Népújság, 1974. augusztus (25. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-25 / 198. szám
/ ;.. hogy elkészült a legújabb mikrtícenzus. Ezt a sajátos és idegen szót talán „kis népszámlálás”-kérd, lehetne a legegyszerűbben magyarra fordítani Legegyszerűbben ugyan, de sajnos nem a legkifejezőbb módon. A mikrocenzus ugyanis nem egyszerűen nép- számlálás kicsiben, hanem népünk szellemi, gazdasági kor és nem szerinti megoszlásának, a társadalom belső szerkezete alakulásának menet közbeni ellenőrzése. És még sok más egyéb is. Olyasfajta dolog ez, mint amikor a család hónap közepén vizitációt rendez a kamraban és a zsebekben: hogyan is állunk? Persze ez a példa is sántít, mint minden példa, a lényeg azonban mégiscsak az, hogy a közelmúltban közzétették ennek a kis népszámlálásnak az adatait: hogyan is állunk? Akit érdekelt és érdekel, tételesen is végigkövetheti az adatokat, megjelentek azok már a magyar sajtóban, így hát aligha lenne értelme most ezzel és itt részleteiben újra foglalkozni. Ám aligha tűnhet értelmetlenségnek, hogy a számos és sokat mondó tényből és adatból egy igen jellemzőt ki ne ragadjunk némi és megelégedett tűnődés végett. Az elmúlt, majd másfél évtized, 1960. óta megváltozott a szellemi és a fizikai dolgozók aránya — a szellemiek javára. Ma az aktív keresőknek csaknem 27 százaléka szellemi foglalkozású, s ez tíz százalékos eltolódást jelent a másfél évtizeddel ezelőttihez képest. Ez a Jó” adat, amelyen belül még érdekesebb a kép, ha tudjuk, hogy a fizikai, a kétkezi munkások 37 százaléka ma már szakmunkás, s az összmunkás- létszám öt százaléka a termelés közvetlen irányítója: a munkásosztály belső szellemi feltöltődését is jelenti hát, hogy megváltozott a fizikai és a szellemi dolgozók aránya. És azt a ma még sokak átal fel nem becsülhető tényt is jelenti, hogy a magyar ipar és a mezőgazdaság fejlődése mind magasabb kvalifikációt kíván, mind több az olyan gép, eszköz, technika és technológia. amelyhez legalább érettségi kell, vagy már önmagában az is kevés. Mikrocenzus: a pillanatnyi állapot, Amely márr akkor sem igaz, amikor napvilágót látnak az adatok, hiszen a felvetel és a feldolgozás közötti bármily rövid időszak alatt is változások történnek. Mégis a mikrocenzus tendenciát jelent, irányt mutat, jelzi azt az utat, amerre halad a magyar dolgozó nép, azt az utat, amelyre léptünk, s amelyet végig kell járnunk, így tehát és most tehát szellemi gyarapodásunk: ellentmondásoktól ugyan nem mentes, de egészében véve mégis örvendetes fényeiről kaphattunk számot egy olyan országban, ahol fél évszázada még harmada sem volt a diplomások száma a mainak, a negyede se az érettségizetteknek, — és még azok sem voltak a dolgozó nép fiai jobbára. E sorok írója nagyon is jól emlékszik arra,' hogyan számolt be lelkes újságcikkben, hogy az ötvenes évek legelején ugyan, de századunk második feleben már mégis, miként szerelték le a megyében az utolsó transzmissziós szíjat a Bélapátfalvi Cementgyár gépműhelyében. A háború előtt sem magas szintű, a háború alatt mélységesen mélyre süllyedt magyar ipar, s vele együtt természetszerűleg a magyar munkás technikai, technológiai és szellemi színvonala az utolsó két évtizedben tett szó szerint is gigászi lépéseket élőre. Nem „régi” anekdota, még csak „tegnapi”, hogyha van vödör, akkor nincs víz, ha van víz akkor nincs vödör, s ha mind a kettő van, akkor csúiszta- tunk. A magyar ipar a bizony sok helyütti kóceráj színvonalból — nem ejtve most szót szándékosan a régi és nagy ipari fellegvárakról és azok munkásairól — sok és nem is mindig buktatóktól mentes küzdelem után, lényegében két évtized alatt lett azzá, ami: egy szocialista ország világszerte ismert és elismert alapvető gazdasági ágazata. Gazdasági? Politikai! Hogy ez így lehetet^ s hogy ez lehetett i g yj abban van természetesen óriási szerepe annak a ténynek is, hogy a magyar munkás szakmai, szellemi tudása jelentős mértékben megemelkedett, ura és kezelője tud lenni a világszínvonalú technikának, alkalmazója a legkorszerűbb technológiának. Mikrocenzus. 27 százalék szellemi foglalkozású. 37 százalék szakmunkás. 1973-ban nyolcszor annyi műszaki és, kilencszer annyi közgazdasági diplomás, mint Í930- ban. Fogalmak, számok, tényék. Nem is érdektelen — ugye? — ez a kis „hónapközi” háztarlas-vizsgálat: mi van a zsebekben, s mi van a fejekben? S öröm elmondani: arról van szó, hogy mind több érték halmozódik fel a fejekben, s ennek nyomán mind több anyagi a zsebekben. Lám, így válik „anyagi erővé” a /Bebben, a fejben levő szellemi tőke. PATAKY DEZSŐ RIPORTJA: fehér szemű sziklák a Bélkő oldalából me- redeznek. A fák és évmilliók árnyékából méltóságosan fölma- gasló oromzat napjainkban mind gyorsabb ütemben fogyatkozik. A csillagoknak áldozó kun-palócok maradékai, kőbányászok fejtik, robbantják a bükki tető mészkőzetét, s hosszan ívelő drótkötélpályán küldik le az értékes nyersanyagot a bélapátfalvi cementgyárba. A bányában és a gyárban majd nyolcszáz ember dől- , gozik. Bőséggel akad írniva- ló. válogathat közöttük a mindennapok krónikása. be húzódva, a másik ember pedig a derekára hurkolt kötéllel bent a padkán stangá- zott. A halál ott ült a nyakunkban folytonosan, és két embert le is húzott a mélybe. Egyikük a tizedik emeleti padkáról hullott le hemperegve, teljesen szétzúzódott a köveken. A másik a létráról esett le úgy, hogy össze-vissza törte a fejét. Fiaimat, ahogy az iskolából kinőttek, úgy vittem ki magammal a hegyre — tűz- rakóknak, a bódékat kitakarítani. Mikor annyira megerősödtek, hogy a csillével is elbírtak, ráfogtam valamennyit a keményebb munkára. Ott dolgoznak négyen a mai napig. ■— kök, s tar ágaik később is, megpihenten, mint meredt csontkezek, markolták az eget. .. Csanádi István közvetlen közelről látta a halált. Ö volt az egyetlen szemtanú. Mellette zúgtak el a kövek. Akkor, öt éve, reszketve és felborzolt idegekkel az átélt tragédia után, ezeket a mondatokat jegyeztem tőle a noteszomba: „A fejtés szélén álltam és én figyeltem, hogyan viselkedik a hegy. Ügy emlékszem, pár perc híja volt még a tizenkettőnek. öt-hat percnél nem több. Akkor rettentő morajlást hallottam. Mintha megmozdult volna a hegy. Kiáltottam, hogy „VI— Tizennégy évesen a bélkői bánya lett a munkahelyem. Előbb baligás voltam, csilleszámláló, majd kötél- pályás. Mikor a gépkocsivezetést kitanultam, döniperes, lettem. Félig vétlenül, olyan balesetet okoztam, amiért leparancsoltak a volán mellől. A kőfejtő szerszámok most a munkaeszközeim. A felső bányában, a 730 m-es nagy szinten dolgozom. Azt csinálom, amit a többiek. Robbantás előtt és után, biztosító kötélen mozogva letakarítjuk a kőfalat. Robbantásoknál segítjük lyukakba tölteni a pakszitot. Ahogy József bátyám "mondta, 80— 90 mázsa pakszitot kell, nem A gyár szakszervezeti irodáján azt ajánlják: — Csanadiékat keresse. A család harmadik nemzedéke dolgozik nálunk. Kőbányász volt a nagyapa, az apa és ennek öt fia közül négy fejti a követ, egy pedig me szüzeim munkás... is az és Ügy nyújtja barázdás nagy kezét, mint egy kiszáradt ágat. Olykor meg-megremeg ez a kéz. Nem az öregségtől, a munka faradalmaitól. Hát- vankét^bsztendejét nyűtte él, ■ egy év óta nyugdíjas, s már idén is kitöltötte a ledolgozható 840 órát. Abból a fajtából való. kinek természetévé vált a munka, s addig tart, míg az élet, különben nélküle értelmetlenné válnék a létezés. — 1936-ban, ahogy a katonaságot leszolgaltam, fölvettek a gyárba — kezdi élete históriáját idős Csanádi József. ősz már, olyan, mint a zúzmarás fa, az arca pedig, akár az összerepedezett szikla. — Mindennemű munkát megpróbáltam én addig. A sok közül említek itt egyet... Erdőirtáson voltam Keszthely enJSÍapokon át szakadt az eső, nem bírtunk dolgozni és az élelmünk elfogyott. Nekivágtunk útnak gyalog, mezítláb így jöttünk végig a Balaton mellett, Budapesten át egész hazáig. Útközben koldultunk, kéregettünk, itt-ott adtak egy darab száraz kenyeret, bádog tejet, de legtöbbször csak káromkodást kaptunk, a kutyát ránk uszították, elzavartak. .. Tizennyolcfilléres órabérrel vettek fel a gyárba, igen kevés volt, mert rom gyereket kellett etétnem ekkor. Családi pótlékot nem kaptam, mert a szülők nem adták beleegyezésüket a házasságomhoz. A vadházassag belyege volt rajtam, amíg a nagykorúságot el nem értem... Két évet dolgoztam a gyárban vegyes munkán,'azután mentem fel a bélköi banyaba, ahol mindjárt 36 filteres keresetem tett, óránként. Másfél évig csillés voltam és csak ezután kerültem a kőfalra, a termetesbe. Nehéz is, veszélyes is volt a munka, nyaktörő mutatványokkal. Kezzel csináltunk mindent, a fejtést. a rakodást, a fúrást. Három-négy padkát hajtottunk felülről- leíelé, a sziklafalon. És nem volt ám kikötve, kipányvázva az ember. A kikötést csak igen ritkán alkalmaztuk. Ez akkoriban úgy történt, hogy egy ember, derekán a kötéllel, kiment a bányatetőre valami bokor vagy la toveÉn tizenkét évet töltötte*» a bélkői bányában, 1950-ben kértem, helyezzenek te a gyárba. Az akkori vezetők értetlensége kényszerített a távozásra. Békekölcsön-jegyzés volt és én az öt gyerek mellett nem tudtam sokat vállalni. Lejöttem a gyárba, ahol jobban megértették családi helyzetemet. Dolgoztam a malmok belsejének páncélozásán, azután égető tettem a mészüzemben, innen is mentem nyugdíjba.-. Ez hámár, y A .', Csanádiak harmadik nemzedékének legidősebb tagja: József. Negyvenegy éves. Két gyermeke van: lánya 17, a fia 15 éves. Csinos, takaros családi háza van a Hársas utcában. Szőke, sovány, csontos arcú férfi. A munkában kitartó, szívós. — Tizennégy éves korom óta dolgozom — mondja, visszalapozva az idő könyvében. — Már korábban is feljártam apámmal a bányába, nézelődtem, ismerkedtem. Az persze más volt, csak nézni, de amikor magam is elkezdtem!... Csillés tettem először, aztán sok mást csináltam, amit csinálni keltett. Fúrós voltam már, amikor katonának vittek. Kato- náéktól leszerelve a mészüzemben kezdtem dolgozni. Jó néhány év eltelt, s akkor csak jöttek hozzám, kevés a fúrós a bányában, ott lenne rám a nagyobb szükség! Nem sokat gondolkoztam, mentem. És mit mondjak? Ottragadtam a bányában: megszerettem ezt a munkát! — Igazan lehet szeretni ezt a munkát? — Szép munka ez, csak erő meg kedv kell hozzá!... De hadd tegyem.hozzá: sokat könnyebbült ez a munka. Evekig kézzel keltett fúrni, 1964 óta pedig már nagy teljesítményű fúrógéppel dolgozunk... Most robbantáshoz készülünk. Ez csak amolyan kisebb robbantás lesz. Huszonhat lyukat fúrunk. A nagyobb robbantáshoz 100—120 lyukat mélyítünk, a lyukakba rakott 80— 90 mázsa pakszít 60 ezer tonna követ omlaszt le. GYÄZZ!! !** De már minden késő volt... ” — Mi történt azóta? — kérdem feleségétől a Petőfi utcai bér ház földszinti lakásában. — Egy hét szabadságot kapott férjem a kőomlás után, orvos kezelte, hogy ideg- rendszere rendbe jöjjön; Mindig mellette keltett tenni, egyedül nem tudott megmaradni a lakásban. Ahol tartózkodott, ott fel keltett gyújtani a villanyt. Nagyon nagy félelem volt benne. Azt hiszem, hogy azt a képet, amit látott, teljesen nem törölheti ki az emlékezetéből semmi... A nagyszinti felső bányából lekerült az alsó bányába, ott dolgozik, mint lő- mester és brigádvezető... És hogy el ne felejtsem az igazi újságot: két és fél éve kislányunk született. Húsz éves nagyobbik lányunk a gyárban kompresszoros, 15 éves fiúnk pedig jövőre szabadul a géplakatos szakmában. „ ritkán, a robbantólyukakba betölteni... Van egy lanyom és egy fiam, emellett szépen berendezett otthonunk, amit a sajátunknak mondhatunk. Annak idején a gyári kolónián kaptunk bérlakást, ezt vásároltuk meg 1964-ben. Csanádi István neve iszonyú tragédia emlékeit nyitja fel bennem. A tragédia öt éve, 1969. február utolsó napján történt... Azon a napon haragosan megmozdult a Bélkő irdatlan sziklafala, s 11 óra 52 perckor megbénultak az óramutatók. Három kőbányászt kősírjába zárt a hatalmas hegy. A kőomlás után sokáig reszkettek a bükA 39 éves Miklós szőke, sovány, inas férfi, mint idősebb testvérei. A robbanóanyag-raktár őrházában beszélgetünk, a Bélkő derekán. — Tizenhat éves koromban jöttem dolgozni a kőbányába — mondja, — előtte jószágokat pásztoroltam. Vízhordó fiúként kezdtem a munkát itt, a hegyen. Voltam aztán lővezető, kapcsos, csillefeladó a kötélpályánál, meg csilletöltő is. Minden munkát próbálni keltett, amíg a 60-as évek elején végül is kőfejtő tehettem. Tizenegy tagú brigádunk van, ennek a tagja Gábor öcsém is. Egy műszakban dolgozunk és már hajnali ötkor kezdjük a munkát. Gépkocsi hoz fel bennünket a hegyre. Téli időszakban nagyon nehéz a sorsunk, akkor igen gyakran — ha csúszós, jeges az út, vagy hófúvás van — gyalog kell megtennünk az utat hegyre fel, hegyről te. Van szép családi házunk — 1962-ben épült —, e a feleségemmel két gyermeket nevelünk. Illetve azt kell mondanom: neveltünk. A lányunk ugyanis hamarosan férjhez megy... A kereset 2800—2900 forint. Ezt a munkát jobban is fizethetnék... A legkisebb Csanádi fiú, Bá lint, 34 éves. Szőke, göndör hajú. Edzett, izmos. Testvéreitől eltérően ő a kőbánya helyett a mészüzemi munkát választotta. — Tizenöt éves koromban kerültem a cementgyárba, mindjárt a mészüzembe, és ott dolgozom azóta is. Hogy nú a munkám? Négy kemencéből jön ki az égetett mész szalagon és ezt a me- szet pakoljuk mi vagonokba. Mit tehet szeretni ezen a munkán? Dolgozni mindenütt kell, én pedig azt, amit végzek, senki előtt nem szégyellem. Tessék, megpróbálhatja bárki, milyen is az, meszet vagonba pakolni! Azután tehet beszélni... Mi négyen dolgozunk egy műszakban és 1000—1200 mázsa mész a vagonokba kerül. 2800 forint havi átlagban a keresetem... Egy lányom van és két fiam. A leányzó 10, a nagyobbik fiú pedig 7 éves. A legkisebb életkorát még csak hónapokban számolhatjuk. Rendes, becsületes munkásembereket nevetek belőlük, ez a legnagyobb tervünk — hosszú távon.,. Gábor 36 éves. Kiteltebb, mint testvérei. Több húst szedett magára, ami bizonynyal azzal. magyarázható, hogy a kőfejtés helyett jó ideig a kényelmesebb sofőr- ködést művelte. . Akár a munkahelyükön, akár a faluban keresi őket az ember, az útbaigazítást rögtön megkapja, mert mindenki ismeri a népes Csanádi- dinasztiát Bélapátfalván. A Csanádiak öröksége és a munkában szerzett rangja, tekintélye természetesen nem egyedülálló, nem kivételes. Éppen így írhattam volna más családokról. Csanádié- kat azért választottam, mert közülük Istvánt már évekkel ezelőtt megismertem és kíváncsi voltam a többi Csanádira is. írhattam volna sok más emberről, a fehér szemű sziklák más nemzedékeiről, akik Bélapátfalván élnek és dolgoznak. Mert sokan vannak ők, akik napról napra elvégzik munkájukat, jól és megbízhatóan, akik szeretik a szakmájukat, akik ma is kivívják és megőrzik a fizikai munka, a mesterségek rangját és becsületét
