a kulturális csoportokon keresztül jutottak el a párthoz, a mozgalomhoz. Azokban az években például természetes volt, hogy a párt székházában színpad is épült, ahol taggyűlések, pártnapok, vagy egyéb ünnepségek után fellépett a kultúr- csoport. És természetes volt az is, hogy már 1948-ban országos tanfolyamot szervezett a párt a kultúrvezetők számára, amelynek keretében többek között Lukács György tartott előadásokat. Igaz, abban az időben nem értelmeztük olyan szélesen a köz- művelődést, mint napjainkban, de azt világosan láttuk, hogy a jövőnek művelt emberekre lesz szüksége, s a munkások és parasztok nagy tömegének évtizedes — még inkább évszázados! — lemaradást kell pótolnia. Volt is tennivaló bőven, s a munka során felmerültek a gondok is. De a ranggal, a tekintéllyel nem volt hiba. Nem is lehetett, hiszen a népművelés a politikai agitáció egyik eszköze és annak mindennapi segítője volt, s így valóban a pártmunka részét képezte ... 2. Az évek múltával sok minden megváltozott. A termelés szerkezete, az emberek gondolkodása, a párt belső élete és az irányítás mód0<£§ÉIál 1074. szeptember 22., vasárnap szere is. És az életszínvonal emelkedésével megváltozott az egyéni életcélok köre, elérhető távolságba került az új lakás, a hozzátartozó berendezés, a gépkocsi, az igényes öltözködés, valamint a szabad idő kulturált kihasználása is. S ilyen körülmények között tapasztalható egy ellentmondód. A korszerűbb termeléssel, az életszínvonal növekedésével, valamint a több és magasabb iskolai végzettséggel párhuzamosan nem emelkedtek megfelelően a művelődési igények. Igaz, tíz év alatt — 1960— 1970 — két és félszeresére emelkedtek a lakosság kulturális kiadásai, de az is igaz, hogy a kiadások 90 százaléka az otthoni, tehát az egyéni művelődés céljait szolgálja. E számadat önmagában jelzi a tömegkommunikációs eszközök térhódítását, de ugyanakkor azt is, hogy túlságosan otthonülők lettek az emberek. Ezért hiányoznák azok a kulturális közösségek is, amelyek önmaguk művelésén túl nevelték, szórakoztatták közönségüket. Hadd említsem itt az Egri Dohánygyár példáját. Másfél évtizeddel ezelőtt ez a rangos üzem nemcsak gyártmányaival büszkélkedhetett, hanem lelkes éneke-, seivel, ügyes táncosaival és színjátszóival is. Ott is voltak mindenütt, ahol ünnepelni, szerepelni kellett. A dohánygyár ma is büszke gyártmányaira, modem gépsoraira és nem kevésbé arra, hogy kialakult a törzsgárdája és szakmát is tanultak az egykori segédmunkások. Az élet tehát megváltozott, jobb, gazdagabb lett. De a kultúr- csoportot ma már csupán néhány fiatal jelenti, az énekkar tagjai, a táncosok, és a színjátszók csak a fénykép- albumban láthatók. Említhetnék más üzemeket is, sajnos sokat. Nem kell ez már senkinek, nincs rá igény, különben is kinek van arra ideje, hiszen rohannak az emberek. Ilyen válaszokat kap az érdeklődő, aki a miértekre keres választ. És ismét felmerül a tekintély, amely úgymond ma hiányzik. 3. Eddig tulajdonképpen azt igyekeztem bizonygatni, hogy a közművelődésnek, a kulturális munkának akkor veit ■— Igen ám! Mint az angyalok. Mindig morfondírozott Ezen is, meg mindenen. De hogy, vannak varázslatok, csodadolgok, azt éppúgy nem vonta kétségbe, mint a többi normális gyerek, akit még nem rontott meg a rideg felnőtt ráció. Bűjócska Kukk! Kukk! Közeli írv kona, mondhatnám édestestvére volt ez a kendő mögé rejtőzésnek s a mögüle való előbukkanásnak, a „nincs Bubu! — de van!" játéknak. De kukkolni minden mögül lehetett. Agy vége mögül, szék háta mögül, asztal mögül, komót mögül, felemelt pokróc, paplan, lepedő mögül, szekrény- és szobaajtó mögül, ház sarka mögül, kerti fa mögül: az egész családban, házban és ház körül végetérhetetlen kukko- lésok, kukucskálások folytak, körülbelül) egyéves korától Bábunak', hangos kacagások kíséretében. Mi a lányunk mindig újra felcsendülő nevetését nem tudtuk elunni, ő magát a kukkot. Néha cifráztuk is persze a dolgot, ketten kétféléi bújtak el, mondjuk, egy- egy szék mögé, majd ütötték fel és sunyták le mindig újra a fejüket, hogy Bubu máv alig győzött az egymást váltó kukkok hallatára ide-oda tekintgetni. Vagy grimaszokkal, nyelvöltöge- téssel igyekeztünk fokozni a hatást, ha épp olyan kedvünk támadt, hár többnyire társadalmi rangja, tekintélye, amikor politizált, amikor része volt a párt munkájának. Most széleskörű vita és tanácskozás után a végrehajtás szakaszába érkezett a párthatározat, amely nem, szűkíti le a közművelődést a kultúra, a műveltség terjesztésére, közvetítésére, hanem feladatul szabja a szocialista életmód, életforma és magatartás kialakításának segítését is. Nem kell bizonygatni, hogy. az ilyen célkitűzések még jobban a politika mellé állítják a közművelődést, amely a határozat végrehajtása során ismét rangot szerezhet magának és azoknak is, akik szervezői, művelői e sokat vitatott tevékenységnek. A közművelődés irányítása állami feladat. Ezt egyértelműen megfogalmazza a határozat. De azt is, hogy következetesen érvényre kell juttatni a párt elvi-eszmei-poli- tikai irányító munkáját. Ma már nem a kultúrcsoportok létrehozása, vagy az esti iskolák szervezése a pártszervezetek feladata. A cél meghatározása, a közművelődés területén dolgozó szakemberek ösztönzése, a tartalmi munka ellenőrzése, az már pártfeladat, mint ahogyan pártfeladat az igények felkeltése és megfelelő orientálása is. Hogy hogyan kell dalolnia egy énekkarnak, azt a karmesterek tudják, a tánckar vezetője a koreográfiához ért, az irodalmi színpad rendezője pedig a versekhez, a színjátszáshoz. A klubvezető is tudja, hogy hogyan kell levezetni egy foglalkozást. A pártszervezetek irányító munkájának nem a részletekre kell törekednie, a „hogyant” a szakemberekre kell bízni. De hogy milyen műsorpolitikát alakítanak ki a csoportok, hogy hosszabb távon milyen programot nyújtanak a művelődés otthonai, az már megérdemli, sőt, meg is követeli a pártszervezetek figyelmét. És a legfontosabb pártfeladat a politikai feltételek biztosításával segíteni a köz- művelődést olyan légkör kialakításával, amelyben az emberek szükségét érzik annak, hogy művelődjenek, a népművelők pedig, hogy igyekezetük és tudásuk legjavát nyújtsák az embereknek. Így eredménye és rangja is lesz a közművelődésnek. M. L. a sima kukk is megfőtte a magáét. Az első — még váratlan — eiőbújás után Bubu felajzódott, s már várta a másodikat, a második után a harmadikat, a negyediket, az ötödiket és így tovább, egy ideig növekvő tetszéssel, majd talán már egy kicsit lanyhábbal: akkor kellett még idejében abbahagyni a dolgot. Az ilyen játék, mint mondják, a gyerek ritmusérzékét is fejleszti a maga visszatérő motívumaival: rá- kapatja az ismétlődés örömére, amely minden műélvezet egyik forrása. Csakhogy a kukkolás ritmusa —« időtartamát tekintve — meglehetősen szabálytalan. Nem utolsósorban épp az adja meg a játék jóízét, hogy a várva várt újabb előbukkanás egy kicsit mégis váratlan, mert a kölyök soha sem tudja, mikor következik be, sőt még abban sem lehet bizonyos, hogy bekövetkezik-e. A felszabadult nevetés épp annak szól: „Beteljesedett, amire számítottam, amit reméltem." Nap mint nap megteszi ugyanazt az utat, anyókásan tipegve, a lakásától a Gárdonyi-házig, mint kislány korában, amikor reggelen* ként átszaladt egy kis tejért Gárdonyiékhoz. A kislányból ma már nagymama lett, s négy éve a Gárdonyi-ház idegenvezetője. Törékeny kis asszony Magyari Istvánná, Erzsiké néni, aki gyerekkorától ismerte az írót. — Most is jól emlékszem rá. Amikor édesanyám átküldött Gárdonyi néniékhez tejért, az író mindig ott ült s nagy görbefa alatt a kispa- don és pipázott Ritkán láttam társasággal, zárkózott ember volt akit gondolataiból csak a pipaszörcsögés tudott kizökkenteni jelezvén, hogy meg kell tisztítani, újból kell tölteni. A negyvenhat darabból álló tajtékpipa- gyűjteményéből — amit annak idején sokszor megcsodáltam, és amiből az utókornak csak a pipaszárak maradtak meg — naponta tizenötöt tömetett meg. Szerette a gyerekeket, nagyon értett a nyelvükön, hiszen tanító volt. Sokat beszélgetett velem, megmutogatta hangszereit, és búcsúzóul nemegyszer telipakolta kis kötényemet gyümölccsel. Ma is őrzöm egy dedikált könyvét, az Ábel és Esztert, amit akkor ajándékozott nekem, Egy idő múltán természetesen ugyanúgy kukkolt ő is, mint mi, és ezen meg nekünk kellett jókat nevetnünk. Kaptunk valakitől két be- bújós bábfigurát, egy mackót meg egy kutyát: azok is felváltva kukkoltak. Néha még pokrócot is kifeszítettünk nekik, s egész bábjeleneteket rögtönöztünk, de ezekben is nagy szerepe volt az él-eltűnésnek, a pokróc mögül mondott bújócs- kaszövegeknek („Űgyse tudod, hol vagyok! Űgyse találsz meg!"), s a hirtelen előkerüléseknek. N.agyon régi jószág lehetett ez a két bábfigura, még abból az őskorból, amikor kóccal vagy rongyokkal tömték ki az efféle háziké- szítményű szerzetek fejét. Fárasztó volt hosszabb ideig tartani egy ujjal a keményre tömött kobakjukat, kivált a jól megtermett, nagyorrú Kutyuli-mutyuliét. Bubu viszont másfél-kétéves kora körül úgy rájuk kapott, hogy újra meg újra megkövetelte: „Bújj be!” (mármint a két bábba), s Gárdonyi kalauza amikor megszereztem tanítónői oklevelem. Evek múltán aztán az emlékmúzeummá vált házban férje lett az idegenvezető. Az ő munkáját folytatja Erzsi néni, mesél, kalauzol Gárdonyi emlékei között, megmutogat minden kis darabot a látogatóknak, akik bizony évről évre egyre többen lesznek. Ezen a nyáron havonta hét-nyolcezer ember — iskolások, gyárak, üzemek, termelőszövetkezetek dolgozói — is megfordulnak a múzeumban az ország más-más tájairól. De voltak már vendégek Csehszlovákiából, Hollandiából, amesz- szi Kanadából, sőt még Üj- Zélandból is. — Sokszor mesél a turistáknak személyes élményeiről? — Igen, hiszen a vendége-' lm is igénylik ezt. Szeretnélek sokkal többet tudni az íróról. Minden csoportot izgalommal várok, a kíváncsi, tágra nyílt gyerekszemeket, mert legszívesebben nekik mesélek. De volt már olyan látogatóm is, aki amikor belépett az előszobába, rögtön akkor tartani kellett őket végkimerülésig, hogy hasonlók legyenek a többi —szilárd testű — babához, s együtt játszhasson velük, etethesse őket, meg minden. Tűnődtem is, hogy át kéne alakítani őket, alul is kitömni, lábat varrni nekik, ha ugyan tűmé a Bubu. De aligha tűrné. Gondoltam hát egyet, s egy este, a szokásos összerakodáskor eltüntettem mind a kettőt. Bedugtam a ruhásszekrény legmélyébe, leghátuljába. Keresi őket másnap Bubu, keresik a család más tagjai: nyomuk sincsen. Tőlem is kérdik, nem tudom-e, hol lehetnek, de könyörtelenül letagadom. Biztos elmentek világgá, vagy elbújtak valahova. — Figyelj csak! — mondom Bubunak. — Hátha megéhezik a Kutyuli-mu- tyuli, és akkor ugat. De csak akkor halljuk, ha nagy csndben vagyunk. — Nem is tud ugatni! — Tud az, csak te mindig eteted, és akkor nem éhes. — Nem is hallok semmit! — Pedig ugat valahol! En hallottam az előbb. Figyeljünk csak. Mély csönd. De közben már ő is beleéli magát a mesébe. — A másik szobában — mondja. — Ott ugatott. — Igen, én is azt hiszem. Elindulunk a hamis nyomon — a ruhásszekrény emebben a szobában van — t, de persze nem találjuk a két szökevényt. (Folytatjuk) 1 azt kérdezte: — Csak ennyi a látnivaló? —• Végül is ez az ember két óráig kérdezgetett, vissza-visszatért az egyes tárgyakhoz. — Mire kíváncsiak leginkább a látogatók? — Természetesen azokra a dolgokra, történetekre, amiket nem találnak meg a tankönyvekben. Itt minden kis emléknek múltja van, gondolok itt a kiskutyára, a hajóbőröndre, a titkos naplóra. Volt olyan iskolás csoportom, amelynek tagjai niég csak jövőre tanulják majd az Egri csillagokat, de most eljöttek Egerbe, hogy sok-sok ismeretet gyűjtsenek a regény feldolgozásához. Ötven tagú csoport érkezése szakította meg a beszélgetésünket. Erzsi nénit körülfogták az új látogatók, s az ajtóból még hallottam, amin elkezdte mondókáját, ki tudja már hányadszor: — A nagy író, Gárdonyi Géza otthonában vagyunk, aki 1863- ban született Agárdon... (szüle) 20.05: Platonov szerelmei Csehov drámájának ma-1 gyárul beszélő, angol tévéfilmváltozatát a televízió „Klasszikusok tévéfilmen” című sorozatának darabjaként vetítik. A múlt századvég kiemelkedő orosz írójának ez volt az első színpadi műve. Csehov életében be sem mutatták. Magyarul még nem jelent meg nyomtatásban, de a televízió már készített a műből tévéjátékot. Most angol változatban láthatjuk. Á főhősben felismerhetjük akéi sőbbi Csehov-drámák szerep} lőinek minden lényeges to} lajdonságát — a meditáció} kon őrlődő, tehetséges es váli toztatni akaró embert, aki nem tud mit kezdeni magé«1 val. Platonov, a tanító, vidé* ki birtokán él. Vonzó tulajdonságai miatt sok nő szeret bele. 0 azonban nem képes eljutni a döntéshez, s tehetetlenségét itallal feledteti saját magával is., Végül már-már rászánja magát arra, hogy szerelmével megszökjön feleségétől, de amikor az utolsó pillanatban mégis visszariad — a lány lelövi. A tévéfeldolgozás érdekessége, hogy Platonovot az idehaza filmről már jól ismert kitűnő színész, Rex Harrison alakítja, akinek ez volt az első tévészerepe. (Magyar hangja: Mádi Szabó Gábor.)
