Népújság, 1974. augusztus (25. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-04 / 181. szám

A jereváni l^ávid alkotója

A kaukázusi művészek tárlatán, amelyet Moszkvában, a Szovjetunió megalakulásának 50. évfordulója tiszteletére rendeztek, a látogatók hosszan időztek Ervand Ko- csar örmény művész képei előtt. Sokan akkor tudták meg, hogy a jereváni Dávid Szaszunszkij emlékmű alkotója nemcsak szobrász, hanem kiváló festő is. Pedig Kocsar, a festő sokkal hosz- szabb utat tett meg a művészetben, mint Kocsar — a szobrász.

Moszkvában a Képzőművészeti Főiskolán tanult. Már akkor felhívta magára a figyelmet és 20 éves korában, 1919-ben megrendezték első önálló tárlatát.

Útkeresései során eljutott Páriába, a festészet Mekkájába. Előbb azonban megjárta Velencét, Konstantinápolyt és Firenzét. Párizs tele volt hírnévre vágyó fiatal tehet- i ségekkel. Kocsar nem a dicsőséget kereste, s lehet, hogy éppen ezért lett annak részesévé.

A híres Rotondé-ban lakott, jóformán éhezett, de fáradhatatlanul dolgozott, s a kitartó munka nem is volt hiábavaló. Párizs Kocsarról kezdett beszélni. Képeit olyan mesterekével állították ki, mint Picasso, Léger, Matisse.

A híres párizsi képkereskedő, Rosenberg megvásárolta képeit és óriási haszonnal adta tovább.

Kocsarnak nem voltak többé anyagi gondjai, a padlásszobából villába költözött. Volt pénze, nevét ismerték, s ez Párizsban nagyon sokat, ha nem mindent jelentett.

Ekkor Kocsar maga Is hinni kezdett tehetségében és elhatározta, hogy visszatér hazájába. Nem riasztották el azok a hírek, amelyek a

David Szaszunszkij emlékműve.

Szovjet-örményországban uralkodó nehéz körülményekről szóltak, ö nem az egyéni jólétet kereste otthon. Azért tért haza, hogy együtt éljen népével, neki alkosson.

Abban az időben nagy munka kezdődött a főváros, Jereván fejlesztésére, építésére. Kocsar aktívan bekapcsolódott ebbe a munkába. Megalkotta a népi eposz hŐ6e, David Szaszunszkij szobrát. A művet a pályaudvar előtti téren állították fel, s fogadja ma is Jereván vendégeit. Kocsar 20 évet szentelt életéből ennek a szobornak, amelyben — így mondhatjuk — benne van a szíve is. Az emlékmű a köztársaság, Jereván jelképe lett. Kocsar Dávidja épp oly szervesen hozzátartozik Örményországhoz, mint Donatello, vagy Verocchio lovasszobrai Dáliához, vagy Nagy Péter lovasszobra Leningrádhoz.

Ez a szobor és egy sor más hasonló alkotás — mint a Zvartanec sasmadara, Dzer- zsinszkij emlékműve, Jeszenyin és Gorkij mellszobra bebizonyította, hogy Ervand Kocsar mint szobrászművész is óriás.

A moszkvai Manyezsban rendezett kiállítás viszont megint Kocsart, a festőművészt állította előtérbe.

Párizsban 1965 februárjában megrendezték a magán- gyűjteményekben és a francia modern művészet múzeumában levő Kocsar-művek tárlatát. A kiállítás legnagyobb szenzációja a „Kép — térben” című munka volt, amelyet 27 éves korában festett, s amely mind a mai napig szenvedélyes vitákra ad okot

Ervand Kocsar éltes és

bölcs ember, ez a bölcsesség sugárzik műveiből, amelyek szinte mind mind nagy és hosszadalmas munka árán születtek.

— A művészet az egyetlen közös nyelv, amelyet a világon mindenki megért, — vallja Kocsar. — A művészetnek tehát az igazat kell elmondania a földről az embereknek. Nem minden művész látja meg a mában a holnapot, de mindnyájunknak erre kell törekednünk.

Gavril Petroszjan

URBAN GYULA:

Látogatás

Hadd lebegek még

magasságaidban!

Ne szólj!

Tested ragyogó lombjai susognak.

Lepkéktől lüktető

levenduláson

déli harmat

i

E függőleges kert csodái; beszélő bokrok és drága közhelyek.

A fűben pici asztal

megterítve. Körötte székek, fejjel lefelé. Ragyog a damaszt

ropogósán.

Szélén a név tapintható.

Egy kisfiú rángatja

rendületlen.

Fiunk vagy én?

Elalszol.

Titok marad.

— Es reggel havas úton

a vonathoz. Mögöttem egy játékló

poroszkál.

Nyerít Csattogó fácánkakas j röppen. '

S az álmélkodó vadász

elhibázza.

NADASDI ÉYA:

Dalok hatalmával

A letisztult távolságban, az ékkő nyugalmában, kérdő gyermekszemben, névtelen százezerben,

a munkás munkájában, szeretők bizalmában, minden nevetésben, szótlanul — szenvedésben: '

vegyülök jövőn-munkálóval, tisztulok emberiségkohóban, lerázom láncát a restségnek, hogy megtalálja szavait

az ének:

dalok hatalmával, a küldetés szigorával ; éltetnek az évek,

■ eljövendő nemzedékek.

w\AAAAAAAAAA/VWvWvVvAAAAAA

Hidak

jegyében

Lökös István tanulmánykötete

A Magvető Kiadó az Elvek és utak sorozatban jelentette meg Lőkös István tanulmány- kötetét, a Hidak jegyében-t. A csaknem tizenhét ívnyi anyag a délszláv nyelvterület irodalmában szegődik útikalauzként. Elsősorban is azzal, hogy a kötet első és talán legfontosabb fejezete arról az élményről is szól, amelyet Lőkös Istvánnak, az irodalomtörténésznek Miroslav Krleza és írói munkássága jelent. Ez a ráhallás és ráisme- rés az íróra, az író munkásságára nekünk, magyaroknak többszörösen és talán elkésetten is időszerű. Miroslav Krleza ugyanis nemcsak egy kitűnő írói egyéniség Zágrábból, a horvátok élő klasszikusa, de egyben olyan kortanú és koronatanú, aki az Osztrák—Magyar Monarchia agóniáját, mint ember és mint író végigszenvedte, végigharcolta és irodalommá tette. Sok-sok szállal fűződik a magyar irodalomhoz is Krleza, nemcsak azért, mert fiatalsága egy részét itt élte le, ebben az országban és a monarchia keretei között, hanem azért is, mert az 6 Ady-élménye írásaiban, témán innen és túl fel-felragyog.

Nem állunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, Lőkös István Krleza-élménye, az a tanulmányozás, ahogyan a nagy horvát író egész életpályája, működése és világképe felé fordul, meghatározó volt abban, hogy érdeklődése a délszláv nyelvterületre, azokra a gondokra, gyökerekre, élményekre és történelmi távlatokra terelődött, amelyek annyi meg annyi kapcsolódást jelentenek a történelmileg és földrajzilag is érintkező magyarsághoz. Perem- Európának tartanak minket, mondja szenvedélyes elhárítással Krleza, és ezt a szenvedélyt fogja meg nekünk kitűnő tanulmányaiban Lőkös István, amikor Krlezáról szólva az egész kelet-, közép- eiirópai problémakörről beszél.

Fel kell figyelnünk arra is, hogy ebben a kötetben fontos helyen és mindjárt Krleza után fejezet nyílik az „Ady- líra és a délszlávok” címmel. Jó ezt a visszafénylést, a termékenyítő Adyt emlegetni, mert az irodalomtörténet szorgalmas cselekvőin kívül Adyval mintha kevesebbet törődnének manapság.

Portrékat, hiteles arcéleket rajzol a szerző Ivó Andricról, Veljko Petrovicról, vázlatot Dobrisa Cesaricról és jegyzetet Mirko BozicróJ, de plasz. tikus képet ad szerényebb tanulmányi keretek között La- co Novomeskyről és Ragovan Zogovicról is.

Kutatja ez a kötet a mai valóságot a jugoszláv regényekben, vizsgálat alá veszi a szocialista prózairodalmat is, amely a második világháborút és az ellenállási mozgalom élményvilágát dolgozza feL

A kötet befejező része valóban a hidak jegyében fogant, az egymáshoz közelítést és a közeledést szolgálja minden gondolatával és azzal a tisztes szorgalommal is, ahogyan a szerző a történelmi egymásra utaltság bizonyítékait és indítékait felmutatja.

Farkas András

H

ahó, a kis párduc! Hahó, a kis párduc! — sikíto- zott Gabi. A plafonig dobálta Cincit, a sárgafoltos kölyökmacskát.

Cinci a plafonnak ütődve rémeseket nyarvogott. De azért lefelé jövet mindig ügyesen terpesztett és a díványra huppant.

— Talpra esik. Mint a macska' — jegyezte meg Csípi ironikusan. — Csak kicsi a magasság.

István összecsapta a földrajzkönyvet, amiből tanult.

—Kamaszmacska is talpra esik? — kérdezte izgatottan. — Botos azt mondta, csak a kandúr.

Csípi lenézően füttyentett a foga közt.

— Már úgy születik. Nem hiszed?

István megvonta a vállát.

— Cinci kandúr.

Csípi nagyot nyelt és bólintott. — Kipróbálhatjuk, Fölmegyünk a másodikra. Ledobjuk.

Gabi teljes erejéből a plafonhoz vágta a miákoló macskát.

— Huss! Röpül a párduc. Hahó, a foltos párduc! — kiáltotta.

Cinci széttett lábbal hasra puffant a díványon.

István nyakon csípte.

— Gyertek, kipróbáljuk. Te Is jöhetsz — bökött a húgára kegyesen.

Csípi hóna alá csapta a földrajzkönyvet. Rohantak az emeletre.

A másodikról lenéztek az udvarra. Csípi a mélység fölé tartotta az állatot. Cinci rekedten nyávogott.

— A nyakánál fogd. Ott neki nem fáj — mondta István. — Az anya is ott'fogja meg a kölköt.-*■ Megüti a hasát — jósolta Gabi félénken. — Nagyon magas a második. És ő még kis cica.

Iszlai Zoltán:

KÖLKÖK

— Ejtőernyősítjük — mondta

Csípi eltökélten. — Csökken a sebesség. Az ejtőernyő fékezi a lö- kést. V

— Milyen lökést? — fintorgott István. — Honnan fogsz most itt egy ejtőernyőt keríteni?

C

sípi fölényesen átnyújtotta Istvánnak a macskát.

— őrizd. Nehogy elpucoljon! Rögtön itt vagyok.

István és Gabi egymásra néztek. — Van ejtőernyője — mondta Gabi tisztelettel.

Az ejtőernyő különös szerzet volt. Csípi az apja keménykalapját csórta elő. Négy madzaggal erősítette Cinci lábára.

— Tökéletes — jelezte önelégülten Csípi és a kalap karimáját fogva a macskát megint a mélység fölé lógatta.

— Várjál! — kiáltott István. — Én lemegyek.

— Minek? — kérdezte Csípi.

— Hogy talpra esik-e? Ellenőrizni kell!

— Fogadok — mondta Csípi sértődötten. — De azért menj. Mehetsz.

István levágtázott a lépcsőn. Gabi aggodalmasan az ölébe fogta Cincit, meg a keménykalapot.

— Te. Biztos, hogy nem esik a fejére? — kérdezte homlokát ráncolva a nagyfiú. — Rendesen meg vannak kötve a spárgák?

Csípi hevesen kikapta kezéből a macskát. Szó nélkül bogozni kezdte a madzagokat.

— Ha nem akarod, másik kísérleti macskát is hozhatok.

Gabi rémülten tiltakozott.

— Cinci nagyon ügyes — mondta szent meggyőződéssel. — És már gyakorolta. Irányítani is tudja magát a levegőben.

Csípi öregurasan mosolygott. .

— Kormányozható léggömb. Megfigyeltem.

Lekiáltott Istvánnak.

— Megyek!

István fölintett a piros téglás udvarról:

— Jöttem!

Csípi kidobta Cincit.

A kemény kalap — súlyánál fogva — rögtön alákerült. A zavaros csomag nagyot koppant István lába előtt.

Csípi lekiáltott.

— Mi van?

István eszelősen körültáncolta a horpadt kalapot és úgy ordított:

— Megdöglött! Kinyúlt! Kimúlt! Teljesen megdöglött!

Csípi a rács fölé hajolva utasította :

— Maradsz, lejöttem.

Gabi izgatottan préselte fejét a rácsok közé.

— István! Mesterlégzést kell neki adni — süvítette parancsolóan. István idegesen fölüvöltött.

— Jösztök már? Egyedül nem bírom kibogozni.

Csípi bicskával vágta el a madzagvégeket. Cinci mozdulatlanul terjedt el a kalapban.

— Kinyiffant — mondta rezig- náltan István. — Pedig nagy macska lehetett volna belőle.

— Á, a macskák szívósak — bizonygatta Csípi. — Meglátod, magához jön.

— Lehet, hogy ez nem volt kandúr? — kérdezte István, inkább csak magától. — A nősténynek árt a dobálás.

Gabi még mindig a rács között forgatta a nyakát.

— István. Gyere már, húzz ki!

—7 Mi van? — mondta István

még mindig a macskát nézve. — Bevisszük a melegre. Gyere már le onnan.

Gbi két kézzel, sziszegve próbálta eltolni magától a rácsot.

— Nem tudom kihúzni — nyögte panaszosan.

István mormogva fölrohant.

Gabi a vasrácsba kapaszkodva bolondosán toporgott.

— Húzd már ki — mondta István. — Hogy dugtad be? Ahol bement, ott ki is jön.

— Nem értesz, hogy nem? — mondta Gabi. — Nézz ide, lüke- pék. Nem jön.

— Várj csak — totyogta körül a bátyja. — Eláll a füled. Attól nem jön. Majd lesimítom.

A rácsra támaszkodva mélyen kihajolt. Kívülről fogta le húga apró füleit.

— Na most, húzd ki.

Nem jött. A rács már pirosra nyúzta Gabi füle tövét.

Csípi is fölérkezett Hóna alatt a pincskalap a macskával.

— Légzik — mondta megnyugtatóig. — A szája elé tartottam a tükröt. Homályos.

G

abi bőgni kezdett.

Megdöglesz tettétek szebbik kandúromat.

a leg— Nem bír kijönni — mutatott István a húgára. — Nem akarja kihúzni a fejét

— De akarom!

— Ne sírj! — vigasztalta Csípi. — Maradj egy kicsit nyugodtan, mozdulatlanul. Ha nyugodtan maradsz, a vér a lábadba megy, és a fejed lelohad.

— Ki is kell mennem — panaszolta a kislány.

— Ki kellene húzni, mert tényleg bepisil — mondta István.

Cinci kidugta a fejét a pincsbőL Rozsdásan nyafogott.

— Cincikém, szegény kis kandúrom — szipákolt Gabi. — Legalább hozzátok ide mellém, hogy együtt lehessünk. Majdnem meg- döglesztettétek.

Csípi precízen Gabi keze alá tette a kalapot.

Gabi — merev nyakkal — léj- jebb guggolt. Egyik kezével megsimogatta a fejét recegtető kis állatot.

— Rázzuk meg egy kicsit —

ajánlotta Csípi. — Hátha a mozgástól kilazul.

Gabi két oldalán a rácsba akasz- kodtak. A kislány a rázástól térdre esett, de feje továbbra is az udvar fölé lógott az alkalmi kalodában.

Abbahagyta a nyivákolást.

— Szédülök — mondta rekedt és mély hangon, nehezen forgó nyelvvel. — Leesek innen.

István megfogta a vállát.

— Erős ez a rács — biztatta.

Száz évig is kitart.

— Száz évig...

Gabi lehunyta a szemét. Sóhajtott.

— Nincs egy kis málnacukrod?

István rövid gondolkodás után

húga szájába dugott egy ragacsos málnacukrot.

— Többet nem adok. Tartalék.

Ne rágd el rögtön —r figyelmeztette.

Gabi bólintott, de azónnal ropogtatni kezdett.

Mire Csípi édesapja két helyén elfűrés2elte a rácsót. az Őrjöngő Gabi húsz deka savanyúcukrot rágott el.

"Pá olgát is elvégezte, a feneke

U alá tartott, cilinder alakú régi üvegbilib«.

^v^A/VVSAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/VW%^I

I