Népújság, 1974. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-13 / 10. szám

Az irodalmárok tovább élnek... A neve« olasz rákkutatóié diétás szakorvos, Carlo Slr- torl véleménye szerint az Irodalmárok „hosszabb Ideig élnek és nagyobb ellenállást tanúsítanak az idő romboló hatásával szemben”. Demográfiai, statisztikai adatokra támaszkodva Slrto- ri kimutatta, hogy az irodai- mi Nobel-díjasok átlagosan 76 évig élnek, ugyanakkor az orvosi Nobel-díjjal kitün­tetett tudósok 75,5, a fizi­kai Nobel-dUssok 75, a ké­miai Nobel-díjasok pedig 72 éves kort érnek meg, Sirtori véleménye szerint a béke Nebel-díjasok Is bősz- szú életűek: általában 75 évig élnek. Megfigyelések szerint a Nobel-díjasok őt évvel élik tű! a „közönséges” halandó­kat. Az olasz rákkutató véle­ménye szerint a nagy embe­rek azért élnek sokáig, mert ágystruktúrájuk ellenállóbb és alkalmazkodóbb, megvédi őket a modern élet stressz­hatásai és az ennek követ­keztében fellépő pszichoszo­matikus betegségek ellen, „Ha összehasonlítást vég­zünk az agy atlétái (Nobel- díjasok) és az izom atlétái (olimpiai bajnokok) között, azt tapasztaljuk, bogy az el­ső csoportba tartozók négy évvel élik túl az utóbbiakat” — szögezte le Sirtori pro­fesszor. Új könyvek Rákóczi tükör L— II. A nagyszabású gyűjteménnyel a kiadó az 1965. óta nem jelentkező Magyar Századok c. történeti forrás soro­zatot folytatja. A Rákóczi szabadságharc és emigráci S emlékirat­anyaga különösen gazdag: a kor „divatja” volt a mentség­ként, tanulságként, önigazolásként papírra vetett önélet­rajz és napló műfaja. A vezető főurak (Bethlen Miklós, Károlyi Sándor, Teleki Mihály, Apor Péter) önéletírása mellett magyarul, latinul, németül készült feljegyzések sora áll a történetírás rendelkezésére — kuruc „ezereska- pitányok”,, többször pártállást változtató nemesek, fel­vidéki és erdélyi polgárok tollából. (Rákóczi Confessió- ja és Emlékiratai a sorozat későbbi kötetében, külön je­lennek meg). Az események fő vonalait nyomon követő válogatás izgalmasan és meggondolkodtatóan ellentmon­dásos — a pénzügyi és diplomáciai manőverek, a kuruc és labanc támadástól egyaránt szenvedő kisvárosi „hely­zetjelentések” ütközetek és kardcsörrentető országgyűlé­sek mozaikképeiből tevődik össze a korszak igazi arcula­ta. A szerkesztők főként felvidéki és erdélyi szerzők fenn­maradt naplóiból, jelentéseiből válogathattak, de nem­csak kuruc táborba tartozókat, hanem császárhű szem­tanúkat is megszólaltatnak. A szabadságharc nemzetközi jelentőségének megértését a francia követi jelentések, bé­ketárgyalások angol és holland közvetítőinek levelei se­gítik elő. Az emigrációban élő Rákóczi Mikes levelekből ismert portréját francia szemtanúk leírásai egészítik ki. Roppant gazdag a kötet függelékanyaga: a szómagyará­zatok, hely- és időrendi mutató, valamint a korszak élet­rajzi lexikonjának is tekinthető magyarázatos személy- névmutató kapott benne helyet. A gyűjtemény nem köny- nyű olvasmány (különösen a magyar emlékiratok latinos nyelvezete miatt) — a kor tanulmányozásához azonban történészek és elmélyült érdeklődök számára elenged­hetetlen forrás. (Szépirodalmi Kiadó) VWAA^VWA^WMAWAVAW ' ' P arancsot kaptam: Igyekez­zek megtudni, hogyan vé­lekednek a magyar hadifoglyok a háborúról, amelynek áldozatai, és mit tudnak arról az ort»zágról, amely ellen a frontra hajszolták őket. Márciust írtunk — az 1943- aj év márciusát —■, de még hideg volt A davidovkal templomban, melyet jő kilenc hónap előtt lovas­laktanyává alakítottak Hitler tisztjei, amelyben a partizánok agyonverték a német lovasokat, és anjely néhány nap előtt még hadi­kórház volt, ahol a szovjet sebé­szek és a fogságba jutott magyar zsidó munkaszolgálatos orvosok szinte futószalagon operálták a Se­besült hadifoglyokat, ebben az aj­tó és ablak nélküli templomban fázósan álldogáltak, elnyűtt köpe­nyeikben az oda irányított magyar honvédek: kétszázötven és egyné­hány közlegény, akik már túl voltak a veszedelmek nagyján, ds azért mindentől tartottak, min­dent gyanúsnak találtak, azt is, hogy most * templomba hívták őket Fásultan, de ugyanakkor gyanakodva pislogtak a két fegy­veres őrre, kíváncsian rám, aki velük szemben, egy rozoga asz­talon ültem. A honvédek nem ül­hettek le, hisz’ a padokat már rég elfűtötték. A beszélgetés nagyon nehezen indult. Amikor mindnyá­jukhoz intéztem kérdéseket, sen­kitől sem kaptam választ Amikor rámutattam egy-egy honvédre, az vagy azt válaszolta a kérdésre, hogy igen, vagy azt, hogy nem. Egyik-másik ezt felelte, ahogy pa­rancsolja, Őrnagy úr. Az első sor bal szélén egy agyagszín bajuszú, ösztövér hon­véd állott Köpenye gallérját fel­tűrte, sapkáját baljában szorongat­ta. Rámutattam, — Hogy hívják, bátyám? — Garas József a nevem, je­lentem alássan. — Hagyja a jelentést és az alá­zatosságot Hány éves? — Harmincnégy múltam janu­árban, jelentem alássan,. — Hm! — A honvéd, akit bá­tyámnak tiszteltem, 14 évvel fia­talabb nálam A továbbiakból megtudtam, hogy Makó környéki kubikos, felesége és három gye­reke van, nyolc hónapot töltött a froftton; a voronyezsi éjszakán esett fogságba­— Írni, olvasni tud? — Tudok, jelentem alássan. — Újságot olvas, már úgy ér­tem, otthon olvasott? — Olvastam. — Rendszeresen? Garas nem értette a gsőfc, de mikor megmagyaráztam, vállalta, hogy rendszeresen olvasott újsá­got — Mindennap? — Nem, jelentem alássan. — Minden héten? —■ Nem, jelentem alássan. —■ Minden hónapban? — Haragudtak ta oroszokra? — kérdeztem. — Csak a bolsevikokra hara­gudtunk — felelte őszintén, min­den szenvedély nélkül Garas. — És miért haragudtak a bol­sevikokra? ■— Mert azok elvették a paraszt­tól a földet és odaadták a gazdag zsidóknak. — És ezt honnan tudja. Garas közhonvéd? —» Több ízben is felolvasták ne­künk, hogy ez így történt A többiek bólogattak a szóra, hogy úgy van, ez az igazság, ezt előttük is többször felolvasták. — Én még a papnak se hiszek, jelentem alássan, mikor azt mond­ja, hogy halála után boldog lesz a szegény ember is. Hát hogyan hihetném el azt, hogy még életé­ben boldog lesz a szegény magyar? Ne haragudjon, őrnagy úr, tiszte­let becsület de bizony rosszul is­mer minket nem ismer minket az őrnagy úr, alázatosan jelentem. Élőbb nevettek Garas szavain, most morgás volt a szomorú be­széd visszhangja. Tiltakozásnak is beillő morgás. Majd egy-két in­dulatszó — melyek végül egy so­katmondó kiáltásba tömörültek: majd! ^AAMMAAAAAA/WAAAAAAAAAMAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAÁAAla/vvvy»i/>u«ll«UÉi/iuyyyyv^1lAj Illés Béla: HÓVIHARBAN. (A január 5-én elhunyt két­szeres Kossuth díjas író Az aranyliba című kötetéből.) — Nem, jelentem alássan. — Hát, mikor? — Minden országos vásáron sze­reztem újságot jelentem alássan. — És hányszor volt Makón or­szágos vásár? — Minden esztendőben négyszer, jelentem alássan. V alaki hátul hangosan neve­tett és a nevetés ragályos volt De csak hátul. Az elölállók mogorva, fenyegető arcot vágtak, nehogy őket gyanúsítsam tiszte­letlenséggel. Én természetesen nem hallottam meg a nevetést — de jólesett. A honvédek még nem háborodtak fel azon, hogy milyen volt az élet otthon, de már tud­tak nevetni. Ez nem sok, de még­is valami Jó ideig ismét csak egyszavas válaszokat kaptam, a lényeghez mind jobban közéledő kérdéseim­re. Most megint Garasra mutat­tam: — Miért harcolt az oroszok el­len? — Küldtek, jelentem alássan, — De maguk, szegény emberek, többen voltak azoknál az uraknál, akik küldtek magukat — miért engedelmeskedtek? Garas nem válaszolt Más óldal­ról igyekeztem megközelíteni a problémát Pár pillanatig, talán percekig ta­nácstalanul hallgattam — aztán feltettem a nagy kérdést: — Mit gondolnak, emberek, mi lesz, mi történik Magyarországon, mikor Hitler és Horthy elvesztik a háborút? Mert hogy elvesztik, az bizonyos. Abban senki sem ké­telkedhet Hát mi Lesz akkor Ma­gyarországon ? Semmi válasz. A honvédek lop­va nézték egymást itt-ott lökdö­sődtek, egymást biztatták a be­szédre. De senki sem szólalt meg. — Hát ha maguk nem tudják megmondani, megmondom én. A dolgozó paraszt elveszi a földet a hercegektől, grófoktól, báróktól és a gazdag zsidóktól. Ez lesz! Vagy maguk nem így gondolják? Nem ezt akarják? Csend — idegtépő csend —, amelyet csak egy-egy sóhajtás eny­hít. — Na, emberek? Hát maga mit gondol, Garas közhonvéd? így iesz? — Jelentem alássan, őrnagy úr, jó lenne, ha így lenne, de én már régen nem bízom annyira az úris­ten jóságában, hogy ilyet várnék tőle. — Ne az úristenben bízzanak, hanem saját magukban! — Saját magunkban? Nem is­mer minket az őrnagy úr, jelen­tem alássan. Ha ismerne, nem sók jót várna tőlünk. Nagyon megnyo­morítottak minket az urak, meg a csendőrök. G aras József elhallgatott, de Kiég mielőtt én megtalál­hattam volna az ide Illő szót, is­mét megszólalt. — Nos? — kérdeztem. Csend. Még a morgás is elült Csend. Garas közhonvéd, aki eddig a szemembe nézett, most lehajtotta fejét. Csend. De nem úgynevezett templomi csend. Minden idegszá­lammal éreztem, hogy a hallgató hadifoglyok sírni szeretnének, jaj- veszékelnl, kiáltani szeretnének, ordítani, üvölteni... — Majd!... Ezzel a szóval fejeztem be az ér­tekezletet K int az utcán egy zömök, fe­kete bajuszos honvéd állí­tott meg, és a Horthy-had sereg előírásai szerint engedélyt kért ar­ra, hogy beszélhessen. Kérdésemre közölte, hogy Szappanos András­nak hívják, 32 esztendős kispesti kőműves, nős, egy gyermek apja, két hónapot és négy napot töltött a fronton. Satilovónál esett fog­ságba, január 19-én. — Nos, mit akar mondani, Szap­panos honvéd? — Csak azt, őrnagy úr, csak azt akarom kérni, hogy ne tartson minket olyan ostobáknak és gyá­váknak, mint amilyennek mutat­juk magunkat. Reménykedünk mi valamennyien, hogy a háború után más világ lesz, mint ami­lyenben eddig étünk. Csak hát... — Sokat átéltünk már, őrnagy úr, többet, mint amennyit szabad lenne átélnie egy embernek. Ezért nehéz szór* bírni a magyar hon­védet. De ha egyszer ezek meg­szólalnak ... és — hm —, talán él sem hiszi az őrnagy úr, pedig —, hm... — Mit nem hiszek Ól? — Azt nem hiszi el, Őrnagy elv­társ, hogy Magyarországon Is ke­ményen dolgoznak a kommunis­ták. Nagyon keményen. — És ezt maga honnét tudja, Szappanos? — Hát... Tudom. Több szót harapófogóval sem tudtam kivenni belőle. Még akkor is hallgatott, mikor (másnap) kö­zöltem vele. hogy tanulni, isko­lába küldjük. A szája akkor is zarva maradt, igaz, de a szeme — mélyenfekvő, dióbama szeme —, annál többet mondott Többet, de nem eleget. H árom-négy nappal később, mikor viharos hófúvással küzdve a kórház felé igyekeztem az utcán, megállított Garas József. „Kihallgatást” kért Intettem ne­ki, hogy jöjjön utánam- Mikor te­tő alatt voltunk, egy marék ma- horkát adtam neki és egy darab újságpapírt — Sodorjon cigarettát Garas nem tudta kezelni a ma- horkát Megmutattam neki, ho­gyan kell. Aztán tüzet adtam. Csak most néztem meg alapo­sabban Garas József közhonvé- det. Néhány nap alatt megválto­zott Nagyon megváltozott. Ezt rögtön láttam, csak nem tud­tam, hogy miben áll a változás. Ugyanolyan kopott, mint volt és ugyanolyan beretválatlan. — Na, mi baj van? — Nincs baj. Legalábbis... — Nincs baj — ismételte rövid hallgatás után —, csak éppen... Egy nagy kérésünk van. összebe­széltünk vagy kétszázan. Meg­egyeztünk. Valamennyien ugyan­azt akarjuk, ugyanazt kérjük. — Mit kérnek? — türelmetlen­kedtem. — Fegyvert kérünk, jelentem alássan. Harcolni szeretnénk. Ügy tessék érteni, hogy Hitler ellen akarunk harcolni, meg Horthy el­len is. A földért. —Nem egészen értem — mon­dottam. Hisz maga ... maguk, há­rom-négy nap előtt még úgy be­széltek ... — Nem Ismer minket az őrnagy úr! Beszéltünk, hogyne beszél­tünk volna. De mikor megrágtuk a szót, és megértettük, amit meg kellett érteni... Ha teljesítik a kérésünket, ha fegyvert kapunk, meglátja, őrnagy úr, és meglátja mindenki, hogy a magyar sem hit­ványabb a világ bármelyik népé­nél. Majd meglátja, hogyan tudunk mi harcolni a magunk dolgá­ban. C sak most értettem meg, mi­ben is áll a nagy változás: Garas egyenesen állott, magabiz­tosan, bátran a szemembe nézett és a szeme fiatalosan csillogott. Már nem reménytelen fogóly, ha­nem tettre kész ember vólt. Majd meglátja, őrnagy úr. 1962.

Next

/
Thumbnails
Contents