Népújság, 1974. március (25. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-31 / 76. szám
/ I Negyedszázad. Történelem is, és emberek életének története is. Ennyi idő alatt már megszámolni is nehéz, hogy a sors, a politika, az egyéni megfontolások, a családi, vagy egyéb okok miatt hányán fordultak meg a szerkesztőségben: mint munkatársak. És hányán olyanok, akikről rövidesen bebizonyosodott, hogy soha nem lesznek a magycr sajtó munkatársai, ismét mennyien olyanok, akik munkatársaink voltak, elmentek ugyan tőlünk, de mégis a munkatársaink \ maradtak. Azok is lesznek! } Közülük emlékeznek most vissza e hasábokon néhányon, azok, I akik kilencen a többit- a szívükben ma is itt élőket, az emlékezetükben ma is ide kötődőket képviselik, ök kilencen emlékeznek a sok volt és maradt munkatársunk közül. Vallomás a kedvesről... A menny és a pokol között Éltettem néhány levelet, amelyeket akkor kaptam, amikor a Népújság munkatársa voltam, 1965 és 1968 között. Ezekből ragadtam ki a következő szemelvényeket, csoportosítva: 1» Aínikor a szerző mennybe ment: „... Egyike vagyok a társas-táncoló lányoknak ... Pontosabban én vagyok az, aki alatt leszakadt a fotói... Szóval, szeretnék egy képet, de nem azt, ami megjelent rólam az újságban... nem lenne rossz, ha eggyel többen mondanák a városban, hogy ,nahát, ez a Berkovits egy igazán remeik és népszerű újságíró’ Hát ennyit akartam __” Egyből megfőztem a Kiss Bélát, a djon a lányról egy képet, miért ne mondanák rólam, hogy remek és népszerű, stb.!” „A .Levelek az űrbe* című riportjáról sok vélemény elhangzott, főleg az, hogy nagyon jó különösen azokat a részeket dicsérték, ahol én, mint riportalany szerepeltem, hogy milyen jókat, okosakat mondtam ..Hát az is művészet: okos riportalanyt találni. „Újságírói pennájának forgatásához, lényeglátásához szeretettel gratulálok... Egy embernek visszaadtuk az emberekbe való hitét... a magyar társadalomnak egy lelkes dolgozót... Na, most van még itt egy ügy, azt nagyon szeretném én megírni, úgy érzem, nekem is sikerülne úgy, ahogy az újságíró elvtársnak...” Mindig nehezen tűrtem a konkurrenciáJt, ezért az ügynek nem lett folytatása. „A cikket nagyon jól irta meg, mindössze azt a pár mondatot kérem, hogy hagyja ki, amit kihúztam, s helyette közölje, amit beírtam... Üdvözlettel: Psota Irén.* A cikkben €S mondat volt, ebből Psota kihúzott 24-et és beírt 3l-et 2. Amikor a szerzőt pokolra küldték: . „Most szabadultam a börtönből. Tudomásomra jutott, hogy ön az a B. Gy„ aki azt a szemét, hazug cikket írta rólam. Hát vigyázzon, mert egy disznóölőkéssel bontom ki a hasát” Ez elmaradt. „Hát maga, ugye, nem tudja megkülönböztetni a cipót a csizmától, mert Szörényi Leventéék nem alacsony szárú csizmában voltak, ahogy maga írja, hanem magas szárú cipőben .. Ez az eredménye, ha az újságíró nem tudja, hogy hangversenyről, vagy divatbemutatóról tudósít „ön védelmébe verte a cigányokat, akik lopnak, késeinek, nem dolgoznak, mocskosak és úgy szaporodnak, hogy a magyar embert lassan-lassan kiszorítják országából ... Erre ön azt merészeli írni, hogy előítélet van a cigányokkal szemben. Hát nekem nincs előítéletem, tudja meg, nincs, csak annyit mondok, hogy kutyából nem lesz szalonna." Attól, hogy Egerből elkerültem, nem változott semmi, később is ilyesfajta leveleket kaptam, édesrrundegy volt, hogy a Fonómunkás című üzemi lapban, a Pest megyei Hírlapban, vagy legutóbbi munkahelyemen, a Valóság című folyóiratban jelentek meg cikkeim. Lebegek a mennyország és a pokol között, mint Mohamed koporsója ég és föld között Szerencsére: nincs tériszonyom. BERKOVIIS GYOILGY Alig hiszem, hogy így elszaladt az idő. Kedves lapom: a Népújság imrriÁr huszonöt éves. Az idő ranglis- táján: negyedszázados... Amikor én megismertem, még csak 17 éves volt. Telve az ifjúság ábrándjaival, a növekedés bajával és hibájával. Ö, milyen sok, éjszakába nyúló órákat töltöttünk együtt. Edeskettesben. A „pásztorórák’’ hatására addig szövődött közöttünk a regény, amíg a dolognak következményei lettek. Megszületett egy kisregény. Mivel erősen kiütközött rajta az „Egri víz” — amit az alkotás lázát csillapítandó belső borogatásra használtam —■, stílszerűen „örvény”-re kereszteltem az istenadtát. A családi idill tehát szépen indult, csak hát minden valamire való frigyhez pénz kell. Nos, ez a probléma is szerencsésen megoldódott. Az egyik kollégám — aki (egri) névre hallgat, ha ír —, nemcsak a szerkesztőség humorát tartotta a kezében, hanem az én gazdasági ügyeimet is. Ebből kifolyólag igen lesújtó véle- rólam: „Hogy le^et valaki ibiev sáber, akitől legfeljebb csak egy vacak százast kérhetek kölcsön .. Még as anyagiak csak hagyján, hanem az a megátalkodott szerkesztőségi házibarát: a rádiótelex... Minden este valósággal ontotta magából a rengeteg külföldi anyagot. S ráadásul az egész az én nyakamba zúdult. Sokszor olyan voltam, akár egy Ady-vers: „Eredj, János, gyürkőzz, János.. .* Hát valóban gyürkőztem is, mert a cikkekre vártak a nyomdában, teám meg az eszpresz- szóban. Így mindig két tűz közé kerültem. S ha már a tűznél tartunk: a mennydörgést még valahogy elviseltem, de amikor a villám is beleavatkozott más országok belügyeibe, akkor már bizony borsódzott a hátam. A légköri zavarók ugyanis alaposan megtréfáltak. Több neves külföldi államférfi nyilatkozata úgy hatott a te- lexpapiron, akár egy belterjes konyhakert. Tele volt zöldséggel. Addig hímeztem-hámoztam, míg kifőztem belőle valamit. Azóta is furdal a lelkiismeret: csak nem miattam tört ki az olajválság?! S ha egy üzlet megindul... Nemcsak a telex, hanem a nyomda ördöge is lesett rám. Nemhiába. Dr. Szemes — afci árgus tekintettel vizsgálta a lapot —, a megmondhatója. A minap Egerben jártamban összefutottam vele. Barátságosan mosolygott rám: — Tudod, öregem, én azért sajnálom, hogy elmentél. Nekem mindenesetre hiányoztál... Ah! Végre valaki, akinek hiányoztam. Aki méltányolta a munkámat. A meghatottságtól alig tudtam ei- rebegni: — Igazán kedves vagy, hogy emlékeztél rám-11 Dr. Szemes tűnődve nézett maga elé: — Hát lehet azokat az időket elfelejteni? Te szál• látottad nekem a legtöbb — sajtóhibát... BALCZER ELEMÉR Saját hás a borítékon A szerkesztőség nem hivatal — de az újságírónak is vannak ügyfelei. Felkeresik az olvasók, hogy segítséget kérjenek, vagy egyszerűen valamit el akarnak mondani. A Népújság szerkesztőségében megélt negyedfél esztendőm alatt sokan leültek az íróasztalom előtt, de köztük is felejthetetlen marad számomra K. Gy. bácsi, akiről tizennégy év elteltével sem tudtam megállapítani, ho-, gyan nyertem el a rokon- szenvét. Mert a hetvenesztendős K. Gy. bácsi tagadhatatlanul megkedvelt. A bizalmába avatott. Asztalos vagy ácsmester volt valamikor, és rettenetesen bosszantotta, hogy manapság milyen késedelmesen folynak az építkezések. Főleg a tanárképző főiskola tatarozásának maratoni elhúzódása hozta ki a sodrából. Es ez lett a vesztem. Ettől kezdve — szégyellem bevallani, de így volt — bujkáltam K. Gyi bácsi elől, mert ha az íróasztalnál talált, akkor órákig műszaki vázlatokat tellett bogoznom — a fontosább- ját tussal is kihúzta, hogy jobban megértsem, milyen nagyszerű, egyedülálló terve van az építkezés pillanatok alatt történő befejezésére. A magyarázat mindig nagyon bonyolultnak tűnt, de a végén levont következtetés zavarbaejtően egyszerűnek hatott. Azután terveket mutatott a Heves megyei ásatások előkészítéséről és gyors lebonyolításáról, majd arról tájékoztatott: legjobb lenne megengedni a Berva-mopede- seknek, hogy a járdákon közlekedhessenek, így legalább nem zavarnák az úttesten az autók forgalmát... Ezután még nagyobb gyanakvással figyeltem mon- dókájára és lelkiekben felkészültem arra, hogy csak napok kérdése és megismerkedem egy frissen feltalált örökmozgóval is. Gyanakvásomat egyik esős délután észrevette K. Gy. bácsi, és a rá jellemző találékonysággal azonnal meghívott magához, tündérparti lakásába. Régi, inasa» süppedő, nyirkos épület volt ez, a nedves falak magyarázatot adtak K. Gy. bácsi gyötrő reumájára. De az öregúr nem vesztegette az időt. Mint egy csodatevő a szent helyen, eldobta mankóit, kihúzta az asztalfiókot, és ölnyi műszaki rajzot vett elő. Az egyik egy óra terve volt, amelyet rúgó helyett „higanymotor” hajt, azután a harckocsiról beszélt, amelyet a saját ágyújának lövései visznek előre vagy hátra. De a legnagyobb szabású ötletét sem titkolta el: megmutatta annak a százméteres gépsornak a tervét, amely a már teleírt pénztárblokkok újrahasznosítását oldaná meg, méghozzá anélkül, hogy közben bezúznák és újra papírt készítenének belőlük. Ahogy visza tudok emlékezni, akkor nem csodálkoztam eléggé. Még nem értettem, hogy a megszállottság is léhet emberi. Sőt: csak az ember lehet megszállott. KBAJCZAB »Mire Éger mindenekelőtt, Eger mindenekfelett, Eger a legszebb, Eger a legjobb város — nekem. Itt voltam huszonkét—huszonhárom éves, jó másfél évtizeddel ezelőtt, és azt hiszem, ez mindent megmagyaráz. A szárnypróbálgatások, a pályakezdés esztendeit töltöttem a városban, a lehető legideálisabb körülmények között: albérlet kis fizetés, és nagynál is nagyobb remények! Mondanom sem kell, hogy a remények voltak igazán szépek és igazán fontosak. Először is, mert ilyenkor még köny- nyen számol az ember, s szinte beláthatatlan távlatokat lát maga előtt. íme. egy ilyen számítás a szép egri időkből: Móricz Zsigmond is, Mikszáth Kálmán is elmúlt harminc éves, amikor befutott és én még csak huszonkettő vagyok; istenem, mily’ szédületes nagy idő áll még előttem, hogy én is a csúcsra érjek! És nem is haladtam rosszul, itt Egerben. Emi ékszert., alighogy megmelegedtem a szerkesztőségben, rangos vendégek érkeztek a laphoz és máris fölöttébb megtisztelő, protokolláris feladatot kaptam a fő- szerkesztőtől: nekem kellett elkísérni a vendégeket a várbeli kazamatákba. Dagadt a mellem, hogy máris felfigyeltek rám, az a néhány cikk milyen gyorsan megtette a magáét.. Micsoda megtiszteltetés. hogy én mutathatom meg a vendégeknek az egri történelmi emlékeket, annak ellenére, hogy még én sem láttam ezeket... Buzgón kalauzoltam a vendégeld s kszama.táiteae,,, E&szsr, múá. másszor, S mindig ezek után, ahányszor' vendégek jöttek, s jöttek elég gyakran abban az Időben is... Már vagy tíz vendégsereget tereltem át a kazamatákon, amikor valaki megsúgta, hogy azért ne bízzam el magam. A mezőgazdaságot is Egerben — illetve Heves megyében kezdtem. No, nem telek-, vagy földvásárlással (telkem, földem nem is volt soha), nem is valami földmunkába kezdtem, az effaita dolgokban, a gyakorlatot illetően, mindig is járatlan voltam; az első mezőgazdasági cikkeim származnak eme boldog időkből. Mezőgazdasági szakíró gyanánt egy traktorossal készített inter’úval debütáltam, éppen a tavaszi szántások ideién. Kimentem a határba, amúgy pantallósan, szép sárga félcipőben és a köves útról, amott messze a főitek 1-"- zeoén megpillantottam a traktorost. Oda kell mennem! — állapítottam meg. De hogyan7 ElsuPvedek a friss szántásban. Egy reményem marad: hátha a traktoros nem szereti, hoev összetaposom a szén, takaros szántás*! Elkezdtem hát ordítani: ..Halló! Halló’ Rá szated erre a földre lépni?” Szabad volt.., Rom én vekről beszéltem föntebb Hogy ezekből mi valósult meg azóta? Ma kétségtelen nagyobb nevem van. mint Egerben volt. Eev D. betűvel. Tudniillik ezt azóta vettem fel az eredetj nevem e’é. más hasonló nevektől való megkülönböztetés gyanánt. így vagyok azóta egy D-vel több, azaz: _ _______ O. KISS JÁNOS
