Népújság, 1974. április (25. évfolyam, 77-99. szám)
1974-04-14 / 87. szám
i/faőe ...hogy szabad-e locsolni? Persze, hogy szabad. Szagos vízzel, otkolonnyal, kölnivel, parfömmel, még tiszta kútvizzel is szabad. Asszonyát, lányát, öregjét, fiatalját meg kell öntözni, hogy el ne hervadjon, ha hervad, hát tovább ne fonnyadjon, s ha elhervadt, hát hogy újra virágba fakadjon. Ezért szabad locsolni. Ismerősök, komák, rokonok, fiúk, férfiak, gyermekek, nagyapák indulnak neki holnap, hogy a lányos, asszonyos házaknál a már nem éppen illattalan zsebekből elővarázsolják üvegjét a locsolásnak és űrügyét a kínálásnak. A megkínálásnak. Ez is szép, kedves szokás. A megkínálás. Régi tisztes illem, hogy a locsolóknak illik adni valamit, sonkát, meg piros tojást, italt, vagy beiglit, — vagy mindezt együtt és még mást is. Mondom és Írom is: régi tisztes illem ez. Minthogy az is régi, tisztes és illem lenne, hogy az ember ilyenkor húsvéttájt se mélyítse el kapcsolatait a disznóval, amely utóbbi ugyan lehet népünk nemzeti eledele, sonkája még éppen ezünnepi csemege, de amellyel sem tálban, sem sárban felhelyt megosztani nem éppen emberi dolog. Aligha lehetne okosnak nevezni azt a megajánlást, hogy a tisztes és tisztelt locsolókat kínálják amo- lett-keksszel, sonka helyett, citromlével egy pohárka tüzes-ízes jó borocska helyett. Mindennek meg kell adni azt, ami neki dukál: a húsvéthétfőnek a kedélyes, derűs, kínálásos, kóstolós módiját. De az embernek is, ami emberhez méltó: kínálásban és elfogadásban egyaránt. Mert húsvét táján már előre készül a nagy feladatra orvos, mentő, rendőr, mert húsvéthétfő az a veszélyes nap, amikor az egyébként a józanabb, vágy a bornemissza ember is azt véli helyesnek, hogy egy csöpp kölniért borban igya ki a tengert is. Itt és most azonban abbahagyom az intelmeket, nem azt a feladatot osztotta ki rám a társadalom, hogy holmi bölcs Tódorként elmondjam mindenkinek mi illik és mi nem. Néha rám férne, hogy nekem is elmondják. Az egész locsolkodás húsvéthétfője meg az illem mik arra volt jó, hogy alkalmat nyújtson töprengeni a betű hangos hangján: mimagunkróL Akiket egy évben egyszer — persze vannak azért, akiket többször is — összevezérel ilyenkor egy népi régi hagyomány. Otthagyjuk a televíziót, a papucsot, és ha férfiember szintjén is és módján is, de ellátogatunk olyan barátainkhoz is, ahová hónapszám ed nem jutunk, beszélünk és beszélgetünk óraszám, pedig eleddig hónapszám csak a pisszegésig jutott el a száj, a képernyő előtti csöndet megkövetelve, A modem élet még a szocialista társadalom keretein belül is, technikájával, eszközeivel egy bizonyos újfajta közösségi szellemet és kapcsolatrendszert alakít ki a társadalom egyedei — pardon —!: az emberek között. Jók nagyszerűek ezek a kapcsolatok. Jobbak és emberibbek, mint általában azelőtt voltak és lehettek. De rohanó tempójú életünk, a technika, a tudomány száznyi lehetősége miatt számos olyan emberi, közösségi kapcsolat is hovatovább a lomtárba kerül, amelyért igazán kár lenne. A „ta- nyázás”, a „szomszédolás” és még ki tudja hány nevű és módú találkozásaik az embereknek, mind kevesebbekké és mind szertartásosabbá váltak és válnak. Kedélyes „duma”, víg, derűs beszélgetés, egyáltalán a szájnak beszélgetésre való felhasználása a pisszegés és a felszólalás mellett, a családi, baráti, rokoni összejövetelek laza és mégis szorosan tartó köteléke nemcsak belefér, hanem bele is kívánkozik szocialista társadalmi rendünk megújító, a régiben ugyanakkor a jót megőrző világába. A húsvéthétfői locsolkodás, ha ember! és baráti, ha kedélyes és feloldódott, ez a régi magyar népszokás immáron falun is mind szűkebbre szoruló világa, ha nem délibábos nosztalgiát képvisel —, nem elvetendő és nem kiűzendő korunk paradicsomából. Azért haragudni húsvéthétfőre, mert akkor egyesek elvesztik emberi méltóságukat, a locsolást tenni felelőssé a locsoló helyett, — betört ablakot szidni ászéi helyett. Minden bizonnyal e tavaszt köszöntő régiregi népi emlék alkalmat nyújt arra, hogy egyesek, vagy többen elveszítsék a mértéket. A mértékért emeljünk hát szót és nem a hangulatos alkalom, a húsvéthétfő jácintot nyitó napja ellen. Szabad-e locsolni? Persze, hogy szabad. Szagos vízzel, otkolony- nyal, kölnivel, parfömmel, meg tiszta kútvizzel is -zabad. Hogy asszony, lánya el ne hervadjon. Kár lenne értük, még húsvéthétfő utáni szerdán is. Ügy bizony! r. KISS ATTILA: MÚZSA Kőlfészei — SZOKOLAY ZOLTÁN: HIMNUSZ Ember, állj fel, s men) tovább, tépdasd, ki a múlt haját, felejtsd el az illatát, ember, állj fel, s menj tovább! Ember, vedd a botodat, üsd vele a dobokat, üsd a szíved ritmusát, ember, állj fel, s menj tovább! ■ii': C* |i Ember, tárd ki önmagad, ; csak az ad, ki mindig ad, il teremtsünk egy új hazát, ember, állj fel, s menj további Ember, sírni nem szabad, sose öld meg önmagád, ha megbotlik is a láb, ember, állj fel, s menj továbbí FÜLÖP LAJOS: cÁ sziilal&ld OfrnzáiáJmn MÁTRÁI MONOLÓG VÁCI MIHÁLY EMLÉKÉNEK Jövök a kéklő Mátra felöl, s te-fajta szóval kérdezem: Rakéta-korban kell-e szelíd, ember-dallamú énekem? Hozom a hegyek üzenetét — a ritmus remegve éled; Míg nem-járt utakon kutatók, ó-erdők fái zenélnek, VARGA ZOLTÁN: FARKAS ANDRÄS: Masam vagyak magamnak Ha én, a cseppnyi ember A nékem adta testben, E furcsa vegyikonyhán Csak rosszul hasznosítom Csendes kalóriáim, Vagy tékozolva fűtőm E páratlan kemencét. Vagy nem odafigyelve Használom légterében A múlót, halhatatalant, Vagy lenn hagyom a kínban, S hagyom, hogy bármi rozsda, S szemét, vagy ronda jószág Hosszan ráfészkelődjék, Magam vagyok magamnak Hóhéra, büntetője —, De hogyha a fegyelmet Szigorral megtanulom. Megismerem a mérték Okos alkalmazását, Amit a bu, öröm nyújt, Megértem, hol, hogyan kell A mozdulat csodáját Megélni, könnyedebbé Avatni bármi gondot, A ritmust eltalálni, Hogyan kell elviselni A csend, a hang szeszélyét, Amint ölelve üldöz, Magam vagyok magamnak Szülője, éltetője — Az üveghegyen túl Az arcodtól az arcomig csak fájdalom világít. A szememtől a szemedig az idő■ felparázslik. A kezed és a kezem közön madarak éjszakáznak, testem és tested otthona halálnak, robbanásnak. Ügy álltam eddig én eléd, mint tükör elé a gyermek, Arcodról próbáltam mosolyt, tanultam szép fegyelmet, karom halálos ölelést, testem a tűz parancsát, kitágult homlokom mögött villámok vallatását. Néztelek. Ingemen átütött a szerelem ragyogása. Takartam, rejtettem magam fagyokba, némaságba. Számra szerelem súlyostilt, s arcom mögött a. rácsok tüzeltek egyre. Téged óvtak a megölt kioltások. S egy nap az üveghegyen túl csörömpölt már a hangod, idegen, dermedt nyugalom tornyából jég-harangok. Két lábra állva megértettem, hogy hazug a ragyogásod, hogy sose érnek e szivedig a hús-vér robbanások. Élsz az Üveghegyen túl, én innen — mindhalálig. A szememtől a szemedig az éjben mi parázslikT *\Wv\ AUVU -• JUHÁSZ ÁKOS LÁSZLÓ: Mese Egy vándornak egy pásztor — kit útja arra vitt, dicsérte, mint sok más gyönyörű barmait. „Legdrágább itt ez állat” a pásztor így beszél, s valóban szép bika állt a botja véginek „Nincs, ki fékbe tartsa” köp félre, s regél: „vezér ma már ez kérem, hét puszta tőle fél” Odébbállt a vándor, nem kötözködött; „vezér? Lehet, — de csak barmai között!’' SASS ERVIN: Nyolcsoros elindultunk ketten oda ahol nincsen dús lakoma ahol nincsen csak reménység ahol az ég csupa kékség ahol a föld barna virág ahol a szó hajló faág ahol a Nap aranytányér kincset talál aki ráér MORVÁT LÁSZLÓ: Hiszek egy... Hiszek egy dalban Mindenható kenyér áldomásban Égben és földben lakó madárban A természet kegyetlen szavában Ki derekat tört, s ki lett lelkem kezese Ki fogantatott vízből és kovászból Ü lesz testem göröngy ágyasa Hiszek a hitben, a jobbulásbao Anyám féltve simító kezében A szépítő kínban, tövises bozótban Égő vaskoronában, a mezők liliomában, a hófehér hóban Az eljövendőben. ANTALFY ISTVÁN: Eiaäertfi! emberig Ha gondolod, — tiéd e táj, ha elfogadod, — a tiéd e dal, mit nem hall senki más, s e ragyogás, e szürkeség, iia gondolod; tiéd a szó, mellyel papírom megtelik. Tiéd a nappal és az éj, s az út — embertől emberig! W -.V-• aaaaa,a/x.wv'^AAAAWVWW
