Népújság, 1974. szeptember (25. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-15 / 216. szám

*

#

„„.hogy ha lehet is, érdemes-e beleszólni az ügyekbe? Mert igen sok példa igazolta és igazolja ám, hogy az ember beleszól, mindennap beleszól, sőt minden órában beleszól az ügyekbe, minden ügybe beleszól, ha mar demokrácia és jog van, de még nincs eredménye, vagy odafigyelése a beleszóló szónak. Hát ezek után mit ér az, lia lehet, amikor nem érdemes?

A duzzogó monológ egy baráti beszélgetés egyoldalú pillanataiban hangzott el, amikor beszélgető partnerem a munkahelyi demokráciáról, kifejtett okfejtésemet kérdőjelezte meg elöljáróban kaján mosoly- lyal, majd az imént felsorolt szavakból álló kissé kusza, de végeredményben is érthető monológgal. Azt mondta tehát el, hogy mit ér az olyan lehetőség, amivel élve szót ugyan ejthet az ember, de annak hasznát aligha látja. Most, amikor legkevésbé sem az a fő gond, hogy visszaélnék az üzemekben a demokratikus jogokkal — mert egyébként sajnos visszaélnek —, s amikor a legkevésbé sem az a fő gond, hogy nyilvánítsanak véleményt az egész üzem gondjában — mert nem mindig és nagyon teszik azt —, talán még oktalanságnak is tűnhet azzal foglalkozni: ha lehet, érdemes-e beleszólni a közösség dolgába.

Mert a demokrácia vizein most háromfajta hajó is cipeli a jogok és kötelességek, a lehetőségek es a megvalósulás terheit és e terhekkel fel-, vagy fel nem málházott utasait- Vannak, akik számára teljesen érdektelen, hogy mi történik, sőt még az is, hogy történik-e valami, — mással és másokkal. Csak önmagával történik-e? — ez a fontos. Vannak, akik számára rendkívül fontos, hogy mi történik a munkahelyükön, tudják és értik, de legalábbis érák: mely az a terület, ahol szót kell ejteniük, ahol a lehetőséget a cselekvéssel kell kitölteni.

S vannak olyanok, akik mar hallottak harangozni a munkahelyi demokráciáról, tudnak a jogokról és nem is mindig a jobbítani akarás belső kényszerétől, mint inkább egy joggal való visszaélés, a felesleges kotyogás és fontoskodás érzetétől hajtva szólnak bele mindenbe.

Mindenbe*

KzHr azok, akiknek samim sem jói aehoL Ezek azok, akik csak rosszat tudnak felsorolni, ha az üzem vezetéséről, a vállalati igazgatásról, a szakszervezetről, vagy a pártszervezet vezetőségéről van szó. Ezek azok, akik, ha csak egy módjuk van, minden értekezleten szót kémek — és sajnos kapnak is — és mindenhez hozzászólnak. Shakespeare Hamletiének színészei számára is teljesen mindegy volt, hogy mit játszatlak, tragédiát, komédiát, tragikomédiáit: ők mindéhhez értettek, önmaguk véleménye szerint. Am a dán királyfi kora múltán, nem „múltak el” a mindenhez értők. Akik tudják, hogy az üzemi orvosnak hogyan kell rendelnie és mit kell felírnia, akik tudják, hogy mit kell gyártania az üzemnek és mennyit és miért, és azonfelül azt is, hogy a laboratóriumban a Bunsen-gázon nem kísérleteznek, hanem rántottál sütnek; akik tudják, hogy mit kell tárgyalnia az igazgatónak a szakszervezettel, és hogy a szákszervezet milyen álláspontot foglaljon dl az exportterv teljesítésében,

A vállalati mindent tudók vottafcéppen persze nem is tudnak sémmit. Azazhogy egyet igen: azt, hogy ők hozzászólhatnak- Bárhol, mert joguk van hozzá. És panaszkodhatnak is bárhol, mert ehhez is joguk van. Valójában persze nem demokratikus jogaikkal élő emberek ők, hanem afféle kellemetlenkedők, akiknek nagyszájú feleségük miatt az otthoni ki nem élhetett bátorságuk ott és akkor jön meg, amikor a technológiai osztály átszervezéséről van szó. Hogyne szólna hozzá konstruktiven, amikor ő éppen a könyvelésen dolgozik. Vagy a vállalati adminisztráció okszerű megszervezésén folyik a vita, beleszól abba is, konstruktiven persze, pedig az anyagmozgatáson dolgozik.

Beszélgető partnerem szerint a demokrácia ott kezdődik, ahol és amikor ő elkezdhet beszélni, s addig tart, amig ő beszélhet. Nekem is, az értekezletnek is, a társadalomnak is. Még véletlenül sem érdekli, hogy amit mond, az hasznos-e, vagy amihez hozzászól, ahhoz ért-e, amit javasol, egyáltalán megvalósítható-e, vagy sem. Egyetlen dolog érdekli: a hozzá- és a beleszólás joga, — semmi más.

— Már megbocsáss, de ki bírja azt idegekkel,

hogy te mindenbe és óránként beleszólsz. — kérdem.

— Ez nem idegek kérdése, öregem- Ez a jog kérdése. Vagy van jogom, vagy nincs? — kérdi vissza kijelentő módban.

— Ehhez nincs! — jelentem ki én is, de rtem kérdő módban.

— Nincs? Te is ezt mondod. Talpnyaló komfor- rmsta — közli velem és a vitat egyoldalúan berekeszti. Gondolom, elrohant sürgősen felszólalni a fel- s hozzászólás jogáról: valahol. Oda, ahol eppen valamilyen értekezlet van. Bármilyen!

Építik a gázvezetéket«

A közelmúltban cikk jelent meg az „Ar- beiderbladet" című lapban a következő felirattal: „A szibériai építkezések ki- terjesztése problematikusabb a vártnál.” A cikk szerzője a kérdés egyik alapos ismerője, J. O. Juhansen újságíró. Az írás nemcsak azért keltette fel érdeklődésemet, mert Juhansen úrral már nem egy ízben volt alkalmam vitaba bocsátkozni a sajtó hasábjain. Érdekes, ba nem is új, a kérdés felvetése. Véleménye szerint a Szovjetunióban sokáig „alábecsülték azokat az óriási összegeket”, melyekre Szibéria kincseinek kiaknázásához szükség van, és csak a legutóbbi időkben kezdtek „kritikusabban közelíteni a kérdéshez”. A gondolatmenet odavezet, hogy „óriási szüksége van a Szovjetuniónak az ameri kai és a japán tőke erejére”.

Ezek az érvek, a cikk szerzője szerint szükségképpen „fokozzák azt a szkepticizmust, mely az Egyesült Államokban és Japánban tapasztalható az egyre szélesedő szibériai együttműködés .iránt”.

Egyelőre azonban csupán az újságíró szkepticizmusával állunk szemben, s ez az ellenérzés is inkább kiagyalt ötleten, semmint valóságos tényeken alapszik.

Juhansen úr következtelései a Kommunyiszt című szovjet lap egy cikkén alapszanak, mely „érdekes és váratlan módon beismeri Szibéria meghódításának nehézségeit”. Csakugyan váratlan módon? Hadd idézzek itt egy régebbi megállapítást: „Szibéria ásványkincsei teljességgel kimerít- hetetlenek és a legjobb esetben, a legnagyobb erőfeszítések árán se tudjuk néhány esztendő alatt akárcsak a századrészét is kiaknázni. Ezek a kincsek olyan körülmények között rejtőzködnek, hogy a legjobb gépek és berendezések szükségesek feltárásukhoz.” Ezt Lenin mondta 1920-ban a szovjetek VTTT. kongresszusán, ahol a Szovjetunió első népgazdasági tervét hagyták jová.

A szovjet állam azóta se feledkezett meg arról, milyen nehézségekbe ütközik Szibéria meghódítása. Ennek ellenere, tervszerűen, önerőből és hatékonyan folyt a szocializmus érdekében e hatalmas országrész kincseinek kiaknázása. Íme az elmúlt évtizedek krónikája: Harmincas évek: Azon a vidéken, melyet nemrég még a rénszarvasok is elkerültek, felépült Nor- rilszk és a helyi férnieldől - gozó kombinát. Itatdeatt kanadaí miniszterelnök, aki ellátogatott oda, így nyilatkozott: „Korunk egyik csodája, olyan csoda, mely példaként szolgálhat minden olyan országnak, ahol feladat a magas Észak meghódítása.” Ugyanezekben. az esztendőkben, épült fel egy hatalmas fémfeldolgozó kombinát Kuznyeckben. Szibéria déli részén, új bányák nyíltak meg, elkészült a tur- kesztán—szibériai fővonal. A Távol-Keleten új ipari város született: az Amur menti Komszomolszk.

ötvenes évek: Felépült az Irkutszki, épült a Bratszki vízi erőmű, megkezdődött a Nyugat-szibériai Fémkombinét építése. Hozzákezdtek az Abakan-Taj- set-i vasútvonal lefektetéséhez, mely délről északra szeli keresztül Szibériát.

Hatvanas és hetvenes esztendők: Szovjet kutatók, ráakadtak a tyumenyi olajkincsre. Ez az „évszázad felfedezése".

Nagyjából ugyanebben az időben olajra bukkantak Alaszkában is. 1973-ban Tyu- meny 80 millió tonna kőolajat ad, Alaszkában. folyik a kitermelés előkészítése. A világ leghatalmasabb vízi erőműve, a kraszno- jarszkS (6 millió kilowatt) után készül a szajani erőmű is, es vele együtt egy 130 vállalatból allo hatalmas ipari komplexum.

1973-ban jelentek meg a Time című amerikai lapban a következő sorok: „Az újonnan feltárt szibériai kincsek kiaknázására az oroszok hozzáfogtak egy olyan grandiózus program, megvalósításához, mely alighanem a legnagyobb a maga nemében. a világtörténelemben.. A Szovjetunió egész fejlesztési alapjának egyne- SJ«dét fordítják akije tsd

gázvezetékek,' közutak es vasutak építésére és . egész városokat telepítenek szerte Szibériában. Szibéria fejlesztésére a jelenlegi ötéves terv során mintegy ÍOO milliárd rubelt fordítanak, s ez az összeg a közgazdászok szerint a következő tervidőszakban tovább növekszik.”

A munkálatok ilyen hatalmas arányai mellett teljesen érthető a problémák növekvő száma is, mélyek azonban korántsem mindig váratlanok. Jóval a Kom- munyisztban megjelent cikk előtt szóba került egy másik lapban, a „Voproszi Eko- nomiká’”-ban a keleti vidékek munkaerő-ellátásának problematikája. „A munkaerő-tartalékok számának stagnálását, sőt csökkenését” Juhansen úrral ellentétben nem., azzal magyarázza a folyóirat, hogy „a hatóságoknak nehézségeik vannak a munkaerő toborzásában”, hanem teljesen objektiv okokkal. Ezek között szerepel a lakosság természetes növekedése, ami, viszont avval kapcsolatos, hogy a Szovjetunióban fokozatosan áttérnek az általános középfokú oktatásra. Szerepet játszik az .is, hogy csökken a sűrűn lakott területekről. elvándorló munkaerő száma, mivel ezeken a területeken is nagy építkezések folynak.

Nincs tehát szó meglepetésekről és a szovjet tervező és gazdasaga szervek számításba vesznek minden reális es potenciális lehetőséget ahhoz, hogy, biztosítsák Szibéria rmmkaerő- szükségletét és megteremtsék a lakosság Számára a normális eletfeltételeket. Az altalános munkaerőhiány feltételei közepette kitűztük és megvalósítjuk a működő ipari kapacitás hatékopyab

bá tételének feladatát. A norilszki fémkombinatban például az 1966—1970 közötti tervidőszakban a rezterme- lés 2,5-szeresére, a nikkel termelése 1,7-szeresére növekedett, mégpedig a munkáslétszám növekedése nélkül. 1973-ban a norilszkiak csaknem 40 százalékkal több nikkelt és kobaltot adtak, mint az előző évben, a munkáslétszám ugyanakkor kisebb volt, mint két évvel ezelőtt.

Szibéria azért is vonzza az embereket, mert a magasabb fizetés mellett kedvükre való munkát, korszerű lakáskörülményeket. épségben maradt, harmonikus természeti viszonyokat találhatnak ott. A várostervezés legnagyszerűbb példájának tartják világszerte a Novoszibirszk fenyvesei és nyírfásai között épült „tudósvárost”. De nem ez az egyetlen példa. A leningrá- di állami várostervezési intézet jelenleg mintegy 600 városterven dolgozik (főképp az ország keleti területei számára), Szibéria leendő városai sajátos mikroklímával fognak rendelkezni, a zord vidékek igazi otthonává válnak a szibériaiak újabb nemzedékeinek. Az egyik ilyen, várost, ahová sok ezer ember költözik majd, mái- nemcsak rajzasztalon lehet látni, megtekinthetők az építkezések is.

A Szovjetunió terveit már igazolta a történelem. Ami a leendő partnereket, így az Egyesült Államok és Japán egyes cégeit illeti, itt Juhansen úr nyilvánvalóan saját kételyeit akarja rájuk ruházni. A Time, az amerikai hivatalos körök lapja, a közelmúltban a következőket írta egy Szibériáról szóló riportban: „A szibériai gáz bevilágítja egész Nyugat-Európát és egyszer (alán New York-ot fogja fűteni.’” Szibéria „képes energiával ellátni Kanadát és az Egyesült Államokat a Behring-szoroson keresztül.’* Ezek a szavak összhangban vannak azzal a valóságos helyzettel, hogy Japán és az Egyesült Államok üzleti okokból élénken érdeklődik Szibéria iránt, egyes amerikai társaságok maris készek részt venni a gázvezetékek építésében, masok érdeklődést mutatnak az örökös fagy körülményei között folyó építkezések új technológiája iránt. A Time véleménye szerint „a közeli jövőben döntő fordulat laö-, vetkezik be ezen a téren”.

Mint latjaik, történelmű szükségszerűség kényszeríti a különböző országokat, hogy közreműködjenek Seri béria meghódításában.

UifiiJ SEBAT^V

Q »1 r •

Szibéria

meghódítása

A fe'szmhez köze! található kőszenet exkavátorok segítségével termelik ki