Népújság, 1973. december (24. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-02 / 282. szám

W5* ;.. hogy beszélni tudni kell. Négyezer nyelven! A tü­dősök szerint ennyi nyelvet ismerünk a világon, s ez alyan nagy szám, hogy néhánnya! több, vagy keve­sebb nem növelné és nem is csökkentené gondjain­kat — hogy beszéljünk a négyezer nyelven. Nem Is kell persze ennyin^— elég, ha 149 nyelven beszélünk, megint csak a tudósok szerint, hiszen ennyi nyelvet beszélnek egymilliónál többet a világon. Ha tehát másfél száz nyelvet tudunk, nem lehet közöttünk fél­reértés a világ másfél száz milliósnál nagyobb lélek­számú bármely népével. Ez a szám csak az első olvastán tűnik meglepő nagynak és ennyi nyelv megtanulása megoldhatatlan feladatnak.' Nem kel! ahhoz ugyanis a tudós kutatása, nem kell még a statisztikus fáradságos munkája, a komputerek surrogó kutatása sem, hogy felbecsüljük: hány nyelven tudunk — magyarul. Mert igaz ugyan, hogy az iménti másfél száz nyelvből csak egyik a ma­gyar, de az al-magyar „nyelvjárások” számát szem­rebbenés nélkül több százra, sőt több ezerre, hogy ne merjem kivallani, legalább négyezerre lehet be­csülni. A magyar nyelv tehát úgy világnyelv, hogy egymagában is annyi, amennyi nyelv összesen van a világon, még akkor is, ha egynyelven csak tizenvala- liány millióan beszélünk, mert legalább íízmillióan mégsem beszélünk egynyelven. A nyelv tudósai számára minden bizonnyá! meg­hökkentő és egy dilettánstól enyhén szólva is me­résznek tűnő megállapításomat legyen szabad néhány kézenfekvő tény megemlítésével, s e tényekből tör­ténő konzekvenciák levonásával alátámasztanom. Az üzem munkása és az üzem igazgatója beszélgetnek. Magyarul. Ott, a termelési tanácskozáson például, a többi magyarul tudó és értő előtt Folyik a szó, a ma­gyar szó és nem értik egymást Mind a kettő magya­rul beszél, mindkettő egymáshoz beszél és mégsem értik egymást Mindegyik mást mond. Egy nyelven beszélnek, de nem egynyelven. Az igazgató termelé­kenységet mond és fegyelmei, takarékosságot, a mun­kás anyagellátást említ és ezt a szót használja, hogy „meghallgatni”, normát emleget és órabért. Mind ma- gyár szó, mégsem értik egymást Két nyelven be­szélnek mégis — csakis így lehet ! A gyalogos a zebrán, a gépkocsivezető a volán mögött Beszélgetnek. így is ki lehet ezt fejezni — ha finoman akar az újságíró a magyar nyelvvel bánni. Kölcsönös ajánlatokat tesznek egymásnak, és hogy nem értik egymást, pedig magyarul beszéltek egymás­hoz, .annak igazolása, hogy végül is mindegyik el­megy; de nem oda. Két magyar 'ember, aki egy nyel- , -ven beszél és mégsem egynyelven. Mégiscsak két .nyelv lehet az — csakis így lehetséges ez. A vásárló, a magyar vásárló panaszkodik. Kevés és rossz a gyermekholmik jelentős része. Drágák a játékok. Aztán panaszkodik, hogy gond az apró, kis mindennapi vacakok megvásárlása, mert az ipar ilyesmit nem gyárt A panasz, a kifogás magyar nyel­ven történik és ugyanezen a nyelven válaszol az il- .etékes, a tanács, ha illetékes, a minisztérium, vagy i gyár. Magyar tanács, magyar minisztérium, magyar gyár válaszol magyar nyelven a magyar vásárlónak, :llampol£árnak, panasztevőnek. Egy nyelven beszél­nek egymáshoz. És nem értik egymást Nem egynyel- ;en beszélnek. Csakis két magyar, más magyar, ál/tu- !. >mányosan „al-magyar” nyelvjárás a másik szá- '-ra érthetetlen dialektusával szólhatnak hát egy­máshoz. De olyan is előfordul, hogy tovább bonyolítsam a dolgot, jelezve egyúttal kutatásaim szerteágazó és komplex voltát, hogy az egyik magyar forgalmat ért­jük, a másikat nem. Dolgozz, hogy több legyen. Mond­ják.: Helyes: több legyen! Mondjuk. A dolgozz-t nem hallottuk. Őszinte önkritikát, bátor bírálatot! Mond­ják. Bátor bírálatot! Mondjuk. Azt a szót, hogy ön­kritika, azt nem hallottuk. Pedig magyarul mondták. Egy nyelven mondták mind a két fogalmat, de nem minden fogalmat illetően beszélünk és értünk egy­nyelven. És ha mindehhez hozzávesszük a köznyelv tény­leges borzalmait, a hippis-szlengeket, a szakmai nyelv­rémeket, a báj társalgás belül- üres mézescsúkraga- dós szavait, a mellébeszélés nagy magyar szókincstá­rának jelesebb darabjait és a’anyi költőink egy ré­szének verseményeit — mindezt megtetézzük az új­ságírás nyakatekert szépségeivel —, ki tagadhatná, hogy legalábbis közel járunk a négyezer nyelvhez. Melyből mind kitetszik legalábbis, hogy akik egy nyelven beszélnek, még nem biztos, hogy egynyelven szólnak, s hogy nagyon is megérthetem, sőt megér­tethetem magam egy okos és haladó, emberi szándékú norvéggal, s nagyon is rosszul egy nem jó szándékú buta magyarral. Mert bevallom, ez az én töprengé­sem oka, s nem a magyar nyelv tudományos művelése. A tudományt annyira tisztelem, hogy lassan már beszélni sem merek. Csak írni. Sajnos? / vvW(AA/WWWWWVWWVWVWWyVtf MOLDVAY GYOZŰ: úpermek szii/efeft Nem halsz meg egészen, hited-magad e szövetségben sértetlen marad: erjedő bor, ml csupán fényesül, szárnyashal, amely víz alá merül, test, amiben minden sejt a régi, s valamennyi kimért dolgát végzi, •mind az maradsz, ami eddig voltál íöíleghajíó 'vörös teliholdnál, vagy mégse tán. nem part fölé szökött nem a párák íülljébe öltözött, nem habokban, nem csak szélben játszó, de már méllyel, törvénnyel vitázó, föllelt sodor, vállaimos fegyver, börtönráeson átnyilazó reggel, s magot hozó. szőke búzatábla gyökérhúrján dalunk folytatása! NÉGY HETE TÖRTÉNT, de még níindig széltében- hosszában beszélik az egész gyárban. Azt mondják, hogy minden csoda csak három napig tart. Vagy addig se; Sók a csoda, nem jut idő mindegyikre. Erre pedig ki­lencszer három nap is jutott. Egy-két meglepetés már érte ebben a gyárban. Nem is csoda: két és fél ezer ember dolgozik itt Ezerkétszáz nő, a többi meg férfi. Akármi­lyen' baj van, szaladnak a pártirodára. És leghamarabb a nők szaladnak, legtöbbet a nők panaszkodnak. A panaszt meg kell hallgatni, kivizs­gálni, intézkedni. És annyi mindennel volt már dolga, annyi kacifántos ügy került eléje, amióta párttitkár. Néha zsörtölődik, hangosan kifa­kad: „Hát ide figyeljetek! Ti mind családosak vagytok, van feleségetek, ugye? És az­zal az egy asszonnyal is sok­szor alig bírtok. Számoljatok csak, elvtárskáim, nekem a gyárban ezerkétszáz van be­lőlük!” Olyan, hangsúllyal mondta az ezerkétszázat,' hogy körülötte menten el- . hallgatott mindenki.^ Persze, ezeknek a zsörtölődő kifaka- dásoknak amolyan tréfaíze volt. Tisztelte az asszonyokat, akik szorgalmasak, törekvők, helytállnak a gyárban a munkapadnál, s aztán ott­hon, a családban is övék a nagyobb teher, a nagyobb gond. Sok szó esik mostaná­ban a nőpolitikái határoza­tokról, s a végrehajtásról je­lentéseket kérnek ide-oda.^ O nem szeret szószátyárkodni, a jelentésgyártásnak se híve. Inkább segít, intézkedik, a jelentéskérőknek pedig^ azt mondja: „Jöjjenek ki a gyárba, győződjenek meg mindenről maguk. Nézzék meg, van-e v-alakinek olyan bölcsődéje meg óvodája, mint ■ nekünk. És ne engem faggassanak, hanem az érde­kelteket kérdezzék, az asszo­nyokkal beszélgessenek!” Szóval, visszakanyarodva a meglepetésekhez, a pana­szokhoz, egy nagy létszámú gyár párttitkárának sok min­dennel akad dolga. Ő, tapasz­talatai alapján úgy gondolta, vele már nem történhetik semmi olyan, ami meglepné, ami kihozná a sodrából. „ Mégis történt. KÉPZELJÉK CSAK EL, egy nap bekopog két látoga­tó a párttitkárhoz. Két fiatal nő. És komorak, haragosak mind a ketten. Az, amelyiknek szigorú fe­kete szeme van, így kezdi: — A gyámhatóságtól jöt- tffik! Hogy is mondjam? Na­gyon kényes ügyben ... A másik nő itt közbevág: — Felháborító ügyben, ké­rem ... A párttitkár nem szól egy szót se. Tudja, hogyan kell a nőkkel bármi. — Már hosszú ideje keres­sük. Egész pontosan, tíz hó­napja. keressük, .párttitkár elvtárs! A szigorú fekete szemek megvillannak: Nem jó! mondod, ez így nagyon is félreérthető. Nem a párttitkár eívtársat keres­sük. .. Azért jöttünk, hogy megmondjuk... Egyik nődol­Vasalónyi parázs gozójuk, mindjárt a nevét is mondom — noteszt vesz elő, belelapoz — D. Julianna, szü­letett 1956, apja neve Miklós, anyja Róza, tíz hónappal ez­előtt fiúgyermeket szült. A többit, azt hiszem, tetszik ér­teni ... A párttitkár nem értette teljesen, csak a sejtés élt ben­ne. A szigorú szemű pedig mondja tovább: — Háromhetes sem volt a gyerek, az anya kiszökött a kórházból. Pedig a . gyermek koraszülött volt, - szükséges lett volna, hogy továbbra is szoptassa. Kerestük az anyát mindenfelé, még az országos címnyilvántartóhoz is fordul­tunk, de hiába. Az anya a gyermek születésekor hamis adatokat diktált be. Se férj, se állandó lakhely, se mun­kahely. Semmi Csakis a vé­letlen vezetett a nyomára... Na, most mit csináljon a párttitkár? Csak magában morfondírozik: „Szép kis eset. Ilyen nálunk még nem volt.” — Tessék intézkedni, párt­titkár elvtárs. Beszéljen az­zal a lánnyal, itt dolgozik... — És... a gyerek? Az most hol van ... ? — A csecsemőotthonban helyeztük el. Ott meglátogat­hatja és magához veheti gyermekét... Akit elha­gyott ... SENKINEK NEM SZÓLT az ügyről, valahogyan mégis kitudódott. Cikk is jelent meg róla az újságban. A lány nevének csak a kezdőbetűit írták ki, a gyár nevét nem említették, mégis tudták, ki­ről van szó. A cikk súlyos szavakkal ítélte el a lány cse­lekedetét. Felkavarta a kedé­lyeket. A párttitkár mérges volt a cikkre. Az írást elhamarko­dottnak, . rossznak ítélte. „Nem ezt én nem így kellett volna!” — ezt a véleményt szűrte le önmagában. Arra gondolt, amit sokszor mondo­gatni szokott: „Minden em­berben van legalább egy va­salónyi parázs. Csak nem mindig tudjuk izzásba hozni. Ha azonban sikerül, nem al­szik ki, ontja a meleget.” ö is megpróbálta izzásba hozni a parazsat. Egész dél­utánját erre áldozta. Itt ült vele szemben, a lány. Félszeg volt? Nem. Zavart. És még inkább — nagyon szomorú. Termete, magasabb az átlagnál („Ezek a fiatalok olyan hirtelen növésűek, nyurgák...”). A szeme sötét­barna. Érdekes ívelésű az or­ra, a szája kicsi és keményre zárt, sima, ‘ fiatal arca, sző­késbarna haja fiúsán rövidre nyírt. Az öltözéke, viselkedé­se városias,, $ beszédjén azonban még érezni a falusi ízt. A gyár nevelt belőle vá­rosi lányt — Tetszik) tudni, az itteni barátnőimmel, sokat eljártam á kosárlabda-meccsekre, még áz edzésekre .is, ha úgy volt időim Megvártam őket,, mert utána sétáltunk, moziba mentünk, beültünk a presz- szóba, cukrászdákba. Egyszer az edző azt mondta, álljak be a többiek közé, próbáljam meg a játékot Azt is mond­ta: megvan minden testi adottságom ahhoz, hogy jó kosaras lehessen belőlem. Megpróbáltam a játékot, rendszeresen edzettem és be­kerültem a csapatba. Sokfelé jártunk. Miskolcon játszot­tunk, amikor egy fiúval meg­ismerkedtem. ő is kosarazott Komoly fiúnak láttam. Sokai beszélgettünk. Jó szövege volt Még ide is eljött utá­nam, többször megkeresett Harmadszor vagy negyedszer jött és akkor elmentünk egy zenés helyre. Kedves volt, fi­gyelmes. Sokat táncoltunk. Én úgy szeretek táncolni. Italt rendelt, valami édeskés bort. Nem akartam inni, de végül is engedtem a rábeszé­lésnek. A bortól elszédültem. Azt mondta, menjünk sétál­ni. Jó messzire mentünk,- ahol a város szélén a szőlők kezdődnek. És ott, tetszik tudni, szóval, kár is tagadni... Később is eljött hozzám a fiú. Mindig betelefonált a gyárba, hogy hol vár rám. Egyik találkozásnál meg­mondtam neki, hogy baj van. Irtó bemérgesedett. Azt mondta, felesége, gyermeke van. Kért, fnenjek orvoshoz. Pénzt is ígért. Késő volt," Még maszek alapon se vál­lalta egy orvos sem. Fogad- kozott, hogy ő. soha el nem hagy, majd elválik és felesé­gül vesz. Megadta a címét. A gyermek születését megír­tam neki, de a levél azzal jött vissza, hogy a címzett ismeretlen. Nem tudtam, hol keressem, mi is az igazi neve. A gyárban azt hazudtam, hogy férjhez mentem, csak a férjem katona. A gyermeket a kórházba hagytam és úgy állítottam be a dolgot, hogy meghalt. — Igaz, hogy még a gyász­szalagot Is feltette? — Igaz... Méggyűlöltem azt a fiút és nem kellett a gyerek se. — A gyerek tízhónapos, egészséges, a csecsemőotthon­ban' gondozzák. Meg is hál­hatott volna... A lánynak könnyes lett a szeme. — Most... egyenesen... odamegyek... másnap mar s korán reggel telefonált a párttitkár az otthonba. Felháborodottan beszélték el D.. Julianna múlt délutáni látogatását. — Igen, itt járt. Megnézte a gyermekét. De.csak az ápo­lónő erősködéséré vette kar­jára a picit. Rögtön vissza ‘is tette az., ágyba. A gondozója ki akarta bontani' a kis . ke­zeslábasból, Hadd nézze meg tetőtől talpig mindenét. Erre azt mór .a szemérmetlenül, hogy ez teljesen felesleges. Ja és azt is mondta: milyen gyönyörű kék szeme van! Megkérdezte még, hogy hány foga van már? Más semmi. Persze, a gondozó érdeklő­dött, mikor viszi el a gyerme­ket. Egyáltalán nem viszem el. - Igen, szóról szóra ezt mondta: Egyáltalán nem vi­szem el!!! v A párttitkár ezután a be­szélgetés után — minden dol­gát félrerakva — lesietett az üzembe. D. Juliannát kerestet — Nem jött műszakba, de ne is jöjjön közénk többet az ilyen...! — s egyszerre zú­dultak fel az asszonyok, a lány brigádtá*sai. — Micso­da .elvetemültség! Még az ál­lat is védj a maga kölykét, ez £edig... Háborogtak a kedélyek, mindenkiből ömlött a szitko- zódás. A párítitkár szó nélkül sar­kon fordult, otthagyta a íel- bolydult darázsfészket. A gyári gépkocsit nem találta az irodaház előtt, taxiért te­lefonált. Kiment az anya la­kására. ■— Tetszik látni, hárman lakunk ebben a szűk szobá­ban ... Ide nem hozhatom. Sírt. Folytak a könnyek vé­gig az arcán. — És bent az asszonyok... A párttitkár a bajuszát ha­rapd ilta. — Igyekszünk jobb helyet keríteni... Az asszonyokat meg ... bízza rám ... És dől- gazni kell... Azt mondták az otthonban, hogy nagyon jó étvágyú az a gyerek. Viszatért az irodájába. So­kan várakoztak rá. Szólt a telefon is megállás nélkül. Váltáskor úira lement az üzembe, összehívta az asszo- ' nyokat. — „Gyermekügyben” aka­rok szót értpni veletek. Könnyű ítélkezni és pálcát törni valaki felett. Könnyű szitkozódni, gúnyolódni és ki­' nevetni is a másik embert. Ezt mindenki tudja. De mást nem tudtok?! Segíteni pél­dául. Éelejteni a ballépést. Igaz, ez a lány rosszul csele­kedett. De azt akarjátok, hogy ezt a rosszat meg rosz- szabbal is tetézze. Álljatok mellé, legyen belőle is olyan jó anya, mint belőletek. Én mondjam ezt annyi asszony­nak, férfi létemre? Ej, ej, ti nők! Ti nők!... EGY ISMERŐSÖMTŐL hallottam ezt a történetet. Kíváncsi voltam arra, hogyan iá végződött valójában. Az üzemben tréfálkozó, vidám kedélyű asszonybrigáddal ta­lálkoztam. Közöttük volt egy csinos fiatal mama Is, akit a többiek láthatóan nagy ked­veséggel vettek körül. A gyár bölcsődéjében megmutattak egy 10 kiló 80 dekás gyerme­ket. Gyönyörű kék szem volt, s erős fogaeskáival éppen szemem láttára harapta szét egy vicsorgó gumikutya fejét. Találkoztam végül a párt- titkárral. Hosszasan mesélt a vasáíónyi parázsról, amelyet ha. felszítanak, ontja a .mele­get. — Higgye el, ha egyszer felizzik, soha-soha nem alszik ki! Azt hiszem, igaza van. Pataky Dezső

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents