Népújság, 1973. november (24. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-18 / 270. szám
ii.hogy adhatok-e egy pofont, avagy sem? Esetleg kettőt, ha a helyzet úgy kívánja és a metszem úgy engedi? Vagy pedig hunyjam be a szemem, dugjam be a fülem és szaporázzam meg a léptem, hogy kívül kerüljek egy olyan helyzeten, amely végtére is higgadt, de nagy ívű léptekkel mégiscsak kikerülhető? Világosabban fogalmazva, ha a vonaton két—három ifjú, vagy nem ifjú azon mesterkedik, hogy Kitten- berger elefántja helyett a MÁV gyorsvonati kocsijának ülséhuzatát nyúzza meg, szólhatok-e nekik, s ha szólásom eredménytelen lenne, sőt a garázdák fellépése egyértelműen veszélyt jelentete személyemre, adhatok-e egy, vagy több pofont is? Ha az utcán valaki beleköt egy védtelen nőbe, egy idős emberbe, avagy azzal szórakozik, hogy fákat tördel, villanyégőket céloz meg jelentős sikerrel, trágár dalokat énekel kislánykák fülébe — egyszóval, ha valaki garázdálkodik szóban, vagy tettel és én hiába figyelmeztetem szóban, van-e jogom tettekben is megcselekedni ezt? Béketűrő ember vagyok és törvénytisztelő. A törvénytisztelők ama fajtájából, akikre mindenkor a legjobban építhet a paragrafus, mert a törvénynek ugyan tisztelője, de nem istenítője, a rendnek szrető- je, de nem mániákus bolondja. Bevallom őszintén, osontam már át a rendőr háta mögött a tilosban és rendkívül megelégedett is voltam tettem után, nem tagadom. Volt már május, sőt talán decemberi éjszaka is, amikor nótás kedvem támadt, pedig a békésen alvó polgárok — ha békésen alszom, akkor én is polgár vagyok persze —, nem szeretik, ha nótás kedvű anyák nótás lelkű gyermekei éjszakánként bizonyítják ezt Dobtam el meggondolatlanul szemetet az utcán és büszke öntudattal, de fogcsikorgatva nyögöm ki az adót, mert más dolog valaminek elvi érteimét felfogni és megint más dolog ezt az elvet a saját zsebemből a gyakorlatba átültetni. ' Egyszóval — ismerőseim a tanúk rá —, szent az éppen jómagam sem vagyok, mint ahogyan hazáin sok millió becsületes, időnként a szabályok mezsgyéjén kacsázó lábbal meg-megbotló honpolgárára sem lehetne ráaggatni a szent jelzőt. Magyarország nem a szentek országa! íte nem is a garázdákéi ^ j£s mégis úgy tűnik, hogy azoké. Megy a vonat, nem Kanizsára, csak Miskolcra, midőn Kál-Kápolna környékén megfenyegetik a kalauznőt, hogy kivágják a vonatból. Akik fenyegetőztek, azok már előbb kiszedték a szigetelést a vonat ablakaiból és zokon vették, hogy emiatt figyelmeztették őket Ha ott vagyok, lehet (?), hogy szájon kapom mindkettőt, ha már a tisztelt utazóközönség soraiból ezt nem tette meg senki. Igen ám, de az a kettő, vagy az egyik visszaüt, s ez már a verekedés. És a verekedés rendőrségi ügy. És én, a béketűrő, a törvénytisztelő állampolgár egy rendőrségi ügy szereplője leszek, aki íéríikora delén nem átallt leállni a robogó vonaton huligánokkal verekedni. És még az ilyenek írják azokat az újságcikkeket, amelyekkel megnevelni akarják az embereket Szép kis dolog, nem mondom. Megyek az utcán és örömtől aligha repesve látom, hogy a Ids park íácsltái közül egyikkel-másikkal edzőgyakorlatot folytat egy kisebb társaság legerősebb tagja. Szavaim, amelyeknek segítségével jobb belátásra és a fácska életére kérem az erős fiút, olyan visszhangra talál, amely az én füleimnek sem való. Mit csináljak? Kotródjak odébb? Hiszen egyedül vagyok, de ha nem egyedül lennék, akkor is pofonok csattanhatnak, verekedés alakul ki, rendőrségi ügy, sőt ügyek leszünk, mi, a békés állampolgárok, akik... S rendőrségi ügy lesz, mint garázda, mint huligán ez az ifjonc, vagy már nem ifjonc, aki különben maga is béketűrő, csak most a csordaszellem hatása alatt altudatából felböfögte az emberi mivolt egyébként szégyellni való kis aljasságait, A rendőr, a bíró nem tudhatja, ki kezdte és miért kezdte? Hogy megtudja, „el kell járnia”, s ez számomra huzavonával jár, elkéredzkedni a munkahelyről, tárgyaláson részt venni, szégyenkezni is talán, mert mégiscsak belekeveredtem egy olyan ügybe, amely a garázdaság címszó alatt fut az ügyészségi aktákban. Mi a fenét csináljak hát, ha béketűrően megyek hazafelé és szembekerülök az új hamleti kérdéssel... „tenni, vagy nem tenni?” Álmomból felkeltve is el tudom citálni, mit ír elő erre az esetre a mesebeli könyvecske: tenni! Nem eltűrni, hogy a garázdaság, a pimaszság, a törvénytiszteletlen még vidáman han- cúrozzon, s azt higgye, hogy övé a világ. Ám, amikor ott állok egy nálam nagyobb szájú, de lényegesen gyengébb, mégis velem kötekedő garázdával, bevallom, "sokszor inkább kikerülöm, mert ha szájon találom vágni jogos állampolgári mérgemben, engem büntetnek meg úgy, hogy arról koldulok. Mert a gátlástalan ember mindig előnyben van a törvény tisztelete miatt gátlásossal szemben. Persze, ha nemcsak én nézek szúrós szemmel a pimaszkodó- ra, hanem még néhányan az arra járók közül is, ha nemcsak én szólok,, de többen is. akkor minden bizonnyal nem lenne szükség a töprengésre: adjak-c pofont, vagy ne adjak. Hm! Csak, hogy sajnos nem mindig vagyunk m ä többen! p Iső találkozásunk al~ ^ kálmával megszerettem az őszinte, ízes beszédű Sütő Gyula bácsit. Élete kötetre terjedő regény lenne, ha azt mind leírnánk. Gyermekkori nyomorúságát mi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy hétéves korában húzhatott először csizmát a lábára, mert hamarább nem tehette. Élete útján a megtörtént valóság szinte hihetetlen a ma élő ember számára. Becsületes munkája után most a jól megérdemelt nyugdíjas éveit éli. Most is gyakran előveszi a maga által faragott bodza furulyát, s felidézi a szebbnél szebb, régebbinél régebbi dalokat. Az idős nótafa ma is szívesen áll a hallgatóság elé, — legutóbb a rádió hullámhosszán, majd a televízió képernyőjén —, hogy szórakoztasson, gyönyörködtessen. Mi pedig szívesen hallgatjuk azzal a gondolattal és jókívánsággal, hogy még sokáig szórakoztasson muzsikájával, dalaival mindnyájunkat. « » « Siete regényét így beszélte el: Nevem: Sütő *». Gyula. Foglalkozásom: nyugdíjas vasutas. Korom: 70 éves vagyok. Lakhelyem: Nagyvisnyó község. 1904-ben születtem Bánfaiba községben (Borsod megye). Édesapám Sütű a. Lajos földnélküli ölíavágó és napszámos, aki gyermekkorában került Nagyvisnyó községba Édesanyám Nagy Fónagy Mária, a régiesen elnevezett Nagy Estván családból származott. Hatan voltunk testvérek, négy fiú és két leány. Mind a hatan ma is élünk. Édesapám fiatalon a frontra került, ami azt eredményezte, hogy a nagy család kenyérkereső nélkül maradt. Mezítláb jártam az iskolába, télen mezítláb Sin- kóztam — csúszkáltam — a jégen. Amikor úgy éreztem, hogy a lábam már fázik, felültem a patak partján álló fűzfára. Az elemi iskola két osztályát végeztem el csak, mert édesanyám parancsára az erdőre jártam fáért Kilenc éves koromig a szülői háznál voltam, de kenyérkereset miatt minden évben tavasztól késő őszig az erdészet tehenét őriztem. Az emberségesebb életet akkor kóstoltam meg, amikor Pogonyi Ábel bácsi elvitt magához gulyásbojtárnak Dédesbe (Borsod megye). András napkor mentem eL Mindjárt kaptam egy öltözet ruhát és egy pár csizmát ajándékba Az örökös mezítlábaskodás miatt, sarkam repedezett, kérges volt. A lábszáram, lábfejem fekete volt a ripattól, (kosztól) mert arra se volt időm, hogy megmossam. Amikor először csizmát húztam a lábamra, akkor vettem észre, hogy a lábam fokozatosan vedlik, tisztul. Egyik reggel kihajtás alkalmával azt kérdezte tőlem az alacskai (Alacska kisközség Borsod megyében) juhász felesége: volna-e kedved eljönni férjem mellé juhászbojtárnak? — „Vóna hát!” — válaszoltam hirtelen. Édesapám a fronton van, oszt kel! a kenyér, nagy a család!” így kerültem Alacs'kára Antal Dudás István számadóhoz, aki Miklós Ödön földesül: bacso^azdája volt 1919-ben már gyakorlott pásztorember voltam. Négy esztendőn keresztül az erdészet csordáját őriztem a nagyvölgyi, tarlói és a bo- roszlai erdőben. 1923-ban felhagytam a pásztorkodással, az alacskai bányánál vállaltam munkát. Tizedmagammal dolgoztam egy csapatban a legnehezebb munkahelyen. Egész nap úgy zuhogott ránk az eső, mint zivatar idején. Beteg lettem. Orvosi javaslatra meg kellett válnom a bányától. 1924 nyarán a sommás- élettel próbálkoztam, öt esztendőn keresztül minden nyáron a Dunántúlon (Somogy megyében Somogyvá- ron, Fejér megyében Ercsiben) summáskodtam. Asum- máséletből a következők maradtak meg, mint feledhetetlen emlékek! — Éjjel két órakor — tnég a. hold világított — ébredni kellett. A gémeskútnál kimostuk szemünkből az álmot, megtöltöttük a lajíot vízzel, majd sorakoztunk munkaelosztásra az intéző úr előtt. Kezdtük a munkát réidősebb lánya, Nagy g. Klára. Házaséletünk viszontagságosán indult. Lakásunk nem volt, egymás után jöttek a gyerekek: Jőlánka lányom és Gyula fiam. Ekkor Pallavicini őrgróf erdejében dolgoztam, mint ölfavágó. Az itteni vékony kereset munkahely változtatásra késztetett. Bükkmogyorósdra (Bor sód megye) kerültem Lenkei György földbirtokoshoz béresnek, 1940-ben elbúcsúztam Bükkmogyorósdtól, hazaköltöztünk. Megvásároltuk a mostani házunk telkét. Amíg a ház felépült, lakbérben a. Bakos-féie csordásházban laktunk. A háború állandó- lakhelyemen ért utói. 1943-ban bevonultam katonának Tornaaljára a 13. gyalogezredhez. Innen a frontra kerültem. A íordai hasadék- nál került sor bevetésünkre 1944 szeptemberében megsebesültem és a kolozsvári kórházba kerültem. Innen a front közeledésének hírére „A besnyői széles töltés jaj, de nagyon roges.«* Gyűjtőkörűtől! er nőtafa lakásán itt tanultam meg a juhászélet minden fortélyát. Ősz volt mikor elszegődtem. Egész télen fát vágni és fát hordani jártam gazdámmaL Sokat szenvedtem, fagyos- kodtam a tél hidege miatt, mert nem volt csak egy rossz bakancsom, meg egy vékony kabátom. A gazdám állandóan szidott, mocskolt, sokszor a verésre is rávetemedett. Amikor az egyik parasztember- meglátta, hogy bánnak velem, levelet írt édesanyámnak. Édesanyám, pedig megírta a frontra édesapámnak a helyzetem. Apám a levelet megkapta, majd írt a gazdámnak. Ügy látszik, apám leteremthette gazdámat, mert a levél elolvasása után csak ennyit mondott: „Jó helyen van a kutya paraszt!” (ti. a fronton). Állandóan hazavágytam, de nem mertem útnak indulni, mert tudtam, hogy otthon még nyomorúságosabb az élet. Végül aztán megszoktam, a tél elmúlt, a nyár már könnyebben telt. A legelőn tanultam meg furulyázni.. Nagyon szerettem volna egy furulyát, de nem tudtam szert tenni rá. Látta ezt a gazdám, s mivel munkámmal meg volt elégedve, ajándékba csinált nékem egyet. Megfigyeltem a furulyakészítés módját, azóta én is gyártom a jobbnál jobb bocfa (bodzafa) furulyákat, s megszólaltatom rajta a szép juhásznótákat. pa-, mákegy eléssel, utána jött a szénakaszálás, az aratás, hordás, cséplés, a sarjú kaszálása. és az őszi betakarítás. No, meg ilyen nóták: A besnyői széles töltés jaj, de nagyon röges, Rajta járni a summásnak, de nagyon keserves. Rajta jártam hat hónapig minden este, reggel, Sumrnás gazdám verje meg, de verje meg az isten. Verje meg, de verje meg, de veretlen ne hagyja, Miért a sok szegény sumrnás mindig (nagyon) szekírozta. A borkának nincsen laba sem oldalbordája. Mert elrakta a gazdaszony’ a ládafiába. Sem só benne, sem paprika, mégis meg kell enni, Szegény sumrnás legényeknek éhen kell dolgozni. Nap! 16 órát dolgoztunk, vacsora után azonnal lefeküdtünk. Arra se volt erőnk, hogy megmosakodjunk. Nagyon nehezen teltek a hosszú nyári napok. A dőlt búzatáblákban kiszabták a levágni való területet. Három kasza és három marékszedő alkotott egy bandát, ősszel már gyorsabban teltek a napok. Alig vártuk, hogy végre hazakerüljünk. Általában november végére végeztünk a munkával, bizony sokszor Budapestre vittek. Feleségem közbenjárására áz egri kórházba szállítottak ” gyógykezelés végett. ,x 1944 október hő végére meggyógyultam. Németországba akartak irányítani, de hazaszöktem lakhelyemre, Nagyvisnyóra, s hogy a nyilasok szeme elé ne kerüljek, otthon bujkáltam. így éltem meg 1945 januárját, amikor falunk is felszabadult. Elsők között jelentkeztem az erdőgazdaságnál munkára. Az ölfavágás nehéz munka. Különösen nehéz az idős ember számára, Éppen ezért 1946-ban könnyebb munkát választottam. Pályamunkás lettem, 15 éven át. Mint pályamunkás thentem nyugdíjba. Lakásunk közben felépült, fiam felcseperedett, megemberesedett. A nehéz gondokkal, megpróbáltatásokkal teli munkásévek ideje alatt gondolni sem mertem volttá a mostani nyugodt, békés életünkre. A család egészséges, unokáim szépen nőnek. Pihenőidőmben a citera és furulya segítségével emlékezek vissza a régmúlt időkre. A „Pávakör” mozgalom hűséges tagja vagyok. örülök, hogy családom, gyermekeim velem együtt egészségesek, s becsülettel helytállnak a jövendő építésében. Mit is írhatna még ehhez a néprajzi adatok önkéntes gyűjtője? Szíves gondolatbeli virágcsokrát átnyújtva csak ennyit: ’Jó egészséget, sok boldogságot, s további jó szereplést, kedves Gyula bácsi! GÁL GYULA általános iskolai tanár Szilvásvárad Juhász vagyok, mint akárki, Szénát nem tudok kaszálni. Lekaszálják a parasztok, Megetetik a juhászok. Parlagon terül a juhom, Szépen szól a gyász kolompom Van is olyan puli kutyám, Egyedül jár a nyáj után. Két évig voltam Alacskán. Végre sikerült itthon munkát kapni az öreg Filipcsei bácsinál, mint kondásbojtár. már leesett a hó. Amit kerestünk, éppen annyi volt, hogy a nagy család kitelelt belőle. Pedig, a családból hárman voltunk summások, én, Barna öcsén és Teréz húgom. A hosszú summásélet 1930- ig tartott, amikor elhatároztam, hogy családot alapítok. Megházasodtam. Feleségem szegéiig jparasztesalád Ug~
