Népújság, 1974. augusztus (25. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-11 / 187. szám

...hogy kifejezéseinkben előkelőek, megfogalmazásainkban óvatosak, s mindezekkel együtt szégyenlősek lettünk. Korunkban már az előkelősködés önmagában sem alkalmas arra, hogy elismerést csikarjon ki bárkiből is, az óvatosság sem mindenkor az erények legjobbja, ám a szégyenlősködést azt egyértelműen mindenki szégyenkezés nélkül hajlamos kifigurázni. A kifejezésekkel kapcsolatos eszmefuttatásom ösztönzője egy kis hirdetésecske volt néhány országos lapunk szövegoldaíának jobb, vagy bal csücskében, amely szerint egy másik országos lapunk... „...vasárnap esti számához mozgó lapárusokat keres a posta...” Hírlapárusokat, — természetesen.

Így és ennyi a hirdetés.

Van. egy országos lap, amelynek vasárnap este is megjelenő számát el kell juttatnia a terjesztéssel megbízott postának, s azért a posta a terjesztéshez: mozgó lapárusokat keres. Hírlapárusokat A dolog világos, nem is érdemelne különösebb szót ha nem jutna az ember eszébe egy régi, igen kifejező, még a századfordulón született megjelölés e mozgó munkára: a rikkancs. Krúdy Gyula, Rezeda Károly szép élete című regényében vissza- és megidézve az első világháború előtti, dinamikusan kapitalizálódó, 's emiatt az újságmanipülálás eszközeit is szakértőén felhasználó „korabeli Pestet”, ír e szakma nevének születéséről i&

Rikolt: a rikkancs. Pukkan, a pukkancs. Hadar a hebrencs. Manapsag hírlapot árui a hírlapárus. Még az értelmező szótár szerint is áruját kiabalva ajánló mozgó utcai újságárus a „rikkancs”. Nálunk azonban már nem újság — hírlap inkább. Előkelőbb a hír, mint az újság, illetőleg a hírlap divatosabb megfogalmazású, mint az újság. Az újságnak egyértelműen újat kell mondania, a hírlapnak elég, ha híreket mond. Gondolom. Így lett tehát kiagyalt „osztály- szempontok”, a dolgozó nép újságot, pardon, hírlapot utcán át árusító tagjaiból — jaj, meg ne sértődjenek alapon — mozgó hírlapárus. Sőt: lapárus, ,...^,^11

Amit jóízűen kimondani sem lehet.

Csak leírni egy hirdetésben. I

Í3s ma már nincs utcaseprő, csak köztisztasági alkalmazott van. A szemetes is az, És az, aki edmotso- gatja az edényeket az üzemi konyhán, vagy a vendéglőkben az is konyhai dolgozó és nem mosogatónő, vagy leány. Es nem takarít nálam a vállalat, vagy a szövetkezet, hanem szolgáltatást végez éppenúgy, miritf; a Patyolat, vagy a Gelka. Segédmunkás sincs, r-sair anyagmozgató. Elfelejtettük, vagy nem merjük néven nevezni a dolgokat?

Mindez így és együtt még mindig csak. inkább derűs és talán indokolatlanul nosztalgikus megjegyzésekre ösztönözhetné az embert. Csakhogy a tények és a dolgok lényegtől elszakadó, óvatos-finomkodó megfogalmazása nemcsak hajdan volt és ma is létező szakmák „tárgyában” vált mindennnapossá, de közéletünk gyakorlatában is. Ha valaki csapnivalóan rosszul dolgozik, annak tevékenysége nem méltó egy szocialista üzem dolgozójához; aki a szónoki emelvényt arra használja fel, hogy felelőtlenül és készületlenül össze-vissza fecsegjen, az nem kellő megvilágításba helyezte mondanivalóját; aki pimasz módon rágalmaz, nos, az a valóságnak nem megfelelő képet festett egyik dolgozótársáról. A tökkeiütött, vagy az állami pénzen gazember: pazarló gazdálkodást folytat; a közpénzbe vájkáló és beosztását villája építésére felhasználó sikkasztót mint a hivatali hatalmával visszaélőt aposztrofáljuk.

Nos, ezek után valóban jogos, hogy hírlapárusokról essék szó és nem rikkancsokról, akik újságot akarnak eladni. Ahol ilyen finom kifejezés a módi, ott a kemény és fülbe kiáltó újság szó helyett valóban alkalmasabb a hűvös, mértéktartó hírlap szót használni a terjesztői munka jelzőjeként. ■

Elszaladt vélem a csikó. Meg a végén és joggal azzal vádolhatnak, hogy a millennium utáni és az első világháború előtti időket, azokat a boldog (?) békeidőket sírom vissza. Meg a dolgozók pejoratív meg- és elnevezésének korát, amikor a mozgólapáru- sokat még rikkancsoknak nevezték. Bar az kétségtelen, hogy annak idején a rikkancs -ok valóban rikkancsok voltak, de eléggé boldog és eleggé bekeido nekem a mostani, az en időm. Éppen ezért a szertelen csikót zabolára fogom és a kissé túlhajtott töprengésemet a kifejezésekben előforduló elókelősködes írgyaban ezennel befejezem.

Pardon: berekesztem!

Höldi táj: szélesre tárja a végtelen kapuit a tekintet előtt. Sugarasan záporoz a nyári, napfény. Csak hunyorogva lehet felpillantani a fehéres izzásban remegő egre. Tikkasztó forróság ömlik minden talpalatnyi helyre, még az árnyékok is bemenekültek a kerítések alá. Senki nem jár az utcán, a falu néptelennek látszik. A legnagyobb dologidőben vagyunk. Aratási időben. A falu ilyenkor kiköltözik nappalra, a földekre, s aki emberekkel akar találkozni, annak ki kell mennie a széles határba.

Lassan baktatok a napégette utcán. Olykor megállók, s kutatva nézegetem a szinte tisztelegve sorakozó új házakat. A széles, magas ablakok üvegszemén szikrázva pattan szét a napfény. Ful- lasztó hőségben vergődik minden, káprázik a -szem, Lándzsás vaskerítések szegélyezik az udvarokat. Az épületek cseréptetőzete a szemnek kedves és üde látvány. Mint megannyi vörös foltocska kandikálnak ki az útszéli és kerti fák csüggedt lombjai mögül.

Aztán elmaradnak a házak, kint járok a mezőn. Vastag levelű kukoricaszárak sűrű erdeje és aranyló búzatábla között vezet a poros dűlőút. Nemsokára feltűnik egy era-, bercsoport. Híves árnyékot terítő fa lombja alatt heve- résznek, ebéd utáni pihenőben. Régi ismerősöm, a bri- gaderos Csótányos is ott ül közöttük. Messziről meglát, felismer, elémbe siet, s nagy örömmel, tenyerével a hátamat lapogatva üdvözöl. Hatalmas termetű férfi, izmos karokkal és lapátnyi tenyerekkel. Szeretem ezt a magas, nagy darab embert, arm - óta ismerem. Emlékszem, egyedül ültem egy asztalnál a falu kisvendéglőjében, gépkocsinkat várva, öt nágysö- rényű, akik a közeli építkezésről jöttek át italozni, kötekedni kezdtek azokkal a fiatalokkal, akik lányokkal szórakoztak a vendéglőben. Verekedes támadt. A nagy- sörényűek gyakorlottabbak voltak, senki nem mert a fiatalok védelmére kelni. Én nem is a verekedést figyeltem, hanem azt a szőke óriást, aki tőlem nem messze ült. Annyit tudtam róla iurPataky Dezső riportja

Legszebb

szüret

bői — ez látszott is róla —, hogy rettenetes ereje van, és persze: a légynek sem árt, ha békén hagyják. Villámló szemekkel nézte a jelenetet, arccsontjai is kidagadtak, de nem mozdult. Már a pincérek is kérlelték. Ö szabadkozott: nem mer, nem szabad odamennie. S akkor váratlanul egy söröskorsó csattant, darabjaira törten, a szőke óriás asztalán. Hirtelen felugrott. S a többi már nem is érdekes, csak a vége miatt. Másodperceken belül helyre állt a rend, s a nagy- sörényűek kint feküdtek, szépen egymás mellé fektetve a járda betonján. A szőke óriás pedig tördelte a kezét, sajnálkozott, és módfelett resteilte magát- Majd elszaladd a községi orvosért, telefonáltatott a mentőkért és megvárta a rendőrséget.

Az üdvözlések után első dolgunk, hogy rágyújtsunk egy cigarettára, s miközben a füstöt .erre-arra kapdossa az alig érezhető fuvallat, elered a szó.

Kérdem, hogyan megy sora, amióta nem találkoztunk. Eemandel-szerű széles gesztussal szabadkozik: nincs mit mondani magáról: „dolgozik az ember, ugyebár, míg el- hántolják...”

Hát 6 aztán dolgozott. Volt rakódó, kikötői munkás, ko- banyasz. Izmai, idegei kötéllé edződtek. Sok vándorlás, hányódás után hazajött a falujába. „Hívott ugyebár, a kenyérillatü föld ...” Mezei munkán dolgozott es tanult. Akkor, az ötvenes évek elején, amikor még' kevesen csinálták meg ezt, ha már kinőttek az iskolapadból. Elvégezte az általánost, aztán mezőgazdasági szakiskolába iratkozott. Közben megnősült és jött az első, majd a második gyerek. Abba kellett hagynia az iskolát. Sóhajtott egy nagyot és abbahagyta. Később újra nekifogott, ho®" bevégezze, amit

elkezdett. És bevegezte.

— Mikor arattál utoljára?

■— Sokat csináltam, de hát,, ki tudja, mikor volt az utolsó. ,. Arra emlékszem, hogy első kaszámat az apám kalapálta. No, hogy akarod? — kérdezte. — Gatyára vagy subára verjem ki az élét? Gatyára! — mondtam. Apám nem szólt, tette a dolgát, s mikor készen volt, kezembe adta a kaszát. Ö faragta a nyelét akácfából, a kacsok szinte belesimultak a tenyerembe. Alig haladtunk két rendet, elöntött a csatakos verejték, s ázt hittem a karom kiszakad a váltamból is. Apám figyelt egy ideig, aztán elvette tőlem a kaszát. Kikalapálom subára — mondta. Így nevelt munkára. Mert nekem, mikor kérdezett, milyenre akarom a kaszát, azt kellett volna mondanom, subára kalapálja. Olyan finom élűre, hogy még subában is könnyen lehessen vele vágni a rendet egész nap.

Gondosan eloltja a cigarettavéget, beletiporja cipője sarkával a földbe.

— Nagyon szép a búzánk

— mondja, s megindul a tábla felé. — Nagyapám is paraszt volt és így nézte a búzát —• mutatja benn állva a táblában. — Mindig azt mondta nekem: amikor a búzát nézed, ne fogj egy kalászt, menj be a búzába és fogj egy marókkal.

Nagyíejü, kopasz, veres búzaszálakat fog marokra, kiválaszt egy kalászt, azt letöri és kihozza a tábla szélére,

— Ezt szeretem a búzában, amikor a szem kifelé áll — nyújtja át a búzafejet.

Teherautó zúg el mellettünk, felveri az áttüzesedett port.

— Azt mesélte egyszer a nagyapam — tekint szét maga körül —•, az árpa és a búza összedugta a fejét. „Hallgass ide — mondta az árpa

— induljunk együtt, az arany után”. „Ide hallgass — mondta az árpa — hosszú a bajuszod, de rövid az eszed. Minek mennénk mi az arany után, amikor az aranynak kell utánunk járni”.

Előttünk, mögöttünk mozdulatlan búzatenger. A fényben minden szál külön villog.

• — Mi is úgy voltunk kevesen a kezdetén, hogy azt tartottuk: az aranynak kell

utánunk járni... Keményen dolgoztunk, sokat hecceitek, gúnyoltak miatta azok, akik. kárörvendve figyelték kínlódásainkat. „Egy-kettőre belebuktok” — ezt. jósolgatták. Az elnökünk azt mondta: a tsz olyan, mintha egy lány férjhez akar menni. Ha adják, ha néni adják, ő megy. A tsz is megalakult, hiába nem akarták a módosabbak. És persze, hogy nem buktunk bele. A rossz parasztot lerázza a hátáról a föld. Mi pedig nem voltunk rosszak, szívósan, sőt teszi tő-sorvasztó akarással dolgoztunk. És jött utánunk az arany. Sorra kéredzkedtek közénk azok, akik elején a bukásunkat jósolgatták. Nem húztuk be előttük a kaput. Gyertek csak, gyertek! — mondtuk.

— Akad munka számotokra is elég, dolgozzatok...

Vörhenyes színben lebeg az egész határ. Távolabb, ahol a kombájnok aratják a búzát, messzire lövell a kihajtott polyva, mint locsolóból a víz.

— Nagyapám azt mondta

— emlékezik megint —, legszebb szüret az aratás. Tudod, melyik volt szép aratás? A legelső! Muzsikásán vonultunk ki a határba és este haza, aztán egész reggelig tartott a bál. Utolsó nap még zászlókat is kihoztunk magunkkal és amikor készen lettünk, csináltunk egy szép, nagy buzakoszorút. Zenekar jött ki értünk a mezőre. Elöl vitte két legény a búzakoszorút, utana a temérdek sok nép, gyerek és felnőtt, asszonyok, lányok és a férfiak. Csodaszép aratás volt, valóságos népünnepély...

Arra megyünk, ahol, a kombájn már learatta a búzát, s a szalma puha halmokban áll.

A kombájnhoz érve megállunk, s megáll a gép is. Melléje gördül egy teherautó és aranyzuhatagban ömlik a búza a platóra. Csóta- nyos felkapaszkodik a hágcsóra, beletúr a búzahegybe, s mikor leszáll, egyik márkából a másikba csurgatja a szemeket. Aztán szájába veszi, fogaival szétmorzsolja, úgy kóstolja, ízleli a kenyér- nekvalót. Az életet.

Figyelem hosszan. Gazdá- san áll a föld középén.

... Égetően süt a nap, e mintha bor • lenne az asztalukén, mámoros cikornyás nótát ciripelnek a tücskök.

«