Népújság, 1974. február (25. évfolyam, 26-49. szám)
1974-02-22 / 44. szám
A hazes fisóg iskolája N | emrégibe» egy kisvárosi üzem néhány fiataljának szegeztem a kérdést: hazafinak tartjátok magatokat? A gépbeállító, a műszerész, a tmk lakatosa és a többi fiú zavarba jött a kérdéstől, majd az mondogatták, úgy érzik, rendes KISZ-tagok, brigádban dolgoznak, ott voltak az elmúlt vasárnap a városi sportpálya alapozásánál. De hogy hazafiak lennének, úgy mint Petőfi, Vasvári, Ságvári volt, nos , nem hiszik. A hazafi harcos — mondották — ők pedig csak dolgoznak, amint elvárják tőlük. Merem hinni, nem állnak egyedül ezek a fiatalok ezzel a véleményükkel. Sok becsületesen helytálló fiatal munkás, diák érzi úgy, hogy nekik nem adatik meg a harcos hazafiság kinyilvánításának lehetősége a mi hétköznapjainkban, amikor nincsenek barikádok, éles helyzetek, politikai konfliktusok. Ebben része lehet annak is, hogy ifjúságunk elődei, a példaképek mind „elégtek” a forradalmakban, a fasizmus elleni harcban, elszántan verekedtek, a szenvedést kellett hogy vállalják. A fiatalok képzeletét jobban megragadta az előőrsök életmódja, pályája, mint a cél, amiért küzdöttek, harcoltak, hogy a maiakra ne leselkedjenek veszélyek, részük a rendes munka legyen, dolgozhassanak szépen — „ahogy a csillag megy az égen”. Arról a világról álmodtak, amelyben az ifjú nemzedék már nem kockáztat, hanem alkot. De miért tűnik ez kony- nyebbnek, kevésbé hazafias tettnek a mai fiatalok szemében? Bizonyára azért, mert még nem mindig nyújtjuk nekik az építés élményét, kevéssé munkáljuk ki bennük a cselekvő hazafiság érzését. A nagy költő a szavakra mondta, hogy szürkék, és a tettet tartotta beszédesnek. Valahol tehát hiba lehet, ha egyes fiatalok úgy érzik: szürke minden tett. Ügylehet, vannak munkahelyek, települések, ahol sajnálják a szót, amivel a fiatalos; előtt hangsúlyoznák erőfeszítéseik értelmét, célját, meglehet van, ahol a felnőttek, a társadalmi szervezetek nem tágítják a teret az ifjúság aktivitására, nem állítanak elébe izgalmas, vonzó feladatokat. Példa erre az a gyár is, ahol voltam, és ahol a munkásfiatalok nem tudták, régen a város iparát mindösz- sze három malom alkotta, s ma már sok ezer szakmunkás, ott nevelkedett mérnökök emelik ki a várost régi elmaradottságából. Mindez annak következménye, hogy a munkások rendesen „brigádban dolgoznak”, tették, amit „elvártak tőlük”. Miért nem tudják hát, hogy a rendes munka ma települést, hazát, országot formál, új életet teremt? Mert keveset beszélünk erről velük, közhelynek érezzük elmulasztjuk, hogy erről szóljunk. Fiataljaink otthonosan mozognak a szocialista Magyar- országon, sorsuk szebb, gazdagabb a megelőző nemzedékek sorsánál, mégis ők irigy- lik néha az idősebbektől a néhai harcok élményét, az iskolát, amit kijártak. Pedig a honfoglalást nehéz idők követik, amikor a megtalált hazában emberhez méltó életet kell teremteni, s vállalni sem könnyű bonyolult feladatokat végrehajtani. Nehezebb akkor munkálkodni, amikor a siker csupán záloga merészebb célok elérésének, amikor állomásról állomásra haladhatunk előre, s ha valamit megoldunk, azzal még több gond elhárítására támad vágyunk, kedvünk. A fiatalok már így fogják fel az életet, nekik is hamar kevés lesz, amit elértünk, s természetes türelmetlenségük csupán akkor lesz jó hajtóerő, ha tettvágyukat — értelmes célok kitűzésével, közhasznú cselekvésekre még több alkalom teremtésével — helyes mederbe terelik az üzemekben, a falvakban, a városokban. A fiatalok. mert mindig többre vágynak, nem elégedhetnek meg a haza iránti szeretet puszta ' érzésével íletvágyaik teljesítéséhez. A KISZ jó érzékkel kezdeményezte évekkel ezelőtt a Fiatalok a városért mozgalmakat, már forintban is mérhető eredményeket adott a Diákok Budapestért akció, a kommunista műszakokban megtermelt pénzek óvodákba, parkokba épültek be, a mezőgazdaság nagy . hasznát látja a nyári építőtáboroknak. Mégsem mondhatjuk, hogy minden fiatal nálunk a cselekvő hazafiság sodrába került, hogy már nincsenek unatkozó, maguknak élő ifjak. És ha vannak, azért vannak, mert még senki sem került velük „egy hullámhosszra”, nem fejlesztett ki bennük igényt a csatlakozásra, nem választott ki senki számukra nekik tetsző feladatot a tennivalók garmadájából. A párt ifjúságpolitikai határozata a pártszervezetek kötelességévé tette a fiatalok közötti nevelőmunka javítását, az ifjúsági törvény megalkotásával az állami szerveknek is feladatukká vált a jobb gondoskodás az ifjúságról. A fiatalokkal szemben valóban javítható a bánásmód. Az is igaz, jobb feltételeket kell teremteni számukra az alkotáshoz, a szórakozáshoz, a pihenéshez. De a legnagyobb jót azok teszik a fiataloknak, akik talpra állítják őket, megtanítják őket a cselekvő kapcsolatok bizonyítására, az élet és benne önmaguk formálására. Azok segítik leginkább ma az ifjakat, akik részükké teszik a mai nehezebb iskolát, hogy kijárván azt, a siker élményét érezhessék. A fiatalok nemcsak „itthon vannak” nálunk, de azt is tudják, vágyaik beteljesülése az ország előrehaladása mértékében történhet. Ezért fontos azoknak a kommunistáknak, vezetőknek vállalkozása, akik szívügyüknek tekintik a fiatalok felkészítését a haza építésére, szépítésére, a mindennapok cselekvő hazaíisá- gára! Komornik Ferenc Mit tesznek a sírok! fiatalokért ? A jó szándék megvolt, de a módszer nem vált be- mffl, Sírokban a Mátravidéki Fémművek nagy gondot fordít a szakmunkás utánpótlás nevelésére. Korszerűen felszerelt tanműhelyében 'folyik 104 iparitanuló gyakorlati képzése. A leendő gépszerelők, forgácsolók, szerszámkészítők, esztergályosok és marósok a hatodik félévben — természetesen a tanulmányi eredménytől függően —, már a termelőüzemekben dolgoznak szakmunkási fizetéssel. (Foto: Puskás Anikó) Ar, ifjúság helyzetének javítása, a fiatalok segítése — különösen a jól ismert központi határozatok óta — szinte állandó feladat a Mátravidéki Fémművekben is. Több intézkedés történt már az ügyben, s újra meg újra keresik a még nagyobb eredmények elérésének a módját. Nemrégiben egy’ megyei, szakszervezeti tanácskozáson is elhangzott, hogy a vállalat siroki szerszámüzemében például egész brigádokat ösztönöznek a fiatalok nevelésére, elégedett munkássá formálására. Több más mellett, ez a Egy megállapítás: két év alatt rendbe szedték a házuk táját a zsadányiak. Egy kérdés: elégedettek-e az elért eredményekkel? A meglepetés: senki sem tapsikol önfeledten. A következtetés: egy kicsit a dolgok mélyére kell nézni, vajon milyen okok, magyarázatok lelhetők fel a szokatlan helyzet elemzésekor. Csapás csapás után Mintha a természet erői összeesküdtek volna ,a zsadá- nyi Egyetértés Tsz tagsága ellen tavaly az év elején. Kezdődött azzal, hogy a száj- és körömfájás szinte teljesen kipusztította a sertéseket. A kár meghaladta a négymilliót. Az emberek hangulata a mélypontra süllyedt. — Mór majdnem pánik tört ki a tagság között — hallottuk Urbán Zoltán tsz- elnöktől. * Képzeljük el, hogy az állattartó telepen több mint egy hónapon át zárlat alatt kínlódtak az emberek. Es ahogy ilyenkor előfordulhat, néháryan kezdték elveszteni a türelmüket. Értelmetlen és céltalan dolognak tartották a szigorú elkülönítést, főként, hogy az állatok egyre hullottak. De a szarvasmarhák istállóiban mintha valami csoda óvta volna az állatokat. Itt csak 52 növendék és öt tehén múlt ki. Aztán a kalászosok közül több mint 150 hekta’ őszi árpát és közel otven hektár búzát kellett kiszántani, oivan silány lett a minőségük a csapadékszegény tél és a fagyás miatt. A tavaszi vetéseket pedig egy orkánszerű vihar tépázta meg. Elvitte a már kikelt mákot és egy tábla új vetésű lucernát A többi növény aem úszta meg követ9 szüli esztendők lilán Tarnazsadányban kekmény nélkül a kétnapos ítéletidőt. De nehogy azt higgyék, most már elvonult a fejük fölül minden vész. Még a nagy számú galambsereg is besegített: az elvetett borsónak az egyharmadáí kiszedte Mindenki azt gondolta, nem tudják magukat a zsadányiak utolérni az év végéig. A megyei tanacs ein öze, Fekete Győr Endre a tervtárgyaló közgyűlésen igyekezett lelket önteni az emberekbe. Megígérte, hogy a megye a segítségükre siet, ha a szükség így kívánja, nem hagyják magukra a zsadányia- kat. Av emlier és az akarata Csoda nem történt. Csak annyi, hogy senki sem kímélte az erejét. Illetve: legyünk pontosak — a döntő többség nem nézte az óra állását, ha így kívánta a munka. Mert akadt néhány olyan is, aki „okvetetlenke- dett”. Letelt a nyolc óra a földön, fogták a szerszámukat és fittyet hánytak min- . denre, mert ők egyébként a kiegészítő üzemben dolgoztak. Ott a nyolcórai munkanaphoz voltak szokva Kém így a többség. Különösen a nők tettek ki magukért. Külön dicséretet érdemelnek példaadó kitartásukért, szorgalmukért, lelki-' ismeretességükért. Mintha a növényféleségek is átvették volna az emberek többségének az igyekvé- sét. Még ennyi terményt soha nem takarítottak be a zsadányi határban, mint ezen a nyáron és őszön De annyi munkát és tápanyagot sem öltek bele korábban a földekbe, mint éppen tavaly. A lényeg az, hogy visszafizette a törődést a föld. Az állattenyésztésben dolgozók is rákapcsoltak, úgy tűnik, mert a fejlesztési tervben az 1975-re meghatározott mennyiségi visszaemelke- dést már tavaly elérték. Most már a minőségi kiválogatás következik. Még a jövedelmezőség fokozása végett van mit tenniük az állattenyésztésben, azt világosan látják az adatok elemzése után. A vitatott kiegészítő üzem Nincs értelme úgy feltenni a kérdést: honnan jön a forint a tsz kasszájába? Mert erre néhány hevesebb zsadányi úgy szokott válaszolni, hogy a kiegészítő üzemből. Látszólag igaza is van. Különösen a nehéz, tavalyi mezőgazdasági év után. De ha az elemi csapások megkímélik az Egyetértés tagjainak a birtokát, akkor a forint szépen csurdogál majd a kalászosok és az állatok után is. A kiegészítő üzem, amely főként bútoripari szerelvényeket állít elő sok-sok millió forint értékben, arra jó főként, hogy egész éven át biztosítson munkaalkalmat. De arra semmiképp, hogy valami különálló, magát elitnek tartó csoportot formáljon a szántóföldiek, vagy az állattartók rovására. Bár ennek úgy akarta elejét venni a tsz vezetősége, hogy kötelezte az „iparosokat” a szántóföldi munkában való részvételre ie, A nőbizottság szót emelt ez ellen a gyakorlat ellen, hiszen nagy terheket rótt a családos anyákra. Már fel I é I eg ezhetnek Két évvel ezelőtt még milliók hiányoztak az év végén. Ezt a terhet kellett átvállalniuk és ledolgozniuk. Senki sem hitte volna, hogy idegen segítség nélkül képesek lesznek a saját erejükből mindent rendbe hozni két év alatt. Hitelt nem vettek fel, de a hiányt már pótolták, sőt, bizonyos mértékű tartalékot is félretettek. A szövetkezet összes jőve delme meghaladta a tizenöt millió forintot. Munkabérre kifizettek kilencmilliót, a tiszta eredmény, vagy nyereség meghaladta a hatmilliót. Ennek több mint a harmadát eltették biztonsági alapként. Ha mindezekhez hozzá tesszük, hogy 1971-ben az alaphiány megközelítette az ötmilliót, a száj- és körömfájás négymilliós veszteséget okozott, akkor kiderül, miért is „elégedetlenkednek” még mindig a zsadányiak. Egyszerűen azért, mert az említett milliókat elő kellett teremteniük, maguktól ke.űett elvenniük. Annyival lehetett volna több a pénztárban az elmúlt év végén, ha ... Ha... ? Ami Volt. elmúlt, zárjuk le, és nézzünk inkább előre. Hiszen van miben bizakodniuk. Büszkék lehetnek erre a legutóbbi két évre. Ahogy szokás mondani: kivágták a rezet' Kevesen tudnák ezt utánuk esinálni, az biztos. G, Molnár Ferenc példa keltette fel az érdeklődésünket, a kíváncsiságunkat ismét a Liszkó iránt, ahol az említett módszerről László István alapszervezeti párttitkárral és Holló Imre műhelybizottségi titkárral beszélgettünk. — Ügy vettük észre, hogy még legjobb brigádjaink is meglehetősen idegengedtek az új tagok, kiváltképpen pedig a fiatalabb szaktársak felvételétől — mondta a párttitkár —, mert féltették tőlük elért és további eredményeiket. Valahogy nem bíztak eléggé a „jövevényekben”, ha nem is mondták mindig ki: erősödés helyett a csapatok felhígulására számítottak. Azt tartották, hogy az idegen, a tapasztalatlan kezdő csak ronthat sikereiken. Nos, ezen a helytelen szemléleten is akartunk változtatni, amikor tavaly általánosságban „megreformáltuk” versenymozgalrmmkat, s a sablonos ígéretek helyett, valóban tartalmas, komoly vállalásokat kértünk, egyebek között a fiatalok foko-» zottabb patronálását szorgalmaztuk. Ez utóbbira így emlékezett vissza a műhelybizottsági titkár: — A versenyünk pontozásos, a teljesítményeket kü- lön-külön értékeljük. S így például öt pontot ajánlottunk a brigádoknak minden egyes újonnan felvett fiatal után. Látszólag talán nem sok ez, de aki a szabályzatunkat alaposabban ismeri, tudja, hogy valójában jóval többet ér, mint amennyit mond. Gyakorlatunk szerint ugyanis az egyéni egyéb teljesítményeket mindig az egész brigádra vetítjük, s így egy-egy népesebb csapat esetén az eredmény erősen megoszlik, mindössze néhány pontra csökken. (Egyébként ebben is van ösztönzés: nem néhány kiemelkedő képességű brigádtag sikerére, hanem valóban kollektív igyekezetre biztat.) A fiatalok után járó pontmennyiség azonban mindig fix összeg, független a csapat létszámától. Mondani sem kell így, hogy ha a brigád tényleg szívügyének tekinti az if- jabbakkal való törődést, foglalkozást, vitathatatlan pontelőnyre tehet szert. Röviden: ilyesmiben fáradoztak hát a szerszám ír/: miek. S milyen tapasztal; tokkal zárták az évet? Mielőtt a kérdést feltettük — magunk is belelapoztunk a brigádnaplókba, betekintettünk az értékelésekbe. A tapasztalataink — sajnos korántsem kedvezek. Az említett igyekezet ene- nére is alig-alig találni. briyáútagot, fiatal munkás nevét az üzemi krónikákban. S ennélfogva természetesen a hivatalos papírokon is mindössze néhány pont gyűlt össze, a teljesítmények elismeréseként. A magyarázat: — A legnagyobb jó szándék ellenére sem sikerült az, amit akartunk. A fiatalok valahogy eleve ném éreztek különösebb vágyat az idősebbek között dolgozni. S többé-kevésbé éreztették ezt akkor is, ha véletlenül mégis egy-egy csapatba bekerültek. Így pedig az „öregebbek” is húzódoztak tőlük. Ha a fiatal nem ment a régebbihez tanácsért, segítségért, amaz sem tolakodott, hogy támogassa. Aztán egy-kettőre kialakult egymásról a vélemény. Olyasmi, hogy: a fiatalok eléggé el vannak kényeztetve, ké- nyelmesedve, nem nagyon törik magukat a munka után, kevésbé kíváncsiak a tapasztaltabbak véleményére. Az idősebbek pedig: önzők, makacsok. Emezek es amazok között is alig akad kivéteL — A vélemények persze torzak, noha van igazság bennük. Kenyértörésre, szakításra azért nem került sor. Ha a brigádon belül nem is sikerült, az üzemben mindenesetre változatlanul foglalkozunk a fiatalokkal. Rendszeresen összehívjuk őket, érdeklődünk gondjaikról, meghallgatjuk panaszaikat, kéréseiket, s ha reálisak, segítünk. Emellett egy- egy szakmunkás idősebb kolléga külön is, hivatalos megbízást kap a nevelésre. Ezt ellenőrizzük, számon kérjük, s természetesen elismerjük. Ami pedig a brigádmozgalmat illeti: ősz óta újabb kísérletbe fogtunk. Önálló ifibrigádokat szerveztünk, csupa fiatalokból. S — nem akarjuk elkiabálni, de — úgy néz ki, hogy a korábbiaknál nagyobb eredményekre számíthatunk. A Latinka Sándor, a November 7. és a Martos Flóra brigádok szépen iparkodnak, s egyre többet mutatnak. A brigádtagok egymás között észrevehetően jobban érzik magukat. Ez lenne hát a megoldás? A kérdésre egyértelműen még aligha válaszolhatnánk, mint ahogyan nem mondhatnak még igent vagy nemet az üzem vezetői sem. Mindenesetre, az bizonyos, hogy a fiataloknak, a hasonló korúak társaságában nagyobb kedvük van a munkához, a nemes versengéshez. A kedv és az iskolában szerzett tudás azonban még elég kevés — az idősebbek említett segítségével együtt is. S ez a „kívülről” jövő —> kicsit talán formális, idegen — segítség sohasem lehet olyan hatásos, mint brigádon belül, közvetlenül, barátilag, amire egyébként vitathatatlanul szükségük lenne a fiataloknak. Semmiképpen sem szabadna tehát lemondani arról, hogy az ifibriqádok szervezése mellett, változatlanul, továbbra is törekedjenek az idősebb csapatok frissítésére is. Persze, erőltetés nélkül, inkább kinek- kinek a józan felismerésére bízva a közeledést. Annak megértését, hogy valójában közös érdek ez. Gyónj Gyula 19?4, február péntek
