Népújság, 1974. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-13 / 10. szám

Róza mama századik születés­napja Nincs ünneplés, elmarad­tak a zajos köszöntők, a szí­nes szavak, özvegy Laczik Józsefnét századik születés­napján csak a szűkén vett család fogja körül örökbe fogadott fia. annak gyerme­kei, meg néhány unoka. Kí­vülálló csupán az újságíró, aki emlékező beszélgetésre érkezett a kis faluba. Róza nénin fejkendő, ün­neplőruha. . Keze ügyében öreg imakönyv és újságok. Egyiknek belső borítóján a régmúlt, a hírlapok oldalain a jelen. Történelem mindket­tő. Formálója száz esztendő arculatának. Mit sorol az imakönyv? Születést, házasságot, halált. A kis Utti Rozáliát 1874. ja­nuár 5-én jegyezték be a herédi plébánia anyakönyvé­be. Tizenkilenc esztendővel később fosadott hűséget az ostoros fiú Laczik Józsefnek. S cseppnyi leánykájuk, Má­ria, alig nyitva szemét a vi­lágra, 1894. szeptember 4-én hunyt el. S mit olvasni a jelen tük­reiben? Gazdag számadást az óesztendőről gyárban, föl­deken. Építkezést, ami vál­toztat a Mátra képén. Ren­deletet, amely a szülő anyát segíti. ★ Földkunyhóban, kilence­dik gyermekként kopogtatott száz esztendőnek előtte a his Rózái. — Nem sokáig örülhettem a népes család melegének. Ferenc Jóska tizenhárom esztendei köteles szolgálat után hazaengedte ugyan apánkat, hanem jött a jár­vány, s eltakarított körülem szinte mindenkit. Anyámra maradtam. szálegyedül. Anyámra, s a magam kezére, így hiába próbált betűre fogni Molnár Zsiga tanító úr. Nyolcévesen kenyeret kellett keresnem. Jószágot őriztem, később. . kenderben,, kukoricában- dolgoztam. Mi­kor hová -irányított az ura­ság... Aztán jött Laczik Józsi, eljegyzett, majd asz- szonynak áthozott Nagyköké­nyesre. Derék, szorgalmatos ember volt. S mindenhez ér­tett. Kemencerakáshoz éppen úgy, mint zsúp fonáshoz, vert- fal készítéshez. Hívták is mindig a materek. Gyere, Józsi, fogj nálunk munkát. Most ide megyünk, holnap amoda, ö azonban hűséges maradt hozzám, s a házikó­hoz, amit magunk erejéből emeltünk a mostani helyén... Negyvenhárom évet éltünk együtt, 1936-ban hagyott itt... Azt mondták, élhetett volna még, ha elmegy idejé­ben Kissner doktor úrhoz. De hát nem engedte a mun­ka. Ügy akarta, hogy sem­miben ne szenvedjek hiányt... ★ Nem kell kérdésekkel no­szogatni. Mint eleven histó­Két és fél fp’ifsrsfs riás könyv, úgy vall Utti Rózái a száz esztendővel ez­előtti faluról, Nagykökényes hajdani életéről — Könyvtár, mozi, vízve­zeték? Ha jaj! Jószerint öt­ven ház, szétszórtan, megül­ve a Dessewffy-kastí'/ ár­nyékában. Ha a fiatalnak szórakozni támadt kedve, ment a fonóba, ritkán a kocs­mába, ahová kivételes báli alkalommal volt belépte az asszonyfélének. S hogy a járvány olyan széles rendet vághatott köztünk, a rossz víznek köszöntük... Lám, ma ott a szép kultúrház, bár­ki bemehet. Nézheti a mozit, forgathatja a könyveket, máskor táncolhat. Ilonka unokám pedig kilép kanták­kal a sarokra, megereszti a csapot, és zuhog belőle a friss, egészséges víz... Cu­kor, cérna, petróleum kellett hajdanán? Volt egy kis sza­tócsüzlet. a Weilingé, de min­den egyébért Hatvanba jár­tunk, méghozzá gyalogszer. Az ottani piacra hordtuk a háztól kikerült túrót, tejfelt, tojást, csirkét is. Olyan cse­rebere volt az! A miénket eladtuk, az árán meg másfé­le holmit vásároltunk. Indu­lás pirkadattal, visszaérke­zés, mikor fejünk felett füg­gött a nap... M st meg? Bolt, kocsma igen látványos és megrakott. Ha pedig utaz­ni akar az ember, nem győzi számlálni a buszokat... Laczikné Utti Rózái • nem tartozott a. nyugtalan, újért futó asszonyok közé. Kielé­gítette a falu, s az otthon szolgálata. Nem is jutott túl élete száz esztendeje alatt Hatvanon csupán egyetlen egyszer. Akkor is orvosi ren­delésre. — Még az első nagy hábo­rú előtt volt! Leestem a lá­bamról, nem bírtam a nap­estig való munkát a kis bér­leményen. amit az urammal felfogtunk. Akkor vittek el 11.00? Dvorzsák: VIII« szimfónia Antonin Dvorzsákban, a múlt századi cseh nemzeti zene egyik : legerőteljesebb egyáhiségéeen, a cseh szim­fonikus zene megteremtőjét tisztel‘ük. If’úséga, küzdelmes volt, hogy zenei pályára lép­Mmim ÜM4. január 13., vasárnap Erkel Színházban kábult. a fővárosba, ® kúráltak gyógyvízzel a törökfürdőben. Hát az csodát mívelt! Máig sincs különösebb bajom. Pár éve elvégeztem még minden apróbb munkát a ház körül, s most is tenném, csakhát András fiam, a me­nyem, meg az unokák ki­vesznek mindent a kezemből, így hát marad az olvasga­tás, szunyókálás ... Megél­hetésem? Jön minden hónap­ban 460 forint a termelőszö­vetkezettől. Abból igencsak kijön az én kosztom. Ha meg hibázna, megtoldják a fia­lnék. Nem szenvedek sem­miben hiányt. Lett volna hajdan fele a mostani jónak, kevesebb ránc gyűrődne ar­comon! ★ Delet kongatnak. A házi­asszony felterítette a szüle­tésnapi asztalt. Mindőnlc előtt mintás porcelántányé­rok, súlyos alpakka evőesz­közök. levessel kezdjük, s tormás főtt húson, óriás töl­tött káposztákon át jutunk a süteményekig. A fali polcról rádió szól. Cigánymuzsika. Akkor hallgat el éppen,' ami­kor össze csendítjük poha­runkat az évforduló örömé­re. Róza mama, aki. minden fogásból kivette részét, egy haításra issza ki a rizlinges poharat. — Ez így dukál. Azt akarom, jövő ilyenkor me­gint együtt ünnepeljünk! — Jövünk, róza néni. Addig is jó egészséget, sok szép napot a Laczik-portán... Moldvay Győző PASSZÍV HALLGATÖJ \ illetve olvasója voltam ed­dig minden, a népesedési problémákat érintő vitának. Néha ugyan egy-egy pillanat­ra felháborodtam a szélsősé­ges véleményeken, de aztán túltettem magam rajtuk. Eb­ben a passzivitásban egy ki­csit az is benne volt, hogy nekem van négy gyermekem, s én mellettük nem érek rá vitázni. De a mindennapi körkapesolásos tv-vita kizök­kentett hallgatásomból. Mert úgy érzem, néha mellékvá­gányra futnak ezek a viták, nem célravezetőek és nem is igen tisztázzák az okokat, miért nem vállalják a mai fiatalok bátrabban az anya­ság oly sok örömét, de vall­juk meg, sok gondot is okozó állapotát. Talán az is a baj, hogy a vitában kevesen szól­nak azok közül, akik a gya­korlatból tudják, mit jelent gyereket nevelni. Mindig egy kis bosszanko- dással olvasom azokat a cik­keket, melyekben szívhez szóló módon írnak egy ma­máról, aki ragyogó tisztaságú lakásában boldog megelége­déssel osztja be kettőjük — vagy csak a férj! — csekély fizetését, hogy mindenre jus-. son az öt-hat gyereknek, s most nagy az öröme, mert végre sikerült összespórolni egy mosógépre valót. Szégyellem, hogy egy hat- gyermekes mama csak keser­ves spórolással jut el egy, egyáltalán nem luxust jelentő háztartási gépig. Ami igazán kizökkentett a nyugalmamból, az a már említett tv-vitát ve­zető két riporter közvetlen- kedő kérdése volt: nyújtsa fel a kezét, kinek van egy gyereke, két gyereke, négy gyereke... és így tovább, vé­gül elérkeztek ahhoz, aki a nyolcadik gyerekét várja. „Nálunk már hét és fél gye­rek van” szögezte le kedélyes­kedve a riporter, míg a má­sik csoportban csak ötgyer­mekes mama akadt, s a ka­mera közben megmutatta a „csodalényeket”, akik nem­csak egy vagy két gyereket vállaltak. Kétes értékű a csodálat! TULAJDONKÉPPEN MI­ÉRT van kevés gyerek ná­lunk? Hogy az oka nem az anyagiakban keresendő, ar­ra csak két adatot: a leggaz­dagabb megyékben a legke­vesebb a gyerek és a leg­alacsonyabb életszínvonalat nyújtó megyékben a legna­gyobb a népesedés. Az az igazság, hogy aki gyerme­ket akar. az vállalja kis fi­zetés mellett és albérletben is. Még mindig hajlandó va­gyok azt vállalni, hogy az emberek saját örömükre akarnak gyermeket. Lehet, hogy konzervatív és divat­jamúlt az elv, de nincs a világon szebb, mint látni sa­ját életünk folytatását. A fiatal, a gyermeküket most fogadó szülők bizonyíthat­ják, nincs nagyobb öröm, mint felfedezni a piciben önmagunkból valamit. Sze­retni kell a gyereket, öntu- •datlanul vagy tudatosan, ke­resni benne önmagunkat, an­nak folytatóját, amit eddig tettünk, azt hiszem ez az anyaság igazi ösztönzője, és ha ez hiányzik, akkor nem segít a propaganda és a pénz sem. Igaz, a gyermeknevelés áldozatvállalás, a sok tiszta öröm mellett. De tulajdon­képpen nem is az a nehéz, amikor az ember önszántá­ból lemond valamiről a gye­rekek kedvéért. Inkább az emberek és elsősorban a gyerektelen emberek, félig sajnálkozó megértését nehéz elviselni, hogy: jaj, drágám, mennyi mindenről lemaradsz a gyerekeid miatt. Ami ne­héz a többgyermekes anyá­nak, inkább az, hogy az ál­dozatvállalást és a gondokat akár akarja, akár nem, át­örökíti gyermekeire. Tagad­hatatlan, hogy a sokgyerme­kes családokból óriási anya­gi hátránnyal indulnak az életbe a felnövekvők. Ma­radjunk a lakásnál, a KISZ- lakás belépője körülbelül 60 ezer forint. Az OTP-é 80 ezer, a társasházé 100 ezer felett kezdődik. A szövetke­zeti lakásért, amely szintén nem olcsó, sorba kell állni, a tanácsiról nem is beszél­ve. De vajon melyik három-, négy- vagy ennél több gye­rekes családban tudnak út- ravalóul legalább 50 ezer forintot adni?' Fiatal pár ismerősöm la­kást kapott. Fizettek ők is, az üzem is, s most boldog tulajdonosai egy negyedik emeleti lakásnak. Voltam náluk lakásnézőben, s a fia­talasszonyból, túl az örömön, amivel megmutatta birodal­mát, egy kis keserűség is szólt: „Nézd, mi a negyedik emeleten kaptunk, pici gyer­mekkel, mert ezt tudtuk megfizetni. Az első emele­ten lakik egy magános nő, két nagy szoba, erkélyasben. Igaz, ő 110 ezret fizetett”. Kikívánkozik a kérdés — a gazdasági szem­pontokon túl is —: miért na­gyobb értékű valuta egy egyedülálló, idős asszony 110 ezer forintja, mint egy fiatal házaspár két-három gyer­meket vállaló kedve? Ám folytassuk csak a la- kásnézást. A kisebbik szo­ba inkább csak amolyan fél szoba, körülbelül 3x3,5 mé­teres. Két gyermeket még csak el tudok képzelni itt — mondja a fiatalasszony —, de hová tehetjük az esetleges harmadikat? Há­GELENCSÉR «' hessen. A kitűnő művész munkássága szinte a zenei műfajok mindegyikét érin­tette: komDonált szimfóniá­kat, operákat, szimfonikus, kamara- és versenyműveket. Életének utolsó két-három évtizedében már ismert és sikeres zeneszerző külföldön is; műveit hangverseny-kőr­útjain maga vezényelte. S — meghívásra — évekig irá­nyította a New York-i kon­zervatóriumot, utolsó évei­ben pedig a prágai konzer­vatórium igazgatójaként te­vékenykedeti A VIII. G-dúr szimfóniát; 1889-ben komponálta, s ez a mű egyben a művész egy; válságos korszakát. zárta le.; A derűs, meleg hangulatú al­kotás már más embert mu- tat, mint a korábbi Dvorzsák. a kompozíció kifejezi azt a ; megindult örömet, amelyet a ; művészből a természettel va­ló új talá^ko^ás váltott ki. A művet a Filharmonikus Tár- ; saság zenekarának előadásá­ban, Václav Neumann vezényletével hallhatjuk. A felvétel 1973. októberében az 1 33. Ünnepélyes és nyugodt volt a hamuncesztendős fia­talember. Sápadt homloka fényleni látszott a tompa reggelben. Elegáns szakálla sűrűsége ellenére is sely­mes-lágyán keretezte szép arcát. Búcsút vett a még életben levő három bajtár­sitól és úri higgadtsággal in­dult a halálba. Amikor a oi- tó tövében lehettek nehéz bilincseit áa a hóhér ' már nyúlt ''oiiia érte. elmozdult helyéről. A váratlan elhatá- .ozás annyira meglepte a porkoláb pribékeket, hogy nem kaptak, utána. Gróf Leiningen a zászlóaljpa­rancsnokhoz ment. — Mielőtt meghalnék, be­szélni szeretnék. Kis tűnődés után leszólt a nyeregből Tichy őrnagy. — Beszéljen. De előbb áll­jon vissza az alcasztófdhoz. Álomszerűén hatott az egész Mintha szó sem lett volna halálról, csupán egy­fajta hivatalos aktus zajlott volna kissé barátságtalan körülmények között. Gróf Leiningen-Westenburg a bitó tövébe állt, mögötte csüngött a kampón a hurok zsinórzata. s ő beszélt. — Katonák! Azokhoz szó­lok, akik értik a különbsé­get a bátorság és a kegyet­lenség között. Becsületemet azzal a szennyes hírrel tá­madták meg, hogy osztrák hadifoglyokat gyilkoltattam le, amikor bevettük Buda­várát. Nem igaz. Megfosz­tottak a lehetőségtől, hogy cáfolattal éljek. Védtelen ember vére nem tapad em­lékemhez. Karcoltam szu­ronnyal, kézitusában. Jogos ügyért harcoltam és tiszta lelkiismerettel halok meg érte. — A fcónér kezében volt már, amikor utolsó élő mozdulatával a szekér felé fordította -felét. Sietős sza­vakkal kiáltotta: — Isten veletek, drága bajtársak!... Szinte véletlenül, a borza­lom szórakozottságával néz­tem végig a kivégzést. Hiába tudtam, hogy mi történik, rettenetern birkózott a lát­vánnyal es az öntudat pin­céjébe gyömöszölte. — Aulich Lajos! — rez- zentett fel éber ájulatomból a hadbíró. Azon se lepőd­tem volna meg, ha engem szólít. A hetedik tábornok titok­zatosságba zárkózott. Ke­mény arcvonásai nem mu­tattak sem elszántságot, sem gyűlöletet. Egyszerű volt és tartózkodó, amikor elbúcsú­zott Damjanich Jánostól és gróf Vécsey Károlytól Si­etség és vonakodás nélkül nyílegyenesen közeledett a bitóhoz. Parancsnok volt most is, önálló akaratú ka­tona, aki a kötelességét tel­jesíti. Némán, gyorsan, min­denfajta szertartásosság nél­kül halt meg. Egy pillantást vetett moz­dulatlan testére a százados hadbíró és máris kiáltotta a következő nevet: — Damjanich János! A szólításra hangtalan zo­kogás rázta meg a görögke­leti esperest. Damjanich még mindig szivarozott. Sajnál­kozva megcsóválta délceg tartású üstökét, kifújta tü­dejéből az utolsó szivarfüs­töt és röstellkedve vigasz­talta a papot — Ne búslakodjon, szent­atyám. Hiszen jól tudta, ho­va kisér engem. Éljen bol­dogul a h>vek örömére. Ekkor meg egy közelben álló tisztnek eredtek el a könnyei. Damjanich őt is megvigasztalta: — Ejnye, ne sírjon már, százados úr. Látom, maga derék ember. Jusson sokra rom rácsos kiságy sorba# ugyan még elfér, de mi lesz, ha ntegnőnek? Vála&zi. én sem tudtam adni, mert ma­gunk is centiméterrel a ke­zünkben bolyongunk a gye­rekek szobájában és azt mé­regetjük, hová tehetjük a két felnőttméretű rekamiét». amit a már kinőtt gyerek- heverők helyére vásárol­nánk. Az égjük oldaton néra fér a gázcső miatt, a másik oldalon elzárná a fürdőszó-' ba ajtaját. Szóval, én sem tudtam, mert a gyerekek ki-, nőnek a csecsemőkorból, s a kamaszokkal egyre nehezebb elférni egy kétszobás lakás­ban, különösen, ha azok nem is egyneműek. A TÁVLATOKBA bizo­nyosan megoldódnak ezek a kérdések is. Épülnek - há­rom-, sőt még négyszóbás lakások is, de vajon elérhe­tők lesznek-e fiatal házasok számára? Igaz, azt mond­tam, hogy aki szereti és akarja a gyereket, az albér­letben is világra hozza, de mégis, a népesedés sarkala­tos problémája a lakáshiány. És ennek a megoldását sze­rintem az a tanács sem segí­ti, amit ugyancsak egy tv-vi­tában kaptunk a múltkor, hogy: húzzák össze magukat a szülök és hozzanak áldo­zatot gyermekeikért. De, kér­dem én, meddig kötelező «• többgyermekesek áldozatvál­lalása? Különösen meddig, ha arra gondolok, hogy mi, többgyermekesek gondosko­dunk végső soron arról, hogy a tv-ben hallottakat idéz­zem: a munkaerő újrater­meléséről. Magyarul arról a nemzedékről, mely két-há­rom évtized múlva eltartja az öregeket Minket de azo­kat is, akik ma semmilyen áldozatot nem hoztak ér­tük. EZERNYI ÖSSZETE­VŐJE van a népesedéspoli­tikai kérdéseknek, s az igaz­sághoz hozzátartozik, hogy az ország, zsebébe? mérve, azért most már egyre töb­bet ad. De a pénzen túl van még valami, ami nélkül a legnagyobb anyagi segítség sem vezethet igazán ered­ményre, és ez az emberek szemlélete. Amíg ez nem változik gyökeresen, addig azt hiszem a probléma Is marad. Amíg a kisgyerme­kes mámát, ha belázasodík a gyereke és otthon kell ma­radnia, a művezető szemre­hányó pillantása és a mun­katársak szóban is kifeje­zett helytelenítése fogadja, addig nem lesz valami vonzó dolog anyává lenni. A gyer­mekgondozási segély, a pót­szabadsások mellett, el kéne jutni addig, hogy mindenütt szívesen fogadott legyen a gyereknevelés. ' á •' Deák Rózsi a katonai pályán. Szép hiva­tás. Nagyon szerettem. Szégyenkezve támogatták-a porkolábok a bitó felé. Vál­tig csodálkozott ß dörmög- ve mondogatta: — Remeltem, hogy engem hagynak utoljára. Hát eny- nyire gyűlöl engem az oszt­rák? Nem átall megcsalni az utolsó reményemben is. Fesztelenül ácsorgott a fenyődúcnál, amíg leszedték bilincseit. Oda-oda nézett a feje körül foglalatoskodó, .hó­hérra, majd ráparancsolt:, — Vigyázzon, nehogy ősz- szeborzolja a szakállamatl ,. A hóhér bólintott és a nyakára igazította a hurkot Eközben végigdördült Dam­janich mély hangja a csen­des, párás aradi rét fölött: — Éljen a haza! Immár egyetlen tábornok állt a szekérnél. Szokatla­nul halkan ejtette ki nevét a hadbíró. — Gróf Vécsey Károly.. 1 A szólított először kihúzta magát, majd elfogta a té- tovaság. Szeretett volna ő is búcsúzni de nem volt ki­től. Segélykérő csodálkozás­sal nézto az üres szekeret Lecsüngő bajusza csalódot­tan megrándult, s máris összeszedte magát. Éppolyan zárkózottan és határozottan, mint ahogy Aulich tette, in­dult meghalni. De nem a számára ácsolt akasztófához ment, hanem Damjanie- hoz. Letérdelt a holt bajtárs előtt, megcsókolta annak sú­lyosan csüngő kezét iFolytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents