Népújság, 1974. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-13 / 10. szám
/>.,*•*.* <■» /^ ^ r- ^ «V JLllMyrv^n_r^ ... hogy azt írta a Népújság, a farsangi bálok okán és ürügyén, miszerint „...A farsangnak rendszerint külön divatja van, az ideinek a sztárja a hosszú, földig de legalább bokáig érő ruha, fémmel átszőtt luxeres nagyestélyi... A szigorú divat „tiltja” az idei farsangon a minit... A férfiak farsangi öltözéke ... változatlanul a szmoking ...” Ezt írta a Népújság. S miután köztudott, hogy a megyei lap az idén lesz 25 éves. s ha huszonötöt visszaszámlálunk, akkor azt is megtudjuk, hogy a lap legkorábbi száma is négy évvel a felszabadulás után jelent meg — kizártnak tekinthető hát, hogy egy más, mondjuk egy ötven évvel ezelőtti lap cikkéről lenne szó. Ilyen néven nyugati sajtóorgánumok sem jelennek meg, ők tudják, hogy miért. Mindezek után nyilvánvaló, hogy a cikk vallóban a Népújságban jelent meg, valóban 1974-ben a farsangi bálok ürügyén és okán. Szmoking, nagyestélyi! Nesze neked munkáshatalom. Mint a grófok, meg a kapitalisták, meg azok anyukái meg azok csemetéi. Szkmoking, amely változatlanul az elegáns báli öltözék és fémmel átszőtt luxeres nagyestélyi. Hogy oda he rohanjunk! Ezt az utóbbit nem írta a Népújság. Egyszóval, ott vagyunk, ahol voltunk: farsangi bál, első bál, divat finom és elegáns tenyésztett gyöngy a nyakékbe, kövekkel díszített ezüst collierek nem is tudom hová... Ide jutottunk! , Ha jól emlékszem a máig nagy sikerű, s holnapután: is népszerű lesz Mágnás Miskában esküdözik egymásnak , az azóta néhai lett két kiváló, művész, a két Latyi, mint Pixi gróf és Mixi gróf, hegy ők a szagukról megismerik — ki a gróf. A két hülye gróf pedig voltaképpen igazat mondott. Amikor ott derülünk és derültünk és még jó sokáig derülni fogunk a filmen, ha látjuk és azon a szamárságon, hogy szagukról . megismerszik, ki a gróf —, nos, ezt a humort komolyan vallották a jobb körök. Szmoking, nagyestélyi, s — erről ismerszik meg az úriember, meg az illatos szappanról. Meg a fenyőfürdő illatáról! Ma erről a tisztálkodó átlagember ismerhető fel és lám a szmoking és nagyestélyi is újra divatba jött Nem Pix| grófék jöttek divatba, hanem a divat, és elengancia. Miután — most már elárulhatom a nagy titkot —, sohasem amiatt, zörgött a proletár, hogy míg báró Kégli Gyuláné nagyestélyiben jár, addig Kovács Lajos esztergályos felesége barhetban: nem a ruha volt a fő baj, hanem, akik benne voltak. Akik miatt barhetben kellett járnia, ha télvíz idején, ilyenkor farsang tájt. egyáltalán volt megfelelő téli ‘ cipője ahhoz, hogy járhasson. Nem a bálba! Guberálni a szeméttelepre. De ezt hagyjuk, még azt mondanák, hogy középkori rémtörténeteket találok fel irigységül csak azért, mert nekem- nincs szmokingom, s nem tudom pontosan, hogy mi le a collier. "Persze,. .'várt azért bennem egy feig gyanakvás: a farsangi bálok idején, a mi, nem túl szegény, de még nem is túl gazdag országunkban is lesznek olyanok, akiknek nem elsősorban ez a cikk volt' a csemegéjük, akik nem sokat törődnek majd azzal, hogy a „farsangnak rendszerint külön divatja van.. Nem vesznek sem maguknak sem lányuknak, „de legalább bokáig érő fémmel átszőtt” ruhakölteményeket. szmokingot se vesznek, sőt még markazitba foglalt tenyésztett gyöngyöt sem vásárolnak. Es teszik ezt, illetőleg nem teszik ezt, azon egyszerű oknál fogva, hogy jövedelmük ugyan már emberséges, de a flancra nem elég bőséges. Névv gyerek van otthon, vagv csak egy, de lakásra gyűjtenek. Vagy nem is gyűitenek, hanem csak addig ér a takaró, hogy a becsületes mindennaoiig nyújtózkodhassanak —, okosan beosztva a keresetet. Egyetlen pillanatig sem akarom letagadni, sőt hmdetni mt-ább. hogy népünk tagjai azok közül mind többen akár talpig is divatékszerbe járhatnának, s olyan is van, aki valódi gyöngybe fűzhetné nyaka vonalait. Van, ki még ezt ugyan nem teheti meg, de együttesen mégis sokan megengedhetik maguknak a farsangi bálok idején, hogy a „külön divatnak” hódoljanak. És nem is a Váci utcai maszekokról és le- ■származonaikról van szó! De amiként örömmel tölt el ez a tény, s figyelem a Mixi és Pixi szaktársakat szmokingban és érzem a szagukat, a gépolaj szagát, amely átüt a szappan illatán is és mindentől jó szívvel forrósodik meg a lelkem, úgy igyekszem nem elfelejteni azokat a még mindig nem keveseket, akiknek és akikért sokat kell dolgozni még. Felettébb veszélyesnek ítélném meg. ha a valódi kövekkel díszített ezüst colliérek fényétől nem vakul- rá~k el annvira hogy elkiabáliuk: hopo, itt van már a farsangibálos Kánaán. A szmokingos kommunizmus, ahol mindenki szükségletei szerint részesül a mar- kazitbM és a luxeres nagyestélyiből. Nézzünk körül azért és lássuk meg. amint igen sokan egyszerű és olcsó holmit keresnek a boltokban — gyakran nem is találva —, hogy tisztán, rendesen, egyszerűen felöltöztethessék családjuk tagjait. Mert ezt az országot a „szagáról” lehet és kell mooicrr-™' akár a gépolaj szagáról is, amely átüt a saloon iratán és a tiszta egyszerűségéről, amely ugvan elhalványodhat a luxeres ruhák villogásától —, de hát több nap, mint farsang. És a szürke, a gép- nanok tehették lehetővé, hogy leírhassuk az iV«á"han: .......a farsangnak rendszerint külön divat-' j a van...” Aram Hacsaturjánnak, korunk egyik kiváló zene- költőjének muzsikája régén túljutott a Szovjetunió határain. Az ismert zenetudós és zeneszerző, Borisz Aszafjev, a következőképpen jellemezte' őt már akkor, apaikor még meg sem születtek olyan művei, mint a Cajane, a II. Szimfónia, vagy a Spartacus. „Hacsaturján zenei életünk Rubense, de a keleti mesék Rubense, mert ő a csodás poémák és dús ékítményekkel gazdag dallamok országának zeneköltője.” Hacsaturján a közelmúltban töltötte be 70. életévét. A Druzsba Na- rodi (Népek Barátsága) ci- ' mű folyóirat munkatársa kért interjút a zeneszerzőtől. — Mi ihleti Önt komponálásra? — Bonyolult ez a kérdés, hadd kezdjem az elején. Tbilisziben, ebben a sok nemzet fiait felnevelő városban születtem, s gyermekkoromat át meg átszőtték az örmény, a grúz és az azerbajdzsán dallamok. Anyám gyakran dúdolta a Vadász dala című szomorú melódiát. Ez lett sok-sok év múltán II. Szimfóniám első tételének alapja. Zenével komolyan úgy IS éves koromtól foglalkozom, amikor a zenei középiskoládba jártam. Később a Moszkvai Konzervatórium zeneszerzés tanszakát végeztem, a szovjet szimfonikus muzsika és zenei iskola megteremtőjének, Nyikoláj Mjasz- kovszkijnak a tanítványaként. Azokban az időkben is élt bennem —- igaz, még nem tudatosan — az a törekvés, hogy Kelet muzsikáját a különböző népek számára hozzáférhetővé tegyem. Ez volt talán az első Ni ihleti a zenét? Beszélgetés Aram Hacsatui j ánnai ok, amely zeneszerzésre késztetett. A második — a muzsika szerepéről és céljáról a Nyugattal folytatott vita. Ezzel kapcsolatban szeretném felidézni Borisz Aszafjev fél évszázaddal ezelőtt írott remek cikkét,' amelyben szenvedélyes felhívással fordult a zeneszerzőkhöz, hogy lépjenek túl a szubjektivísta jellegű alkotásokon, tárják ki dolgozó- szobájuk ajtaját, közeledjenek a néphez, alkossanak a tömegeknek. Egy újabb ok volt az az óhaj, hogy megánekeljem új valóságunkat, amely lehetővé tette, hogy én, a könyvkötő fia, zeneszerző lehessek. — Milyen Jelentőséget tulajdonít a nemzeti jellegnek a muzsikában? Miben jelentkezik egy mű nemzeti volta? — A művészet mindig nemzeti volt, az ma és az lesz holnap is. Enélkül nincs művészet Példa erre az orosz klasszikus iskola Glin- bától napjainkig —. beleértve Prolcof jevet és Sosztako- viosot is. Más és más alkotók, .más szerzői arculatok, más művészi korszakok, mégis valamennyien az orosz kultúra történetének jeles nemzeti vonásait képviselik. Nézzük más népek szerzőit. Nagyra értékelem a magyar Bartók Bélát — a nyugati alkotók, közül a spanyol de Fallát, a brazil Vil- la-Lobost, a francia Honeg- gert... Épp azért szeretem őket,, mert mindig igyekeztek hűek maradni népük szelleméhez azzal, hogy kifejezetten „nemzeti zeneköltők,”. A muzsikában a nemzeti karakter szorosan egybefonódik a népi jelleggel. Sosz- takovics ■ VII. Szimfóniájában például nincs folklór, oroszos dallamvezetés, kife- -jezeft orosz stílusjegy, de csak orosz zeneszerző volt képes oly megrázóan érzékeltetni a fasiszta támadás szörnyűségét, az emberek fájdalmát, átélt szenvedését, s végül a haza iránti odaadás hősiességé-t. — Hogyan ítéli meg a mai nyugati zenei áramlatokat? — Nyugaton sok kitűnő zeneszerző alkot tehetséggel, kifejezetten realista zenét. Ugyanakkor úgy látom, hogy soha nem volt ilyen szakadék a közönség zenei igénye és a magukat avantgárdnak kikiáltó szerzők művei között. Sokféle zeneszerzási rendszer jelentkezik, amelyek sokszor kizárják egymást, kérészéletűek, s a divatnak hódolnak. A modern zenei nyelv természetesen él és fejlődik, de nem abba az irányba, amerre az ultramodern elmélet és gyakorlat próbálja vinni. — Mit tekint a szovjet zeneszerzői iskola legjellemzőbb vonásának? ' — A szovjet zeneszerzők . sok műfajban« vitathatatlan sikerekét értek ' él. Jelentős alkotások jöttek létre a szimfonikus és kantáta, hangszeres kamarazene és a dal műfajában. Kevésbé tekintem sikeresnek az opera és az operett, a könnyű- és a tánczene terén született műveket. A szovjet zenei . életben ma gyakorlatilag . nincs „Isten háta mögötti vidék”; a köztársasági ’fővárosokban Moszkvához és Leningrád- hoz méltó muzsikusok vannak, s ahol még elmaradás mutatkozik, azt hamarosan behozzuk. — Hogyan ítéi meg növendékei munkásságát? — Tanítványaimat illetően szerencsés vagyok. Évek óta tanítok zeneszerzést a Moszkvai Konzervatóriumban és a Gnyeszin ‘ Intézetben. Egy sor növendékem ma ismert zeneszerző, mint Andrej Espaj, aki szimfóniákat, zongoraversenyeket, dalokat ír — a nev.es örmény muzsikus, Edgar Oganeszjan balettek, szimfóniák és ka- maraművek alkotója —, a román Anatolij Vieru, a Bukaresti Konzervatórium zeneszerzés tanszakának tanára. Igen tehetséges növendékem volt a japán Nobua Terehara, Mark Minkov, Kirill Volkov, Mikael Tari- verdijev, Tolip Sahedi, Tilo Jahjajev. — A 7. évtizedet- átlépve, s áttekintve munkásságát, élmoadhatja-e, hogy elérte a maga elé tűzött célt? — Azt nem mondhatom, hogy „Igen, mindent végrehajtottam, amiről álmodtam.” Valamit azért sikerült tennem. Mindenekelőtt abban, hogy Kelet zenéjét sikerült nemzetközivé tenni, s ■ez volt életem,-legfőbb feladata. - Igaz, ez árfolyamat még. nincs befejezve, . de folytatják kollégáim és tanítványaim. A LAMPASEMBE A közelmúltban tudtam meg egy hajdani bajtársamtól, hogy századunk egykori szakaszvezetője, Boza Géza, szerencsésen túlélte a háborút, és Eger közelében egy kis faluban, Hevesaranyoson lakik. Ez a közlés úgy hatott reám, mintha három évtized után valamalyik eltűntnek vélt hozzátartozóról érkezett volna az ünnepi hír. Emlékezetem úgy őrizte meg e kemény, szikár katona alakját, mint valami népmeséi hőst, aki a szegényemberek ősi igazságérzetét és józanságát képviselte. Ez a nem éppen keretlegényi tulajdonság olyan időszakban nyilatkozott meg, amikor merőben az ellenkezőjére, ádáz gyűlöletre uszították őt és társait. Népmese! hős! E meghatározás annál inkább reá illik, mert nincstelen nap. Számosok több milliós hazai táborához tartozott, amelynek tagjai már kicsiny korukban vere.itékes küzdelemre kényszerültek a mindennapi falatért. Nem, nem afféle jámboran puha, vagy az anyagi haszon reményében előnyöket nyújtó, vagy éppenséggel megvesztegethető személynek ismertük meg őt, a közel két esztendei ukrajnai munkaszolgálat során. A röggel küzdő nemzedékek örököseként példát nyújtott a sorsvállalásra, és fegyelmet követelt másoktól, de elsősorban saját magától. Lényén átsugárzott ez a szemlélet. Szerettük. Ha úgy adódott, erélyesen megvédett bennünket egyik-másik beosztottja szilaj durvasága ellen. Ha pedig széthúzást észlelt köztünk, ezekkel a szavakkal intette lé a civódó- kat: nincs ellenségük, még egymást is marják? Azt is tudtuk róla, hogy 1912-ben, ő, a magyar királyi hadsereg altisztje, rendszeresen élelmet csempészett be a sepetovkai gettó halálra ítéltjei számára. Körünkben olyan legenda is szárnyra kelt róla, hogy a körlet pincéjében partizánokat, üldözötteket rejteget. Nem, erre már ő sem vállalkozhatott A maga módján azonban Boza szakaszvezető úr, az embertelenség közepette az emberség elvének hordozója volt, bölcsen, leleményesen. Azóta, mint fentebb jeleztem, harminc év télt el. Hamarosan meleg hangú levelet váltottunk. Néhány hét múltán pedig meghívására, ott. ültem szemben vele, dúsan terített asztalánál, feleségemmel és egykori sorstársammal, dr. Gyarmati- Mihály egri főorvossal. Meghatódottan szemléltem az immár 70 éves sápadt ás betegségek következtében lesoványodott, ám még mindig csillogó szemű — most már testvérbátyámként tisztelt vendéglátónkat, a pompás étkeket felszolgáló kedves Boza nénit, erre az alkalomra hazalátogatott mérnök, villanyszereid fiukat ék az unokákat. Göndo1 atban felöltöztettem őt a régi uniformisba. Eleinte elfogultan, akadozva kerestük egymás felé az utat. Ott, a falusi szobában, mindketten éreztük, hogy a sors ajándéka ez a találkozás, amikor annyi viszontagság után, immár tegeződő barátként kerültünk össze, 1973- ban. A régmúltat idézve, fölelevenítettük a közös emlékeket, a frontra vezető utat a megalázott Lengyelországon keresztül, ahoi a vasúti töltések mentén, több kilométernyi hosszan, kolduló gyermekek serege esedezve kiáltozott egy falat kenyérért. A könnyes szemű Boza Géza példája nyomán, a vagonunkból záporként hullott közéjük a hátizsákból előkerült pogácsa, cipó. Megemlítettem azt az éjszakát, amikor őrségbe menet a csillagos ég titkairól, a magyar történelem alakulásáról beszélgettünk, majd váratlanul és látszólag oda nem tartozóan megjegyezte, hogy ő Bajcsy-Zsilinszky lapjának, a Szabad Szónak az olvasója. Igen, elértettem... Azután eseményeket, holtakat és megmaradtakat idtz- t'ünk, majd azzal fordultam hozzá: mi késztette arra, hogy szükség esetén védelmünkre keljen? — Világéletemben — felelte kisvártatva — clftéltem a kegyetlenséget. Engem igazságszeretetre neveltek szülőim, és az a néhány könyv, meg újság, ami* olvastam, a hat elemimmel. No. meg arra is jókorán ; á- jöttem, hogy ugyanazok neveznek engem büdös parasztnak, akiknek ti sem voltatok jobbszagűak. Hát ez... Egyszer egy feljebbvalóm csúnyán lehordott, hogy miért nem írtunk ki benneteket! Akkor kiszaladt számon a szó: alázatosan jelentem, én katona vagyok és nem gyilkos... Az ezüstös hajú Boza Géza némi szünet után kalkan hozzáfűzte: ne túlozd el a szerepem. Nem tettem semmi különösebbet Csak megpróbáltam ember maradni ... — Mi történt veled a fel- szabadulás után? — Én, a zsellérivadék, akkor jutottam egy kis darab földhöz. Fölneveltem gyerekeimet. Kitanították. Ingyen, ők már följebb jutottak. A falu is megváltozott. Jól élünk! Az állami erdészettől mentem nyugdíjba. < Közben nehéz évek is akadtak. Elmúlt. Ne beszéljünk róla! Nincs panaszom. Ha csak az nem, hogy megöregedtem... Ojra bor került a pohárba. Géza bátyám, most mire koccintsunk? — kérdezném tőle. A jövendőre, a Ti- borcok népére, a Petőfiket, József Attilákat szülő népre? A reménység őrizőire. reád, reátok? A lámpásemezrekre, akik szerte a földön szívükkel világítanak a sötétben? Hallgattunk. Vajon a jelenlevő fiatalok megérthették-© ennek a csöndnek értelmét? Harminc esztendő szárnya csattogott a fejünk fölött... VIHAR BÉLA
