Népújság, 1974. április (25. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-21 / 92. szám

Táncsics Mihály Születésének százhetvenötöd k évfordulójára Háromszéki népballadák Esőnek Petőfi Sándor ál­lított emléket róla — még életében, 1848 márciusában ina. „Nem elég... most föl Ladára, Ott egy író fogva t i®, Mert nemzetének javá­ra célzott munkáiban.” Közel száz éven át nem i tudtak róla sokkal többet, mint hogy 1848. március 15- én a felkelt pesti nép a már­ciusi ifjak vezetésével ki­szabadította börtönéből Tán­csics Mihályt, az akk<T 49 esztendős írót. Telkes jobbágy fia, a Veszprém megyei Ácsieszé- ren született, 1799. április 21rén. a hét életben maradt (anyja 13 gyermeknek adott életet) testvér közül a kö­zépső volt. „Paraszt-anya szülte" — Idézte származását Ady és származása egyben eg:' élet­re szóló elkötelezettséget is jelképezte. A jobbágysors, majd a maga választotta céhlegénység (takácsinas, majd 6egéd) a feudális vilit; minden gyötrelmét alap ve' ö e.ményként véste egész éle­tébe. Nehéz küzdelmek árán ta­nul, elvégzi a tanítóképzőt, majd az egyetemet látogat­ja, nevelősködik, bejár’a Nyugat-Európát, Angliát. Franciaországot, Németor­szágot, közelről látja a pol­gári társadalmat. Tanulósá­ga és munkája révén ki­emelkedik ugyan osztályá­ból, de egész óla-e során hű marad a „muakásnéphez”, ahogy ő a dolgozókat egysé­gesen nevezi. Először 1847-ben csukják börtönbe. Ekkor már az el­lenzék egyik isméid alakja. Elfogatásának közvetlen ki­váltó oka „Sajtószabadságról nézetei egy rabnak” című röpirata. Vizsgálati fogsága során az ügyész 10 éves sáncmunkára való indoko­lást fogalmaz, a röpiratb.m — a vádló szennt — „alpe­resnek abbéit vétkes szán­déka ömlik el, hogy ország­idéi rendszerünk feidúlósú­val, a személy- és vagyon- beli jogok egyenlőségi elve terjesztessék.. " A forradalom és szabad­ságharc hónaojaiban min­den energiáját a köz, a nem­zeti egység ügyének szente­li, de olyan nemzeti egysé­get hirdei, amelyben a pa­rasztság politikailag és gaz­daságilag egyenrangú fél. Nemcsak a békepárttal, de Kossuthtal is szembekerül. 1848. április 2-án jelenik meg szerkesztésében az első magyar néplap, a Munkások Üjsága. A lap élén a mottó, amely egyben program is; „A kormány az országért van, tehát fölötte a nemzet mindenkor intézkedhetik.” Az 1848-as forradalom és szabadságharc vereséget szenvedett, a polgári átala­kulás folyamata a jobbágy­ság felszabaduiásával mégis megkezdődött. A jobbárvság megszűnt, de a parasztság nagy tömegei föld nélkül maradtak. Táncsicsot is halálra ítélte a Habsburg-szoldateszka, Kossuthtal együtt akasztot­ták fel „jelképesen”. Hét évig bujkált, saját otthoná­ban Pesten, egy föld alatti üregben. S közben írt, dől gozott. Nem adta fel a vi­lágnézeti harcot, miközben az akasztófa fenyegette, éhe­zett, nyomorgott. Ékkor, 1851-ben írja „Mik a vörös republikánusok és mit akar­nak?" című röpiratát. ebben határozott forradalmi de­mokrata követeléseket fogal­maz meg. Egyik fő szeme­zője az 1860-as március 15-i tüntetésnek, de még e’ő*te egy nappal letartóztatják. Az ügyész halált kér rá, tizen­öt esztendőt kaoott. A ki­egyezéssel meghirdetett am­nesztia visszaadja szabadsá­gát. Hatvannyolc éves és csaknem teljesen vak, de a harcot eszméiért tovább folytatja. 1869. január 2-án jelenik meg új lapja, az Arany Trombita első száma. Már­ciusban az orosházai kerület képviselőjének választja, s rögtön utána ismét bevonul a fogházba, egy hónapot ül sajtóvétség miatt. A politikai küzdelmek kö­zéppontjában a meddő köz­jogi harc került, a 48-asok és 67-esek táborát egyaránt a dzsentrik vezetik. De már szerveződik az új, a társa­dalmi átalakulást valóban igénylők arcvonala, élén a szocialista eszmékkel vérte­zett szervezett munkásokkal. Táncsics már a harmin­cas években megismerkedett az utópista szocialista ta­nokkal, és kezdettől fogva rokonszenwel kísérte a szo­cialista mozgalmat. Bár mindvégig elsősorban a sze­gényparasztság radikális kö­veteléseit képviselte, hangot adott a munkás-paraszt szö­vetség gondolatának. Nyolcvanegy eves, amikor még cikkeket ír a Népszavá­ba, a szocialisták lapjábg. 1800 hútvőtján, Föl támadás című cikkében a Népszava agitátorok gárdájának élére állva írja; „A föltámadást ti fogjá­tok eszközölni, megteremteni munkás barátaim, mert lé­tezhetik-e a nagy természet­ben más biztos talaj, mint a munka, a munkásság!.. Személye állandó felkiáltó­jel a hajdani 48-asok tábora előtt. 1881. március 13-án így ír róla a Népszava szer­kesztője, az egyetlen hű küz­dőtárs, Kászonyl Dániel: „a költő, kit akkor diadallal ki­szabadítottunk., most 82 éves aggastyán, nélkülözések közt tölti agg napjait”. Egy év múlva ismét — 1882. január 12-én; „Szegény, szegény öreg ember, a kinek csak az a vétke van, hogy még min­dig itt él közöttünk!” Majd hozzáfűzi; „Meglehet, hogy a késő utókor oly költséges mauzóleumot fog neki felál­lítani, melynek ára egész életére elég lett volna.” 1884-ben halt meg. M. L. Trák halomsírok Az észak-bulgáriai Laszar Sztanevo falu vidékét régé­szeti expedíció „szállta meg”, hogy a következő években feltárja a környéken rejtőző halomsírokat. Eddig 16 sir helyét állapították ineg, ám a szakértők véleménye sze­rint 50 évvel ezelőtt még 70 trák halomsír volt ezen a területen, melyek közül sok időközben teljesen megsem­misült. ­Az első három halomsír­ban talált leletek új érde­kes adatokat szolgáltattak a Bulgária földjén élt egykori trák törzsekről, szokásaik­ról. Az egyik halom még az Időszámítás előtti hatodik századból, a rómaiak előtti korból származik — az üres agyagurna tanúsága szerint csupán szimbolikus sír volt. A másik ugyancsak a ró­maiak előtti korból szárma­zó sírban egy katona holt­testére bukkantak, amelyet _ valamilyen ismeretlen szi­lárdítóanyaggal preparálva közvetlenül helyeztek a föld­be. A csontváz medencéjén hat centiméter hosszú, hát­ravetett fejű, fekvő őzzel dí­szített bronz övcsatot talál­tak. Az élethű és finommí­vű munka azért is nagyon értékes, mert arra utal, hogy már a romaiak előtti kor­ban élő trákok is használtak állatrajzokkal díszített ék­szereket. A harmadik sir egy ké­sőbbi korból, az időszámítás utáni második századból va­ló. Itt több urnát találtak: feltehetően e domb alatt több halottat temettek el. A sirt kívül és belül folyami kavicsból készült gyűrű ve­szi körül; ezek nem annyira megerősítésül szolgáltak, in­kább szimbolikus jelentősé­gük lehetett. A negyedik ha­lomsírban egy ritka, kerek bronz pénzre bukkantak, melynek egyik oldalán An­tonins Pius (138—161) római császár, a másikon pedig Viktória istennő látható, ge­rellyel a kezében. A pénzen levő latinbetűs feliratból ki­derül: az érmét a szenátus engedélyével verték. Talán hihetetlen, de még­is igaz: Kallós Zoltán felbe. csülheteten értékű és méltán nagy sikerű balladáskönyve után most ismét egy vaskos kötetre való vers — ponto­sabban népballadaszöveg van kezünkben: Háromszéki népballadák címmel adta közre a Kriterion Könyv­kiadó. A csaknem felezer (számszerint 425) verset tar­tartalmazó, ízléses kiállítású könyv anyagát Albert Ernő sepsziszentgyörgyi tanár gyűjtötte tanítványaival. Ha belegondolunk: heroikus vál­lalkozás, hisz változó ember­anyaggal, hosszú éveken át gyűjteni népi szöveganyagot nem egyszerű feladat, sok türelmet igénylő, kitartó munka ígérhet csak ered­ményeket. Albert Ernő és tanítványainak gyűjteménye viszont szépen példázza: megéri a fáradság, ha az akarás nem lankad, jelentős tudományos eredménnyel zá­rulhat egy-egy ilyen hagyo­mányőrző akció. Okkal írja hát a kötet bevezetőjé­ben Faragó József — Al­bert Ernő tudós taná­ra: „Végeredményben a Háromszéki népballadák mennyiségileg mostanáig a leggazdagabb magyar balla­dagyűjtemény. Tudományos­dokumentációs értékét nö­veli az a tény, hogy egy összefüggő, viszonylag kis terület balladaköltészetéről ad a tipológia teljességet megközelíteni szándékozó, reális, nem szépítően válo­gató áttekintést.” Tegyük hozzá: izgalmas, a népköltést szerető olvaso számára különösen sok szép élményt kínáló áttekintést. Mert a magyar népballada« aríyag igen változatos példáit találjuk meg a kötetben: mintegy hetven klasszikus balladát (a Molnár Anna cí­műnek hét, a rossz feleseg témakörének három, a meg­esett lányról szóló szövegek­nek kilenc, a halaira tán­coltatott leányról szólónak, a Fehér László-balladának tizenöt-tizenöt változatát stb. közli) húsz történeti betyár­balladát (Bogár Imréről, An­gyal Bandiról, Rózsa Sándor­ról a legtöbbet); száznál több új balladát (a cséplő­gépbe esett lányról, a meg- gyükolt szeretőről, az anya gyilkos fiúról stb.) s százegy- néhány helyi balladát. A népballadakincs létének, virágzásának szép bizonysá­ga ez a félezernyi szöveg, hisz java részét csak a leg­utóbbi esztendőkben gyűjtöt­ték fel, s az adatközlők szin­te valamennyi korosztályt képviselnek: a nyolcvanéves öregember éppúgy énekelt balladát a gyűjtőknek, mint húsz esztendős vagy ez el­adó sorban lévő tizennyolc éves leány. S az élő népbal- ladaműfaj bizonysága az is, hogy a legfrissebb élmény­anyag is visszacsendül egy- egy szövegben, s így lesz a népélet alakulásának az ősiségtől a máig ívelő kró­nikája is ez a szép gyűjte­mény. A zeneileg képzett ol­vasó természetesen megtalál­ja a dallamkincset is. a köz­readott szövegek legjavának dallama is szerepel a könyv­ben... Lőkös István VWVNAA^VSAA/WWWWWVWS/WWWWWWVWWWWVVW>AiWiyVV\AA/WWWWVW/AA(WWVVWV)AA(WVV^W/W^ «/WWW*» S afe apó takaros kis házikó­ban élt a feleségével. Az egesz udvar — a kiskaputól a ve­randáig vezető út kivételével — te­le volt virággal. A kertben, mintha gyapottal szórták volna be, fehé­ren virágoztak a meggyfák. A ka­sok körül ezernyi méh zümmögött, és ettől Zakimak olyan érzése tá­madt, mintha minden énekelne az udvaron. Safe apó tiszteletre méltó kora ellenére derűs, piros arcú, élénk- barna szemű öregember volt. Szí­vélyesen fogadta a vendéget, beve­zette a házba, ahol szintén csupa virág volt minden. Az ablakdesz- kán, állványokon, vagy csak úgy a földön álltak a legkülönbözőbb méretű agyagcserepekben. — A megyei pártbizottságról jö­vök — mutatkozott be Zakir. — Ügy hallottam, hogy Safe bácsi a polgárháború idején látta Le­nint. .. Az aprócska, de korához képest még meglehetősen fürge öregasz- szony már terítette is az asztalt, és egy perc múlva az ínycsiklandó falatokkal megrakott tányérok, cseréptálak között ott állt a ra­gyogóra fényesített szamovár. — Nincs a világon semmi hasz­nosabb, mint a méz — kínálgatta Safe apó. — Tisztítja a vért, meg­nyugtatja az idegeket. A mikor megették a mézet, Safe apó megkérdezte: — Aztán miért érdekel téged az a találkozás fiam?-4 Közeledik a Lenin-évforduló. Safe bácsin kívül a járásban nincs olyan részvevője a polgárháború­nak, aki látta volna Lenint. — Igen, igen — bólogatott az öreg. — Egyre kevesebben va­gyunk, akik láttuk Lenint... Az ember élete úgy elfut, akár a he­gyipatak vize. Pedig mintha teg­nap történt volna, éppen olyan idős voltam, mint most te, fiam... — Egységünket Arzamaszba ve- £ zényelték. Feltöltötték újoncokkal, í új felszerelést, fegyvert kaptunk FAZLI MUHAMMADIJEV*: SAFE APÓ * Tadzsik író, Nehány napot pihentünk, aztán egyszer alkonyaikor bevagoniroz- tak minket — irány a front! De még el se helyezkedhettünk, újabb parancsot kaptunk, hogy szálljunk ki és sorakozzunk fel, mert gyűlés lesz. „Ezeknek is jó­kor jut eszükbe gyűlésezni — dör- mögtük. — Inkább egy pofa me­leg levest adnának!” Apró szemű eső szitált, csont­jainkig hatolt a nedvesség, a sár cuppogott a lábunk alatt. Kedvet­lenül sorakoztunk... Egyszerre az első sorokban mozgolódás támadt kiáltozás hallatszott: — Lenin van itt! Lenin fog beszélni! Mintha hatalmas forgószél ka­pott volna fel valamennyiünket, kiözönlöttünk a pályaudvar előtti térre. Nekem sajnos csak az utol­só sorban jutott hely. És akkor megjelent Lenin. Olyan csönd lett, hogy a légy zümmögését is halla­ná lehetett. Tudod, fiam, már addig is volt alkalmam parancsnokok és ko­misszárok beszédét hallani, de olyan egyszerűen, olyan világosan még senki se beszélt arról, hogy miért kell nekem, Safe Rabiullin- nak a tetűket hizlalni a lövész- árokban, senki olyan meggyőzően nem mondta el, mit hozott ne­künk Október... Azóta hordozom a szívemben ezt a fényes emléket. Számtalanszor néztem farkassze­met a halállal, megmerültem fo­lyókban, hatalmas mocsarakban, éhségtől, szomjúságtól gyötörten vánszorogtam a perzselő homokon, de Lenin szavai, mint egy taliz­mán, elhárítottak tőlem minden veszedelmet.. Z akir Muhabbatev hajnalig készült az előadásra. Sok érdekes anyagot gyűjtött össze Gorkij, Krupszkaja, Boncs-Bruje­vícs, Fotyijeva visszaemlékezései- bői, és az öreg szakács elbeszélé­sével fejezte be. Munkahelyén azonnal felolvasta a főelőadónak. Az figyelmesen hallgatta, közben bíztatóan bólogatott, de amikor Zakir rátért a befejezésre, hirtelen elkomorodott és türelmetlenül do­bolni kezdett az asztalon. — Hol történt az a találkozás? — kérdezte. — Arzamaszban. — Hm... — düwnyögött a főelő­adó és szemrehányóan csóválta a fejét. — Lenin soha nem volt Ar­zamaszban. — Hogyhogy? — Az persze meglehet, hogy if­júkorában, amikor a kazanyi egye­temen tanult, átutazóban megfor­dult abban a városban is, de ab­ban az évben, amelyikről a maga szakácsa beszélt, nem volt Arza­maszban. — Safe bácsi nem csaphatott be — vágott közbe Zakir, aki a „ma­ga szakácsa” kifejezést különösen bántónak érezte. Néhány nap múlva Zakir kikül­detésből zötyögött hazafelé teher­autón. Az út mellett, a réten meg­látott két öregembert. Egyikük szalmakalapot és kaftánt viselt, a másik ünneplőben volt, fején hím­zett vörösbársony tübetejka, ami­lyent a tatárok hordanak, Zakir megismerte Safe Rabiullint. Szom­szédjával éppen kaptárakat állí­tott fel a mezőn. Zakir zörgetett a vezetőfülke ablakán, az autó meg­állt. Az öregek örömmel fogadták. — Safe, gyújtsd be a petróleum- főzőt, addig én elmegyek vízért — mondta a szomszéd. Safe apó kihozta a sátorból a szőnyeget, leterítette a fűre, le­pényt, tojást meg egy fazék aludt­tejet rakott rá. Ahogy ide-oda sürgölődött a sátor és a szőnyeg között, minduntalan mentegetőd- zött a vendég előtt: — Rögtön, rögtön, egy pillanat... — Papa, csak egyetlenegy szót akaróik mondani — próbálta meg­r állítani Zakir, de az öreg nem hall­gatott rá. — Egy perc türelmet, fiam! Mindjárt elkészítek mindent, le­telepszünk és akkor majd nyu­godtan beszélgethetünk. símét eltűnt a sátorban, és Zakir nemsokára meghal­lotta a petróleumfőző zümmögését. Kisvártatva előjött egy tál lépes­mézzel, amellyel csak legkedve­sebb vendégelt szokta megkínál­ni. — No most már beszélgethe­tünk — ült le az öreg. Ahogy Zakir rápillantott öröm­től sugárzó arcára, barátságos mo­solyára, hirtelen zavar fogta el, nem tudta, hogyan kezdje. Első­nek Safe törte meg a csendet: — Hogy vagy fiam? Hát a csa­lád? — Köszönöm, papa, mindnyájan jól vagyunk... Csak . azt akarom magának mondani, hogy én... hogy mi... hogy mi nem tudtuk felhasználni az elbeszélését. A könyvekben ugyanis meg van ír­va, hogy Lenin nem volt Arza­maszban. .. — Hogyhogy nem volt?! Az öreget mintha letaglózták volna. — Ha nem volt, hált nem volt. Nincs mit tenni — tárta szét a kar­ját Zakir. Nyomasztó csend lett. Safe apó gepiesen emelte a szájához az alud'ttejes köcsögött. A keze reme­gett A szőnyeg fölé görnyedt, az aludttej végigcsorgott a szaitállán és a térdére csöpögött. „Na, ezt jól megcsináltam” — gondolta Zakir. Nem várta, hogy szavai ilyen hatást keltenek. Sze­rette volna megnyugtatni az öre­get, néhány kedves szót mondani neki, de nem tudott megszólalni. Safe apó letette a H öcsögött, szótlanul felállt és lassan vánszo­rogva lefelé indult a hegyoldalon. A meghökkent Zakir úgy ült a he­lyén, mintha odasaegezték volna. Látta, hogy a két öreg szót vált egymással, aztán Safe apó egy­szerre csak lerogyott a földre, öreg barátja futva igyekezett a sátor felé. Elhajította a teáskannát is, és már messziről kiáltotta: — Eriggy, fiam, menj el a főnö­ködhöz és mondd meg neki, hogy Safe Rabiullin soha nem ejtett ki hazug szót a száján. Igenis a saját szemével látta Lenint! — Közben odaért Zakirhoz és elfúló hangon hozzátette: — Mondd meg neki azt is, hogy én, Safe szomszédja, eskü­szöm ft négy gyermekem életére, hogy Safe Rabiullin (sohasem ha­zudott életében! Másnap reggel Safe apó felesége bement a megyei pártbizottságra. Ajkát összeszorítva némán Zakir­hoz lépett, négyrét hajtott papír­lapot tett eléje, és rá sem pillant­va így szólt: — Safe üzeni, hogy olvassa el! Az asztalon Mihail Vasziljevics Frunze parancsának másolata fe­küdt, amelyben köszönetét fejezte ki Safe Rabiullin vöröskatonának a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg soraiban teljesített példamutató szolgálatáért és a fehérgárdisták ellen vívott harcokban tanúsított bátor magatartásáért.. ... Mindez két esztendővel ez­előtt történt. Safe apó és felesége él és jó egészségnek örvend, öreg barátjával áprilisban teherautóra pakolja a kaptárakat, a Faj zabá­don túli hegytetőkre vagy az Obi-. Garma közelében fekvő mezőkre viszik... Zakir, Muhabbatov pedig minden tavasszal, Lenin születésé­nek évfordulóján elmeséli a fal­vakban, hogyan találkozott Safe apó Leninnel. Csupán Arzamasz- ról nem tesz említést. Hadd gon­dolják csak, hogy Moszkvában lát­ta Lenint. N em is ez a lényeg. Hiszen mindenki tudja, hogy Le­nin ott él az emberek szívében, jelen van életünk minden percé­ben — mit számít hát akkor, hogy nem járt Arzamaszban... F ordította: Zahemszky László

Next

/
Thumbnails
Contents